Quinque

 Még egy perc a kezdésig. Fél perc a kezdésig. Indulás! Mindenfelől koppanások hangzanak fel, és az a zene, ami okot ad rá. Egyre hangosabb minden, a saját talpam koppanását már nem hallom. Hirtelen fémek és kötélhuzalok együttműködése következik: felvonták a függönyt.

– Akkor kezdődjék hát a soha nem látott, utánozhatatlan, tigristánc!

Szokatlan módon, mintha nem csak a hátamon, de a lábamon, és egészen az állam tövén is felállna a szőr, miközben a porondon néhány egy-két lábon állós mozdulatra bíztat kedvenc idomárom: Fleischfressend művészúr. Legalábbis az öltönyéből ítélve művészúr. Egyébként csak Fleischfressend barátom, aki egy apró kis pöcköt csíptetett az állkapcsomba, így most ügyelnem kell, ki ne csorogjon azon a gyönyörűen vicsorítós számon az izgalomtól termelt nyál. Taps következik, aztán még hangosabb taps. Túl ügyes voltam, a napnak korán sincs vége, ha az ember át tud alakulni tigrissé, nincs mese, adnia kell a mesés állatot, akiknek még jár belőle. Az országos turnén pedig sok ember várt még rám, hogy lenyűgözhessem őket.

Harmadszori visszatapsolás után, amikor már a közönség összes kisfiúja és kislánya elfárasztotta nevetőizmait, kijutottam a szobába, ahol helyre kerültek testrészeim. Újra két lábon állni több értelemben is felemelő volt, és végre tisztességes csókkal tudtam köszönteni Esztert, a szerelmemet.

– Holnap te vagy a soros Fleischfressend! – hánytam oda két ölelés közt, a közben körülöttünk pakolászó hónap dolgozójának.

– Aláírom, holnap én következek, de csak egy feltétellel: én nem kapok feszítővasat a számba.

– Nem olyan vészes, hidd el. Amíg ki nem próbálod, nem tudod meg milyen.

Csakhogy ő, mint a műsorok fő koreográfusa, kellékese és mindenese, elég embert próbált már meggyőzni használatáról ahhoz, hogy tudja, ez inkább hasonlít egy büntetéshez. De a cél a közönség gyönyörködtetése volt, akinek tetszett, ha az elbűvölő állat vicsorog, bármit tegyen is a műsor közben.

– Ch… egy szőrszál.

A finom csókot egy szőrszál bolygatta meg Eszter szájában.

– Bocsi, csak nagyon siettem a visszaváltozáskor. Inkább elmegyek fogat mosni.

– Hagyd csak.

Azzal mindketten átváltoztak tigrissé, hogy zavartalanul folytathassák, amibe belemélyedtek.

Eszter is a műsorszámok fő attrakciói közé tartozott, de ő az izmos George-nak köszönhetően csak ritkán változott át állattá. Emberként is figyelemreméltóan szép volt, és mióta George-ot felfedezték, mint igen ügyes elefántot, együtt alkottak egymást megértő ember-állat párt.

– Jó látni, hogy vannak, akik élvezik, ha állattá alakulhatnak. – mondta George morcosan, akinek az izomtömegeit elefánttá konvertálni mindig is egy ok volt a panaszkodásra. De az érte kapott pénze kárpótolta kislányos fájdalmaiért.

– Még ötven ilyen este, és neked is egy élmény lesz, hidd el. Nem férsz majd a bőrödbe az örömtől, hogy újra átváltozhatsz. – mondta Richárd.

Így volt ez vele is, aki a cirkusz első tagja, egyben alapítója. Gyermekkorában kezdődött ez az átváltozási hajlama, amikor egy állatkerti látogatásán úgy érezte nagyon is hasonlít némelyik állathoz. Előszeretettel vette észre, hogy amíg a többi gyerek bukást bukásra halmozva mindenfélével próbálkozik, hogy észrevetesse magát, és látványos akciókra bíztassa a leglomhább állatokat is, ő mindegyikre valami olyan hatást gyakorolt, mintha kommunikálna velük. A párzani készülő gorillák voltak az egyetlenek, akik azt reagálták érdeklődésére, hogy jobban teszi, ha másokat zargat, de Richárd szeme állása még rájuk is hatást gyakorolt, és elmentek a tömeg elől, végre nem nevetett rajtuk senki, ahogy éppen jól érezték magukat. A madarak mintha még jobban bevágódni akartak volna, pármásodperces tánckoreográfiát rögtönöztek, és Richárd csak ámult és bámult. Mindezek mellett mégis a tigris lett a kedvence, aki gyönyörű állat volt, alig értette így már azt a kifejezést, hogy a szépség belülről fakad, hiszen a tigris gonosz állat. Ezt tudta róla, amióta csak meghallotta azt a szót, hogy tigris. Ám abban a bizonyos állatkertben sikerült olyan közelről is szemügyre vennie az állatot, hogy azt a megfigyelést tegye: ilyen szép négylábúval még sosem találkozott. Nem látott még ilyen fényes bundát, ami nem mesterségesen, nem a fény miatt, eleve gyönyörű színű volt, és ott volt az az értelmes fej, ami már-már megszólalt. Ha nagyon figyelt Richárd, hallotta, ahogy azt mondja: buta kölyök, látom te elhiszed, hogy jó vagyok. A magas ketrec közepe táján volt egy rés, ami egyértelműen egy nagyobb test és a vékony váz ütközésének nyoma volt. Richárd odament, és a tigris nagyot ugrott, bele a saját teste nyomába, és közben nagyokat morgott. Richárd olyan nagypapás bölcsességgel mosolygott, mint mikor butaságokon kapja fel magát az ember, és közben a körülötte lézengő sok ember előkapta kameráját, és megkörnyékezte őket. Egyesek még bátorították is, hogy őrjöngjön, amennyire csak bír, az meg még jobban morgott, félő volt, hogy teljesen kifeszíti azt az előzőleg szépen kialakított medret a ketrecén, amikor Richárd hirtelen egy halk, de határozott hanggal megszólalt:

– Elég!

Erre az állat, mintha rájött volna, hogy mindenki rajta nevet, hátrálni kezdett, morgott még egy fél percet, mintha beszédet tartott volna, aztán elment egy fa tövébe, ott henyélt a nap többi részében. Richárd volt az egyetlen, aki a műsor után is ott maradt, és azon gondolkozott, mit akarhatott mondani, amikor utoljára megmordult. Ha tehette volna, ott is aludt volna, gondolván, hogy egyszer csak kifaggathatja, hisz’ nincs az a csönd, sem ember sem állat közt, ami örökké tartana, ő pedig úgy tervezte addig ott marad, amíg meg nem kapja, amire vár. Aztán az ok, amiért nem volt szabad, ébresztette rá arra, ami aztán minden aggodalmát megszűntette. Amikor lehajtott fejjel ballagott hazafelé, azon gondolkodva, hogy miért kell neki is hazamennie az állatkertből, mikor ő aztán tényleg semmilyen vizet nem zavar, ráeszmélt, hogy talán nem is valódi állatok ezek, hanem egyszerű emberek, akik a legjobban viselkedő állatkülönlegességnek kiadva magukat kápráztatják el az arra járókat. Ezért van a záróra, hiszen aludni hazatérnek valódi ágyukba, esetleg fontosabb cél érdekében: a családjukhoz.

Egyes állatok, mint például néhány teknősféle, a puszta heverészésével is mosolyra bírta a legtöbb látogatót, ezért Richárd is úgy döntött, hogy képes lesz bármilyen átalakulásra. Egy hatéves kisfiú vágyánál pedig semmi sem erősebb, így be is ért a tudása, tíz évesen már rengeteg hasznát vette. Szebbnél szebb helyekre reptette magát óriási szárnyaival, vagy ha kutyává alakult, bárkitől csente is el az utcán ennivalóját, az nem szidta, még csak utána sem szaladt, vagy ha mégis, Richárd észre sem vette, mert már el is illant.

Aztán tizennyolc éves korában ideje volt elhatároznia, hogy mi lesz az, ami később a megélhetését biztosíthatja, és a választás a tanulmányai folytatása és szuperképessége kamatoztatása között nem igényelt megterhelő gondolkodást. Először is felfogadta legjobb barátját, Fleischfressendet, hogy partnere legyen.

Egy londoni sétálóutca mozgalmas pontját választották ki az előadásukhoz, avagy a Titok cirkusz első bemutatójára. A közönség ekkor még tesztközönségnek véve sem volt nagy számban, voltak viszont hajléktalanok, és a nyári turistaszezonnak köszönhetően sok kamerával mászkáló ember. Az utcán állítottak tehát kis sátrat, amibe a két tag elbújhatott, a színpad pedig egy igényesen kiválasztott betonplacc volt. Fleischfressend arcáról a meggyőzés sütött, amikor felkonferálta az eseményt, amilyet még senki nem látott, és amitől unalmas lesz minden, amit eddig cirkusznak hittek:

– Fleischfressend művészúr vagyok, a mai naptól feltörekvő Titok cirkusz idomára. Bemutatom barátomat, aki egyben a cirkusz második és utolsó emberi alakja: Richárd!

A mondatot még nem fejezte be, amikor néhány ember egy mindorói bivaly kíséretében hangos megszólalásokkal, hogy „ide, gyere, innen fel tudod venni” meg sikításokkal elérték az előadás helyszínét. A bivaly csak bambán sétált előre, Fleischfressendet ki nem zökkentve a beszédéből, jól ki volt ez már tervelve:

– Úgy látom, Richárd szerint megint az én bemutatásom következik – azzal leguggolt az állat mellé, akinek markáns pofája gyönyörűen bambult előre, és az arcuk megannyi hasonló vonása jól látható volt a közönségnek, aki nevetni kezdett. Nem sejtették, hogy ez az állat olyan ritka, hogy nem is szabadna itt lennie, így hát Fleischfressend ezen információnak a vonzóbbik felét árulta el:

– Ő itt Berci, ő felel a statisztikákért, ő az aki x emberrel mindig növeli majd a közönség számát. Fontos, hogy megbecsüljük, hiszen gyorsan csökken e faj példányszáma, ő itt bizonyára az egyetlen ebben az országban, vagy talán az egész kontinensen is.

Eközben Berci körbement a közönségen, és akinek kistáskája elérhető volt számára, vagy egyenesen a pénztárcája, azoknak megbökdöste e dolgait, és a nézők nagy része mosolyogva dobott be a kis cirkusznak akár egy egész fontot is.

Richárdra már nem is volt szükség az előadás alatt, megmaradt rejtélyes emberkének, akiről senkinek fogalma sincs, honnan küldheti hozzájuk ezeket az állatokat, amik mindig cserélődtek a sétálóutca porondnak kijelölt területén. Ilyen előadásokat gyakran tartottak, és ahogy az lenni szokott, ha sikeres valami, abból pénz is kerül elő, tehát mikor elég jól megszedték magukat, további újításokat akartak; két ember, még ha az egyik át is tud alakulni bármilyen állattá, akkor sem elég egy cirkuszhoz.

Elkezdték toborozni az új tagokat, bármilyen különleges képességű emberekre élesítve látásukat, és egy évre rá előállt a tökéletes csapat.

A mindenféle fura szerzet, aki a válogatáson megjelent, eleinte nem volt fogékony az elméletre, amit Richárd beléjük követelt:

– Tulajdonképpen megvan a tehetségem, mindig is megvolt, de nem volt mellettem egy Richárd, vagy mondjam úgy, hogy Úr, esetleg Isten, aki megmondaná, hogyan használjam? – szólt az egyik ígéretes bűvész, aki úgy érezte, már elég bűvésztrükköt elsajátított ahhoz, hogy megmondhassa: bármilyen állattá átalakulni csak úgy tapsra, nem lehet!

Sokan, miután szépen bemutatták képességüket, elégedetten várták a választ, hogy „köszönjük, majd értesítjük” de ezt csak azok kapták, akik nem voltak ígéretesek. A többiek nem várt kérést kaptak:

– Azért kérjük ezt öntől, mert megbízhatónak találjuk, és hisszük, hogy cirkuszunk meghatározó alakja válna magából, ezzel a nagyobbacska változtatással. – ezt kapta meg körülbelül harminc jelentkező, innentől változó volt a szöveg. Egy ügyes BMX-esnek azt mondták, amikor bement a szobába, hogy farkasként is igencsak helyes lenne. Amikor pedig felajánlották, immár komolyan az ajánlatot, hogy megtanulhat átváltozni, akár farkassá is, aminek bőrében olyan nagyon helyes lenne, felháborodva kirohant, hogy vele ne viccelődjenek, nem azért tette fel fél életét a deszkázásra, BMX-ezésre, hogy holmi állatot dicsérjenek meg helyette. Alig sikerült ezt a fiút rávenni, hogy aláírja a titoktartási nyilatkozatot, ami akkor még szó szerint is a cirkusz nevét védte.

Na meg az is problémát jelentett, hogy Richárd mit képzelt magáról. Az, hogy bemutatta, ahogy át tud alakulni, még felemelő és szórakoztató volt az alanyoknak, akiket meggyőzni próbált, ám amikor a betanításra került sor, és Richárd meggyőződéssel állította, hogy sikerülni fog, csak akarnia kell, meg koncentráljon, és majd ő segít, és már teljesen az őrületbe kergette tanítványát, egy ember azt mondta rá:

– Ne gondold már magad semmiféle istenségnek, ki vagy te, hogy megmondd, milyen természetfeletti erőm van? Még az a Fleischfressend kollegád sem képes átalakulni, miért nem, he?

Nos, azért nem, mert ő az agyával bűvészkedett, ő volt a feje ennek az egész cirkusznak, a szó átvitt értelmében is, így elegáns türelemmel kitessékelte azt az embert, aki istenségnek nevezte Richárdot, és aláíratta vele is a titoktartási nyilatkozatot.

– Ilyen marhaságról majd csak részegen mesélek a haveroknak, attól meg nem kell félned, nem fogom őket olyan jól meggyőzni, mint a drága barátod. Csak hogy téged már ne is említselek.

Aki hatalmas tudással és profizmussal jelent meg, és még a vak is láthatta, hogy színpadra, avagy porondra teremtetett, azok kivétel nélkül felhúzott orral távoztak, gondolván, hogy ilyen kisstílű cirkuszra, ami csak megváltoztatni akarja őket és képességüket, nem fecsérlik idejüket. Így tehát türelemmel nem spórolva látták el ezeket a háborgó embereket, míg három igazán rászoruló résztvevő beleegyezett abba az akármibe, amit kértek tőlük. Először minden normális ember azt gondolja, hogy átverésről van szó, talán nem direkt, még magát is becsapja Richárd, hiszen ki hallott már olyat, hogy meghallgatáson nem a résztvevő, hanem a meghallgató hazudozik? De ez a három ember örömmel vetette bele magát az ismeretlenbe, részben azért, mert fiatalok voltak, részben mert az élettől egyebet már nem vártak.

Egy tizenhat éves lány volt az első a három emberből. Dettinek hívták és még minden remény, tettvágy és öröm sugárzott az arcáról, ami egy tizenhat éves lánytól elvárható volt.

– Nagyon szeretem a nevelőszüleimet, és ők is engem, – itt mosolygott, elég hihető volt, igen, ő egy nagyon kedves lány, szereti a nevelőszüleit – ezért elengedtek. – Hatásszünetet tartott, illetve időt adott Richárdnak, hogy az elálmosodott agya, ami azon gondolkodott, hogy miért ilyen fontos, hogy szereti a nevelőszüleit, átkapcsoljon, és ráeszméljen arra a szóra, hogy elengedték. Így visszakérdezett:

– Elengedtek? Azt ugye tudod, hogy egy cirkuszba tartozni nem néhány délutánra való elkérezkedést jelent?

Erre megmagyarázta, hogy a nevelőszüleinél töltött eddigi egy évében, a legnagyobb közös élmény a szülői értekezlet után tartott dorgálás volt, és mikor már megunták a lányt, hogy saját otthonukban tartsák, megengedték, hogy önmaga feleljen az életéért. Ami persze titok, hiszen tizenhat éves lányt, a papíron szereplő embernek kell eltartania, így Richárd biztatónak tartotta, hogy ő is kapott egy titkot, ezután már könnyebben vetette oda, hogy ő is egy titkos dolgot ajánl. Ez a fiatal agy pedig csupán percekig volt igazán meglepődve, aztán már ment is Richárddal, aki az ihletadó helyre, az állatkertbe vitte. Az első hetek megfigyeléssel teltek, Richárd szigorúan kidolgozott rendje alapján: egy héten keresztül, minden nap négy órát szárnyasok figyelésével kellett töltenie, a maradék szabadidejében meg folytatni ezt, következő héten az emlősállatokat, így ideje nagy részét ő is ketrec mellett töltötte, ahogy Richárd kiskorában, majd a harmadik héten a halféléket, akik bámulása a legnehezebbnek ígérkezett, mivel könnyen elalszik mellettük az ember. Ezután éppen megjelent a következő alany, Eszter, akinek betanításában Detti is fontos szerepet játszott. Amíg ő magyarázta, hogy milyen érzés, – a Richárdtól hallottak alapján – és hogyan kell nekikezdeni az átváltozásnak, addig saját magát is tanította, tanítva tanult. A hatodik hónapban sikerült madárrá változnia. Ez volt a kezdő lépés, hiszen repülni mindig is akart, és ezt álmában is sokszor átélte már. Csak visszagondolt arra, hogy milyen volt akkor, és próbált indokot találni, hogy miért ne lenne lehetséges a való életben is. Meg persze tudatosan becsapta magát, és egyértelműsítette, hogy ennek a dolognak mennie kell. Így tehát végre repülhetett, először galambként, mert nem akart sehol sem nagy feltűnést kelteni, majd a páva gyönyörű tollazatának birtoklási vágya is bekebelezte, nem hagyhatta ki azt sem. Közben Eszter azt forralta magában, hogy ha Detti megcsinálta, akkor ő is hamarosan véghezviheti ezt az örökösen gyakorolt dolgot, így másnapra neki is sikerült. Madárként repült be Richárdhoz, és beleugrott a tányérjába, meghempergett benne, majd a hűtőjén levő kis mágnes figurákat szép sorba rendezte. Richárd észbe kapott, és ő is átváltozott madárrá, majd kirepültek az ablakon, ahol meglátta Dettit. Egy percre halálra is rémült, mert azt hitte, Detti az, aki már kész van, aki megtanulta az átváltozást, és vele röpköd éppen a magasban. Majd amikor Eszter visszanézett rá a magasból, hogy követi-e, ráismert a jellegzetes arcra, ami egyértelműen Eszter volt. Ekkor kezdődött el a következő küldetés, a legújabb tanítvány betörése: ő volt George.

Huszonnégy éves volt, kétségbeesett izmos fickó. Az egyetemen olyan sikereket ért el, amiből biztosra vehetnénk, hogy zsíros üzletember lett belőle, ám ehelyett biztonsági őrként dolgozott egy drogériában. Őt már Detti, Eszter és Richárd is tanította, és amikor nagyon beleuntak abba, hogy azt sulykolják belé, hogy „meg tudod csinálni”, „higgy!”, és egyéb ösztönző szavakat, de ő mégsem változott át, fél év elteltével sem, gyakran papagájként repkedtek körülötte, és azt hajtogatták:

– Te lajhár, te lajhár! – ez nagyon idegesítő volt, főleg úgy, hogy akár egy órán keresztül is képesek voltak ezt csinálni, nem unták meg.

A legidegesítőbb ilyen nap után, reggel, mikor felkelt, és nyújtózott egyet, végiggondolta, mennyire hasonlíthat egy lajhárhoz. Csak fekszik, és nem akar semmit se csinálni. Aztán egyik pillanatról a másikra, érezte, ahogy megvalósul ez a gondolat. Hirtelen még lustábbnak érezte magát, és mikor délben bement hozzá Richárd, hogy ebédelni hívja, homlokon puszilta, mire azon nyomban visszaváltozott. Az ilyen emberi érzelmekre a gyakorlatlanabbak tüstént visszaváltoznak, de ez nem szüntette meg egy csöpp részét sem annak az örömnek, hogy végre sikerült átváltoznia.

Így tehát sikerült elérnie Richárdnak a célját, miszerint ez nem az a cirkusz, ahol az idomítással ügyetlenkednek, amíg a tehetséges emberek szájtátva nézik azt, és képességeik el is lehetnek feledve. Itt az embereken van a hangsúly, ha eredeti létükben nem is, állatként mindenképp csodás, amit művelnek.

A válogatás után egy évvel szépen kialakult az ötfős csapat, ekkor került sor a névváltoztatásra: a Quinque nevet adták maguknak, részben mert sokat sejtetőnek hatott, angolul a királynő szó, mint queen volt benne elrejtve, és latinul ez jelentette az ötöt, a titkot, hogy ennek a cirkusznak lélekszáma valójában nem haladta meg az ötöt. Amiben pedig mindenki biztos lehetett: bármilyen több tízeket foglalkoztató cirkusz kevesebbet nyújt, mint ez az ötös.

Első előadásukkor megkockáztatták, hogy elhitetik a közönséggel, hogy tizenöt főből áll a produkció. Először öt ember mutatkozott be, azután egy ember, a látszólagos idomár, három krokodil, plusz egy pillangó, amelyik mindig másik krokodil orrára szállva dühítette fel őket, és dühöngő krokodil táncot lejtettek. Ezzel növelték a feszültséget a közönség soraiban, amit aztán megoldott egy kolibri, páva, flamingó és egyéb gyönyörűséges állat tánca. Persze voltak olyan elemek, amiknél muszájnak véltek minél több állatot bevonni, ezért szereztek még harmincöt különféle madarat, akiket idomítani nem kellett, csak követték Esztert, a legkecsesebben mozgó falkavezért. A mostani előadásokon már képesek voltak azt az illúziót kelteni, hogy több mint száz állat szerepel ebben a cirkuszban estéről estére.

Egyre merészebb produkciókkal igyekeztek előállni, ilyen volt Eszter és az elefánt tánca, amikor az elefánt úgy igyekezett állni, hogy úgy tűnjön, mintha Eszter tartaná az állatot, aki George volt, és hatalmas erőfeszítést igényelt számára, hogy ezt sikerrel megoldja úgy, hogy ne lapítsa ki Esztert. A közönség pedig meghűlve nézte őket. Az ilyen produkciók után Detti aranytorka nyűgözte le a tömeget, aminek volumenét szuperképessége fokozta: elbújt, átváltozott kutyává, majd ilyen formában kiszaladt a színpadra, és újra elénekelte az előző dalt, kutyahangon vonyítva. A legveszélyesebb produkció pedig a finálé volt, természetesen. George, ahogy megszokhatta, ezúttal is a munka piszkos részét végezte, a csodálatosan kidolgozott felsőtestét mutogatva előrement Richárddal, a vad fehéroroszlánnal, és bemutatta, hogy bele tudja helyezni a fejét a hatalmas szájüregbe, anélkül, hogy bármi baja esne. Aztán megjelent Fleischfressend, aki minden műsor végén üdvrivalgás közepette, zsiráfok lehajtott nyakán ülve köszönte meg az emberek részvételét, és miegymást, amit ilyenkor megköszönni szokás. Arra a gondolatra pedig, hogy „szívesen látjuk önöket jövőre is,” olyan testhelyzetet vett fel, amiből visszafordíthatatlanul megbillent, és így lehuppant. Tragédia következett be, olyan, amilyenre a sok állat kavalkádjának fejlesztése és produkciók kitalálása mellett sosem gondoltak. Fleischfressend művészúr tolószékbe kényszerült.

Eleinte azt mondták, még rosszabb lenne, ha valamelyik átváltozásra képes taggal történt volna, mert akkor nem tudna részt venni a show-ban, de egy lebénult műsorvezetőt bárki elfogad, a humora még a helyén van. Aztán hónapok elteltével Fleischfressendbe beleköltözött a jótevő vágy. Talpra akart állni, bármi áron. Richárd is gondolkozott olyanon, hogy mikor ő csak simán állattá akart válni, és megcsinálta, az nem volt könnyebb annál, minthogy a már meglevő idegeket újra aktívvá varázsolni. Ezt elmondta Fleischfressendnek, aki cseppet sem lepődött meg barátja efféle indíttatásán.

– Akkor most tegyek megfigyeléseket? Mondjuk hosszúlábú miniszoknyás szép lányokról, akik az utcán sétálnak? Szuper. De tényleg, tudod mit? Egy próbát megér.

A miniszoknyás lányok a vártnál ritkábban jelentek meg, amikor kiült az utcára nézelődni, viszont az alvás hatása itt is bizonyított. Reggel azt parancsolta magának: nem leszek bénult, járni fogok, ma kirohanok a WC-re, ahogy azt mondani szoktam, és most senki nem nevet majd, mikor leesik nekik. Viszont nem sikerült ez az elhatározása.

Aznap délután csendben figyelte, ahogy Richárd és Eszter a magasban repülnek, és azon kapta magát, hogy pont erre vágyik. Aztán sikerült neki. Átváltozott madárrá. Amíg repült, azon gondolkozott, hogy miért nem jutott ez soha az eszébe, hiszen itt volt egy karnyújtásnyira, és a legkönnyebb dolog lett volna, ami csak útjában volt. Richárd felismerte barátját, és nem leplezve örömét, egy piros seggű pávián alakját vette fel, Fleischfressend pedig visszaalakult emberré. A megdöbbentő látványtól Richárd is visszaváltozott. Ez olyan fajta emberi érzelem, olyan öröm volt, ami még a leggyakorlottabbnak is feladta, nem tudott állatként megmaradni. Fleischfressend lábai újra működtek. Járt, sőt, ahogy ő érezte repült. A boldogságtól legalábbis biztosan.

Ekkor megbeszélte a két barát, az alapítók, hogy másképp fog működni a cirkusz.

– Meg kell tartanunk az eredeti felállást, ez kell a világnak. – mondta Richárd – Viszont a titkunkat muszáj lesz továbbadnunk. A gyógyulásod már csodával határos. El kell mondanunk az embereknek, hogy erre a csodára ők is képesek.

– Én vállalom. Ha a cirkusz hírnevére megy, akkor is.

Egy kisfiú látott egy felhívást, amin ez állt:

„A népszerű Quinque cirkusz tagjai vallják, hogy a gyerekeknek nem csak csodálatos a fantáziájuk, de akár az életét, esetleg másokét meghatározó is. Richárdot gyerekkorában, csupán akarata változtatta olyan emberré, ami mindünknek példaértékű. Átváltozott állatokká. Butaságnak hangzik, mert ez annyit jelent, hogy valaki állatbőrben él. Viszont időközben apró mellékhatást figyeltek meg a cirkusz dolgozói: az emberalakban kapott testi sérülések, amiktől elvárják a gyógyulást, teljes mértékben eltűnnek, megszűnnek az állati alakban való létkor.”

Richárd olyat ért el, amiről sosem álmodott, a világ minden pontjáról érkeznek hozzá levelek, amiben segítséget kérnek az átváltozáshoz, vagy már köszönetet nyilvánítanak, amiért sikerült meggyógyulniuk. Sosem gondolt bele, hogy ha nincs gyermekkori vágya, hogy átalakuljon, talán ez a képesség sem létezik, és hogy felfogása egyenlő azzal a mondással, miszerint a zsenit és az őrültet csupán egy hajszál választja el egymástól.