Az akció

Az idős férfi lassú léptekkel ment le a kórház lépcsőjén. Magában erősen szitkozódott, hogy miért nem tudják megkönnyíteni az öregek dolgát. Tökéletes elképzelése volt arról, hogyan is kellene a kórházakat felépíteni. Mr. Erdmannak tulajdonképpen tökéletes elképzelése volt mindenről, de nem volt sem ideje, sem pénze megvalósítani ezeket egész életében.

Aznap is olcsó, harmincéves kabátjában indult haza az állami kórházból. Sokat kellett kezelésekre járnia. A nyolcvanhetediket taposta már, így mindenét elérte a baj: csípőprotézist ültettek be neki, gond volt a szívével, a veséjével, az epéjével és még sorolhatnánk mi mindennel. Nem maradt sok ideje hátra, így a legfontosabbnak azt tartotta, hogy ezt a pár évet, minél kevesebb költséggel kelljen megúsznia.

Kiállt a megállóba, mindig busszal közlekedett hazafelé. Amikor csak hetente egyszer kellett a kórházba járnia, a fia mindig elvitte a kötelező kezelésekre, majd haza is fuvarozta. Később, miután egyre csak szaporodtak az alkalmak, azt mondta Joseph-nek, hogy gondolni se merjen rá, hogy ennyit költ a benzinre, elbuszozik ő a kórházig. Mivel rendes fiú volt, így rengetegszer felajánlotta apjának, hogy mégis szívesen elviszi magával, de Mr. Erdmann hallani sem akart róla.

Aznap kellemetlen, szürke idő volt, mintha csak Mr. Erdmann a szokásosnál is komorabb hangulatát tükrözte volna. Magában bosszankodott, hogy kenyérre és más ennivalóra is költenie kellett, pedig kár volt már ebbe az öreg testbe az étel is! Ám, morgolódása közepette egy egészen különleges hirdetést látott meg maga előtt. A fehér, repedezett műanyag felületre otromba szigetelőszalaggal írták fel, hogy:

„Akciós hamvasztás!”

Mr. Erdmann megdörzsölte a szemét, majd közelebb lépett a felirathoz. A jól ismert temetkezési vállalkozó elé került ki a tábla. Megesküdött volna rá, hogy délelőtt ez a kiírás még nem volt jelen. Ránézett régi karórájára, azzal meg is nyugodott, hogy van ideje még a busz indulásáig.

Belépett a vállalkozóhoz. Odabent apró pittyegő hang jelezte Mr. Erdmann érkezését. Sötét színek és egyszerű berendezés várta a gyászolókat. Az öltönyös férfi illedelmesen, halk szavakkal köszöntötte Mr. Erdmannt, aki azonnal felé fordult.

– Meddig van maguknál ez az akciós hamvasztás? – kérdezte, majd határozottan az ajtó felé biccentett.

– Jövő hét szerdáig szól az ajánlat – válaszolta a férfi.

– Értem, értem. És hány százalékos ez az akció?

Az öltönyös úr lapozgatni kezdett a füzetében, majd oldalról átnyújtott Mr. Erdmannak egy prospektust, melyben az egész árjegyzék látható volt. Igaz, homályosan látta a betűket, ezért inkább újra a férfi szavaira figyelt.

– Ez az akció ötven százalékos. Igen kedvező. Eredeti árainkat megtalálja ebben a brosúrában. Nagyon szép urnákat tudunk kínálni. Melyik hozzátartozója hunyt el?

Mr. Erdmann remegő kézzel vette fel szemüvegét, lapozgatni kezdte a prospektust, majd a férfira tekintett összehúzott szemöldökkel. A vállalkozó nem lehetett több negyvenévesnél, de arca olyan hosszúra nyúlt a folyamatos sajnálkozástól, mint egy lóé.

– Nem halt meg nekem ugyan senkim! – mondta Mr. Erdmann. – Csak kíváncsi voltam, mennyiért vesztegetik ezt manapság.

A vállalkozó meglepetten tekintett az idős férfira, aki zsebre vágta a tájékoztatót, majd minden szó nélkül távozott az üzletből. Újra kiállt a latyakos buszmegállóba. Szorosan összehúzta magán a kabátot, mert azonnal remegni kezdett a hideg széltől. Gondolatai pörögni kezdtek.

Mennyi pénzt megspórolhatna a fiának, hogyha még ezen a héten vinné el a nagybetűs Kaszás! Ötven százalékos kedvezmény! Természetesen mindenképpen meg kell hagynia végrendeletben, hogy ő csak ennél a temetkezési vállalkozónál hajlandó porrá lenni. De most, hogy nála volt a prospektus, mi sem lehet ennél egyszerűbb.

Mire hazaért szerény hajlékába, este öt óra felé közeledett. Lassan ment már a bevásárlás, alig látta a feliratokat, így hosszasan kellett bogarásznia mindent. Utált öregen a társadalom nyakán élősködni. Csak az járt a fejében, hogy most ötven százalékkal olcsóbban szabadulhatott volna meg öreg testétől a világ.

A televízió bekapcsolása közben is tovább gondolkozott. Pár éven belül úgyis meghalna, ez teljesen egyértelmű. Élete kiüresedett, már az ételek ízét sem érezte jóformán. Semmi öröme nem volt abban sem, hogy bekapcsolta a hangos televíziót és közben szalámis kenyeret rágcsált. A képernyőt is alig látta, de nem akart beruházni új szemüvegre sem. Rengetegbe került, ráadásul minek már pár évre?

Elővette a zsebéből a prospektust, hogy megnézze az eredeti árakat. Szemüveggel is homályos volt a szám, de mindenképpen elég sok nulla volt mögötte. Lefelezhetné, hogyha még meghalna ezen a héten vagy a jövő hét elején.

Elmosolyodott. Éppen nem tervezett semmit akkorra.

Elfáradt tagjain a megkönnyebbülés hulláma söpört végig. Maga elé emelte a régi műanyagtálcát, hogy felszeletelje rajta a szalámit – a szeletelt iszonyatosan drága volt, így inkább életlen késével vesződött a rúddal. Régen nem törődött már olyasmivel, hogy koleszterinszint, az a középkorúak sajátja volt.

A szája elé emelte a kenyeret, amikor a híradó elvonta a figyelmét. Egy hatalmas üstököst mutatott a képernyő, alá csak annyi volt írva: a becsapódás várható időpontja csütörtök hajnal. Mr. Erdmann felkapta a távirányítót, és felvette a televízió hangját a maximumra.

– …végzetes következményei lehetnek a Föld számára, hogyha az Agape nevű aszteroida találkozik a bolygónkkal. Készülnünk kéne a világvégére? Nagyon úgy fest! Tudósok ezrei dolgoznak azon, hogy elkerülhessük a becsapódást.

Mr. Erdmann letette a tálcát a fotelje mellett álló asztalra. Elment az étvágya. Újra maga elé vette a brosúrát, hogy megbizonyosodjon az árakról, majd visszanézett a képernyőre, ahol az aszteroida paramétereit tárgyalták. Egyértelmű volt, hogyha eljön a világvége, akkor még a hamvasztásért járó ötven százalékot sem kellene kifizetnie, hiszen elvégzi azt ez a helyes üstökös mindenki helyett.

Megnyalta ráncos száját, erősen megvakarta a fejét, majd régies vezetékes telefonja után nyúlt. Remegő kézzel vette fel a cetlit a telefonasztalról: gyorsan kikereste a fia számát, benyomkodta egyenként őket a készülékbe. Csak hármat csöngött, mire Joseph felvette a telefont.

– Szia, apa! – szólt bele. – Megint nem a mobilt használod?

Mr. Erdmann a becsomagolt készülékre nézett, majd beleszólt a telefonba.

– Nincs nekem arra szükségem! Nagyon drága készülék az. Vidd vissza a boltba!

– Ajándék volt, apa. Már elmagyaráztuk neked Marthával, hogy olcsóbb, mint vezetékesről mobilt hívni.

Sokkal idegesebb volt annál, mint hogy fiával a telefonszámláról tárgyaljon. Szíve hevesen dobogott üregében, a keze is jobban remegett, így nehezen tartotta meg a kagylót.

– Nem is ez a fontos most, Joseph! Hallottál te erről az aszteroinálról vagy miről?

– Az aszteroidáról? Persze, mindenki erről beszél. Emiatt nehogy idegeskedj, mindenféle hülyeséget mondanak a hírekben. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond.

Mr. Erdmann hosszú időn keresztül nem szólt semmit, mire fia szólítgatni kezdte a vonal másik végén. A hallottaktól csak még inkább kétségbeesett.

– Itt vagyok, itt vagyok! – mondta. – Szerinted mennyi esélye van ennek a világvégének?

– Jó ég, apa! Honnan tudhatnám? Szerintem nincs sok, de nem vagyok jós.

– Nem tudod megnézni azon a számítógépes micsodán?

– Az internetre gondolsz? – nevetett fel Joseph, mire Mr. Erdmann egy fintort vágott. – Az interneten sincs fent, hogy világvége lesz a jövő héten. Csak nyugodj meg, vasárnap majd felmegyek hozzád!

Mr. Erdmann még mormogott egy elköszönés-félét, majd letette a telefont, így is éppen elég percet beszélt el. Ráadásul nem lett nyugodtabb. Sőt, ha Phillip szerint nem lesz világvége, akkor mégis az akciót kellene kihasználnia. Viszont, hogyha fia mégis rosszul ítélte meg a helyzetet és felrobban a bolygó jövő hét csütörtökön, akkor az még fél áron is rengeteg kidobott pénznek számít.

Nem tehetett mást. Mindenképpen több információra volt szüksége az ügy kapcsán. Gyorsan magára kanyarította barna szövetkabátját és bakancsát, majd elindult az utcára.

Kisgyermekkora óta a belvárosban lakott, így szürkület ide vagy oda, az emberek tömegével sétáltak az utcán. Hétköznap lévén mindenki rohant hazafelé a munkahelyéről. Igazi, lucskos februári este volt. Pont egy ilyenen kellene, hogy véget érjen a világ, kevésbé lenne kár érte, mint egy nyári napon.

Mr. Erdmann egyenként ment oda az ismeretlen emberekhez, miközben szívének dobogása egyre hevesebb lett. A doktor azt mondta, hogy ne izgassa fel magát, de ilyen körülmények között hogy is lehetett volna nyugodt az ember? El kellett rendeznie életének utolsó mozzanatait.

– Hé, te fiú, mit gondolsz, lesz világvége a jövő héten? – kérdezett Mr. Erdmann egy fiatalt.

A srác egyetlen furcsa pillantással ajándékozta meg, majd elhaladt mellette minden szó nélkül.

– Hölgyem, álljon meg egy pillanatra! – próbálkozott újra.

Az idősebb nő megállt Mr. Erdmann mellett. Arca szintén sürgetettségről árulkodott, az elhaladó taxikat nézte, majd tekintete visszatért az idős férfi felé. Az elhaladó tömeg kelletlenül mormogott mellettük, mivel pont a járda közepén álltak meg.

– Mi a probléma? – kérdezte a nő.

– Maga szerint eljön jövő csütörtökön a világ vége?

A nő kelletlenül megrázta a fejét, majd elindult taxit keresni. Mr. Erdmann egyedül maradt a tömeg közepén. Egyre csak ismételgette a kérdését maga elé, de senki sem adott rá választ, helyette csak ilyeneket kapott:

– Teljesen megőrült!

– Mit érdekli, hogyha úgyis mindjárt meghal?

Két lány hangosan felkacagott a kérdésen, egy fiú pedig erőset taszított rajta, mire elveszítette az egyensúlyát, és a latyakos talajon landolt. Összekoszolta barna kabátját, a botja pedig mellé esett. Hosszú, elkeseredett percekig senki sem állt meg mellette, hogy felsegítse, mire egy fiatal fiú és a barátnője talpra állították.

– Hol lakik a bácsi? – kérdezte a lány.

Mr. Erdmann kezével próbálta letisztítani a kabátját. Lehetetlen vállalkozás volt, a sárfolt kellemetlenül terpeszkedett a régi anyagon.

– Itt a közelben – válaszolt a lánynak. – Az utca végén.

A fiatal pár két oldalról támogatták a lakása felé. Szép kinézetű párnak tűntek. Mr. Erdmann csak reménykedni tudott abban, hogy okosak is, és választ tudnak adni a kérdésére.

– Maguk szerint lesz itt világvége jövő csütörtökön?

A lány és a fiú mosolyogva egymásra néztek.

– Honnan tudhatnánk azt? – kérdezte a lány.

– Ez folyik a csapból is, de tudja milyen megbízhatatlanok a hírek – mondta a férfi. – Miért olyan fontos ez?

Mr. Erdmann kevéske hajába túrt, majd megállapodott a kapuja előtt.

– Tudják, van egy nagyon fontos akciós ajánlat jövő hétre, amit kár lenne elhalasztani. De így már nem tudom, megéri-e.

– Emiatt nem szabadna ennyire felzaklatnia magát – legyintett a fiú. – Hogyha nagyon jó üzlet, nyugodtan ruházzon be! Valószínűleg kacsa az egész világvége.

A lány szintén bólogatott, tekintetébe kedves sajnálat vegyült, amit Mr. Erdmann túl sokszor kapott meg az utóbbi pár évben. Ki nem állhatta, amikor aranyos öregnek titulálták.

– Vigyázzon magára! – mondta a lány.

Mr. Erdmann remegő kézzel nyúlt a kulcsa után. Belépett a lépcsőházba, otthagyva a fiatalt párt. Továbbra sem jutott megfelelő válaszhoz. Úgy döntött, hogy a lakásban újra bekapcsolja a televíziót, még a hét elejéig volt egy kis ideje. Nem sok ugyan, de talán elég ahhoz, hogy közelebb juthasson a válaszhoz.

Lassan vette a lépcsőfokokat egyenesen fel a második emeletre. Szíve hevesen dübögött mellkasában. Mire felért az ajtóhoz, erősen zihált. Alig talált bele a kulcslyukba, amikor éles fájdalom hasított a mellkasába. Egyértelműen túlzottan felizgatta magát.

Odabent levette a kabátját, de fájdalma nem hagyott alább, a világ kezdett elsötétedni előtte. Ekkor jutott eszébe a brosúra.

Csak két lépést tudott tenni a nappaliban. A telefonasztal előtt esett össze, kezét még ugyan kinyújtotta a papírlap felé, de elérnie már nem sikerült.

Ráadásul a világvége sem jött el.