A különleges klón

Nea-nak hívnak. A származásom felől csak annyit tudok, hogy az alagsori orvosi szobában születtem. Az intézetem egy fenyvesekkel körülvett rét közepén áll, az Alpok lábánál Olaszországban. Egészen tegnapig nem is sejtettem, hogy nem teljesen természetes, ami velem történik.
Mindig is több ember vett körül. Úgy nőttem fel, hogy nem volt senki, akihez kötődhettem volna. Természetes volt, hogy máshol is alhatnak, és nem izgatott sosem, hogy igaz-e amit az intézeten kívüli életükről mesélnek. A tegnapi napig semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy valamit elhallgatnak előlem. Valójában azt hittem, hogy másoknak is olyan magas fallal körbevett parkjuk van, és olyan berendezések a szobáikban, mint nekem. Úgy gondoltam, hogy az emberek mindig segítik egymást mindenben, és azért jönnek el hozzám is játszani, mert szeretnek, jól érzik magukat, és tudják, hogy szívesen játszom velük.
De most elgondolkodtam pár dolgon. Például a rendszeres MR fényképezéseket talán nem azért kell elviselni, hogy a fotókkal a szervezet fejlődését tanítsák nekem. Sosem értettem, hogy a többiek miért nem mutatták meg a sajátjaikat, mikor biztos, hogy ezt valamikor nekik is meg kellett tanulniuk. Rossz néven is vettem tőlük, mert általában nem utasították vissza, ha kértem valamit.
A bemutatós napok sem biztos, hogy azért vannak, mert más embereket is érdekel, hogy milyen új játékokat tanultam a legutóbb. És nem is azért, hogy majd a vendégek is játszhassanak otthon velük. Valamiért eddig ezt hittem.
Az első bemutatós napról arra emlékszem, hogy színes építőjátékkal kellett játszanom, amit a kíváncsi idegen nénik és bácsik elé öntöttek. Csak mosolyogtak, és bámultak, ahogyan összerakom azt, amit a képen mutatnak. Én meg nem akartam egyedül játszani, és odamásztam az egyik kedves nénihez, és a kezébe raktam a kockát, hogy azt most rakja ő. A néni meg nevetve az arcomba csípett, ami már nem tetszett annyira.
Így megszoktam, hogy a bemutatós napokon egyedül kell játszanom. Míg aztán jöttek a számos játékok, amikor már egyre többször kapcsolódtak be a kérdésekkel a vendégek is. Azokat már jobban élveztem, bár az utóbbi időben elunhatták, mert azokat a számos játékokat, már nem akarják megkérdezni, amiket mostanában játszunk az új játéktanárommal. Pedig neki sajnos nincs sok ideje eljönni, mert ugyanezeket a játékokat nagyon sok más embernek kell megmutatnia. Azt mondta, hogy egy nagy épületbe szokott menni, akkora terembe, ahová sokkal többen férnek, mint az én bemutatós szobámba.
Eddig az sem tűnt fel, hogy a kinézetem nem szokványos. Hiszen annyiféle bőrszínű és arcformájú ember járt már nálam, és egyiket sem zavarta, hogy a másik hogyan néz ki. De az sem, hogy én milyen vagyok. Tegnap azonban megtudtam, hogy még csak embernek sem tartanak! Annyira zavaros lett minden, azt sem tudom, hogy ki mond nekem igazat és ki nem, hogy miért kell előlem eltitkolni dolgokat és, hogy most mi lesz ezután. Elhihetek-e ezentúl bármit, amit mondanak nekem? És abból mi igaz, amit eddig hallottam tőlük?
Maria, a heti játszótársam, aki tegnap eljött velem a bemutatóra, már nem olyan közvetlen velem, mint azelőtt. Mintha attól a felháborodott bekiabálástól az egész világ egy csapásra kifordult volna a helyéből. Ma a többi játékot el is halasztották, és Maria-val ketten maradtunk. Tudom, hogy szívesebben lenne most is a lányai mellett, mint velem.
Ami a tegnapot illeti, a bemutatón történtekre senki nem számított. Mint mindig, most is újdonsággal készültünk, hiszen a vendégeket csak az új játékok érdeklik. Meg az, hogy mi a kedvenc ételem, zeném, és hogyan szeretem hordani a hajam.
Úgy indult, hogy öt hónappal ezelőtt kicserélték a kamerákat a szobákban, és az egyik dobozból egy összehajtott papírcsík esett ki. A szerelők megengedték, hogy megnézzem. A használati útmutató volt rajta, de nem csak olaszul és angolul, hanem még hét különböző nyelven, több pedig olyan írásjelekkel volt írva, amilyeneket még nem láttam azelőtt. Megmutattam a heti játszótársamnak, és megígérte, hogy segít, hogy megtanulhassam azokat a nyelveket is. A következő héten már meg is érkeztek a tanítóim.
Nagyon élveztem az elmúlt pár hónapot!
Tegnap reggel viszont valami olyat tapasztaltam, amiről sejtésem sem volt. Maria-val korán kimentünk a parkba, hogy megnézzük a napfelkeltét. A keleti égbolton már rózsaszínben úsztak a felhősávok, gyönyörű, lassan formálódó festményként készítették elő a nap fenséges belépőjét. Teljesen magával ragadott a természet éledése, ahogyan a madarak is sorban bekapcsolódtak az ünnepélyes reggeli rituáléba, különleges, emelkedett hangulat lett úrrá rajtam. És akkor, ahogyan Maria-ra néztem, miközben visszamosolygott rám, azt mondta, hogy szomorú amiatt, hogy itt kell lennie, és sokkal szívesebben lenne a két kislányával most otthon. Eközben viszont nem adott ki hangot. Az egész annyira váratlanul ért, egyszerre sújtott le és izgatott fel, hogy belém fojtotta a szót, pedig hirtelen rengeteg mindent meg kellett tudnom. De be kellett mennie, hogy átvegye a reggelinek valót, és egyedül maradtam a kérdéseimmel. Később már nem tudtam előhozni, mert a délutáni bemutatóra készültünk.
A bemutató szokás szerint az elmúlt időszak velem kapcsolatos eseményeinek, vizsgálati eredményeinek felsorolásával indult. Nekem az volt a feladatom, hogy a vendégekkel szemben ülve hallgassam a vezetőasszony beszámolóját. Nagyszerű alkalom adódott arra, hogy kipróbáljam újra, amit reggel tapasztaltam Maria-val. Felidéztem azt az állapotot magamban, és az egyik elől ülő hölgyre irányítottam a figyelmem. Éppen japánul gondolt rá, hogy el kell még érnie az esti gépet.
Sajnálom, hogy ezzel ekkora felfordulást okoztam, de ettől az új játéktól nagyon izgatott lettem, meg kellett kérdeznem tőle, hogy: „Ugye Japánból érkezett?”. Természetesen japánul. A főnökasszony elhallgatott, a vendégek érdeklődve fordultak felém. Folytatnom kellett hát. Beszélgettünk pár szót a hölggyel arról, hogy hogyan utazott, kik várják otthon, mikorra ér haza, vagy, hogy otthon mivel foglalkozik. Neki láthatóan nagyon tetszett, azonban a többieket zavarta valami. Miután viszont egy németül, egy spanyolul, majd egy franciául gondolkodó úrral is beszélgettem egy kicsit, felugrott egy ember a terem baloldaláról, egy szélső székről és felháborodottan kért magyarázatot arra, ami történik. Mivel mindenkinek a kitűzőjén szerepelt az ország, ahonnan érkezett, a játékom lényegét nem vették észre. Máson lepődtek meg annyira. Viszont a mérges úr gondolatai között találtam valamit, amit nem értettem, és mindenképpen meg kellett tudnom, hogy mi lehet az. Ezért a nyelvén, oroszul feltettem a kérdést, ami hamarosan véget is vetett a bemutatónak:
– Kérdezhetek valamit, Ivan úr? Mit jelent az, hogy neandervölgyi? És miért nem szabad kimondani előttem ezt a szót? – Ivan úr először döbbenten meredt rám, aztán vörös fejjel a vendégek felé fordulva kiabálni kezdett:
– Ez itt ócska szemfényvesztés! Egyszerűen már nincs jobb ötletük, hogy ilyen trükkökkel szúrják ki a szemünket? Nem látják, hölgyeim, és uraim, a tisztelt kutatóstáb komplett idiótáknak néz minket, akiknek mindent be lehet adni! Hogy képzelik, hogy bárki beveszi, hogy ez itt nincs megrendezve? Ébresztő, ez egy nyolc éves neandervölgyi! Látják, nem kell már titokban tartani előtte sem, hogy milyen korcs-szülött is valójában, hiszen az előbb önmaga is kimondta! Egy ilyen kretén őslényt, már megbocsássanak, ne állítsanak be szuperlénynek! Nem sül le a bőr a képükről? Butítsanak másokat a hülyeségeikkel! – azzal felállt, és dühösen kisietett a teremből. A bemutató szobában mindenki egyszerre kezdett kérdezni, de semmit nem lehetett érteni akkora hangzavar lett. Akadt még egy-két bekiabáló is, aki felbőszülten szidott, és fenyegetett minket, bár nem valószínű, hogy tisztán értették, hogy a távozó úr min háborodott fel annyira. A főnökasszony szavai az agykapacitásról, a nyelvi régió kiterjedtségéről és hasonlókról a nagy lármában elenyésztek.
…
– Ennyit tudtak a legjobb informatikusaink helyreállítani a tönkretett merevlemezen talált szövegből. Valami naplóféle részlete lehet.
– Hmm, szép!
– Lát valami esélyt arra felügyelő úr, hogy hamar megtalálják?
– Ne aggódjon, … kérem, szólíthatom főigazgató asszonynak?
– Hagyjuk most a titulusokat, magunk vagyunk, kérem!
– Rendben, asszonyom, szóval úgy gondolom, hogy elég feltűnő jelenség, tehát könnyű dolgunk van.
– Attól tartok, hogy már nem az. Az eset nagyon megviselte, nem akart többé ilyen felkavaró külsővel élni. Tudja, ő is csak egy érző lélek, és épp csak most múlt kilenc. Kétségbeesetten könyörgött, hogy tüntetessük el a kiugró szemöldökíveket, és építtessünk neki magasabb homlokot. Addig amíg ezt visszautasítottuk se enni, sem játszani nem volt hajlandó. Mindenkivel egyetértésben végül is úgy döntöttünk, hogy a kutatás menetét nem befolyásolja, ha teljesítjük a kérését. Arra, hogy ezután feltűnés nélkül kisétál a duplán bebiztosított kapukon, hát senki nem számított.
– Miért nem? Gondolatolvasás ellen is biztosítva voltak?
– Eddig sajnos nem sejtettük, hogy arra is képes. Nekünk azt mondta, hogy összesúgtak a vendégek, és a „neandervölgyi-t” úgy hallotta meg.
– És elhitték?
– Még soha nem értük hazugságon ezelőtt, és nem sejtettük, hogy elvesztettük a bizalmát. Mi lesz most vele, hiszen még csak egy kisgyerek? Most is egyedül kószál valahol a számára teljesen ismeretlen külvilágban!
– Kérem asszonyom, ha mindarra, amit elmondott, egymaga képes volt, nincs túlságosan sok ok az aggodalomra! Feltalálja magát, elhiheti! … Hallottam egy elméletről, ami szerint mi irtottuk ki őket annakidején. Hát, tudja, sajnálom, és röstellem, de már sejtem, hogy miért. …

Demjén Zsófia