Metrón

Egyszer volt, hol nem v… illetve mégsem. Ez a mese egészen hétköznapi.
A helyszín egy metrókocsi, emberek benne. A kocsiban mindenütt szabályos, sima, fehérre festett felületek, az embereken változatos fehér ruhák. Sehol egy szín, senki nem visel ékszert vagy sminket.
Utazunk. Az utasok el vannak foglalva a saját dolgaikkal, nem néznek egymásra, sokan a szemüket is becsukják. Szokásos reggeli kép.
A vonat megáll, az ajtó nyílik, régiek szállnak le, s újak szállnak fel helyükbe.
Egy férfi és egy nő érkezik, szintén fehérben. Messziről lerí róluk, hogy nem most találkoztak.
– Utálom a reklámokat! – fakad ki a nő, míg homlokráncolva méregeti a kocsi szabad felületeit.
A férfi vállat von.
– Jól áll neked ez a felső így pirosban. – feleli.
– Nem ér témát váltani! – csattan fel a nő a kelleténél picit erélyesebben. Zavartan pillant körbe, de úgy látszik, senki tulajdonított neki jelentőséget.
– Ezeket a reklámokat itt a metrón? – sóhajt a férfi, és belemegy a játékba.
– Is. Meg úgy általában.
– Pedig ezek a mai reklámok már nem is olyan rosszak. – magyarázza – Csak képi anyagot tartalmaznak, és a felületi határokon belül maradnak. Az első generáció sokkal agresszívebb volt: beszélt, zenélt, körbeugrálta az embert. Szerencsére azokat betiltották.
– Attól még jogom van utálni őket, és élek is nevezett jogommal. – húzza ki magát a nő.
– Blokkolhatod őket beépülővel…
– Te is tudod, hogy azokat korlátozzák.
– …vagy fizethetsz a jegyért.
– Persze! Mikor voltam én olyan gazdag?
– A választás attól még adott: kikapcsolod a kiterjesztett valóságban a reklámokat és fizetsz, vagy hagyod, hogy a reklámcégek jóvoltából ingyen hozzájuss bizonyos szolgáltatásokhoz.
– Mint most a tömegközlekedéshez, igen. Nem vitatom a rendszer létjogosultságát, de attól még nem értek egyet vele.
– Amennyiben?
– Elgondolkodtál már azon, hogyan jutnak el hozzád ezek a reklámok?
– Szinkronizálódnak a hálón? Mint minden?
– Na de hogyan?
– Hagyjál már! Úgy ismersz, mint technikai gurut?
– Boldogok a tudatlanok. Ezek a nagy tömegben gyártott mobil egységek, ami neked, meg nekem is van, nem rendelkeznek megfelelő kapacitással ahhoz, hogy önálló tartalommenedzselést rájuk lehessen bízni.
– Tegyük fel, hogy értettem, amit mondtál…
– Ennélfogva valahol kell lennie egy központi szervernek egy adatbázissal, ami a te nevedre van címezve, és amiben minden információ benne van a fogyasztási szokásaidról.
– Pont emiatt elég hetente egyszer letölteni egy virtuális tesztvezetést, meg rákeresni néhány fehérnemű-kiállításra, aztán mindenhol szép autók és gyors csajok várnak, amikor belépek. Mi ezzel a baj?
– Először is kikérem magamnak a nők mindenfajta tárgyiasítását!
– Nehéz nem tárgyiasítani egy próbababát. Ezek a lányok nem valóságosak. Ha kikapcsolom a valóságkiegészítőt, eltűnnek.
– Élő személyekről mintázták őket.
– Igen, ezt egyszer valakik kiharcolták. Majd ha az egyik virtuális kép eljön velem vacsorázni, visszatérhetünk a témára. Addig számomra az műalkotás, s mint olyan, tárgy marad, leválasztva a hozzá modellt álló személyről. De az előbb még valami adatbázisról vitatkoztunk.
– Aham.
– Rajta a nevemmel?
– Ja.
– Benne az adataimmal?
– Hm… Mert mi van, ha illetéktelen kezekbe kerül?
– A Nagy Testvér halott. Minden évben kiosztják a Snowden-díjat.
– Mégis, hogyan éreznéd magad, ha valaki hozzáférne az adatbázishoz, és kiderítené, milyen felnőtt tartalmakat fogyasztottál az elmúlt hónapban?
– Nagyon jókat, köszönöm szépen! Nem szégyellem az ízlésem.
– Rendben. Lehet, hogy a te esetedben ez nem a legjobb példa volt, de biztosan van olyan dolog, ami már szerinted is a privát szférába tartozik. És amíg használod a kiterjesztett valóságot, valahol van róla egy feljegyzés.
– Ki nem használja a kiterjesztett valóságot? Ma már mindenhez szükség van rá. Ráadásul nélküle mindenki ruhája unalmas fehér lenne. És a sminkedet sem tudnád óránként a hangulatodhoz igazítani.
– Meglehet. Paranoiásnak nevezhetsz, de tudom, hogy igazam van.
– Akkor halljunk valami konkrétumot!
– Az éppen most nincs, de nem is ez a lényeg.
– Sosem szerettem az összeesküvés-elméleteket.
– Ez nem… De attól még utálom a reklámokat.
– Szíved joga.
Azzal kilépnek a peronra, s az ajtó becsukódik mögöttük. A vonat tovább halad, a fehér emberek a fehér kocsiban pedig úgy tesznek, mintha észre sem vették volna az előbbi közjátékot. S talán így is van.