Aeternus

Klaath, a fiatal dyriad a mély kanyon felé kormányozta a vadászgépet. A támadója a nyomában száguldott, és Klaath úgy gondolta, az egyetlen esélye a túlélésre, ha az ellenfelet a sziklakúpok között elterülő rézsűben próbálja lerázni. A számítógép vezérelte drón könnyedén lekövette a mozgását a nyílt terepen, több alkalommal is csak a hirtelen irányváltás mentette meg a megsemmisítő találattól. A hátsó energiapajzs szintje tíz százalék alá csökkent, a háromdimenziós kijelzőn vörösen villogott a gép hátulja, a vészjelzés sivítása betöltötte a pilótafülkét.
Elérte a csipkézett plató szélét, és élesen lefelé tolta a botkormányt. Miközben a biztos pusztulás felé száguldott, hosszú, köröm nélküli ujjait rátette a levegőben úszó képre, és néhány mozdulattal hátrairányította a megmaradt energiát. A folyamat éppen akkor fejeződött be, amikor a járművet újabb vad lökés rázta meg. A kijelző adatai szerint a pajzs teljesen megsemmisült.
Mielőtt becsapódott volna az alatta csörgedező folyóba, felrántotta a gépet. A teste megfeszült, szürke bőre halvány-rózsaszín árnyalatra váltott, nyakán kidagadtak az erek, a szeme kiguvadt a hirtelen megerőltetéstől. Felordított fájdalmában. A tudata vörös ködben úszott, a vér dobolt a fülében. Egy rövid pillanatra az eszméletét is elvesztette. A támadó könnyedén tartotta vele a tempót, és újra veszélyes közelségbe került hozzá. Körbenézett, hogy felmérje a terepet, és meglátott egy vékony hasadékot egy sziklafalból kiálló terasz alatt. Úgy gondolta, ha sikerül oldalra fordulnia, átrepülhet rajta, és nyerhet némi előnyt. Élesen irányt váltott, és maximális sebességre gyorsított. A másik egy pillanattal később követte a mozgását, és utána száguldott. Klaath fejben számolta a másodperceket. Öt, négy, három, kettő, egy… Az idő teljesen lelassult. A külvilág megszűnt számára, tudatából kizárta a hajtómű vészes sivítását, a testét rángató erőt. Balra rántotta a botkormányt, és berepült a nyílásba.
Rosszul mérte fel a távolságot. Hatalmas reccsenés szakította ki mély koncentrációjából, ahogy a jobb szárnya nekiütközött a sziklarámpa aljának és kettétört. Mielőtt megkezdte volna a dugóhúzóba forduló zuhanást, látta, ahogy egy hatalmas szikladarab leválik a kanyon oldalából és eltalálja az üldöző jármű hajtóművét. A drón nagy erejű robbanás kíséretében semmisült meg, a légnyomás erősen meglökte a gépét. Őrült forgás vette kezdetét. Váltakozva látta maga előtt a talajt és az eget, a repülő orra fokozatosan süllyedni kezdett. Kizárta a halálfélelmet, és hozzáigazította saját belső ütemét a forgáshoz. Föld, ég, föld, ég, föld, ég, föld – megnyomta a katapult gombját. A tető nagy robajjal csapódott felfelé, az ülése hangos szisszenés kíséretében lökődött ki a roncsból.  Érezte az arcán a szél hideg fuvallatát, aztán a szétterülő ernyő vad rántással adta tudtára, hogy a művelet sikerrel zárult.
Jóleső érzés kerítette hatalmába: legyőzte az ellenfelét, ráadásul élve keveredett ki a reménytelen szituációból. A megkönnyebbülést azonban gyorsan felváltotta a szomorúság. Faja vesztésre állt a betolakodók ellen, akik mostanra valószínűleg eldöntötték a csata kimenetelét. Talán csak órák kérdése, hogy az ellenség megkezdje a végső támadást.
Az ellenséges flotta egy hete tűnt fel a bolygó közelében, majd rövid hallgatás után üzenetet juttattak el a dyriadok tanácsának. A tanács rövid megbeszélés után úgy döntött, a bolygó minden csatornáján sugározni fogja a dekódolt hangfelvételt. Klaath jól emlékezett minden szóra. A géphang dyriad nyelven beszélt, de jól lehetett hallani a hangszórókon keresztül áramló digitális zörej természetellenességét.
„Grogoth vagyok, egy az örökkévalók közül. A fajom már akkor elhagyta a biológiai élet csapdáját, amikor ti még nem is léteztetek. Rátaláltunk a módszerre, hogyan váljunk istenné, és végül istenekké váltunk, legyőzve a halált. Kivontuk a testünkből a tudatot és a lélek esszenciáját, majd olyan gépekbe helyeztük őket, melyekben örökké élhetnek. A gép kizárólag a fizikai helyváltoztatáshoz kell. Habár a lélek kapcsolódik hozzá, mégis teljesen különálló tőle. Egy olyan védőburok veszi körül, amely a mi világunkban elpusztíthatatlan.
Amikor elértük a tökéletességet, és az idő már nem kötött minket soha többé, megteremtettük magunknak a lehetőséget a világunkban feltárt összes tudás megszerzésére. A saját planétánkon mindent megvalósítottunk, amit akartunk. Amikor pedig valakinek mindene megvan, nem marad számára más, csak a hatalom utáni vágy. Tudom, ez talán hihetetlennek hangzik számotokra, de ha lett volna lehetőségetek megtapasztalni mindazt, amit nekünk, kétkedés nélkül megértenétek és elfogadnátok az álláspontomat. A jelenlegi fejlettségi szinteteken ez nem elvárható tőletek.
Mivel nem voltunk képesek elpusztítani egymást vagy uralkodni egymáson, összefogtunk, és kifelé, a Kozmosz végtelenje felé fordultunk. Űrhajókat építettünk, és meghódítottuk a saját galaxisunkat. Aztán újabb galaxisokat fedeztünk fel, és azok felett is megszereztük az uralmat. A születésszabályozási rendszerünket kifinomulttá tettük. A biológiai anyagból már a születés után kivonjuk a tudatot és a lélekesszenciát, így az új egyedeink már ebbe a tökéletes formába kerülnek.
Nem lepne meg, ha értetlenül állnátok az előtt, mi a célja annak, hogy mindezt megosztom veletek. Higgyétek el, nem azért avattalak be titeket ezekbe a titkokba, hogy a hódító dicsfényében fürödjek! Csak az volt a célom, hogy lássátok a lehetőségeiteket. Két út áll előttetek. Az egyik, mely inkább kedvemre való, hogy önként csatlakoztok a birodalmunkhoz, felajánlva önmagatokat és utódaitokat, engedelmes alattvalóként szolgálva minket az örökkévalóságig. Biztosíthatlak benneteket, hogy ebben az esetben olyan tudást osztok meg veletek, melyről álmodni sem mertetek eddig. A legtehetségesebbeknek közületek szintén hozzáférést nyújtunk az örökléthez. Gondoljatok csak bele, a legjobbjaitok szintén istenné válhatnak, és velünk együtt vihetik végig a tervet! A másik lehetőség sokkal egyszerűbb, de fájdalmasabb. Eltöröllek benneteket a föld színéről, úgy hogy írmagotok sem marad – aztán tovább folytatom utam a következő lakott bolygó felé. Három nap gondolkodási időt kaptok.”
Ők pedig nem kértek az uralomból, inkább a biztos halált választották.
Klaath megragadta a manőverezést lehetővé tévő zsinórokat, és elkormányozta magát a folyó fölül. A vegetáció szegényes volt, repedezett sárgásvörös föld húzódott alatta, melyet csak néha tört meg egy-egy csenevész bokor, alján kék színű aranion virágok csoportjaival. A távolba nézett, ahol a kanyon összeszűkült, és egy érdekes alakzatot pillantott meg a függőleges fal aljában. A forma teljesen elütött a környezetétől, első látásra sem lehetett természet alkotta tárgy. A legjobban egy kapuhoz hasonlított. A színe hasonló volt, mint a kő anyaga, de Klaath ebből a távolságból is jól látta a különböző kitüremkedéseket, amelyek ornamentális struktúrának látszottak.
Leereszkedett a több dyriad magas bejárat előtt, amit masszív kőszárnyak zártak el a külvilágtól. A kereten végigfutó faragott formák ismerősek tűntek számára, azonban többségük sokkal ősibbnek és bonyolultabbnak tűnt, mint amit saját faja használt. Nem talált mechanikus nyitószerkezetet vagy elektronikus zárat, aminek segítségével bejuthatott volna, azonban megvizsgálva a faragványokat, észrevett néhány ismerős jelet. A betűkből formált szót matematikai logika mentén rejtették el a többi között. Amikor összeolvasta őket, egy nevet formáztak: Xared.
Megdobbant a szíve. Gyermekkorában esténként az édesanyja dúdolt neki egy altatódalt, amely a dyriadok őseiről szólt, még azelőttről, hogy beléptek az általuk Új Kornak nevezett időszakba, és elérték a fejlettségük jelenlegi fokát. A dal egy nyughatatlan dyriadról, Xaredről szólt, aki elindult megkeresni az Univerzum rejtett tudását. De az istenek nem akarták felfedni előtte a titkokat, így a hős sok megpróbáltatás után elbukott. A történet azonban mégsem ért szomorú véget. Xared bukásával utat mutatott a dyriadoknak, akik követték a nagy előd útját, és elindultak a felemelkedés útján. Lehunyta a szemét, és most is hallotta édesanyja búgó hangját, ahogy álomba ringatta őt. Később, amikor bekerült az akadémiára, a nehéz időszakokban mindig ezt az érzést idézte fel újra és újra, ami segített számára átlendülni a nehézségeken.
Nem hitte, hogy ennyire egyszerű lenne a bejutás, de mégis közelebb lépett a kerethez, és megérintette a megfelelő köveket. Halk bugás hallatszott belülről, melyet hangos kattanás követett. Az ajtó közepén egy kör alakú zártakaró vált láthatóvá, ami félrehúzódott, és előbukkant egy jobb tenyér formája, a fémbe ágyazva. A megmunkálás olyan tökéletes volt, hogy látni lehetett az ujjlenyomatokat. Gondolkodás nélkül felemelte a kezét, és összehasonlította a kacskaringós vonalakkal. A minták látszólag nagy egyezést mutattak, de Klaath annyira abszurdnak és szürreálisnak érezte az egész szituációt, hogy egy pillanatig sem gondolta komolyan, tényleg ő lenne a kulcs a bejárathoz. Az tűnt a legvalószínűbbnek számára, hogy az elméje játszik vele furcsa játékot. Lehunyta a szemét, és belehelyezte a tenyerét a lenyomatba. A szélek tökéletesen simultak a bőre köré, kellemes bizsergést és meleget árasztva magukból. Éppen saját kicsinységén merengett, amikor hangos zúgással kitárult előtte a kapu. Annyira meglepődött, hogy hátrahőkölt. El sem tudta képzelni, vajon mi köze lehet egy egyszerű pilótának ehhez az ősi helyhez. Most mégis itt állt, orrát a hosszú évezredek alatt leülepedett por szaga csapta meg.
Belépett a félhomályba. Mielőtt felocsúdott volna, az ajtó hangos döndüléssel bezárult mögötte. Egy ideig vizsgálta a belső részt, de se zárat, se rúnákat, de még egy kis kidudorodást sem talált. Egy hatalmas, félgömb alakú teremben állt, melyet a puszta kőből munkáltak ki. Előtte négy oszlop fogott közre egy trónszerű ülőalkalmatosságot, mely a helyiség központi részén foglalt helyet. Az oszlopokat a bejárathoz hasonlóan jelek díszítették, amelyek még az előzőeknél is régebbinek látszottak. Úgy vélte, a bejáratot csak egy későbbi korban építették volna a szentélyhez, jóval azután, hogy a belsőt kialakították. A plafonon különleges kristályformák voltak felfüggesztve, amik mesterségesnek tűntek, mégis úgy simultak bele a szürke sziklába, mintha mindig is annak részei lettek volna. A padló egymásba simított kőlapokból állt. Klaath fejébe egy álom villant be, amit gyerekként sokszor átélt. Olyankor izzadtságban fürödve riadt fel az ágyában, lelkében az üresség érzésével. Álmában egy erdőben bolyongott, egy számára fontos dolgot keresett, amit aztán végül sohasem talált meg. Mindig volt egy röpke pillanat, amikor tudta, már nagyon közel van hozzá, hogy megpillantsa a rejtélyes valamit, de aztán felriadt, mielőtt akár csak találgatni tudott volna.
Egész életében kutatott valamit. A tudás központi részt foglalt el az életében, a megértés olyan alapvető részévé vált, mint a levegővétel. Érdekelte a történelem, örömét lelte a csillagászatban, a biológia lázba hozta, nem beszélve a részecskefizikáról, ami az utóbbi időben teljesen lefoglalta a szabadidejét. Ez a nyughatatlanság mozgatta előre, néha kielégíthetetlen vágyat gyújtva benne, habár tudta, hogy talán egy egész élet is kevés arra, hogy a dyriad mindent megértsen.
A csöndet szervomotor mozgásához hasonlító zümmögő hang töltötte be. A trónszék megnyílt, és a belsejéből egy tölcsérforma alak emelkedett ki egy hosszú fémkar végén. Úgy nézett ki, mint egy lefelé fordított ernyő. A kar kinyúlt a terem közepe felé, és a szemközti két oszlop között megállt, néhány lépéssel Klaath előtt. A fiatal dyriad egyáltalán nem félt. Nem gondolta, hogy az ismeretlen szerkezet fenyegetést jelentene. Meg akarta érteni, miért került ide, és hogyan volt képes bejutni a szentélybe. Közelebb lépett a furcsa tárgyhoz, de az hirtelen felbúgott. Hátratántorodott. Az ernyő közepe felé fordult, és a közepén felragyogott egy vörös ékkőből sugárzó rövid lézernyaláb. Az egész szerkezet úgy viselkedett, mint egy mechanikus kígyó, amelynek teste a fémhez van kötve, a kő pedig egy szem vagy érzékelő lenne, amivel a tárgy felfogja a környezetét.
– Már vártalak, Klaath. – A hang mély volt, mégis lágy, apró fémes utórezgéssel.
Klaath egy pillanatig döbbenten állt, majd torkából akaratlanul törtek fel a szavak.
– Ki vagy te, és honnan tudod a nevem?
Hangos nevetés hangzott fel, ami visszhangot vetett a belső falakon. Klaath sem felsőbbrendűséget, sem támadó szándékot nem érzett a reakcióban. Olyan volt, mint amikor egy sokat látott tanár derül kezdő tanítványa reakcióján.
– Xyluth vagyok, a létező. Fizikai alakban nem vagyok jelen a világban, de képes vagyok rá, hogy kapcsolatba lépjek veled. Ha a ti fogalmaitok szerint válaszolnék a kérdésedre, azt mondanám: régóta vártam, hogy kapcsolatba kerüljünk. Bár az idő fogalma, hogy is mondjam, nem lényeges a számomra. Téren és időn túl létezem, mint maga az Univerzum. A testemet pedig te is látod.
Klaathot sokkolta a válasz. A hanghordozás annyira egyszerű és magától értetődő volt, hogy először azt sem tudta, mit mondjon.
– Ezt nem értem. Hogyan tudhattad, hogy eljövök? Magam is csak a véletlennek köszönhetem az életemet. Ha bármi máshogy alakul a harcban köztem és az üldözőm között nemrég, most nem…
– Véletlen, szerencse! – vágott közbe Xyluth –, mind-mind olyan fogalmak, amelyeket ti magatok kreáltatok saját magatoknak. Számomra ezek a szavak nem jelentenek semmit. Az én értelmezésemben nem létezik véletlen. Azért vagy itt, mert itt kell lenned. Életed minden mozdulata errefelé sodort téged.
Klaath összezavarodott. Amit Xyluth elmondott neki, teljesen érthetőnek és logikusnak tűnt, mégis idegen volt mindazzal összehasonlítva, melyet egész eddigi életében tanult. Mélyen legbelül a Xyluth által elmondottak igazságát szerette volna hinni, de túlságosan hihetetlennek találta a helyzetet.
– Azt állítod, akármit tettem volna, biztosan eljutok erre a pontra? Rengeteg döntést hoztam életemben, néha magam sem tudtam, vajon a jó irányba haladok-e. Nem hiszek az eleve elrendelésben.
A hangszórókból mély sóhaj szakadt fel.
– Nem is létezik ilyen. Habár tudnod kell a saját rendeltetésednek sokkal több köze van önmagadhoz, mint akárki máshoz. Persze, azért nem ennyire egyszerű a dolog. Egy megadott utat jártál be idáig, melynek fő vonalán végighaladva állsz most itt. Közben nyitottál rengeteg mellékszálat, melyek annyira nem voltak lényegesek.
Klaath hitetlenkedő arccal nézett az ernyőre.
– Már az is csoda, hogy túléltem a drón támadását! Ha ott például rosszul döntök, most nem állnék itt előtted. Szétporladtam volna a sziklán, és most nem beszélgetnénk.
– De jól döntöttél, és itt állsz előttem.
– És ha mégsem úgy alakultak volna a dolgok?
– Azt akkor sohasem tudnánk meg, ugye? De várj csak egy kicsit. Lépjünk hátra egyet, és induljunk el onnan. Mi van akkor, ha te magad akartad azt, hogy így legyen? Hogy megérezd a vereséget, hogy megtudd, mi a rossz. Ha csak jó történne veled életedben, hogyan tudnál különbséget tenni jó és rossz között?
– Nem tudom. Talán sehogy.
Xyluth izgatottan kiáltott fel. A hangszóró megreccsent a hirtelen jött energiától.
– Éppen erről van szó! Próbálj meg kilépni egy kicsit a saját nézőpontodból. Tudom, hogy a te létezésed alapköve a tér és az idő. Számomra, ahogy ezt már említettem, ez a két kifejezés semmit sem jelent. Bármilyen hihetetlennek tűnik számodra, mindkettőnk létezése a világ kezdetekor indult útjára, és örökké tart. Hogyan tehetnénk különbséget a helyes és a helytelen között? Mindkettő része a világnak. Egymás nélkül semmit sem érnének.
– Tehát azért vagyok itt, mert én akartam itt lenni. Nehéz elhinnem mindezt.
Xyluth elhalgatott egy pillanatra.
– Amikor ide kerültél, beborított a feledés fátyla. A cél ismerete gátolja a tapasztalást. Akkor maga a folyamat nem lenne más, mint megnézni saját életed filmjét. Mennyivel érdekesebb egy puzzle-t összerakni!
– Talán igazad van.
– A teremtett világ éppen így működik. És ezért olyan szép. Tényleg, számodra mit jelent a világ?
Klaath a gyermekkorára gondolt. Az átvirrasztott éjszakákra, amikor rengeteg kérdés kavargott a fejében: végtelen világegyetem, test és lélek, álom és valóság.
– Nehéz lenne pontosan megmondani. Visszagondolva a múltamra, az eddigi életemben aszerint éltem, mint amiről az előbb beszéltél. Kerestem az utam, hogy ráleljek az életem céljára.
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, amit keresel, nincs elrejtve előled: a cél maga az út, amit végigjársz.
– Tegyük fel, hogy elfogadom ezt. De mi lesz ezután?
– Hiszel a lélekben?
– Persze. Mindenki hisz.
– De valójában tényleg hiszel-e? Ha magadba nézel, mit látsz?
Klaath egy jó darabig nem szólt semmit. Számot vetett életével, tanulmányaival, átgondolta a helyzeteket, amiket eleddig átélt. Amikor kimondta a választ, nem maradt benne szemernyi kétség sem.
– Igen.
– Akkor miért olyan nehéz elképzelni, hogy te magad is előidézője vagy annak a helyzetnek, amit most megélsz? A lélek alaphelyzete a fejlődés utáni vágy. Talán egyszerűbb lenne véletlennek gondolni az egészet?
Klaath összevonta a szemöldökét, hüvelyk és mutatóujjával összecsippentette az állát.
– Mégis furcsának tartom, hogy most itt állok előtted. Jelentéktelen életet éltem, semmi sem mutatta, hogy valamilyen nagy dologra lennék hivatott. Egyszerű pilóta vagyok. Abból sem a legjobb.
– Nagy dologra hivatott? Mit jelent pontosan ez? Ha te irányítanád a népedet, vagy a te értékítéleted szerint fontos munkát végeznél, ahelyett, hogy része vagy az egésznek, kevesebbet érnél? Csak mert egyszerű pilóta vagy?
Klaath oldalt lépett és leült az egyik oszlop tövében lévő kőkockára. Az ernyő követte a mozgását, és újra szembe nézett vele. A fiatal dryiad most másnak látta őt, mint először. Olyan volt, mintha nem az ernyő közepében lévő vörös kőbe, hanem egy tükörbe nézett volna. Arra gondolt, vajon kettőjük közül ki teszi fel a kérdéseket? Talán nem is Xyluth, hanem ő?
– Nem tudom. Nehezet kérsz. Maga a társadalom sem így működik. Gyerekként ebben nősz fel, ezt fogadod el igazságnak. Aztán már nehéz más szemüvegen keresztül nézni a világot.
– De ez nem a társadalomról szól. Nem a társadalom építi fel az egyént, hanem egyének összessége építi föl a társadalmat. Ha nem így tekintünk rá, csak egy homogén masszát kapunk, ami nem lehet a Teremtő célja.
– Miért, mi a végső cél?
– Válasz helyett inkább feltennék egy újabb kérdést: mit gondoltál, amikor rátetted a tenyered a nyitószerkezetre?
– Nem hittem el, hogy kinyithatja a kaput. Bár a tenyérlenyomatom nagyon hasonlónak tűnt ahhoz, amit ott láttam. Mégsem gondoltam igazán, hogy megtörténhet.
– De azért titkon reménykedtél, hogy kinyílik.
Klaath bólintott.
– Elképzelted, hogy meglátod, mi van az ajtón túl, ugye?
– Nem tudatosult bennem… de igen, be akartam jutni.
– És ez így van rendjén azoknál, akik képesek cselekedni. A teremtés alapja a gondolat. Ha nem fogalmazódik meg az elmédben egy cél, soha nem is fogod elérni azt. Így irányíthatod a történéseket.
– Ez így túlságosan egyszerűnek tűnik.
– Valójában igen. Aki rálel a kulcsra, annak onnantól már minden lépés gyerekjáték. Úgy gondolod, te vagy az egyetlen, aki képes volt bejutni ide?
– Nem tudom. Talán.
– Mi van, ha most nem te állnál itt, és valaki másnak tenném fel ezt a kérdést? Min változtatna az?
– Azt nem tudhatom, hogy mi történne akkor. Akár történhetett volna máshogy is.
– Hát éppen erről van szó! Így működik a teremtett világ. Fejlődéssel, a lehetőséggel, hogy megismerd önmagad, és ezáltal megismerd a világot. Nincs rossz kérdés. Ha már jól tudsz kérdezni, tisztában vagy a keretekkel.
– Azt mondod, ez lenne Isten?
Az ernyő eltávolodott tőle, visszahúzódott egészen az emelvényig. A vörös kő pislákolt, hogy aztán újra teljes fényében felragyogjon.
– Isten örök. Te is része vagy, mint ahogy ő is a te részed. Nem vagytok szétválaszthatatlanok egymástól, mint ahogy te és én sem. Az alapvető építőkövekben megegyezünk. A világ nem csak annyi, amennyit felfogsz belőle. Mi van az érzékeléseden túl? Ott talán megszűnik minden? Néha csak az agyad blokkolja, hogy meglásd a látszat mögött húzódó valóságot. Ha azonban eljutsz a határig, átlépheted azt. Ez a legnehezebb.
– Azt mondod, a halandóság csak álca?
– Igen. A valóság relatív. Nem létezik objektív formában.
– Mégis úgy érezzük.
– Mert ez a lényege. Valóságosnak kell lennie, hogy igaznak fogadjuk el. Ha mélyebbre ásunk, persze rengeteg egyéb kérdés vetődik fel. Például a dolgok tudatossága.
– Összetett lények vagyunk, meghatározott szabályok szerint működünk.
Xyluth hangja magasabb tónusba csapott át. Klaath érezte rajta, hogy egyre jobban átadja magát a beszélgetésnek. Mintha a számára legalább olyan fontos lenne, amit most együtt átélnek, mint neki.
– Talán kevésbé tekinthető-e tudatosnak a tested, mint te magad összetett rendszerként értelmezve? Vagy leegyszerűsítve: működik-e a tested, ha nem figyelsz rá? Veszel-e lélegzetet álmodban? Funkcionál-e az anyagcseréd? Tehát tudatosan irányítod mindezt? Vagy az egész úgy tudatos, hogy te észre sem veszed? Ha ez az igazság, akkor a benned lévő sejteknek is rendelkeznie kell tudatossággal.
Klaath a gondolataiba merült. Minden, amit Xyluth mondott, egyszerű és logikus volt számára, és pont ez zavarta meg. Nehezen tudta elfogadni, hogy ennyire egyszerű lenne az egész.
– Habár ebbe még sohasem gondolta bele, el kell fogadnom, amit mondtál. A végtelenséget nem lehet megérteni, legfeljebb elfogadni. Sokan megpróbálták, de elméjük nem bírta a rájuk nehezedő terhet. Viszont ha minden igaz, amit eddig állítottál, fel kell tennem a legfőbb kérdést: mi a célja Istennek?
Az ernyő olyan közel jött Klaathoz, hogy könnyedén megérinthette volna. Elindította a kezét, de Xyluth izgatott hangától hátrahőkölt.
– Nagyon jó kérdés! Látom, kezded érteni! Nos, megpróbálom érhetően megfogalmazni a választ. Isten azért hozta létre a világot, hogy rajtunk keresztül tapasztaljon. Így végtelen lehetőséggel rendelkezik egy időtől és tértől független létezésben. Te abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy amikor rendszeren kívülre kerülsz, meghatározhatod, mit szeretnél kezdeni a következő életeddel. A múltban úgy határoztál, hogy leszületsz erre a világra, és a vesztesek oldalára kerülsz. Megtapasztalod a rosszat, a biztos pusztulás tudatát, a reménytelenséget, hogy nem segíthetsz.
Klaath feldúlt arccal csapott a levegőbe.
– Nem mondhatod komolyan, hogy mindegy, melyik oldalon állok!
– Pedig éppen ezt akarom a tudtodra adni. Ahogy mondtam, a kulcsszó a tapasztalás.
– A vallások pedig folyamatosan a jó és rossz örök harcáról papolnak.
Xyluth hahotája betöltötte a csarnokot.
– Azt kell mondanom, ilyen egyszerűen nem létezik. Ezt az egészet azok találták ki, akik félreértelmezték és duális megvilágításba helyezték a világot, vagy csak egyszerűen uralkodni akartak mások felett. Valójában nem létezik fekete és fehér értelmezés.
– Tehát a folyamat végtelen, és egyszer csak eljön a pillanat, amikor tudod, hogy eljutottál a célhoz.
– Így van. Legegyszerűbben így lehetne kifejezni az igazságot.
– Tudhatod-e egyáltalán, hogy sikerrel jártál?
– Sokan képesek meglátni, ami a felszín alatt van. Emiatt világítottam rá előbb, hogy a fejlődésnek vannak szakaszai. Mint például tiéd vagy az enyém. Más utakat járunk be más szinteken, a sorsunk még is összefonódik. Teszem a dolgom, amelyre kijelöltem magam. Mindent, ami erre a pontra vezetett, szabad akaratomból tettem, és tudtam, mire vállalkozom.
– Magányos utat választottál.
Xyluth elégedetten hümmögött egyet.
– Igen. Talán igazad van. Bár a régmúlt döntései a létezés során ködbe vesznek. Legfőképp arra vállalkoztam, hogy olyanoknak segítsek, mint te. Akik felkészültek arra, hogy egyre többet ismerjenek meg a világ működéséből. Az, hogy most itt vagy, számomra is fontos. Engem is előremozdít a fejlődésemben.
– Úgy érzem, még nem állok készen.
– Egy újabb lépcsőfokra léptél, és jó úton haladsz a megértés felé. Nemsokára pedig egy következő feladat vár rád. – Az ernyő felfelé fordult, mintha a külvilágot kémlelné. – Fogy az időnk, a flotta nemsokára megkezdi a bolygó megsemmisítését.
– És veled mi lesz?
– Én sem élem túl. Jelenlegi küldetésem itt lejár, de máshol újra kezdődik. Nem vagyok egyedül, sok hozzám hasonló entitás él szerte az Univerzumban. Amikor megszűnik ez a fémtest, csatlakozom a központi lélekhez, mint ahogy te is, és újra leszületünk ebbe a világba. Vagy egy másikba.
A csarnokon remegés futott végig, a földből iszonyú robaj szállt felfelé, és minden rázkódni kezdett. A csarnok megrepedt fölöttük, az oszlopok kimozdultak a helyükből, kődarabok és por hullott rájuk.
– Értem. – Klaath úgy hallotta magát, mintha egy kútból beszélne. Egy pillanatra megijedt az elmúlástól, és összeszorult a torka. Vett egy mély levegőt, és az ernyő felé fordult. – Árulj el még valamit! Mi lesz a következő feladatom?
Xyluth hangja remegett, ahogy megpróbálta túlkiabálni a zajt.
– Erre még én sem tudom a megfelelő választ. Nemsokára te magad választod ki a következő feladatodat.
Klaath egy hatalmas robbanás hangját hallotta, aztán mindent elsodort a pusztító lökéshullám.

***

– Zelon.
A szavakat, amely ismeretlen volt számára, közvetlenül a homlokából hallotta. Egy tágas helyiségben volt, ahol egymáshoz megtévesztésig hasonló gépeket látott maga mellett lebegni. Nem tudta honnan, de biztos volt abban, hogy ő is egy közülük. A gépek teste keskeny volt, rajta hosszúkás fejjel, a közepén kerekded érzékelőkkel. A torzóból két-két rugalmasnak látszó végtag állt ki a felső részen oldalra és alul lefelé. A hátsó részből mechanikus csápok meredeztek előre, amelyek finoman hullámoztak a levegőben.
– Igen? – A hangja idegenül és fémesen hangzott, mintha egy hangszóróból szólt volna. – Itt vagyok.
– Üdvözöllek! Naelának hívnak, és én leszek az egyéni tanítómestered. Néhány perce reinkarnálódtál, még tart a beilleszkedési sokk. Bár a tapasztalatok szerint minél hamarabb megtörténik az átvitel, annak kevesebb esély, hogy kialakuljon a lélekátviteli depresszió.
Zelon testét hirtelen adrenalin löket rázta meg. A rideg fém anyaga körülölelte, hallotta a testébe épített levegőcserélő szuszogását.
– Azt hiszem, máris jobban érzem magam.
– Ezt örömmel hallom.
– Miért vagyok itt? – Zelon arra gondolt, vajon hány milliószor tették már fel Naelának ugyanezt a kérdést.
Naela nem érzékeltette vele, hogy problémát okozna számára a válasz.
– Kiválasztottak, hogy csatlakozz az örökkévalókhoz. Megszülettél, majd leválasztottunk a testedről és elmédet a lélekkel együtt elhelyeztük az új hordozódba. A megfelelő képzés után egy csillagflottát fogsz vezetni. A küldetésed, mint fajunk minden tagjának, hogy meghódítsd az ismert Univerzumot.
Zelon agyában hirtelen bevillant egy furcsa kép. Egy gyönyörű bolygót látott hegyekkel, erdőkkel és városokkal, aztán a kép ugrott egyet, és egy szürke humanoid lényt pillantott meg, akiről valamiért azt gondolta, ő lehetett valamikor. Egy pillanattal később egy barlangban állt, és egy furcsa, ernyőszerű gépet látott maga előtt – aztán a látomás szertefoszlott, ő pedig néhány másodperc múlva el is felejtette az egészet. Fogalma sem volt, honnan származhatott ez az emlék, de jobban belegondolva rá kellett jönnie, hogy már egyáltalán nem is érdekli. A feladatára kell koncentrálnia, és tanulnia kell. Ő is egy az örökkévalók közül, és nemsokára megkezdi útját az ismeretlenbe.
– A jelszó: csatlakozol vagy elpusztulsz – mondta.
Naela hitetlenkedő hangja beleharsant az éterbe.
– Honnan tudod ezt?
– Fogalmam sincs. Csak valahogy eszembe jutott. – Miközben beszélt, tökéletesnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Tudta, hogy amit Naela kifejtett számára, az az egyetlen igaz és helyes út.
Naela csápjai közül néhány kinyúlt felé és az ő csápjaihoz csatlakozott.
– Mindegy. Talán nem is fontos a válasz. Kövess! A gyakorlóteremben mindjárt kezdődik a szimuláció.