A gesztenye

Volt egy pillanat, amikor megmaradt életemnek úgy örültem, mint gyermekkoromban annak a három ötösnek, amelyet egy nap kaptam az iskolában… Talán van olyan nebuló, aki hogy ne feleljen az iskolában, a babonát vagy a jószerencséjét hívja segítségül. (,,hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…”) Én viszont, biztos lévén a dolgomban, felelni, vagy inkább megfelelni  akartam aznap, és jó jegyekkel megörvendeztetni anyámat.

Most az életemet féltem, élni akarok; túlélni ezt az egészet. Tudom, kevés reményem van rá, akárcsak a többi halandó és haldokló embertársamnak és sorstársamnak. Nagyon sokan pusztultak el körülöttem… Én is haldoklom és reszketek a félelemtől.

Ez a vég.

Akkor, valamikor, azon az aranylóan tündöklő, októberi reggelen gesztenyére vadásztam a fák alatt, mint minden nap. Mélyvörös, megbarnult lombú gesztenyefák égtek az áldott napsütésben az iskola tágas udvarán. A Nap sugarai olvadt aranyként vonták be őket. Szinte fürödtek ebben az őszi napfényben. Jó volt akkor, de a suli után is – a jó felelet után – a lehullott avarban térdig gázolni, hallgatni a levelek megszokott, meleg zizegését és persze jó volt gesztenyét találni. „Enyém a gesztenye, tiéd a levele, van már gesztenyém, legyen most még szerencsém.” Iskolakezdés előtt is ez történt. (Ki gondolná, hogy ez a kis bugyuta mondóka valamikor szerencsét hoz majd a gazdájának? Ugye legyintenek: gyerekes butaság. És mégis… Lehet, hogy ennek a mondókának köszönhetem az életemet, a szerencsémet? És egy talált gesztenyének? Ki tudja? Lehet, talán…) Szerencsés voltam, találtam egyet. Akkor szerencsét hozott, a három ötöst annak tulajdonítottam.

Most más a helyzet, vége a gyermekkornak, a pajkos csínytevéseknek, az izgalmas, lázas gesztenyekeresésnek. Minden megváltozott. Most szürke hasú, savas felhők takarják a Napot, szétterülve az égen a horizontig. A Nap foltos, fertőzött korongjának erőtlen, tompa szűrt fénye szürkén, sápadtan önti el az utcákat, tereket. A néhai, ragyogóan fénylő Nap távoli álom, egy emlék. A rongyos füstfelhőkön keresztül már nem is lehet ráismerni. Fulladozva kandikál ki mögülük. Itt lent pedig a kénköves pokol tört a felszínre. Belzebub és rémséges pereputtya az úr. Káosz mindenütt. Minden pusztul, csak az elszaporodott csótányok élik világukat… Teljes a fejetlenség, a zűrzavar. A város olyan, mint egy kísértettanya. A villanyrendőr halott, a közeli sugárúton fékevesztett autók sziszegnek, embert alig látni. A közlekedési lámpák mind ronccsá váltak, azokat és a jelzőtáblákat elvetemült vandál suhancok zúzták össze és döntötték le. A kirakatüvegeket is darabokra törték. De senki se figyel rájuk, senki se szólja meg őket érte. Közbiztonság – mára csak egy üres szó, elcsépelt frázis csupán. Az autók, mint megvadult, irányíthatatlan robotok száguldoznak és a gyakori balesetek már természetesek. Percenként csapnak össze, mint bőszült fenevadak.

Egyre gyakrabban látni az utcasarkokon felállított kopott zománcú táblákat, amelyeken sárga festékkel hevenyészett, sietősen felfestett mázolmány virít: „Vigyázz! Sugárveszély! Tiltott terület!” Persze az egész Föld már egy nagy tiltott terület volt. A láthatatlan rádióaktivitás ezerszámra szedi áldozatait s nem válogat; nem nézi ki a szegény, ki a gazdag, ki ilyen, ki meg olyan, nincs tekintettel az effajta avítt, gyarló emberi előítéletekre. Nem számít neki, nem latolgat. A haláluk, a halálunk  egyforma, ez az egy ami közös. De azért én sem és ők sem ilyen halált vártunk, ilyen rútat, bár ez is egyre megy, most már mindegy, olyan az egész, mint az egyszeregy. Megy minden a maga útján, a szörnyű végkifejlet felé. Rég láttam a Napot…

Ami ma, 2026. október 25.-én történt, arra világosan emlékszem, mint gyermekkoromból az igazi, tündöklő Napra az égen. Azon a délelőttön éppen sétálni indultam, céltalanul róva az utcákat. Lassan haladtam. Tüdőm – mint egy lukas fújtató – zihálva, sípolva lélegezte be a környék szennyes, párás levegőjét (éreztem már nem sokáig húzom…). Egy szellem-villamos húz el mellettem, utasok nélkül. Amint az egyik utcasarkon befordulok egy térre, valami csodálatos látvány, egy hihetetlen kép rajzolódott ki összeszűkült, gyulladt szemeim hályogos lencséjén. Egy csomó gesztenyefa pompázott előttem. Egy hatalmas térre való gesztenyeerdő, a vége beleveszve a szürke, ködös és homályos semmibe. A tér végét sem láttam. (Valamikor elláttam még tovább is…) Az égig érő hatalmas fák rozsdaette, alvadtvér-barna lombjukkal mozdulatlanul, méltóságteljesen álltak,  mintha csak reám vártak volna és íme, én itt vagyok.

Mintha azt akarták volna, hogy rájuk találjak. Súlyosan, magukba roskadtan terpeszkedtek mindenfelé, amerre csak néztem, olyan volt az egész, mint egy fenséges látomás. Gyönyörű volt, egyszerűen varázslatos. Nehézkesen odavonszoltam magam a fákig. Csábító, belegázolni való, dunna-vastag levéltakaró ölelte körül a nedvességtől fekete, ráncos törzsüket, és terült el mint puha szőnyeg a lombjaik alatt. S énbennem, abban a pillanatban feltámadt a gyerekkori emlék. Megviselt, beteg testem felvillanyozódott, lázban égett. Gyors elhatározással belevetettem magam a barna hullámú, térdig érő levéltengerbe. Önfeledten fürödtem meg benne, újra meg újra elmerültem, a rozsdás levélhullámok zizegve csaptak össze fejem fölött. Nagyon jó volt hallani. Újra gyereknek éreztem magam, – mennyit várhattam tudat alatt erre a pillanatra és milyen régóta volt már ilyen gyönyörű élményem. Egy percre teljesen megfeledkeztem a rideg valóságról, a gesztenyefákon túli világról. Újra boldog voltam. Együtt zizegtem, együtt hullámoztam és úsztam a levelekkel. Egybeolvadtam velük, magamba szívtam az őszi dértől nedves, barna illatukat. Visszavonhatatlanul magamévá tettem ezt a percet.

Ekkor, mint egy tiszta vizű forrás, oly hirtelen és úgy tört föl bennem a már-már elfeledett gyermekkori ösztön, az agyam mélyéről előrángatott emlék, hogy gesztenyét keressek, hogy egy gesztenyét találjak. Vége szakadt az önfeledt fürdésnek, a mámorító, mindent feledtető hempergőzésnek. Eszelősen kezdtem kutatni gesztenye után. Ruhám már átnedvesedett, a földtől sáros, a ráragadt levelektől szutykos volt. De nem érdekelt, minden idegszálammal a kutatásra koncentráltam. Gesztenyét kell találnom! Legalább egyet. Ez a gondolat lüktetett az agyamban, dobolt a véremben. A levegő most már sípolva tört ki belőlem. Nem számít. Újra belevetettem magam az avartengerbe. Mint valami óriás vakond, mint egy jó dagonyázás után makkot kereső varacskos disznó, feltúrtam a környéket. Az emberek, akik arra jártak, egykedvűen elsiettek mellettem, nem törődtek velem. Bolondnak néztek, nem bántottak. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Én pedig avar hegyeket tornyoztam fel és levéldombokat hánytam szét. A levelek úgy repültek szerte-szét, minta most hullanának le az égből, a fákról. Vaddisznókat megszégyenítő módon iszonyatos ribilliót és felfordulást okozhattam, úgy túrtam szét mindent. A vér halántékomban monoton ritmust dobolt: „gesztenyét kell találnod, gesztenyét kell találnod!” Sebes ínyem, meglazult fogam bevérzett, hólyagos ajkam felrepedt. Nem érdekelt, nem törődtem vele. A kaparástól vérző, piszkos körmöm több helyen beszakadt vagy letört. Nem számít. Szédülni kezdtem, fénykarikák táncoltak szemeim előtt. A száz helyen is lukas tüdőm már nem bírta tovább, mindjárt folytatom, csak előbb egy kicsit kifújom magam…

Több órai küzdelem és hiábavaló keresés után már kezdtem feladni a reményt. Hiába na, elfáradtam. Öreg vagyok. (Pedig alig múltam harminc.) Energiatartalékom is kimerült, mint egy agyonhasznált, ócska akkumulátoré. Egy utolsó és végső erőbedobásra biztattam, hergeltem fel magamat, amikor váratlanul, a tenyerem a hűvös alomréteg alatt valami kemény gömböt érzett. Szétkapartam a vérző hátú vizes leveleket és a földön, a levelek alkotta piciny tisztáson ott szunnyadt maga a csoda, egy gyönyörű vadgesztenye. Fölébe hajoltam. Hályogos és gyengén látó szemeimmel egészen közel hajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem. Húsos testének barna köpenyén tompán lobbant fel az olajos fény. S ekkor én tudtam, hogy most megtaláltam a szerencsémet. Kézzel foghatóan, valóságosan, csak be kell teljesednie. Eszelősen kaptam föl és a vérző, a földtől feketéllő, mocskos tenyerembe zártam a csöppnyi kincset. Meggémberedett ujjaim rásimultak és erősen a tenyerembe szorítottam, hogy érezzem tökéletes formáját. Ezoterikus, természetfeletti energiája átsütött a görcsbe rándult ujjaimon, a kezemen, a karomon. Éreztem, amint az aszott, vézna testem bizseregve feltöltődik. Megtaláltam, az enyém volt. Az én drágaságom. Azon kaptam magam, hogy a régi, el nem feledett gyermekmondókát motyogom sírásra görbült szájjal: „Enyém a gesztenye, tiéd a levele, van már gesztenyém, legyen most még szerencsém.” A zsibbadtságtól nehézkesen, görnyedten álltam fel. Megkönnyebbültem. Orromon és számon párafelhőket ontva, zihálva és lihegve néztem vissza az általam imént „megművelt” területre, amely pontosan úgy nézett ki, mint maga a város, amelyben lakom: feltúrt, szétdúlt, kifosztott és mocskos. Körülöttem sűrűsödött a sötétség, mindenfelé áttetsző ködcsomók képződtek a semmiből. Későre járt, a nyirkos őszi idő a csontomig hatolt, hideg párás lehelete lassan körbelengte a vérbe fulladt gesztenyefa-óriásokat is.

Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, borzalmasan erős dübörgés taglózott le. Iszonyatos hangrobbanás volt, dobhártyám majd beszakadt. Rengett a föld. Beleremegtem, mint ahogy körülöttem a fák is. Igen, mindenre pontosan emlékszem, nagyon jól emlékszem, nem bomlott meg az elmém a sugárdózistól – mint gondolnák egyesek, – hozzáedződött legyengült szervezetem és beteg szemem is a hosszú évek során. Szimbiózisban élünk egymással már egy jó ideje.

A zaj a magasból csapott alá, s vele együtt egy hatalmas csillagközi űrhajó, amely a gesztenyefasor mögül vált láthatóvá. Fénylő, lapos és ezüstszínű fényteste megnyugodott a tér közepén. Izgatottan, tétován tettem feléje néhány lépést és én ebben a pillanatban tudtam, hogy megmenekültem. Tudtam, hogy értem jött. Itt volt a soha vissza nem térő lehetőség, ami csak egyszer adatik meg az életben. Ekkor már nem féltem, biztos voltam magamban. Erősen szorítottam markomban a talált gesztenyémet.

Nem tétováztam tovább. Kibotorkáltam a tér közepére és farkasszemet néztem a sosem látott fémmonstrummal. Hullámzott, mintha olvadt higany lett volna az egész teste. Hirtelen egy eddig láthatatlan, ovális ajtó tárult fel a hajó oldalán. Vakító fényesség áradt ki belőle, egy percig erősen káprázott tőle a szemem. Nem féltem. Elindultam feléje… Mindent magam mögött hagyok, gondoltam, mindent és mindenkit. Nem bánom, nem érdekel! Élni akarok, életben maradni. Megúszni az egészet. Nem én vagyok a hibás…

Egy pillanatra megállított ugyan a kétség, az ösztönös félelem és az önzetlen féltés, aggódás érzése. Embertársaimra, felebarátaimra, sorstársaimra és szeretteimre gondoltam. Számba vettem, de szinte senkim nem maradt. Persze nem sokan maradtunk, mi, túlélők sem. Mégis, mi lesz velük, azokkal, akik nem találnak gesztenyét, a gyermekkor táplálta, várakozás teli titkokat a mindenki jó szerencséjét eltakaró avarszőnyeg alatt. Akik nem találják meg szerencséjük szimbolikus gesztenyéjét. Hiába keresik, hiába kutatják. Mi lesz velük? Mi lesz az emberiséggel és mi lesz veled, te drága Föld, édes bolygóm, Te, aki átokban fogantál, és most vastag atomfelhő-burokban fuldokolva szörnyű véget érsz? Mi lesz velük? Az emberiséget nem sajnálom, megérdemli sorsát. De Te, nem tehetsz semmiről. Mi tettünk tönkre Téged. Bár Te újrakezdheted az életet, de most már az ember nélkül… Fogadok, hogy nagyobb esélyed van a túlélésre egyedül, mint velünk. Mi hibáztunk, mi rontottuk el. Bevégeztetett.

A fényhajó nem várt, nem várhatott. Indulni akart és engem hívott. (Miért pont én lettem a kiválasztott?… Hm, a gesztenye…) Egy pillanat alatt végigpergett előttem életem filmje. Nem bántam semmit. Csak egy másodpercig tétováztam, majd beléptem a nyíláson, végleg átlépve a küszöböt. Több embert, férfit és nőt láttam a keszonkamrában, aztán…

Éreztem, amint a csillagos űr elnyeli súlytalan fénytestemet, – régi önmagam levedlett, kicserélt földi teste a szemétre került – és a magasból, az űrhajó ablakából, éles és összetett, többdimenziós szemeimmel még visszanéztem elhagyott, egyre távolodó otthonomra, a Földre.

Új test, új élet várt rám.