Névtelen

Egy újabb unalmas naptól szabadultam meg, vége a sulinak, mehetek, ehetek, és pihenhetek. A menzára érve vettem észre, hogy a telóm majdnem kiesett a zsebemből, úgy kilógott. Gyorsan visszatoltam az őt megillető helyre. Az ebéddel gyorsan végeztem, mivel kivételesen csak olyan kaját adtak, amit nem eszek meg. Mehettem haza! A hazafelé vezető úton észrevettem, hogy egy ballonkabátos, kalapos ember követ, vagyis nem biztos, hogy követett, lehet csak ugyanarra ment, mint én, nem így volt. Követett. Egyszer csak elfutott mellettem és majdnem fellökött, úgy nekem jött, én durván néztem rá, de rögtön eszembe jutott a telefonom. Megtapogattam a zsebem, de nem volt benne. Ellopta! Utána futottam, s észrevettem, hogy befutott a mi panelházunktól 2-re lévő épületbe. Pont elértem az ajtót, nem csukódott be a tolvaj mögött. Láttam, hogy a negyedikre tart, gondoltam biztos ott lakik, nincs hová menekülnie, ha kell, ott várok hetekig. Tévedtem, ismét. A tetőre ment, mindig is irtóztam, hogy kimenjek oda, de utánamentem, nem hagyhattam, hogy megússza. Senki sem lopja el büntetlenül a mobilom! Mielőtt felmentem volna a tetőre levettem a kabátom és ledobtam a táskám és magamhoz vettem a biztonság esetére előre bekészített bicskát. Óvatosan felmásztam a létrán. Megtettem, kint voltam a tetőn, de féltem. Láttam, hogy a kabátos férfi 170cm magas fehérbőrű és kopasz volt, tudnom kellett az adatokat hátha rendőrségi ügy lesz belőle. Meglopott egy skinhead? – gondoltam viccesen. De nem, ő csak állt ott és nem csinált semmit.
– Visszaadod a mobilom, vagy leugrasz vele együtt? – kérdeztem fenyegetően. Nem válaszolt. Elkezdett erős szél fújni, majdnem ledöntött a lábamról, de kopasz csak állt ott és meg sem mozdult.
– Mit mondanál, ha teljesíteném 3 kívánságodat? A telefonodért cserébe. – szólalt meg monoton hangon.
Most kifogok rajta – gondoltam.
– Rendben. Egy, adj még 80 kívánságot. Kettő, legyek halhatatlan. Három, legyek kitűnő év végén.
– Még 80 maradt. – mondta ugyanolyan hangon, mint az előbb. – Én akármennyit kívánhatok. E miatt. – s felmutatott egy anyacsavart, ami furcsán, fehéren-sárgán-kéken-pirosan világított, és váltogatta a színeit.
– Az mi? – kérdeztem.
– Ez a kívánságközpontom, ez által bármit kívánhatok. – válaszolta kérdésemre.
– És te ezt megosztod velem? – érdeklődtem.
– Persze, te vagy a kiválasztott, te jöttél szembe velem először az utcán. Bármit megkaphatsz, hatalmat, pénzt, nőt, halhatatlanságot, repülést, házat, világbékét, de kétszer ugyanazt nem. Nem engedi az anya. De vigyázz, ha neked adom, nagyon sokan fognak rá pályázni. – osztott meg velem mindent.
– Miért? – kérdeztem érdeklődő arccal.
– Mert ha valamelyik kormány, vagy nagyhatalom kezébe kerül, az azonnal az uralma alá hajtaná a világot. Látom, hogy jó ember vagy, belőled kinézem, hogy nem engeded meg magadnak a teljhatalmat. – mondta meglepően őszinte hangon.
– Van egy ötletem! Mi lenne, ha kívánnál nekem egy dobókockát, amelyiknek minden oldala egy-egy kívánságnak felelne meg, és amint kívántam az a kívánságoldalt elengedve az oldal kiég. Nos? – Vetettem fel a tervem.
– Na, látod, erre még nem gondoltam, jó hogy téged választottalak. Tessék. – Azzal belenyúlt a zsebébe és elővett 3 dobókockát, amik ugyanolyan színűek voltak, mint az anyacsavar.
– De jó! Kipróbálhatom? – kérdeztem izgatottan.
– Természetesen, mostantól tiéd mind. – mondta elégedett arccal.
– Akkor, egy, legyen két húszezres a zsebemben. – tettem a kezem a kocka egyik oldalához, majd kívánságom befejeztével, elengedve azt, a kocka oldala elfeketedett. Megnéztem a zsebemet és ott volt 40.000 Ft a zsebemben.
– Nagyszerű! Kettő, kérek egy ugyanilyen dobókockát. – Majd az elfeketedő oldalt elengedve megjelent a kezemben még egy dobókocka.
– Ez elképesztő! – csodálkoztam.
– De vigyázz! Külön kormányszervezet üldöz majd téged! Az anyának viszont pusztulnia kell! – mondta, és letette az anyacsavart a földre, majd a kabátja egyik belső zsebéből elővett egy kalapácsot, és nagy lendülettel összetörte azt. Hatalmas robaj lett, és a kezemben lévő kockák felizzottak és égetni kezdték a tenyerem, ezért elejtettem őket.
– Viszlát! Magadra hagylak, nekem ott van a Marson a családom és a lakásom. Légy óvatos! – Azzal eltűnt.
– De most én hogy ki mit hol hogyan? – értetlenkedtem. Megvontam a vállam, majd felvettem a dobókockákat a földről és megfordultam. Ott állt előttem egy öltönyős nő és egy férfi.
– KKÁH, Kívánság Kereső Állami Hivatal, nyújtsa át az anyát! – mondta rezzenéstelen arccal a férfi, miközben egy furcsa jelvényt mutatott fel.
– Ne rejtegesse előlünk, tudjuk, hogy beszélt vele! – mondta a nő.
– Kivel? Nem tudom, miről beszélnek, én eddig kergettem egy tolvajt, aki ellopta a telefonom, de valahogy eltűnt. Rá gondolnak? – Hazudtam.
– Igen rá. Nem mondott semmit? – kérdezte a nő.
– De, azt, hogy úgysem érsz utol, majd eltűnt, és felbukkantak maguk. – lódítottam ismét.
– Akkor elnézést kérek ezért az incidensért. Megkérhetném, hogy senkinek se szóljon erről? – Súgta oda nekem a férfi.
– Miről? – kérdeztem vissza kacsintva.
– Aha! Értem! Miről! – Kiáltott fel egy kevés hatásszünet után a nő nevetve.
– Akkor én mennék is. Szabad lesz? – törtem utat a két öltönyös közt.
– Ezt elejtette! – nyújtotta utánam az öltönyös férfi azt a dobókockát, amelyiknek két oldalát már elhasználtam. Hatalmasat dobbant a szívem, s elkezdtem zihálni.
– Köszönöm. – hebegtem.
– Várjunk csak! – Kiáltott fel a nő, abban a pillanatban megállt bennem az ütő – Miért van magánál dobókocka?
Egy hatalmas kő esett le a szívemről.
– Kabala – hebegtem, majd megvontam a vállam.
– Te, ez nem olyan, mint a kívánságszín? – fordult a nőhöz kérdésével a férfi.
– De! Jó hogy mondod! Kapjuk El! – ordította a nő, s mindketten előrántottak valamit a belső zsebükből.
– Három, tudjak repülni! – szorítottam meg a kockát, s felrepültem. Két dolgon is meglepődtem. Azon, hogy tudok repülni, és azon, hogy milyen jó érzés! Szabadon szárnyaltam, szárny nélkül, mint valami szuperhős. Ekkor feltűnt előttem egy fehér helikopter KKÁH felirattal. Megfordultam a levegőben, és ahogy bírtam úgy repültem.
– Négy, tudjak teleportálni – fogtam meg a kockát, majd arra gondoltam milyen jó lenne Svájcban lenni. Becsuktam a szemem.
Svájcban voltam, egy hegyen, egy nagy villa mellett.
– Öt, át tudjak menni a szilárd tárgyakon. – kívántam, s elkezdtem a földön keresztül zuhanni – Hat, tudjam az előző képességem kontrollálni. – Kívántam utoljára, majd eszembe jutott, hogy ki is tudnék repülni a földből.
Így is tettem. Óvatosan tettem a lábam a talajra, és megálltam. Nem zuhantam tovább. Szerencsére nem látott senki. De elhasználtam hat kívánságot, csak mókából és hogy meneküljek. Szomorúan dobtam el a teljesen fekete dobókockát. Elővettem a második kockát és leültem a svájci járdaszegélyre. Nekiláttam az újabb kívánságaimnak.
– Egy, Kívánok egy dobókockát, ami kétszer akkora, mint az, ami a kezemben van, – megjelent a lábfejeim közt egy nagy fehér dobókocka – kettő, legyen fekete, fehér pöttyökkel. – Úgy lett – Három, minden oldala egy-egy kívánságot jelentsen. – Erre elkezdett kívánságszínnel világítani – Négy, az előző kívánságom ne látszódjon a dobókockán. – A kocka visszaalakult. Beszívtam a friss svájci levegőt, majd folytattam. – Öt, ha azt kívánom, hogy még hat, akkor újra legyen minden oldala egy-egy kívánság. – Erre elkezdett pattogni a dobókocka a cipőmnél, de egy kis idő után megállapodott. – Hat, a KKÁH két ügynöke, valamint a helikoptersofőr, és mindenki, aki a helikopteren volt, ne emlékezzen rám. – Kívántam, s elhajítottam a második kiégett dobókockámat.
Felvettem a frissen készített kockámat a földről.
– De jó lenne otthon lenni – mondtam, behunytam a szemem, s otthon nyitottam ki. – Akkor összesítve: Van 3db, hat kívánságos dobókockám, 2db olyan, aminek kiégnek az oldalai, és egy, ami megújuló. Jó volt ez a kaland, de inkább soha többször. – Mondtam magányomban.
Azzal bekapcsoltam a számítógépem, és leültem netezni, de csengettek.
– Csak ne a KKÁH legyen. – rimánkodtam. Odaérve az ajtóhoz, csak ezt tudtam kinyögni, hebegni:
– Ki az?
– Postás – Jött a megnyugtató válasz. Kinyitottam az ajtót, és a kezembe nyomott a postás egy A/4-es, barna borítékot. – Itt írd alá. – Nyújtotta oda a nyomtatványt a postás. Aláírtam, majd elköszöntem. Kibontottam a csomagot, és kivettem a benne lévő műanyag lapot, amin ez állt:

„Hajrá! Üdv a Marsról.”

Miután elolvastam, hirtelen eltűnt a kezemből a borítékkal együtt. Tudtam kitől jött.
Nem tudtam, hogy megosszam-e a szüleimmel. Úgy döntöttem nem. Úgyis csak a saját életük jobbá tételét kívánnák. Én talán nem? Inkább megosztottam velük. Amikor hazajöttek szépen leültettem őket és mindent elmondtam nekik. Először nem hitték el, de miután kiugrottam az ablakon, és elrepültem, már mindent elhittek nekem. Kívántam nekik pénzt, nagyobb fizetést, és könnyebb munkát. De kikötöttem, hogy ne vehetik el tőlem a kockákat és nem kívánhatnak a hozzájárulásom nélkül.
Másnap, amikor a suliba mentem, itt-ott az utcán öltönyös alakokat láttam napszemüvegben. Gyorsan a kezembe vettem a kiéghető kockámat, biztonság esetére. De senki sem közelített meg. A suliban furcsamód nem volt senki, aki KKÁH-snak nézett volna ki. Úgy döntöttem, hogy a nyelvtan órai szabad témájú kiselőadásomban beszámolok a kívánságokról. Mindenki csodálkozott, amikor eltűntem az óráról, és havasan tértem vissza, és akkor is csodálkoztak, amikor kifutottam a zárt ajtón anélkül, hogy összetörtem volna. Az óra után mindenki megostromolt, még más osztályokból is, hogy adjak nekik is kívánságkockát. Természetesen diplomatikus módom oldottam meg az ügyet. Órák után beültem egy üres terembe és egyesével végighallgattam mindenkit. Este 4-ig ott ültem, és nem volt egy normális kívánság sem! Mindenki csak pénzt, tudást, jobb jegyeket, csajt, pasit, gyógyulást és immunitást kívánt volna. Volt egy csaj, aki le is vetkőzött sírva, hogy mindent megtenne egy kívánságkockáért.
– Hat bármire felhasználható kívánság ennél jóval többet ér. – utasítottam vissza finoman.
Volt egy srác, aki egy 10 éves kis, fiútestvért kívánt volna, mondván meg szeretné osztani másokkal a csajozós trükkjeit.
– Írj egy könyvet. – mondtam bölcsen.
– Kössz, ez marha jó ötlet! Jó, hogy beszéltem róla valakinek! Még egyszer kössz! – mondta és hazament.
Egy pillanatra egy amerikai karácsonyi filmben éreztem magam.
Amikor végeztem, óvatosan léptem ki a suliból, nehogy valaki rám támadjon. Kerestem egy helyet, ahol nem volt semmi a fejem felett. Pont időben találtam meg, mert épp egy őrült tini lány csapat rohant felém. Gyorsan felrepültem a magasba, és hazafelé vettem az irányt. Nem hinnétek el milyen csodálatos látvány volt, fantasztikus. Nehezen tudtam leszállni a házam előtti fák lombja miatt. Az ajtó felé tartva valaki a vállamra tette a kezét, s megszólalt:
– Álljon meg!
– Á, csak nem a KKÁH? – kérdeztem a hátam mögött állótól. – Úgysem kaptok el!
– Nem is akarunk! – Vágott a szavamba. – Tudomásunkra jutott, hogy már csak tizenkettő kívánságod van. Ezért egy felügyelőcsapat fog figyelni, hogy nem kívánsz-e még kockát, vagy, hogy nem kívánsz-e többet tizenkettőnél. Beleegyezel? – fejezte be kérdésével a hosszú hajú ügynök.
– Bele, de be nem engedek senkit a házamba. – Feleltem nyugodtan.
– Nem is akartunk bemenni a házadba. Különleges megfigyelési rendszerünknek köszönhetően, tudjuk, ha kívánsz valamit. Ha kívánsz, akkor felhívunk és megkérdezzük mit kívántál, a válaszod hangjából meg tudjuk állapítani, hogy hazudsz-e vagy sem. – Mondta az ügynök.
– Rendben, akkor én mennék is. – nyújtottam kezet.
Az ügynök kezet rázott velem és én beléptem az ajtón. Otthon gondolkodtam arról, hogy kívánjak-e vagy sem. Kívántam. Csörgött a telefon.
– Mit kívántál? – jött a kérdés.
– Egy nagy tál, forró, eredeti milánói makarónit. – Válaszoltam.
Fél perc hatásszünet után jött a válasz unott hangon:
– Kössz. – majd letették, se szó se beszéd.
– Kettő, ne vegyék észre a KKÁH emberei, ha hazudok. – Kívántam, s rögtön csörgött a telefon, és jött a kérdés megint:
– Mit kívántál megint?
– Hogy a kedvenc tollamból sose fogyjon ki a tinta. – hazudtam.
Másfél percnyi hatásszünet után jött csak a megnyugtató válasz:
– Kösz. – S letették, ahogy én is.
– EZAZ! – örvendeztem – Nem tudnak befolyásolni! Akkor, három, ne hívjon fel többször a KKÁH. Négy, három napon belül ismerjek meg egy jó csajt, aki egy héten belül a barátnőm lesz, öt, a szüleim elengedjenek minden buliba, ahova el akarok menni, hat, legyen rend a szobámban. – Kívántam el három kívánságot egymás után. A kiégett kockámat kihajítottam az ablakon.
Vártam.
Nem jött a hívás.
Amikor hazajöttek a szüleim, rögtön megkérdezték:
– Mi volt ma az iskolában?
– Mindenkinek elmondtam a suliban, hogy tudok kívánságokat teljesíteni, ja és elkívántam hat kívánságot. – feleltem őszintén az elég ostoba kérdésre.
A szüleim döbbenten álltak egy ideig, majd elkezdtek leszidni, hogy hogyan pocsékolhattam el hat kívánságot. Nem hallgattam rájuk. Bementem a szobámba és magamhoz szorítottam az utolsó kisülő kockámat. Az ígéretem, miszerint nem kérek több kockát, be akartam tartani, hisz így kívánta a kötelesség. Nekiláttam az újabb kívánságaimnak.
– Egy, legyen a családomnak egy szép, nagy, emeletes nyaralója nagy telekkel, kettő képes legyek láthatatlanná válni, és vissza, három, az összes tollamban legyen kifogyhatatlan tinta, négy legyen gyors sejtregeneráció, és tudjak agysejtet is regenerálni. A többit majd a suliban. – Mondtam lihegve.
Ez a sok, rám ható kívánság leterhelt fizikailag. Aznap este meglepően jól aludtam.
Másnap, amikor kiléptem azt ajtónkon, két ügynököt kaptam magam mellé kísérőnek. Hamar leráztam őket, mivel ők nem tudtak repülni. A suli udvarára lebegve érdekes módon mindenki tapsolt. Pedig csak két kívánságom maradt, amiről tudhattak. Leérkezve sokan jöttek oda, hogy vigyem el őket repülni. Nem tehettem, késésben voltam így is. Órák után mentem ki az udvarra ismét, hogy egyvalakit elvigyek repülni. Gyorsan elkívántam a negyedik kívánságom a fekete kockáról, (az elő hárommal a szüleim dolgait rendeztem el) így volt a tetőn kb. 500db ezüst papírdarab, köztük egy arannyal.
– Az, ki megtalálja az arany papírt, velem repülhet. – hirdettem ki, majd felrepültem a tetőre és kiszórtam az összes papírdarabot.
– Öt, tudjak Levitálni – Fogtam meg a kiéghető kockámat.
Ameddig az iskolatársaim keresgéltek, addig én gyorsan elteleportáltam a Marsra, az elődömhöz.
– Találd ki, ki az! – kopogtam be az érdekes módon bezárva lévő ajtón. Kattanást és pittyegést hallottam.
– Az újonc! Számítottam rád! – mondta a kopasz – Na, hogy megy?
– Meglepően jól. Bemehetnék leülni? – kezdeményeztem a beszélgetést. Bent találtam egy nagyon kényelmes fotelt, ahova leülhettem.
– Kérsz kávét? – kérdezte egy jó barát hangján
– Nem, köszönöm. – utasítottam vissza.
– A KKÁH emberei még kedveskednek mi?
– Ezt honnan vetted?
– Én már veteránnak számítok. 300 évig kergettek a földön a különböző szervek, De mióta a Marsra költöztem, valamiért békén hagynak.
– Akkor te most hány éves vagy?
– 5-600 talán. Az ember 400 után már elveszti a fonalat. Egy ügynök egyszer azt mondta, hogy ez egy embernek sem adathatna meg. Gondolom azt hitte, hogy valamiféle földönkívüli vagyok, pedig egy bányában találtam a kívánság anyagot, amiből az anya készült.
– Azért jöttem, hogy visszakapjam a telefonom. – tereltem más irányba a szót.
– Természetesen visszaadom. Három kívánságért.
– Igaz, így fair. Rendben, legyen.
– Jó, akkor egy, legyen cukor a kávémban.
– Rendben, akkor – vettem a kezembe a kiégető kockámat, aminek már csak egy oldala volt aktív – hat, legyen cukor a kávédban.
– Folytatnám, – kortyolt a kávéjába – legyen itt egy lebegő, irányítható gördeszka.
– Úgy legyen, – elővettem a nagy, fekete dobókockámat – öt, legyen itt egy lebegő, irányítható gördeszka. Hat, még hat.
– Ja, igen! A fekete kocka, már meg akartalak dicsérni miatta. Van érzésed hozzá. Három, legyen egy WSSI igazolvány a polcomon.
– Az mi?
– A Wish Searching State Institution, másképp az amerikai KKÁH. – magyarázta el nekem a kopasz.
– Aha! Akkor egy, legyen a polcon egy WSSI igazolvány. Szóval visszakapom a telóm? – kérdeztem.
– Természetesen, ott van az asztalon, aztán csak óvatosan teleportálással!
Elvettem a telefonom az asztalról és intettem a kopasznak, és az udvarra teleportáltam, ahol egy ügynök a vállamra tette a kezét, és rám ordított:
– Eddig kedvesek voltunk, de most azonnal nyújtsd át a kívánságkockád!
– Tessék! – dobtam oda neki a kiégett kockámat.
– Megvan! – Hallottam a háttérből egy női hangot.
– Akkor gyere ide! Megyünk repülni. – A mögöttem álló ügynök ledermedve nézte a kockát, amit odaadtam neki, miközben az aranypapírt lobogtatva szaladt felém egy jó csaj.
– Mehetünk? – kérdeztem, miután odaért hozzám.
– El ne ejts! – ugrott a nyakamba. Én jól megfogtam és felrepültem vele magasra.
Amikor a felhők felett repültünk elengedtem. Szegény sikítva zuhant.
– Kettő, legyek olyan erős, mint még senki – kívántam, s a lány után zuhantam. Tudtam merre kellett mennem. Követtem a sikítását.
Utolértem. Óvatosan repültem alá, elkaptam, majd tovább repültem vele. Visszaszálltunk a suli elé. A lány tántorogva rögtön ezt mondta:
– Ezt meg kell ismételnünk!
– Holnap este találkozzunk itt a suli előtt. Szia! – azzal hazarepültem.
A házunk előtt egy seregnyi KKÁH-s várt. Gyorsan kívántam:
– Legyen hátsó bejárat a házunkhoz. – Hátrarepültem, de nem volt ott – Ja, a szám. Miért nem teleportálok inkább be? – Kérdeztem önmagamtól. Beteleportáltam a házunkba.
A lépcsőházunk tele volt KKÁH-sokkal. Gyorsan láthatatlan lettem, és belebegtem a lakásomba. Tudtam, hogy ott nem maradhatok. Összepakoltam a legfontosabb dolgaimat és
elteleportáltam a nyaralónkba. Ott is minden tele volt a KKÁH embereivel. Inkább hazateleportáltam, és kirepültem az ajtónk elé.
– Rendben van. Mit akarnak? – kérdeztem.
– Az igazi kívánságkockát. – Lépett közelebb hozzám egy ősz hajú kopaszodó ügynök, látszott rajta, hogy valamiféle főnökféle lehetett.
– Odaadtam, kiégett, nincs több, mit akarnak még? – kérdeztem felháborodottan.
– Biztos? – kérdezett vissza.
– Biztos. – válaszoltam nyugodtan.
– Mit mutat a hangelemző? – fordult egy furgonban ülő ügynökhöz a főnök.
– Semmit, igazat mond. – mondta fejhallgatóval a fülén az ügynök a furgonból.
– Rendben fiúk, – csettintett – vége a sztorinak, az anya halott kocka nincs.
– Három, oszoljon fel két napon belül a KKÁH. – suttogtam a kockámat a zsebemben fogva.
– Mi? – fordult felém az ősz hajú.
– Semmi, semmi. – hunytam le a szemem.
– Kívánt! – Ordította teli torokból az ügynök, a fülhallgatót levéve a fejéről. – Kívánt!
– HOGY AZ A… – Felrepültem, de fent egy helikopter rám lőtt egy hálót, ahonnan nem tudtam kiszabadulni, sem kiteleportálni, sem átmenni rajta.
– Négy, ne legyen itt a háló! – hatástalan volt – Öt, bárcsak késett volna 10 órát a helikopter. – Erre eltűnt a helikopter és a háló is.
Gyorsan elrepültem. Repültem, addig, ameddig csak tudtam. A szomszéd városban zuhantam le nagy puffanással. Recsegtek, ropogtak a csontjaim, ahogy felálltam, de rögtön ezt mondtam:
– Hat, még hat.
Az elkövetkezendő éjjel a suli előtt vártam a csajra, miután az egyik, a szomszéd városban lévő haverom befogadott, még napközben. Vártam. Ott jött. Felém tartott.
– Akkor egy éjszakai repülést? – kérdeztem mélyre hajolva
– Persze. – S kinyújtotta a kezét, amit megfogtam. Én repültem, őt levitáltam, így repültünk. Hajnal volt, mire hazavittem az égen. Miután landoltunk, ezt mondtam:
– Egy, ha ő a kívánságom, akkor legyen egy szál rózsa a hajában. – kívánságom után megjelent egy rózsaszál a hajába tűzve. Elpirult. Én kedélyesen mosolyogtam rá.
– A holnapi naplemente után ismét eljövök érted. – mondtam, s hazateleportáltam.
A házam előtt két ügynök várt – megint.
– Letartóztatunk – mutatott rám az egyik ügynök.
– Mert? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Ha elfogunk, és bebizonyítjuk, hogy léteznek a kívánságok, nem oszlatnak fel minket. Nyújtsd ki a kezed. – kinyújtottam a kezem a teleportálásom, repülésem és a falon átmenésem képességeim biztos tudatában, de kattant a lila bilincs a kezemen. – Ebből nem tudod kikívánni magad.
Megpróbáltam repülni, de csak felugrottam, teleportálás helyett csak kirázott a hideg, és amikor át akartam menni a bilincsen csak megfájdult a fejem.
– Jó, elvihettek, de úgyse tudjátok, mivel kívánok.
– Netalántán ezzel? – Vette ki a zsebemből a nagy fekete dobókockámat.
– Ne! Adják vissza! – ellenkeztem.
– Csend! Kövessen! – kísért oda elég erőszakosan egy fehér furgonhoz az ügynök.
A furgon belülről furcsán lila volt. Eléggé döcögős úton vittek, de nem láttam ki a furgonból. Egy idő után már csak azt éreztem, hogy lefelé megy a furgon. Amikor kitéptek a furgonból, rögtön bekötözték a szemem. Egy kihallgatóteremben vette le a szememről a kötést egy kigyúrt, fegyveres ügynök. Nem volt már rajtam a bilincs.
– Hogy kíván? – ütött az asztalra igen erősen.
– Ráteszem a kezem, mondom a következő számot, és kívánok. – hadartam el teljen megijedve. Csak játszottam.
– Kipróbáljuk. – vette elő a dobókockámat egy légmentesen záró zacskóból – Egy, azt kívánom, halj meg! – Nem működött. – Kettő, halj meg! – Megint semmi. – Három, halj meg! – Még mindig semmi. – Négy, halj meg! – Mondta nagyon ingerülten, de hasztalan. – Öt, halj meg! – Semmi nem történt, egyébként se történt volna semmi, hisz hallhatatlan voltam. – Hat, halj meg! – Dühöngött.
– Megmutassam, hogy működik a valóságban? – kérdeztem az asztal fölé hajolva – Kettő, halj meg! – tettem a kezem a kockámra, mire a kihallgató tiszt összeesett. Elvettem a kulcsokat tőle, hogy ki tudjak menni. – Három, legyek sérthetetlen. – kívántam biztonságból. Kinyitottam az ajtót és kinéztem rajta óvatosan. Visszafordulásból kívántam:
– Négy, 10 perc múlva térjen magához élve a kihallgató tiszt. – Kiléptem az ajtón, és a legközelebbi folyosóra befordultam. Tíz teljesen felfegyverzett ügynök nézett velem farkasszemet a folyosón.
– TŰZ! – ordította el magát a csoport szélén álló fegyveres nő.
Mindenki elkezdett rám lőni, a sérthetetlenségemnek hála semmi bajom nem esett, mivel lepattogtak rólam a golyók. Hirtelen egy golyó fúródott a vállamba. Iszonyatosan fájt.
– A lila golyó megsebzi! Elő a lila golyókat! – ordította parancsoló hangon ismét a nő.
– Öt, tűnjön el minden olyan tárgy a világról, ami korlátozza, vagy nem engedi a kívánságok teljesülését. – Kívántam szenvedve. Nagy lendülettel átrepültem a tetőn, és a fölötte lévő hatalmas földrétegen. Miután kiértem a földből a tetőnkre teleportáltam. Elestem. Kábult voltam a fájdalomtól, a kopaszt még láttam, ahogy fölém hajolt és azt mondta:
– Bocs, de ezt meg kell tennem. – a vállamra tette a kezét.
Csak a lendülő öklét láttam utoljára.
Amikor magamhoz tértem már esteledett, és mellettem volt egy véres orvosi fogó. Biztos az eltűntetett golyót kereste. Megnéztem a vállamat, de csak egy apró heg volt rajta. Eszembe jutott a csajom. Gyorsan odateleportáltam hozzájuk. A kinti lépcsőjükön ült, és engem várt. Amikor meglátott odafutott hozzám, és átölelt.
– Ma nem tudlak elvinni, repülni, fáradt vagyok. – mondtam mélyen szemébe nézve
– Nem baj, látom a pólódon, hogy nehéz napod volt. – mondta belenyúlva az egyik lyukba a pólómon.
Újra átöleltük egymást. Majd felrepültem egyedül. Ő könnyes szemmel integetett nekem. Hazafelé kezdtem lebegni, amikor feltűnt előttem a kopasz elődöm s azt mondta:
– Újra el fogják készíteni a korlátozó tárgyakat.
– Gondoltam, várni fogom őket. De ma éjféltől a KKÁH nem létezik többet, feloszlattam őket egy kívánsággal. – mondtam lihegve.
– Ó, az nem akadályozza meg őket! Újra megalapítják, csak, mint polgári szervezet, vagy mint önálló vallás. De azok, akiknek a kívánságokra fáj a foga, mindig megtalálják majd az utat, hogy egy csoporttal üldözzenek téged.
– Addigra már máshol leszek. Megengeded, hogy én is építsek, vagyis kívánjak egy házat Marsra?
– NEM! Kizárt!
– Akkor a holdon?
– Ott igen, de van még egyáltalán kívánságod?
– Van nyugi…
– Itthon vagy. – szólt rám, majd eltűnt.
Landoltam a házunk előtti utcán, és szépen lassan a házunk felé sétáltam. Elővettem a nagy fekete dobkockámat a zsebemből és teljesen kimerülten azt mondtam:
– HAT, MÉG HAT…