Több, mint barát!

Az égboltot bámulva feküdtem a lila aljnövényzetben, az óriási, de csak alig melengető  bíbor nap fényében, miközben kába fejjel megpróbáltam felidézni, hogy milyen francos okból is vagyok itt. Lázadó gyarmatbolygó, és az azt megbüntetni érkező tábornok képeiből rendezett, lusta diavetítés indult el idebent. Egy emlékképen rengeteg leszálló egység, páncélos gyalogosok tízezrével, köztük én is. Egy másikon pedig díszes vezérhajó, meglepően erős tüzérségi ellenállás landolás közben, és itt meg is állt a diaporáma.
Igyekeztem oldalra fordítani a fejemet, de mintha visszarántotta volna valami. Nehéz takaróként borult a fáradtság sérült, elgyötört testemre, de a harctéri rutin arra késztetett, hogy mielőbb felmérjem fájdalmaim jellegét. Vagy azt, hogy volt-e kissé durva jellegű sérülésem. Katona-körökben így nevezik azt az állapotot, amikor már az utolsókat rúgod.
Saját, elgurult rohamsisakom került a látóterembe, azt is körbelengedezte a fonalszerű, hajlongó lila növény, vagy csáp, ami sűrűn hullámzott mindenfelé. A rohambili mögött Rasta barátomat észleltem; furán kitekert végtagokkal feküdt, teljesen belesüllyedt a kékes-lila bozótba. Lassan kúszott elő a mélyből a kétségbeesés, hogy talán nem is él, de végre megláttam föl-le zihálni a mellkasát.
Ekkor inkább a testrészeimet kezdtem leltározni, hogy mi hiányzik, mit tudok mozgatni. Kezemen-lábamon megtornáztattam az ujjaimat, már amennyire az általános bénultságom megengedte. Megszámoltam az ujjakat ötös csoportokban, és mivel négyszer ötöt sikerült lajstromba venni, a végtagjaim, úgy tűnt, még velem voltak. Figyeltem a tüneteimet, már az ujjak rángatásánál is készültem valami kellemetlen meglepetésre, de csak az olyasféle mozgás járt égető, zsibbadó érzéssel, mint amikor a fejemet próbáltam fordítani.
Nem is érezhettem nagy fájdalmat, mert a bevetés előtt pérhal mirigyet rágcsáltam, mint minden bajtársam és ez órákra kikapcsolta a fájdalomérzetet. Azután vajon melyik tönkrement alkatrészem fog üvöltve síró, szánalmas senkivé változtatni?
Fülelni kezdtem. A hangokat sikerült is két csoportra osztanom: távoli, sercegő elektromos kisülésekre, mint a vibrofegyverek üzemi zaja, és közelebbi mormoló brummogásra, amiről nem sikerült megfejtenem, hogy mifélék.
Az égő érzés ellenére sikerült egyenesbe fordítani a fejemet, majd a szemgolyómat lefele erőltetni, a testem irányába. A lila fű nem csak úgy lengedezett, hanem körbeszőtt, és több ponton, a wirgampáncélon keresztül behatolt a húsomba. Ez okozta az eddigi kellemetlen zsibogást és, ahogyan mindezt felfogtam, a pánikot is! Kapálózni szerettem volna, de a karom, a lábam és a törzsem addigra már fűkötelei által odarögzült a földhöz. Lihegve rángattam magam, talán percekig is, amíg fel nem adtam.
–  Arno – lihegte mellettem Rasta.
Barátom hangja magamhoz térített és láttam, hogy ő is a növényi csápok foglya lett.
– Mi ez, tesó? – kérdezte elhalón.
Percekkel azelőtt, mintha csak leszálltunk volna az egyik megállónál, úgy potyogtunk ki a találatot kapott, pörgő-forgó egységből, ami tovább bukdácsolt nélkülünk. Fura, hogy még kipottyanni se tudtunk egymás nélkül. Rasta azonban rosszabbul járt, mint én. Mellkasán wirgampáncélja kettérepedt, alatta seb, amiből sötét vér szivárgott,  végtagjai pedig összevissza kuszálódtak.
– Belém hatol ez a fű – panaszkodott. Gyengén ment neki a beszéd is.
Meg akartam nyugtatni, de ekkor közvetlenül a fejem alól hallottam a brummogó mormolást. A testemből az indácskák visszahúzódtak, égető érzésem maradt és mozogni változatlanul nem tudtam. Több tucat nyirkos csáp, vagy hasonló ragadott meg alulról, és mint rajzfilm hangyák serege, cipelni kezdtek. Rastával ugyanezt tették, a lila növénytakaró pedig félrehajolva nyitott nekünk utat. Az egyhangú utazás közben változatlanul béna maradtam. Az űrgyalogság csatazörejeit lassan magunk mögött hagytuk, végül már csak a  szállításunkat végző akármiknek a hangja maradt, ez az intenzív mormogás.
Utunk egy föld alatti járatba vezetett. A gyengülő fényben elhagytuk a mélyen lelógó lila, folyton mozgolódó gyökérzetet. A fejem lejjebb került, mint a lábam, így tudtam, hogy a mélybe tartunk. A mormolás többszörösére erősödött, és mintha újabb emberi szerelvények csatlakoztak volna hozzánk, mert ekkor már beszéd foszlányait is hallottam.
– Itt van, tábornok úr? – kérdezte egy ismeretlen, egy másiktól. De mi a fenét keresett volna ennyi baka között a tábornok?
– Igen ezredes, megvagyok. – Ennek az orgánumnak a gazdáját a seregben mindenki ismerte. Többet kellett élveznünk az ő trideós előadásait, mint annak idején édesanyánk esti meséit. Ez tényleg Grogano tábornok hangja volt, vagyis az űrgyalogság atyaúristenét is velünk együtt hurcolászták!
– Ha van itt más is az Egyesített Űrgyalogságtól, az válaszoljon! – parancsolta harsányan az ezredes, aki ebben a kontextusban csakis Hording lehetett, a főtiszt hadsegédje. Szintén a trideók állandó szereplője.
Mi a fenét keres itt a főparancsnok? Nem tudtam, de egyelőre önző módon megtartottam magamnak az infót, miszerint mi ketten, legkiválóbb űrtalpasok is a menetben vagyunk. Arra gondoltam, ha számon kérnének, azt hazudom: egészen eddig meg sem bírtam szólalni.
– Arno… – nyöszörögte gyenge hangon Rasta.
Válaszolnom kellett, mert a tesómnak én jelentettem a biztonságot, annyit meg nem ért a taktikázás, hogy nyugtalan maradjon. Megjátszva magamat, betegesre formáltam a hangomat, pedig a mozdulatlanságtól eltekintve addigra már tele voltam életerővel.
– Itt cipelnek előtted, pajtás!
– Azonosítsa magát, katona! – erősködött a vaksötétben Hording.
A bunkó, pedig nem is vele beszéltem.
– Uram jelentem Arno Ceruni Jagelo közlegény, Hetven per három, Gyalogsági Deszant, bevetési tizenkilenc-négy, a következő sorszámon pedig Jesus Dirioni közlegény, ugyanonnan.
– Kivel beszélsz, Arno? – nyöszörögte a barátom. Tudtam, hogy egyedül az én közeli hangom jelenti számára a valóságot, abba kapaszkodik.
– Vannak itt mások is? – érdeklődött Grogano. Szerencsére fel sem tűnt neki az előző hallgatásom.
– Uram, nem tudom, uram!
– Pihenj közlegény! Nyugtassa meg a bajtársát, ne nyöszörögjön itt nekem!
– Értettem, uram!
Hülye bunkó; pihenj, mi? Hát mi a francot csináljak, vágjam magam vigyázzba?
Így folyt ez a képtelen utazás. Később, még valakik bejelentkeztek a sötétből.
Régóta nem láttam fényt, ezért, amikor egy kiszélesedő, méretes üregben véget ért a menet, csak nehezen szoktam a világossághoz. Amennyit a látómezőm befogadott, annyit pillanthattam meg az útitársaimból. Jól helyezkedtem el, mert majdnem az egész jelenet előttem zajlott.
A tábornokon, és a hadsegéden díszes wirgampáncél feszített, az arcukon pedig dölyfös fontosságtudat, pedig mozdulatlanná voltak ők is bénítva. Az ügybuzgalmuk nagyon is működött! Akik, vagy amik eddig cipeltek minket, azok a zöldes lila, ízeltlábú lények, ekkor mindenkit letettek, és szétszéledtek, mint a rákok a parton, apály idején. Lilás fénnyel világító növényzet lepte sűrűn a barlang falát. Bár épp csak enyhe huzatot éreztem, de ezek a húsos növényszárak, mintha nagy szélben táncikálnának, úgy lengedeztek.
Harminc-negyven katona is lehetett a nyirkos talajon. Senki sem volt képes mozgatni magát, kisebb nyakbiccentésekkel tudtunk csak körülnézelődni, kivéve a csúnyábban megsérülteket. Azok nem mocorogtak, hanem örültek, hogy valami csoda folytán még élnek. A tábornok és az ezredes azon ügyködtek, hogy minden jelenlevő bemondja az egységét és a rangját, de erre már nem kerülhetett sor, mert a növények közül újabb rovarféle teremtmények bújtak elő. Ezúttal a rákoknál nagyobbak, némelyiket két méteresnek is saccoltam. Változatos testformájúak, mindegyik karokkal és csápokkal, és mindannyinkra jutott egy-egy.
Ha eddig a pérhal mirigye védett minket a stressztől, akkor most már semmi, mert a levegőben éreztem, hogy néhány társam szó szerint becsinált a félelemtől. Csak reméltem, hogy én magam nem járultam hozzá a betojtság szagos egyvelegéhez.
Hozzám egy kisebb, de erős fogókarokkal rendelkező lény araszolt, a teste közepén láttam néhány pókszemet, a többi szerv funkciójára ötletem sem akadt. Megragadott, miközben az eddigi páni félelem helyett inkább, fura módon, mintha a megnyugtatott volna. Nem fájt, ahogy a kitines fogóival alám nyúlt és az sem, hogy odavitt a legközelebbi falhoz, ahol egyszerűen ráakasztott a lila indákra. Dolga végeztével lehuppant a levegőben fityegő lábam elé, és nyugton maradt. A többiek is szépen felkerültek a falra, mint valami trófeagyűjtemény, ott lógtunk, lengedeztünk, együtt táncoltunk az indákkal. Valami nyugi kezelést kaphattunk közben, ez biztos, mert mindenki lehiggadt, kivéve az ezredest és a tábornokot. Ezek immunisak a jóra, vagy mi?
– Folyamatosan jelentse, amit lát, katona! – Grogano és Hording pont velem szemben csüngtek, mindkettő előtt, akárcsak lila kutyusaik, ott feküdtek a lények.
– Jelentem uram, a növények leoldozzák önről a páncélt.
Velem is pont ez történhetett, mert a bőrömön egyre inkább éreztem az enyhe huzatot.
Persze a tisztek nem számoltak be nekem, az engem érintő fejleményekről.
– Kérdezhetek uram? – Szerettem volna megtudni, hogy mi van Rastával, mert a fejemet tudtam kicsit forgatni, de a növények függönyétől a mellettem levőket nem igen láttam.
– Aki ki tudja innen szabadítani a tábornok urat, az  előléptetésre számíthat – jelentette ki az ezredes, meg sem hallva a kérdésemet.
Arra készültem, hogy inkább a látóteremben levő ismeretlen közlegénytől érdeklődök, de ekkor, mintha az indák megértették volna, hogy mit szeretnék, a falhoz simulva elhúzódtak az arcom elől. Mellettem volt a tesóm, a szívem elöntötte a boldogság attól, hogy aludni, és alvás közben mosolyogni láttam. Pucér volt már ő is, mint mindannyian, a sebhely pedig összezárulva, friss rózsaszínű heggel rajzolódott ki a mellkasán. A barátom testén volt elég forradás, zűrös, bajkeverő múltja már rajzolt rá néhányat, csakúgy, mint harcos, seregbeli évei. Nem lesz ez se más, csak egy emlék a húsában. Mert csak kikerülünk innen! Ha már így összehordtak minket, hát csak gyógyítgassanak is! Filozofikus hangulatba kerültem. Elég gyakran eltöprengtem a mindenség nagy kérdésein és normál esetben Rasta rúgott jól fenékbe ilyenkor. Majd rugdos még, ebből is kimászunk!
– Biztosan kikerülünk innen – mondta a másik oldalamon függő katona.
A két főtiszten kívül mindenkit átjárt a nyugalom, amit ez alatt az ismeretlen eljárás alatt végig éreztünk. Még az is magától értődött, hogy tudta a szomszédom, amit én gondoltam.
– Ez után a bevetés után, hosszú eltávot kaptál volna a Berunon, a menyasszonyoddal – mondtam ki én, az ő gondolatát. Simán ott volt a fejemben, amit gondolt. – Hancúr kimenő, mi?
Nevettünk. A barlang, a bolygó, tudom is én mi, gyógyított minket, eközben néhányan aludtak. Akik ébren voltak, azokkal együtt nevetgéltünk.
– Tessék befejezni! – üvöltötte vörös fejjel az ezredes. – Befejezni!
Ettől még jobb kedvünk lett. Ráadásul a vörös feje éles kontrasztot képzett a kellemes, lilás derengéssel, mint egy gyulladt pattanás az egyébként éteri szépségű balerina orrán. Egy lila balerináén, mondjuk…
Az ezredes és a tábornok katonai bíróságról beszélt és duzzogtak, közben a mi fejünk csordultig megtelt vidám, közös gondolatokkal. A katona marha vicces is tud lenni, ha olyanja van, ezért a gondolat sebességével repkedtek a poénok oda-vissza. Beleélhettem magam egy-egy pillanatra mások emlékeibe is, csupa szép pillanattal lettem gazdagabb, mindet a saját élményeimnek tudva.
Emlékeztem zöld, sárga, hegyekkel teli, és lápvilágos bolygókra, én pedig a saját szülőföldem csodás tájait tettem bele a közösbe. Rengeteg családtagom és barátom lett, az enyémeket pedig átengedtem nekik.
Rasta is magához tért, kutyabaja sem maradt a mozdulatlanságon kívül. Ő is bekapcsolódott a közös vidámságba, ott volt a fejemben a gunyoros, mindenkit megnevettető vicceivel. Elmegyógyintézeti gondozóknak nevezte a személyes ízeltlábúinkat. Mások tovább szőtték az elmeosztályos vicceket, és megint csak nevettünk. A két elégedetlen főtiszttel kapcsolatban igazán viccesnek találtuk, hogy ezek az elöljáróink. Valaki azt sugallta, hogy nevezzük őket ezentúl elöllógóinknak.
Egyszer csak azt láttuk, hogy az összes gondozó a két „elöllógóhoz” igyekezett, körbevették őket, onnantól csak a lila testek szorgos mozgolódását láttuk. Akik a velük azonos oldalon lógtak, de az újrazáró növényfüggönytől mit sem láttak, ezek gondolatban érdeklődtek az új táncrendről. A pajkos találgatások közben fáradtságot éreztünk, majd sorban aludtunk el. A vidámság így is megmaradt, csak a kollektív tudatosság gyönyörűségét vesztettem el. Fokozatosan, mintha a karácsonyi égősor fényeit egyenként kapcsolnák le. A sötétség ellenére, ünneplő lélekkel aludtam el.

***

Rastával egymás mellett feküdtünk a nyitott hiberdromban. Mint egymás utáni iktatószámok, hiszen mindig, mindent együtt csináltunk. Emma, a szilonnővér mozdulatlanul állt a bölcsőnk mellett. Ilyenkor az embert nem gyengélkedőre küldték, hanem visszatették a dromba, annál jobb terápia nem is kellett. Mi egyáltalán nem szenvedtünk semmilyen kórban, jókedvűen, és egyszerre tértünk magunkhoz.
– Mi a rezedaszagú fészkes fene történt már megint mivelünk, testvérkém? – érdeklődött Rasta tőlem, mint egyik tudatlan hülye a másiktól.
– Hát, gondolom Emmától hiába is várnánk választ, ugye bádognővér?
– Több ezer katona került eszméletlen állapotban vissza a hajóra – mondta szintetizált hangján Emma. Azután felcserélte a személyiségét a hajó önálló hangjára. – Egészséges mindenki, de én, az MI a harctéri sokk miatt kivizsgálást javasoltam. Az emlékeiteket jelenleg is feldolgozom. Ennyit tudok elmondani.
– Vagy ennyit szabad mondanod – legyintett Rasta. – Figyelj csak ceruni srác, majd ők megmondják a frankót. – A hozzánk lépő, fekete egyenruhás politisztekre gondolt.
Ketten voltak. A hatalmuk túlmutatott a megjelenésükön, mert abban semmi fenyegető nem volt. Mint két szarániai múzeulógus, amolyan értelmiségi pofák. De ezek a tisztek bárkivel, bármit megtehettek, így a kellő komolysággal fogadtuk őket.
– Nem kell kimászni, pihenjenek közlegények! – mondta a magasabbik.
Tőlük volt esélyünk meghallani az igazságot. És meglepő közvetlenséggel el is mondták.
A bevetés egy lázadó gyarmati bolygó megtörésére irányult, de ezt még mi is tudtuk.
Grogano tábornok személyesen akart példát statuálni, ezért az első hullámban érkezett a bolygóra. A légvédelmi tüzérségi tűz, nem a bolygó véderejétől származott, az ismeretlen energiájú lövedékeket egy fel nem derített ellenség indította.
Az első hullám teljes egészében eltűnt. A második támadó ék rövidesen megérkezett, és a gyarmat vezetőinek felkutatásával, a bajkeverők rögtönítélő kivégzésével foglalta el magát, ahogyan ilyenkor szokás.
Igen, ez szükséges volt, mondták a politisztek, mert akkor még mindenki úgy tudta, hogy a gyarmati kormányzó tüntette el a tábornokot. A gyarmati vezetőket meg a végén amúgy is hadbíróság elé állították volna.
Alig fordult egyet a bolygó a tengelye körül, mire mi, az eltűnt első hullám személyzete, mindannyian előkerültünk. Meztelenül, felszerelés nélkül, de jól tápláltan és sértetlenül. A főtisztek, Grogano és Hording is megkerültek, ámbár ők nem az eredeti állapotukban.
– És itt jön a hadititok az ügyben – mondta az alacsonyabb politiszt. – Ha erről eljár a szájuk, akkor hadbírósági ítélet nélkül kidobatom magukat az űrbe.
Nem kételkedtünk, hogy zokszó nélkül meg is tenné.
A két hadfit, pontosabban a testüket, mintha szétszedték, és újraszerelésnél öszekeverték volna. Groganón volt Hording arca, de Hordingon Grogano fülei, és így tovább. Nem tudták a saját nevüket, a személyiségüknek pedig pont azon tulajdonságait veszítették el, amitől katonai vezetők lettek. Sőt, simogatták a politiszteket! Grogano, illetve, aki eredetileg Grogano lehetett, egy kiscicát kért a szobájába.
– A cicafáját neki! – csodálkozott Rasta. – Egyébként pedig miért nem törlik az emlékeinket? A drom hamar megcsinálná.
– Nos, van egy értékes tulajdonságuk, ami fontosabbá teszi magukat annál, semhogy összevissza radírozgassuk az agyukat. Maguk már bármikor azt a közös tudatállapotot tudják elérni, amit akkor, a gyógyulásuk idején megtapasztaltak. A bolygón lakó humánoknak is meg van ez a telepatikus egymásra hangoltsága, amit tanulmányozunk. A planétát evakuáltuk, a Robajon, a nagy hordozón van az egész milliós banda és a sereg pesztrálja ezeket a civileket mindaddig, amíg valamelyik általunk ellenőrzött világ be nem fogadja őket. Veszélyes bagázs lehet ez, ha ottmarad. Persze a bolygót is megfigyelés alatt tartjuk, de azzal még óvatosan bánunk.
– De maguk – fejezte be a magasabbik –, mint jól kiképzett katonák, ezzel az új tulajdonságukkal különösen értékesek a parancsnokság számára. Ne menjenek sehova! – tette még hozzá, ami jó poén volt, így a tájékoztató végére.
Miután elmasíroztak a politisztek, mi ott ültünk a dromban, és emésztgettük a hallottakat. Emma buzgón állítgatta a műszereket. Mivel ő az MI szemeként és füleként magát az űrhajó szuperagyát képviselte, ámde egy szót sem szólt, a hajó tehát nem akart állást foglalni az ügyben.
Mindegy, gondoltuk, mert a vidámság azóta sem foszlott le rólunk.
– Az a gáz, most, amikor ilyen marha nagy elitharcosok lettünk, hogy nincs jó tábornokunk, aki vezessen minket – mondta Rasta. Mielőtt meghallottam volna, már fogtam a gondolatait, de valahogy jól esett minden egyes szót mégis kimondani! Egyébként már ezelőtt a kaland előtt is eléggé egy húron pendültünk!
– Persze, mert a tábornok úr most el van foglalva azzal, hogy gombolyagot gurítgat a cicájának – fejeztem be Rasta poénját.
Röhögtünk.
– De mi ebben az újdonság? – kérdezte a tesóm. – Mi eddig is telepaták voltunk, nem? Például te már kimondatlanul is tudod, hogy mit tervezünk Emmával kapcsolatban, ugye?
– Persze, hogy tudom! – kiáltottam jó kedéllyel, majd a lábamat kilendítve a bölcsőből finom eréllyel a szilon fém fenekébe rúgtam. Éppen csak annyira, amennyi ahhoz kellet, hogy csodásan kongó hanghatással lefejelje a drom műszerfalát.
Számtalan előnye van a szuperhapsiságnak, és a humortalan MI-t felbosszantani, bemelegítő mókának nagyon is megteszi!