Jövőrégész

1.
– Irén! – kiáltott be Béla a lakásba. – Hozzád jöttek!
– Jöjjenek beljebb! – hallatszott egy rekedtes női hang. A két öltönyös férfi oldalra hajlongva próbált bekukkantani az előszobafalra rögzített szekrény mellett, de azt szándékosan úgy tervezték a kis helyre, hogy akadályozza a látást. Végül úgy döntöttek, leskelődés helyett inkább elfogadják az invitálást.
Feszengve léptek be a pici előtérbe. Illedelmesen levették a cipőjüket, közben kicsit jobban ráláttak a lakásra. A bejárattal szemben lévő falról hiányzott az ajtó, valószínűleg túl sok helyet foglalt. A fehér félfák közt tátongó nyíláson túl kis ebédlőt pillantottak meg, asztalt sarokpaddal, a másik oldalán két széket. Mindezek mellett méteresnél alig szélesebb hely maradt, arra épp elég, hogy az ember bejuthasson a két szobába és az ebédlő mögött kialakított konyhába.
Ez utóbbi helyiségben forgolódott a ház asszonya. Kitette az ebédet a széles, párkánnyal pulttá alakított ételkiadó nyílásba, ahonnan már egy mozdulattal az asztalra kerülhetett mind a levesestál, mind pedig a termetes, citromkarikákkal és bazsalikomlevéllel díszített sült karaj. A nagy adag burgonya már nem fért el a másik két edény mellett, ezért Irén a kezében hozta ki a tálat.
Az asszony jól illett zsíros trikóban és sötétkék mackónadrágban feszítő, köpcös férjéhez. Pszichedelikus mintázatú otthonkája egy számmal kisebb lehetett a szükségesnél, mert mellben és hason igencsak feszült a gombolás, ráadásul rövidebbnek is tűnt a kelleténél.
Irén letette a krumplit az asztalra, és a vendégekhez fordult: – Jöjjenek már beljebb! Jut maguknak is.
A nyakán és állán bibircsókot, a körmein lepattogzott, vörös festéket viselő matróna külseje nem hozta meg az étvágyukat, de a két öltönyös nem mert ellentmondani. Hebegve elfogadták az ajánlatot, egymást kerülgetve helyet is foglaltak az asztal körül, amelyre — misztikus módon megteremtve magának a férőhelyet — hamarosan odakerült még két teríték.
– Aztán – kezdte Béla, amikor a kolbásszal töltött karaj következett –, miért is jöttek?
A leves elköltése alatt csak félszegen beszélgettek, addig jutottak, hogy a két férfi a Nemzeti Fényképészeti Ügynökségtől jött, és hogy ajándékot hoztak. Szinte megkönnyebbültek a kérdés hallatán, annyira szerettek volna a lényegre térni és véget vetni a kényelmetlen helyzetnek.
Főként az Endreként bemutatkozó fiatalabbik öltönyös beszélt. Partizán kinézete, pelyhedző álla és tüzes tekintete miatt könnyen el lehetett képzelni róla, ahogy ott áll Che Guevara mellett vörös pólóban és barettben. Középkorú, erős akcentusú társa pedig arab bevándorlóra hasonlított barnás bőrével, egzotikus arcélével és göndör, fekete fürtjeivel. Talán tényleg arab lehetett, mert miután a csirkelevest mosolyogva bekanalazta, udvariasan visszautasította a karajt, mondván köszöni, de eltelt az első fogással.
– Ahogy már említettem, a Nemzeti Fényképészeti Ügynökség felfigyelt az ön fotóira – kezdett bele a magyarázkodásba Endre. –  A fia blogján található képek igencsak felkeltették az érdeklődésünket, és szeretnénk elkérni az eredeti példányokat. Kompenzációképpen hoztunk önöknek egy tízezer forintról szóló vásárlási utalványt.
– Jaj, tudom melyikekről beszél! – mondta Irénke felemelve az egyik mutatóujját, miután tűnődve megrágta és lenyelte az épp a szájában lévő falatot. – Emlékszel, Béla? Amiket a Péterke kölcsönkért tavaly!
Azután ismét a vendégekhez fordult: – Tudják, néha házassági évfordulókra utazásokat kaptunk a fiunktól. Meg sorban leteltek az életbiztosítások, és abból is utazgattunk kicsit. – magyarázta.
– Már hozom is! – pattant fel lelkesen a férj. Egy szalvétával megtörölgette a kezét és besietett a belső szobába, kihozott négy fényképalbumot. Letette őket az asztal sarkára, visszahuppant a székére és folytatta az ebédet.
Muhammad, az arab vendég óvatosan kinyitotta az egyik ötvendarabos gyűjteményt, és csodálkozva nézegette a képeket. Kivétel nélkül mindegyik egy egzotikus, távol-keleti helyet ábrázolt; a feljegyzés szerint 2004-ben készültek, az indonéz Phi Phi-szigeten.
Egy másik albumot 2002 tavaszára datáltak, és a képek Szentpétervár kikötőjében készültek, a Prestige tankerhajót ábrázolták. A harmadikban Port-au-Prince híres katedrálisa állt, ötven különböző perspektívából, és a negyedikben a New York-i ikertornyok képei sorakoztak. Az előbbin 2009., az utóbbin 2001. állt dátumként.
– Ezek csodálatosak – jegyezte meg Muhammad a második album vége felé.
– Ó, hagyja már! – legyintett Irénke, miközben elpakolászott az asztalról. – Kérnek valamit inni? Ásványvíz és tea van, meg főzhetek kávét.
– Én kérek! – jegyezte meg Endre. – Mármint kávét.
Muhammad belefogott a harmadik albumba, közben az ételkiadón keresztül próbált beszélgetni a konyhában sürgölődő háziasszonnyal: – Tényleg csodálatosak. Ez a… kötelesség, hogy ennyi képet készít… ugyanazt.
Szavakat és ragokat tévesztett, de Béla kihámozta a lényeget, és legyintve válaszolt: – Ugyan! Csak néha bekattan az asszony és akkor egyfolytában kattintgat. Érti, bekattan és katt! – heherészett a saját szóviccén. – Amióta megkaptuk a Péterkétől ezt a számítógépes fényképezőgépet, azóta nagyon megy a kattintgatás – tette hozzá vigyorogva. – Azután a Péterke elviszi a gépet, ráköti a számítóra, meg lemezen elviszi a fényképészhez amit az Irén kattintgatott. De maguk fiatalok, biztosan jobban értik ezt, mint mi.
Mindketten jócskán ötven felett jártak már, közelebb a hatvanhoz. Endre bólogatott, hogy értik és megértik, majd így folytatta: – Az Ügynökség nagyon szeretné, ha más helyeket is lefényképezne. Hallottunk róla, hogy mennyi képet készít egyszerre, és most, hogy meg is mutatta, tényleg szeretnénk, ha folytatná ezt.
– Ugyan már! – morgott Béla. – Egy ideig biztosan nem utazunk sehová.
Endre és Muhammad sokat mondó tekintettel néztek egymásra, majd az utóbbi bólintott.
– Ha a pénz miatt, az nem jelent problémát – mondta a fiú. – Értsék meg, hogy ez nagyon fontos az Ügynökségnek. Fizetnénk is érte. Gondolom, jól jönne a nyugdíj mellett. Ráadásul utazhatnának is. Biztosan szeretnek utazni, ha ennyi országban jártak.
– Csak nem munkát ajánlanak? – Irén mindig is gyorsabb felfogású volt párjánál.
Endre bólintott: – De igen. Szerződéssel és költőpénzzel egy-egy külföldi útra. Csak annyit kell tenniük, hogy ugyanígy lefényképeznek valamit ott, ahol éppen járnak.
– Sose hittem volna, hogy ez is lehet munka – hitetlenkedett Béla.
– Jaj, bocsássanak meg neki, kérem! – mentegetőzött helyette a felesége. – Úgy nevelték, hogy ne tartsa értékesnek a művészetet.
– Nem is az! – erősítette meg a férj. – A munkát kellene rendesen megfizetni, nem a pacsmagolást meg a gitározást!
– Pedig ez is művészet – jegyezte meg Muhammad mosolyogva. – És mi fizet érte.
Ellenkezése ellenére Béla sem vetette meg a lehetőséget, hogy ismét utazhatnak, ráadásul az állam még fizet is érte. Nem tartott sokáig, hogy felhagyjon a további morgolódással, és elfogadják a felkínált ajánlatot.
A két öltönyös férfi mosolyogva távozott, magukkal vitték azt a néhány képet, amit Irén kávézás közben válogatott össze, és valóban otthagytak egy tízezres vásárlási utalványt. Egy hónap múlva, amikor néhány telefonhívás után ismét beállítottak egy amerikai utazásra szóló szerződéssel, a háziak már ismerősökként fogadták őket — birkapörkölttel, hogy Muhammad se maradjon éhen.

2.
– Siess már, menjünk, dolgozzunk meg a pénzünkért! – sürgette Irén a férjét, akinek sehogy sem akarózott elszakadni a tévétől. A washingtoni hotelben elérhető száznegyven csatorna teljesen elvarázsolta, pedig többségükből egy szót sem értett.
– Hová sietsz annyira? Még csak nyolc óra van – hessegette el Béla. Látszott, hogy ha rajta múlik, még jó darabig nem indulnak el.
– Le kell fényképeznem a Fehér Házat! Tizenegyig lehet bemenni és még azt sem tudom, hogy jutunk oda.
– Péntek van, ilyenkor tizenkettőig van nyitva – legyintett a köpcös férfi. Alacsony, széles felesége ekkor elégelte meg a vitát:
– Akkor maradj és nézzed a tévét egész nap! Holnap hazautazunk és még egyetlen képet sem készítettem a Fehér Házról! Én megyek és megkeresem a kenyérre valót!
Irén kivárt egy darabig, de úgy tűnt, a pénz említésével sem tudott hatni a férjére. Béla még mindig nem hitte el, hogy fotózásért is járhat fizetés; több mint harminc éve ismerték egymást, és a férfi mindig is csak azt tartotta értékesnek, amihez két kéz munkája kellett. Végül Irénke legyintett egyet, felkapta a válltáskáját és kiment.
Sajátos látványt nyújtott ízléstelenül vastag sminkjével és vörös nejlonharisnyájával, a kettő között fehér tavaszi kosztümben ― a felső rész gombjai szürke műanyagból öntött, ötcentis malomkerekek. A személyzetnek nem volt nehéz megjegyeznie a magyar ladyt, s dicséretes önmegtartóztatással hívtak neki egy taxit, amikor a pultot csapkodva ismételgetni kezdte a „help”, „gó” és „vájt háuz” kifejezéseket, különböző párosításokban. Nagyjából ennyi jutott hirtelen eszébe az angol társalgási kisokosból, meg a „bájbáj”, amit kifelé menet próbált kedvesen odavetni a recepciós lánynak.
Valójában nem esett nehezükre kedvesnek lenni Irénkével, hiszen vendégük arany hitelkártyával fizetett, és ez még arra is elegendő biztosítéknak tűnt, hogy átvállalják a taxiköltséget. Amikor Irén kiszállt a Fehér Ház közelében, rögtön előkotorta digitális fényképezőgépét és készített néhány képet a bejáratról. Eleinte nem tetszett neki az épület, hiányzott belőle az a rejtett kis extra, amitől máskor úgy érezte, hogy muszáj minél több fotón megörökítenie.
Ám ahogy kezdett belemelegedni, egyre inkább rákapott a dolog ízére. Szeretett fényképezni, és amikor az a titokzatos kis plusz felbukkant valahol, szinte szó szerint csőlátása lett: mindenhol azokat a pontokat kereste, ahonnan a legjobb rálátás nyílott egy-egy helyre. Az utazások során magas szintre fejlesztette azt a képességet is, amellyel pont a megfelelő pillanatokban bólintgatott az idegenvezető szövegére.
Ez a módszer ugyanúgy működött a Fehér Házban is, mint bárhol máshol. Lévén idegen turista, igen sokat vizsgálgatták őt is és a papírjait is, mielőtt beengedték — ehhez hónapokkal korábban egyeztetni kellett a dátumot. Külön igazolványt kellett mutogatnia, hogy fényképezhessen bent, de előbb alaposan átvilágították a masináját és a táskáját. Szerencsére a Nemzeti Fényképészeti Ügynökség mindenre gondolt és részletesen megszervezte az utazást.
Miután végzett, újfent készített néhány fotót kívülről. Amennyire tudta, körbejárta az épületet. Gyorsan átfutotta a képeket ― fia, Péter megtanította a masina használatára, de még mindig előfordult, hogy valamit nem talált rajta ―, azután keresett egy taxit és visszavitette magát a hotelbe. A taxissal kicsit nehezen értették meg egymást, de végül beléphetett az ideiglenes otthonnak tekintett szálloda kapuján.
Béla érdektelenül nézegette a képeket, neki ezek sem mondtak többet az eddigieknél. A délután során összepakoltak, felkészültek a szombati indulásra, azután még utoljára nekiindultak, hogy a Nemzeti Fényképészeti Ügynökség számlájára megvacsorázzanak Amerika fővárosában.

3.
Az Oroszlánszikla alatt megálltak pihenni egy kicsit. Kowloon minden részén találtak valami érdekességet, pedig eredetileg egyáltalán nem éreztek vonzalmat Kína iránt.
Ezúttal nem a Nemzeti Fényképészeti Ügynökség, hanem valamiféle Nemzetközi Értékvédelmi Hivatal fizette az utat. Amikor hazaértek Washingtonból, egy levél várta a párt, amelyben a Hivatal tiszteletét fejezte ki és megkérte  Irénkééket, hogy jelezzenek vissza, mikorra tudnának időpontot egyeztetni a személyes találkozóhoz.
Egyeztettek, találkoztak és kiderült, hogy a Hivatal ugyanazt akarja, amit az Ügynökség, azzal a különbséggel, hogy a kínai Wong Tai Sin templomról kértek képeket. Mivel arrafelé még úgysem jártak, csak a közelében (– A Távol-Kelet is csak néhány ország egy kupacban, nem? – kérdezte egyszer Béla, még amikor Indonéziába utaztak), és mivel az amerikai út olyan jól sikerült a Fehér Házról készült fotókkal, meg mert más dolguk nem nagyon akadt, könnyen ráálltak az egyezségre. Szerződést kötöttek, elutaztak Kowloonba, és Irénke bőszen kattintgatott a masinával.
Ezúttal már az első napon túlestek a „munkán” és lefényképezték a templomot. Bélát nem nyűgözte úgy le a külföldi tévéműsor, mint Amerikában: egyrészt kínaiul mégannyira sem tudott, mint angolul, másrészt igen nehezen viselte el a nyelv hangzását. Az utcán is folyton ki akarta kerülni a helyieket, lehetőleg jó nagy ívben, de a népsűrűség meghiúsította ebbéli törekvéseit. Egész személyéről lerítt a megkönnyebbülés, amikor kiértek a Country Parkba, és a természetesebb környezetben megritkult, vagy legalábbis kicsit jobban eloszlott a tömeg.
Az Oroszlánszikla alatt ülve Irénke elővette a fényképezőgépét és elkattintotta néhányszor, de annyira elfáradt a túraszerű kirándulásban, hogy legszívesebben szundított volna egyet. Azonban e gondolat megvalósítását nem csupán az idegen környezettől való rejtett félelem akadályozta, de az a kövérkés kínai srác is, aki odalépett a párhoz. Előbb „csingcsungolva” kezdte (ahogy Béla emlegette a kínaiak beszédét), de látván, hogy nem értik, hebegett valamit angolul is.
– Ájrin fánkláb – próbálta leegyszerűsíteni egy-két szóra, és közben Irénkére mutogatott, meg maga elé emelte a kezét és négyzetet formált a mutató- és hüvelykujjaival: – Foto…
– Szerintem azt akarja, hogy fényképezd le – mormolta Béla, miközben próbálta kibogozni, miről hablatyol a kínai. – Nó polaroid! – tette hozzá, ezúttal a fiúnak címezve a szavakat és a masinára mutatva.
– Ájrin, foto – ismételte a srác, azután körbemutatott és mondott valamit kínaiul. A hangsúlyból ítélve talán kérdés lehetett, de a csincsungolás miatt a magyar pár ebben sem volt teljesen biztos.
– Hagyd, Bélám, úgysem érti! – vette kezébe az irányítást Irénke. – Inkább lefényképezem, hadd legyen meg az öröme.
Azzal a maszatos pólót viselő, kövérkés fiúra emelte a fényképezőgépet, megnyomta az elsütőgombot, de mire leeresztette a masinát, a kínai eltűnt, elfutott valamerre. A visszanézett képen a srác épp elmosódott félfordulatot vett, de az arcán még így is jól látszott, hogy szeme elkerekedett és szája legörbült, mintha megrémült volna valamitől. Amikor Irén megemlítette ilyetén sejtelmét férjének, az így válaszolt:
– Ugyan, drágám, mitől ijedezett volna? – kérdezett vissza Béla legyintve. – Egyébként is, állítólag ezeknek a mosolygás nem ugyanazt jelenti, mint nekünk. Lehet, hogy pont így fejezik ki a boldogságot – tűnődött tovább a férfi. – Lehet, hogy az a fiú végtelenül boldog volt, amiért lefényképezted. Csak nagyon sietnie kellett, azért tűnt így el…
Az elkövetkező napokban még néhányszor felemlegették az esetet, és Irénkének nem tetszett a dolog, de nem tudta megfogalmazni halvány balsejtelmét. Béla újra meg újra megpróbálta elhessegetni felesége kételyeit, és megkérte, hogy ne tulajdonítson semmilyen jelentőséget a dolognak.
Hamarosan elérkezett a hazautazás ideje, és a pár összepakolta a holmijait, gondolatban megköszönte Kínának a vendéglátást, majd az utolsó estén még jól bevacsorázott egy nívós étteremben. Másnap fogták a csomagjaikat és hazatértek — a Nemzetközi Értékvédelmi Hivatal emberei már a következő héten jelentkeztek a képekért.
A Hivatal egy ír férfit, George-ot és egy fiatal magyar nőt, Juditot küldte hozzájuk, illetve csak a férfit, mert a hölgy pusztán tolmácsként volt jelen. Kedves embereknek tűntek, és Irénkének nagyon imponált, ahogy dicsérték a fényképeit. Értékes művészetnek nevezték a sorozatait ― immáron a munkáját ―, és közölték, hogy fél éven belül talán újra megkeresik a párt egy megbízással.
– Évi négy utazás egészen jól hangzik, és még fizetnek is érte! – jegyezte meg Béla, amikor a vendégeik elmentek. Arra utalt, hogy a Nemzeti Fényképészeti Ügynökség ígérete szerint is félévente számíthattak újabb megbízásra.
– Én nem bánom, hogy nem kell megint csomagolnunk – felelte a felesége. – Valamikor pihenni is kell!

4.
A Fotósok (Béla így becézte a Fényképészeti Ügynökséget, és csak „Hivatalnak” nevezte az értékvédelmiseket) Rómába küldték őket, Vatikánvárosba. A Santa Maria Maggiore bazilikáról kértek képeket, és ők kezdtek egészen hozzászokni az utazgatáshoz, így már Irén sem problémázott sokat a csomagolással.
Bepakolta a legfontosabbakat, és nem törődött az apróságokkal — az aranykártya mindent helyettesített. Persze, amikor hazatérnek, az Ügynökség eljön a képekért és a kártyát is vissza kell adni, de addig jó szolgálatot tett. Egyedül a kellemetlen „bámészkodók” ellen nem használhatták.
Márpedig a bámészkodók jöttek ám csapatokban, akármerre jártak. Péterke mondta, még otthon, hogy már sokan megnézték a képeiket és olyanok, mint a Májkel Dzsekszon, mert akárhová mennek, mindenhol felismerik őket. Irénke nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel az egésszel, de Béla szokott sudokuzni a számítógépen, úgyhogy jobban értette, hogy mi az az internet, ahol a Péterke naplója volt, és ahova rendszeresen felrakta valahogy a fotókat.
Az idős nő vegyes érzelmekkel fogadta az egészet: büszkeség és öröm töltötte el attól, hogy milyen sok ember értékeli a fényképészetét, ugyanakkor egyáltalán nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Amikor Péterke mondta, hogy már milyen sokan megnézték a képeket a blogjában, meg hogy valami klubbot is csináltak nekik, ő csak legyintett, Béla meg annyit mondott: – Ne is törődj velük! Ezek csak bámészkodnak.
Persze, mondani könnyebb volt, mint elkerülni őket. Folyton figyelték őket, és Irénke lassan úgy érezte, egyetlen szabad percük sem lehet. Az utcákat és a tereket járva néha rájuk köszöntek, máskor csak megbámulták őket vagy odaintettek nekik. Akadt azért jó oldala is az ismertségnek: egy eldugott étteremben a pincér magyarul kérdezte meg, hogy miért jöttek Rómába? Megörülve a hazai szónak elmondták, hogy a Mária bazilikát kell lefényképezniük.
– Az jó! – sóhajtott fel a fiatal férfi megkönnyebbülten, és bement, hogy leadja a rendelésüket.
Hamarosan frissítőkkel a kézben tért vissza: – Nem bánják, ha leülök egy kicsit? Rég találkoztam magyar vendéggel.
Az idősödő pár szívélyesen invitálta, azután úgy elbeszélgettek, hogy szinte megfeledkeztek az ebédről. Szóba került politika, mai fiatalság, meg ami még eszükbe jutott, mert az Olaszországba szakadt fiút minden hazai hír érdekelte. Beszélgetésüket a szakács szakította félbe, amikor pattogó hangon kikiabált, és a pincér besietett, majd perceken belül visszatért egy makarónival és egy rizottóval.
Remekül választottak, de evés közben újabb vendégek érkeztek, és többet nem beszélgethettek a pincérrel. Amikor a srác kihozta a számlát, Irénkének még eszébe jutott megkérdezni, hogy kergetheti el a bámészkodókat, mire a pincérfiú csak annyit válaszolt, hogy elég, ha rájuk emeli a fényképezőgépet.
Nem nagyon értették, mit akar ezzel mondani, de menniük kellett. Csak két éjszakára kaptak hotelszobát, és az egyik már elmúlt, a másik után meg a hazaútra kellett csomagolniuk. A Carlo Cattaneón végigballagva visszamentek a térre, és a nő kattintgatni kezdett. A sétálók közül egy néger fickó majdnem kilökte a kezéből a drága fényképezőgépet, de az érték biztos tudatában Irénke vasmarokkal szorította a masinát.
Ellenben a kézitáskája valahogy kiborult, amikor a barna bőrű férfi nekiütközött. A figyelmetlen idegen folyamatosan halandzsázva segíteni próbált, szedegette a tárgyakat, a hordozható sminkkészletet — egy nő ötvenen felül is legyen nő! —, a papírzsepit és a többit, de olyan ügyetlenül, hogy csak még inkább szétszóródott minden.
– Hagyja már a dolgaimat! – kiáltott rá Irénke, de amaz nem értette, csak folytatta, amit elkezdett.
– Többet segítene, ha eltakarodna! – a nő kezdett kikelni magából. – Béla! Béla! – visította egyre magasabb hangon.
Ám férje a szokásos teszetoszaságával kerülgette őket. Nem sikerült eldöntenie, hogy a szétszóródott tárgyakat szedje össze, a fickót távolítsa el, vagy feleségét húzza arrébb — csak keringett körülöttük tétován, körömreszelővel az egyik kezében és egy csomag nedves törlőkendővel a másikban.
A néger is egyre zavarodottabban kapkodott a járdán szétszóródott tárgyak és a táska felé, sokszor egyenesen mellédobta, amit sikerült felvennie, és néha megingott, egyensúlyát megtartandó hol Bélába, hol a felesége karjába kapaszkodott.
Túl gyorsan történt ahhoz, hogy megakadályozzák: a fickó majdnem elesett, Irénke felé nyúlt, de végül mégiscsak a fenekére esett, ám közben a kezében maradt a fényképezőgép. A következő pillanatban villámgyorsan felpattant és elrohant, még mielőtt a meglepett pár bármit reagálhatott volna. Egy perc elteltével is csak némán néztek egymásra, a barna bőrű férfi után, majd megint egymásra. Szóhoz sem jutottak.
***
Összepakoltak és hazautaztak. Annyira megdöbbentek a történtektől, hogy aznapra teljesen elment a kedvük mindentől, legfőképpen Rómától és a bazilikától.
A délutánt a hotelszobában töltötték, mert bár az aranykártyával vehettek volna új kamerát, sértettségükben — idegen országban jártak, és meg is ijedtek a lopás miatt — inkább feladták.
– Hagyjuk a fenébe! – foglalta össze Béla egy fásult legyintés kíséretében, miután másodszor is átbeszélték.
– És mit mondunk a Fotósoknak? – kérdezte Irénke. Szívében a kötelességtudat birkózott a megadással.
Béla ismét legyintett: – Az igazat. Aztán kirúgjuk őket. Te sem gondolhattad komolyan, hogy sokáig fizetnek még ezért.
– Ezt meg hogy érted? – nézett rá felesége hitetlenkedve.
– Hát ezért. A kattintgatásért.
– Kovács Béla, te aztán tényleg egy keményfejű tuskó vagy! – fortyant fel Irénke. – Már többször is megkaptuk a pénzünket és még mindig nem hiszed el, hogy értékes, amit csinálok???
A férfi megvonta a vállát: – Legyen igazad. De akkor is ott van még a Hivatal. Folytathatjuk, ha annyira akarod.
Felesége nagyot szusszantott és felhúzott orral elfordult. Szó nélkül csomagolni kezdte a holmijaikat.
5.
Alig értek haza, már másnap levelet kaptak a Nemzeti Fényképészeti Ügynökségtől. A rövid üzenetben a Fotósok nagyon sajnálták a lopást és megígérték, hogy a következő útra kapnak egy új fényképezőgépet. Béla hitetlenkedve bámulta a levelet.
– Honnan tudhatják? – mormolta többször is.
Felesége nem aggodalmaskodott emiatt: – Biztos a bámészkodóktól. Péterke mondta, hogy ezek beszélgetnek azon az interneten vagy min. Tudod, hogy mindenhol ott voltak Rómában is.
– Hát jó, lehet – egyezett bele a férj. Több szót nem ejthettek a dologról, mert az ajtócsengő hangos berregése félbeszakította a beszélgetést.
Az ajtó előtt jól szituált, középkorú úr állt vizes szövetkabátban (már egy órája esett az eső). Béla döbbenten pillantotta meg a kezében tartott, füstölgő csövű pisztolyt, de — a háziúr másodszori meglepetésére — a férfi egyszerűen csak eltette a fegyvert. – Bemehetek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
A házigazda ijedten állt félre, pedig egyáltalán nem akarta beereszteni az idegent. Az belépett, kivette kezéből a kilincset és becsukta az ajtót. Csak ezután nyúlt be kabátja belső zsebébe, hogy elővegyen egy igazolványt:
– Terrorelhárítás.
– Ki az? Ki jött? – kiabált ki Irénke a konyhából.
– Te… te… te… – dadogta Béla
– Ön Kovács Béla, ugye? És van egy felesége. Irén, ugye? – kérdezte a szövetkabátos.
– De… igen… izé… nem… izé… – hebegett tovább a házigazda.
– Nem baj, ha nem veszem le a cipőmet, ugye? – jött a következő kérdés, és a fickó már indult is az ebédlőbe, kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken.
– Hát maga meg ki a fene? – kérdezte Irénke kipillantva az ételkiadó nyíláson.
A szövetkabátos ismét elővette az igazolványt és odamutatta: – Terrorelhárítás.
Vendéglátója valószínűleg nem fogta fel a kijelentés súlyát, mert pillanatnyi tétovázás nélkül kirontott a konyhából: – Aztán meg mit képzel maga, hogy csak úgy idedugja az orrát? Asziszi, mi vagyunk a terroristák? Akkor jött volna elhárítani, amikor megloptak és kiraboltak egy tér kellős közepén! Az a nigger volt a terrorista, nem mi! Legalább a fényképezőgépemet visszahozta?
– Hát… ugye, azt én nem… ugye? – dadogott a vendég megilletődötten, de máris felpattant, kihúzta magát és jóval összeszedettebben folytatta: – Nem, de pont erről kell beszélnem magukkal.
– Irén…! – Béla is közelebb lépett, védelmező ösztöne felülkerekedett ijedtségén.
– Te csak ne akarj engem kioktatni, te fafej! Te se csinátá semmit, amikor elvitték a gépet! – az asszony teljesen felpaprikázódott, de férje szavai lehűtötték:
– Irén! Fegyvere van.
Felesége rémülten lépett hátrébb, de ott nem lévén több hely, oldalazni kezdett. Alig tett két lépést, megbotlott és a hátsóján landolt az asztal túloldalán elhelyezett sarokpadon. Férje csak ácsorgott tovább az előszoba és az ebédlő közti ajtóban. A jövevény alkalmasnak látta a pillanatot, hogy bemutatkozzon:
– Szabó István vagyok a titkosszolgálattól, és nem akarom bántani magukat.
Amikor válaszképpen csak ijedt tekinteteket kapott, folytatta: – Először is, nincs olyan, hogy Nemzeti Fényképészeti Ügynökség vagy Nemzetközi Értékvédelmi Hivatal. – Azután, mintegy megszokásból még hozzátette: – Ugye?
– Tudtam én, hogy kattintgatásért nem hull pénz az égből – mormolta Béla. Irénke csak mogorván rápillantott, de szó nélkül hagyta a megjegyzést. Inkább rákérdezett:
– Akkor kik azok?
– Terroristák, ugye, akik kihasználták magukat.
Újabb döbbent pillantások.
– Ne aggódjanak, maguk ártatlanok. Magukat, ugye, senki sem akarja bántani.
Béla szedte össze magát előbb: – De… mire használtak?
A szövetkabátos hátradőlt a széken és egyik lábát keresztbe tette a másik térdén. – Ha megbocsátanak… – mondta, miközben cigarettatárcát vett elő, kihúzott belőle egy szálat és meggyújtotta. Mélyen leszívta és füstfelhőt fújt, mielőtt válaszolt: – Nem fogják elhinni. Azt akarták, hogy fényképezzenek.
– Izé… – a házigazdának nem sikerült feldolgoznia az információt, amely tökéletes ívet húzva bezárta a kört.
– Pedig tényleg, ugye – magyarázta István. – Felfigyeltek rá, hogy Irénke milyen sokféleképpen lefényképezett egy-egy épületet. A képek alapján, ugye, pontos terveket készíthettek a támadásaikhoz. Magukat használták a felderítőnek és információszerzésre anélkül, hogy tudtak volna róla. Gondoljanak csak az ikertornyokra New Yorkban.. ugye?
– De hát oda nem a Fotósok vagy a Hivatal küldött! – ellenkezett Irénke akaratlanul átvéve férje szóhasználatát.
– Valóban nem – értett egyet a vendég. – De a fiuk felrakta a világhálóra majdnem az egész sorozatot.
Az idősödő párnak kezdett összeállni a kép. – Igen, ez tavaly volt… — kezdte Irénke, de a férje folytatta: – …azután jött az az Endre meg a füstös képű haverja az Ügynökségtől.
– Az egyik arab terrorista volt, ugye, a másik meg a magyar kapcsolata. Ne aggódjanak, nem találkoznak velük többet.
– Ezt meg hogy érti…? – kérdezte Béla, de a következő pillanatban megértette: – A pisztoly? Őket lőtte le?
A fegyver említése és a gyilkosság puszta gondolata ismét megrémítette a feleségét.
– Minket is meg akar ölni? Ugye nem lő le? Ugye nem…? – sopánkodott Irénke.
– Már mondtam, hogy ne aggódjanak, ugye? Nem bántom magukat!
– Akkor mit akar tőlünk?! – kérdezte Béla ki tudja, honnan jött határozottsággal, és teljes százhatvannyolc centis magasságában kihúzta magát.
A vendég is kihúzta magát ültében, nagyon hivatalos hangon válaszolt: – Az amerikai, az orosz, az angol, a francia és a magyar titkosszolgálat nevében arra kérem önöket, hogy ne fényképezzenek többet! – A kérés már-már parancsnak tűnt, de a vendég közvetlenebb hangnemben folytatta: – Fizetünk is, mindketten havi járadékot kapnak egész hátralévő életükben, csak ugye, többet soha ne fényképezzenek le semmit. Fejenként százötvenezret kapnak havonta, adómentesen, ha beleegyeznek.
Az idősödő pár nem vetette latba egyébként sem túl magasan kvalifikálható elmebeli képességeit. Nem sokat gondolkodtak, rögtön ráálltak az alkura. Megegyeztek a szövetkabátossal, aláírták a papírokat (gyors átolvasás után nem találtak kivetnivalót a szerződésben), és Irénkének csak ezután jutott eszébe a kérdés:
– Mégis, mondja már meg, miért tetszenek a képeim annyira mindenkinek?
A titkosszolgálatos feszengve fordult vissza az ajtóból: – Hát, tudja, ez csak amolyan babona, meg nem is mindenki hiszi el, ugye, de… Azt beszélik, hogy amit lefényképez, az elpusztul, ugye. Összedől, elmossa az ár, lebombázzák vagy máshogy, ugye, de vége.
Istvánon nagyon látszott, hogy menni akar, de mély levegőt vett, és még hozzátette: – Irénke, maga olyan a fényképezőgépével, mint egy fura régész. Nem kiássa az épületeket, hanem megőrzi a képeken, aminek nincs jövője.