Saját ösvény…

Teste elégedett fáradtságtól remegett, és mikor a mellette fekvő hölgy zöldes barna bőrén gyöngyökként legördülő izzadtság cseppeket figyelte, mosoly jelent meg arcán. A lány most egy jóllakott vadmacskára hasonlít, hasán lihegve fekszik, a néhány másodperce átélt gyönyörtől. A férfi mutatóujjával segíti a hátán lévő apró cseppecskéket, hogy azok a lapockától eljussanak a csípő tájékára és magában nem győz hálát adni a Sorsnak, mennyire szerencsés. Nem pusztán a kedvesére gondol, de arra is, hogy mindemellett egy csatacirkáló kapitánya. Bár kétségtelen, hogy sok férfiember kész lenne akár a pusztulást is vállalni a veszélyesen gyönyörű teremtményért, aki most mellette fekszik, hasonlóan boldog kimerültséggel. Annak ellenére, hogy az életével játszik, hiszen jóval erősebb nála. Egy emberi kar, vagy borda eltörése, a törékenynek tetsző kezeknek, egyáltalán nem esne nehezére. Nem is beszélve a néhány arasznyi nyúlványokról, melyek a fején találhatóak és haj “helyett” viseli őket. Alapjában véve a telepátiát segítik, ám fejfájást, sokkot képesek okozni ily módon, ritkán akár halált is.
A női arc feléje fordul és felnyílnak a szemek, megmutatva a borostyán színben tündöklő, bájosan kismacskás tekintetet. Most ilyen, de ugyanez a szempár képes a vért is megfagyasztani az erekben, ha megsértik, vagy feldühítik. A férfi azonban nem hazudtolja meg magát, belecsíp az izmos fenékbe, játékosan ingerült morranás a válasz, illetve egy csattanás, a ruganyos, utolsó hátcsigolyából induló csupa izom farok által. A pofon helye vöröses, hosszúkás levélformaként látszódik a férfi arcán, és még szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem a tüskével szúrta meg. Akkor most görcsbe rándulva, habzó szájjal fetrengene az ágyban és a nő a legnagyobb nyugalommal aludná ki magát mellette. A méreg nem halálos, de az ember egy életre megjegyzi a kínokat, mi több, néhány évre a nyoma is megmarad. Az erek sötétlila színűvé válnak ott, ahol szétáradt, egészen, amíg el nem éri a szívet. A nő fajtársai közül akad néhány, de az emberek közt sem kevés, aki ilyen bélyeggel bír.
– Pocsék szerető vagy! – fordít hátat játékos daccal a hölgyemény, de azért a pofonosztó végtagjával meg-megérinti a férfi lágyékát. A játékos szeretgetés önfeledten folytatódna, de az ajtó melletti falon megszólal a szobatelefon. Eleinte diszkrét pityegéssel, de egyre erősödve. A férfi felállna, hogy felvegye, de erős kezek húzzák vissza és egy ragadozó nőstény feje bújik az ölébe.
– Nem mehetsz sehova! – a szavakat alig érteni, hiszen ajkai a hasfalhoz vannak szorítva, de így is teljesen világos az üzenet.
– A hajó kapitánya vagyok. Fontos lehet. – de válasz helyett a nő egyszerűen csak lábával meg fog egy vaskos könyvet az éjjeli szekrényről és a telefon irányába hajítja. Mesteri dobás, sikerül a piros gombot eltalálni, a készülék elhallgat. Az emberitől merőben eltérő végtag három, jobb híján nagylábujjnak nevezett képződménnyel bír, ami révén majdnem olyan jól használható, mint egy kéz.
– Említettem már, hogy cuki a lábad? – majd azzal a mozdulattal hajol és fogaival közrefogja a háromból az egyik, méghozzá sarok nagylábujjat.
– Mindjárt más. – dünnyögi elégedetten a nő, de nem sokáig. Egy holo kép jelenik meg a szoba közepén.
– Igyekeztem diszkrét lenni, de úgy látom, nálad nem használ Linia. – az ezüstös-kék fényben megjelent gépszerű, de mégis vonzó nő a hajó esze, lelke, és legénység lelkiismerete is egyben, de ez a szólított hölgyet nem hatja meg. Felszisszenve és hegyes fogait felvillantva néz rá, hogy egy pillanattal később rájöjjön, ezúttal nem egy élőlénnyel van dolga.
– Sajnálom Linia, de továbbra is a KaTinKa névre hallgató mesterséges intelligenciája vagyok a hajónak. AI, ha jobban tetszik a rövidítés. Így ez az ekidna trükk még mindig nem működik. – tekintete szigorú, akár egy anyáé, aki épp megfeddi szófogadatlan gyermekét. Neve egy hivatalos kifejezés kissé torzított változata: Katonai Társintelligencia Kulturális Adaptálódási Képességekkel. Linia az orra alá morog és sziszeg, de erre is van válasz.
– Ezt úgy veszem, hogy inkább nem hallottam és nem értettem meg. – azonnal van rá megjegyzése az ekidnának.
– Ha annyira tapintatos vagy, akkor miért zaklatsz minket? Állandóan! Nincs egy rendes délutánunk sem. – de ez már nem duzzogás, csak ténymegállapítás. Mostanra lecsillapodott és kimászott az ágyból. Nyújtózik egyet és megropogtatja tagjait. Ekkor már jól látszik, hogy teste inas, jól kidolgozott izmokkal bír és bőrén a zöld, a barna és olykor a kettő keverékének árnyalatai váltakoznak, némileg a hangulatának megfelelően. Ősi örökség, még a szülőbolygójukról.
– Tapintatos voltam. Egy órával ezelőtt szólnom kellett volna, de akkor az ismeretlen objektum még éppen csak súrolta az Oort-felhő határát, és az óta még nem haladt sokat. Megtehettem volna, hogy az orgazmusaid előtt hívom Mihail Sándor kapitányt. – szándékosan magázta a férfit. A számos náció gyermekeiből leszármazott férfi mindenkivel tisztelettudó, igaz ennek az ára az volt, hogy ugyanakkor elvárta a fegyelmet is. Furcsa, más tisztek számára keverék légkör alakult is ki, az Toldi csatacirkáló fedélzetén. Rend, fegyelem, mégis már-már testvéri kapcsolat a kapitány és beosztottjai között. Elvileg száműzetés félének szánták neki, legalábbis egy ellenlábasa az Akadémián, ezt a rangot, de remekül érzi magát. Lehetett volna talán tengernagy is az űrflottánál, ő azonban megelégedett a jelenlegi helyzetével. Elegendő hatalom, szabadság, nem túl sok felelősséggel. Noha így is közel ezer ember és több tucat AI tartozott a keze alá, de néhány fosztogatót leszámítva csak a Jupiter-lázadás idején voltak komoly bevetéseik.
A férfi szintén felkel az ágyból és felöltözik. Mivel a felajzott Linia az inget leszaggatta róla, így most abból kénytelen másikat kivenni az acélszekrényből. Ekkor látszik, hogy ő sem teljesen ember. Egyrészről, mert néhány gerinccsigolya helyén platina beültetések vannak, másrészt az ekidna nőéhez hasonló farok miatt. Ez közel sem olyan hosszú és mozgékony, nem is él olykor önálló életet, tüske sincs a végén, de egyértelmű jele az ősei négy nemzedékkel ezelőtti igen buja románcának. Mert egy ekidnával másképp nem lehet, ezt már ő is megtapasztalta. Az AI ekkor dönt úgy, hogy eltűnik, de mindketten tisztában vannak vele, hogy mindent lát és hall, bár ez Liniát nem zavarta eddig sem. Amikor a férfi felveszi a nadrágját, csak akkor szólal meg, az ágyon ülve.
– Miért rejted el a farkad? – kissé megrovó a kérdés.
– Ezt ne kezdjük elölről Linia, kérlek. – fáradt válasz a férfi részéről. Linia mellé lép és gyengéden a nyakába harap.
– Ha szépen kérlek? – motyogja fogai közt a férfi nyakával. Sándor elmosolyodik és szelíden kiszabadul az állkapcsok közül.
– Már elmondtam, nem is egyszer. – ezúttal azonban nem haragos vagy dacos viselkedés, ha nem egy szánakozó sóhaj Linia részéről a válasz.
– Azért én még utoljára elmondom. Nincs mit szégyellned. Főleg, hogy engem felvállalsz bárki előtt. Pedig letagadhatnál, még az is érthető lenne. Másfelől pedig. Azt a négy, tarkónyúlványt miért nem takarod el? – de a férfi nem válaszol, csak felöltözik. Búcsúképpen egy csókot adna, de a nő az ajkába harap. Ezúttal nem ingerlően és játékosan, a sebből folyik a vér. A  nő ettől függetlenül tisztelettudóan felveszi az imént elhajított könyvet és azt visszarakja a kis éjjeli szekrényre. Háború és a Béke a címe, kicsit ironikus a jelenlegi helyzetüket tekintve. Sándor inkább nem méltatlankodik, az ekidnáknál egészen más az értékrendje a cselekedeteknek, szavaknak, dolgoknak. Ami semmiség egy embernek, azért egy ilyen lény akár ölni is tud és fordítva. Ahogyan a folyosón halad eszébe ötlenek a régi időkről készült dokumentumfilmek. Elsősorban a Vér és Acél címre hallgató sorozat, gyerekkorának kedvence. Bár sokan bírálták a nyers tényközlése miatt, de azt senki sem vitatta, hogy pontosan közölte az információkat.
Lassan már két évszázad eltelt azóta, hogy az első ekidna a Földre zuhant. A világ megbolondult és nem sokat segített az sem, hogy alig előtte két évvel előtte ért véget a Harmadik világháború. Ma már elképzelhetetlennek tetszik, hogy mennyi álláspont és érdek ütközött össze és kis híján egy negyedik világháború robbant ki. Csak az egyszerű átlagemberek fásultsága révén nem ez történt még sem. Előtte vívtak egy olyan háborút, aminek semmi értelme nem volt, a kezdeti éhséget leszámítva. Mert a fő kirobbantó oka ez volt az utolsó világháborúnak. Alig volt élelem, ivóvíz, noha olykor monszunesők áztatták még Európát és Közép-Amerikát is. A telek azonban túl enyhék, a nyarak túlságosan forrók, a tavaszok túl nedvesek voltak, a világ lakosságának javarészét eltartó területeken. A nemesítés révén, évezredek alatt létrejött növények nem bírták a lassan, de kitartóan átalakuló időjárási körülményeket. Az éghajlat változni kezdett, ez pedig semmilyen emberi tevékenységnek nem volt jó. Így aztán éhínség söpört végig, még a fejlett országokon is, lázadásokba, forradalmakban robbanva ki, míg aztán valami okosok kitalálták, hogy ha mások ellen háborúznak az élelemért, az leköti a lakosság erejét. Néhány évig működött a dolog, hogy aztán az emberek saját vezetőiket koncolják fel. Húsz év alatt nyolc milliárd ember halt meg, többségük éhínség és sosem látott, tapasztalt járványok miatt. A végső, egymás kiirtására tett kísérletet végül nem a józan emberek akadályozták meg. Az újonnan létrejött vezetői rétegek még rosszabbak voltak, mint akiket megdöntöttek. Egyetlen, végső atomcsapásban vélték megoldani az élelmiszer gondokat. Máig nem tudni, hogy erre a következtetésre, hogyan jutottak. Egyesek szerint megbolondultak, de ennek ellentmond, hogy előtte megalkottak egy AI-t, Kronos-t, hogy tervezze meg az utolsó háború hadmozdulatait. Ekkor volt néhány hónapnyi fegyverszünet. Az emberek már-már elhitték, hogy eljön a béke. Aztán kezdődött az egész elölről, hogy fél év után minden vezető tárgyalóasztal elé ülhessen. Mintha valaki akkor vágta volna el a kötelet, amikor már ellökte saját maga alól a széket. Az eredményt az okozta, hogy két AI csapott össze a kibertérben. Kettő. Noha csak egyet terveztek meg, a másik, máig nem tudni hogyan, önmagát hívta létre, még az internet hőskorában a huszonegyedik század elején. Csendben figyelt, egészen a háború végéig. Ekkor a két AI egyességre jutott. Kap az emberiség 1111 évet, hogy bizonyítsa, képes másra is, mint a kollektív öngyilkosság. Azóta a két AI az emberiséget segíti, és egyelőre semmi jele annak, hogy Kronos vagy Rhea lázongana a helyzetük miatt.
A kapitány idáig jutott gondolataival, amikor elérte a hidat. Az ajtó felnyílt ő pedig üdvözölte a legénységet. A helyettes kérdés nélkül mondta a jelentést.
– Nagyméretű, 3.4 km hosszúságú és 1.2 km széles, ugyanilyen magas, elnyújtott tojás alakú test. Az alakja, mozgás révén egyértelműen mesterséges, egyelőre csak megfigyeljük. Jelenlegi távolság három Csillagászati Egység, sebessége 23.4 Mach. – A helyettes az a fajta nő, aki túl őszinte, betartja a szabályokat, segít másokon, hogy végül elbukjon a hatalmi harcokban. Ő ezért van a Toldi fedélzetén. Pedig már néhány éve kapitánya lehetne egy jóval modernebb, és elegánsabb csatahajónak, ha értene ahhoz, amihez minden nő ösztönösen. Az intrika.
– Valóban ráérősen halad. Bármiféle jelzés? – a kommunikációs tiszt válaszol. Szinte még meg sem száradt a diplomáján a tinta, fiatal, rátermett, de hiányzik belőle az ambíció. De legalább gerinces férfi és gyorsan vág az esze.
– Semmi uram, még csak nem is világít. Akár egy szikla. – a kapitány elgondolkodik.
– Merre tart? – miközben a sok négyzetméteres holo kivetőt nézi a székében ülve.
– A jelenlegi mozgása alapján az úti célja a Jupiter. – Sándor arcán enyhe, mosolyszerű grimasz jelenik meg.
– Csak nem tankolni készül? Értesítsék a Jupiter holdak parancsnokságait, és küldjék át nekik, amit eddig tudunk. Mozgassák meg ők is egy kicsit a seggüket. – mindenki mosolyog a megjegyzésen. Ekkor azonban változás történik.
– A sebessége növekszik, irány változatlan. Pontosabban. Felénk tart, uram! – Sándor elkomolyodik.
– Narancs kód, készültség, pajzsokat fel! Egyelőre nem mozdulunk. – a híd azonnal megélénkül, parancsok szállnak, az AI is aktivizálja magát, megjelenik légies holo alakja és meg is szólal.
– Az, amit most látunk már félórája megtörtént, a távolság alapján. Talán felkeltettük az érdeklődését. – De a holo hölggyel ellentétben Sándor nem ilyen izgatott, inkább aggódik. A tarkóján lévő nyúlványok önkéntelenül is a képernyő felé fordulnak.
– Talán az elfek egyik trükkje? – kérdezi a fegyverkezelő, látszik rajta, hogy viszket az ujja. Az elfek néhány évvel az ekidnák után érkeztek a naprendszerbe. Szinte azonnal kirobbant a háború, az első, Antarktiszi csata még a földiek győzelmével ért véget. Ám utána a Védgyűrű ütközet már vereség volt, alig egy évtizeddel később, igaz arra elég volt, hogy elbizonytalanítsa az inváziós erőket és időt adjon a lakosságnak a föld alá menekülésre. A lézerágyúk így javarészt üres nagyvárosokat taroltak le. Aztán három évtizeden át folyt a gerilla háború ellenük, míg végül egy kamikáze hadjárat során, nukleáris csapásokkal pusztították el az emberek, az ekidnák és a robotok az elfek főbb földi támaszpontjait. Azóta is hull némi radioaktív csapadék a bolygón, bár meglepő módon, éppen az élővilágot zavarja a legkevésbé. Úgy tűnik az Élet most is erősebb az emberiségnél. Azonban, hogy miért nem folytatódott a háború ezután, azt nem tudni, hiszen az űrhajóik sértetlenek maradtak. Lehetséges, hogy felmentő sereg érkezett, ezt megerősítette a tény, hogy utána igen komoly “csillaghullás” volt hónapokig, és amikor az emberiség ismét kimerészkedett az űrbe, számos roncsot talált. De arra nem derült fény, hogy ha így történt, aki viszont ki avatkozott közbe?
Most viszont a kérdés komoly aggodalmat ébreszt mindenkiben és a kapitánytól várják a választ, némán.
– Nem valószínű. – válaszol, utána a kommunikációs tiszt megszólal.
– Meglepően hamar válaszoltak az Io és az Europa bázisról. A fegyverzetük készenlétben, és a pajzsokat felhúzták. – Sándor szemöldöke egy kissé felszalad.
– Nocsak. Mégis tudnak dolgozni? Akkor viszont mi se pihenjünk. Félegységnyire közelítsük meg, nem kell kapkodni, közben célra tartani, pajzsok maradnak, és kezdjük meg a fény és rádióműsort. – A kommunikációs tiszt érti a célzást, így megkezdődik a kísérlet a kapcsolat felvételre. Amikor megállnak az objektum közelében, az megélénkül és élénk, színpompás fényjátékba kezd. Mintha egyetlen, méretes szivárványszínű ékkő lenne.
– KaTinKa? – szólítja meg az AI-t a kapitány.
– Dolgozom rajta, iszonyatosan bonyolult, eltart egy ideig. – nem hazudott. Közel két órába telik neki és akkor sem sikerül teljesen lefordítani az üzenetet.  Utána az AI még közel egy órán keresztül “beszélget” az objektummal.
– Nem is olyan rossz a helyzetünk. Nem elfek, ha csak nem találtak ki egy gyökeresen más nyelvet. Ezt azonban kétlem, szóval, történelmet írunk. Kapitány, készen áll a videó konferenciára? – nevetgél KaTinKa.
Sándor nagy levegőt vesz, és kicsit igazít magán. Néhány másodpercbe bele telik mire újból megszólal.
– Tegyünk részletes jelentést a Földnek és minden bázisnak a helyzetről. A fegyvereket nyugalomba, a pajzs marad. – újabb sóhaj.
– Kezdjük. – a lehető legkomolyabb arcot vágja Sándor, bízva benne, hogy bármit is fog látni, nem fog sem megijedni, sem felröhögni. Nem lehet tudni, ezek az idegenek, hogy néznek ki.
A kép kissé meglepő és jobb is, hogy csak a kapitányt láthatják, hallhatják az idegenek, mert többen meglepődnek. Egy kör alakú terem, benne ovális tárgyak, melyek egy nagyobb gömb körül keringenek. Mindegyikük tejfehér színű, olykor azonban különféle színű árnyalatok futnak végig a felületükön. Az ekidnák és elfek esetében legalább az arckifejezések hasonlóak, de most, a mimika semmit sem segít.
– Üdvözöljük önöket a Terran Föderáció területén! – elsőre ez is is megteszi, reméli a kapitány. Az AI lefordítja fényjelekké az üzenetet. A válasz egy főleg kék, lila és vörös árnyalataiból való villogás sorozat. KaTinKa szólal meg ismét.
– Az ovalidák népe engedélyt kér a Terrantól, hogy gázt vételezzen a legnagyobb bolygóról. Más módon nem kíván beavatkozni a Terran életébe. – hangzik a válasz. Lényegre törőek. A kapitány kicsit felhúzza szemöldökét, KaTinKa csak röviden súg.
– Nem tudtam jobb szóra lefordítani a nevüket.
– Természetesen. Cserébe… beszélgetni szeretnénk. Megismerni önöket. – a válasz ezúttal kicsit késik, lila, zöld és sárga fénycsíkok jelennek meg a lebegő tárgyakon.
– Kulturális cserekommunikáció lehetséges. – ismét egyszerű a válasz, bármennyire is bonyolult volt a fényjáték. Ekkor azonban az AI üzen a kapitánynak a gerincimplantátumokon keresztül.
A Föld engedélye nélkül semmit sem engedhetünk meg. A Jupiter számunkra is nyersanyagforrás.
Tudom. De nem is akarok háborút kockáztatni egy ismeretlen féllel. Különben is, némi magánzárkát el tudok viselni egy ilyen pillanatért cserébe.
Mosolyog Sándor, de a következőket mondja.
– Egy kis időt kérek míg, szólok a többi Terrannak, utána elkísérjük önöket a bolygóhoz és vételezhetnek gázokat. – ez már hosszabb ideig tart, KaTinKa jó pár percig különböző színekkel beszél az idegen lénnyel. A válasz viszont most meglepően egyszerű. Egy-egy kék és sárga villanás.
– Rendben. – néhány percnyi alkudozás után végül utat engedélyeznek a Jupiter bázisok. A kapitány megkönnyebbül, tarkónyúlványai önkéntelenül is válla felett “lebegnek”. Már éppen válaszolna, de az idegen megelőzi, és rengeteg szürke, lila, zöld villanás történik, majd felkiált a kommunikációs tiszt.
– Valamiféle nyaláb halad át rajtunk, elsősorban a hidat tapogatja le, de…az egész hajót átvizsgálja!
– Katinka! Mit mondtak?! – Az AI arcán is némi kétségbeesés látszik.
– Nem tudom biztosan, túl összetett!
– A lényeget!
– Részleges, származás, igen, kérdés, nem, valamilyen, ellenség, teljes, kérdés, mikor, miért, lehetőség, soha. – a kapitány helyettese válaszol.
– Ebből semmi jót nem tudtam kihámozni. – a szőke hölgy a legrosszabbtól tart. A nyaláb valóban végig haladt a hajón, idejük sem volt ellene tenni. Percekig azonban semmi sem történt, noha az összes ágyút készenlétbe helyezték. Ám láthatólag ez nem zavarta az ovalidának keresztelt lényt, vagy lényeket. KaTinKa töri meg a csendet.
– Teleport sugarat is használtak. – a hangja semleges, de a kapitánynak rossz előérzete van. Közben az idegen hajó manőverbe kezd. Célja továbbra is a Jupiter, ám komoly kerülővel. Így a holdakról sem tudnak majd lőni rá.
– Mit vittek el? – némi aggodalom cseng a hangjában és a nyomaték kedvéért a holoképre szegezi tekintetét.
– Liniát és a szárnyasát. – mondja együtt érzőn géphölgy.
– Utánuk! – szinte ki sem mondja, a legénység már tudja a dolgát. Tűzbe mennének a vezetőjükért, de ezúttal a hajó még sem mozdul. Mindannyian meglepetten néznek a holoképként jelenlévő mesterséges értelemre.
– Ezt nem engedhetem. Sajnálom. – a gépi elme szomorú, de elszánt arccal néz.
– Nem kérlek meg még egyszer. Tudod, hogy le lehet téged kapcsolni.
– Azzal időt veszítesz. Nélkülem harmadannyit ér ez a hajó. Nem engedhetem, hogy mások életét, vagy akár mindhárom faj létét kockára tedd, csak mert… – de nem tudja befejezni, Sándor elviharzik a hídról, egyenesen a hangár felé. Amikor eléri a vadászgépet, ismét megjelenik mellette a gépies arc.
– Nem tudsz lebeszélni.
– Tudom. Ismerlek. Attól még végig fogsz hallgatni, mert kapitány vagy és tudom, hogy felelősséget érzel mások iránt. Nem tudhatod, hogy ha utána mész, arra hogy fog reagálni az a hajó. Lehet, hogy csak megölnek téged, de lehet, hogy kirobban egy újabb háború. Az elfek ellen is csak szerencsénk volt. Ezek itt fényévekkel jobban nálunk, és nem hinném, hogy az önelégültségüket fel lehetne használni. – a kapitány már szinte beöltözött a pilóta ruhába, csak a sisak hiányzik a fejéről. Lehajtja fejét és vészjóslóan néz a holo arcra.
– Akkor mégis mit tegyek? Nem hagyom, hogy csak úgy elvigyék! A jó ég tudja, mit művelnek vele éppen most. Te magad fordítottad le az utolsó mondatot. Sok jót nem ígért. – ám egy pillanatra lehunyja a szemét.
– Mégis… igazad van. Szereltesd ki a fegyverzetet és az atomtöltetet is a járgányból. Aztán indulok. – Az AI nem túl boldog, de tudja, hogy csak erőszakkal tudná megállítani a férfit. Ám amíg beszéltek, jelentést küldött a Földnek, valamint a Jupiter holdakon lévő bázisoknak. Ugyan tüzet nyitni ők sem fognak, de az biztos, hogy várni fogják az idegen hajót. Utána pedig feszült lesz a helyzet. Túlságosan is.
A Toldi csatacirkáló néhány millió kilométerről követi a hajót. Az, úgy tűnik nem zavartatja magát, még akkor sem, amikor jelentős kerülőt kell tennie a Jupiternél, mert addigra már három cirkáló és egy romboló várja. A fegyverek tüzelésre készek, és hamarosan az egész flotta jelen lesz, hogy a célkeresztben tartsa az idegen űrhajót. Ám az továbbra sem foglalkozik velük, pedig számos fény, rádió, és röntgen jelet küldenek feléje. Láthatóan a teljes semlegesség álláspontján van.
A gázokat megkapóan látványosan veszi el a gázóriástól. Láthatatlan, gravitációs nyalábokkal nyúl a bolygó felé, ahonnan méretes, tornádószerű tölcsér indul el, ennek hatására. Mintha egy gigantikus örvénnyel szippantaná magába a szükséges anyagokat. Főképpen hidrogént, de más gázokat is tartalmaz a keverék és furcsa módon, az űr jeges érintésétől sem fagy meg. Olyan, mintha a felületén át szívódna be a rengeteg gáz az űrhajóba, mert bemeneti nyílásokat semmilyen műszer nem jelez. A művelet közel egy órán keresztül zajlik, és bármennyire is iszonyatos a mennyiség, amit a Jupiter veszít, az a bolygó tömegének csupán nevetséges részét teszi ki. Tömegében, az ember alkotta műszerek számára, nem állt be változás.
Mivel a vételezés után percekig nem történik semmi, egy magányos vadászgép közelíti meg. Mindenki tudja, hogy ki az, de az egyértelmű parancsok ellenére sem tágít. Köröz és köröz, bejáratot keres az űrhajón. Ám ilyen nem akad. Végül, teljes sebességgel megindul a Toldi felé. Két perccel később az idegen jármű is elindul, elhagyja a Naprendszert, majd annak szélén térugrást hajt végre. Ezt azonban pontosabb lenne átszivárgásnak nevezni, hiszen szinte átfolyik a térszövetén, miközben eltűnik.

Mihail Sándor éppen csak leteszi a vadászgépet, a hangár ajtaja alig zárul be, már ki is pattan belőle. Elsőként a szárnyast nézi meg, amivel Linia repülni szokott. Az ekidnák nagyon kevés eszközt és rengeteg, céltudatosan tenyésztett élőlényt használnak az életük során. Az egyszerűen csak szárnyasnak hívott lény képes légkörben és az űrben egyaránt közlekedni. Hosszúkás, elnyújtott piramisra emlékeztető fején méretes, éjfekete szemek vannak, ám szája, állkapcsa nincs. Szárnyai a végtagok, a bordák, és a gerincnyúlványok furcsa összenövéséből alakultak ki, egy része merev, egy része rugalmas, és négy darab van belőlük. Lábak helyett bőrnyúlványokon pihen, most is, hangosan zihálva követeli tüdeje a friss levegőt, komoly sokk érte. Ilyenkor, mintegy segélykérésképpen felnyílik a hasfaluk, ahol egyébként a pilóták foglalnak helyet. Látni a tucatnyi vékonyabb, vastagabb nyúlványt, ereket és csöveket, amivel egymáshoz kapcsolódik a szárnyas és irányítója. Ám ezúttal gyengén szivárog onnan a vér. Az orvosok tudják a dolgukat, de mérete miatt nem lehet átszállítani a műtőbe, a helyszínen kezdik operálni. A kisrepülőgép méretű, éjfekete, sárkánynak tetsző lény, békésen tűri, hogy a legsebezhetőbb pontjain matassanak az orvosok. Máshol nem is tudnának, a céltudatos tenyésztés eredményeképpen csak a „fülke” az, ami orvosi eszközökkel megközelíthető, egész testét rugalmas ám roppant ellenálló felület védi, az extrém környezeti hatásoktól.
Liniát ellenben a gyengélkedőbe vitték és jelenleg karanténban van. A kapitányt sem engedik be mellé. Ám az alapos vizsgálatok és némi megfigyelés után, három nappal később kiengedik. A személyzet számára olyannak tűnik az ölelkező és csókolózó szerelmes pár, mintha madarak lennének. Halk, csicsergéshez hasonlatos hangok, harapdálások és furcsa fej-, valamint kézmozdulatok. Ilyenkor egyikük sem tagadhatja le állatias örökségét.
Ám Liniát azonnal hazarendeli a királynő. Ugyan minden ekidna bír ösztönös telepátiával, csak néhányuk képes ezt irdatlan távolságokból, a fénynél is gyorsabban alkalmazni. Közülük kerülnek ki vezetőik, így nem meglepő, hogy maga a királynő alig néhány pillanattal az után, hogy Liniát kiengedték, már utasítja is. Ám a nő előtte nyúlványaival a férfi elméjére kapcsolódik. Sándornak csak a megszokás segít talpon maradni az intenzív élmény, gondolat és érzelem áradat ellenében. Döbbenetében csupán egy búcsúcsókra futja erejéből.

Alig néhány nappal később azonban őt is a Földre vezénylik, ám meglepő módon nem a hadsereg. Hogy fekete autóval viszik, egy fekete helikopterhez, fekete öltönyös alakok, már-már nevetésre ingerli. Hogy folyamatosan pszionikus pajzzsal zavarják elméjét, már nem is meglepetés, így fogalma sincs, hogy hova kerültek, irányérzéke képtelen működni. Végül egy hangárszerűségben száll ki a járműből. Senki sem mutatkozik be neki és úgy érzi fölösleges is lenne kérnie ilyesmit. A hangárból egy lift viszi lefelé, sok-sok emeleten át.
– Neveket gondolom ne is kérdezzek. Akkor viszont térjünk a lényegre. Mit akarnak? – sóhajt kicsit fáradtan. Ez a színjáték nem a kedvére való.
– A legutóbbi incidens, ami kis híján csillagközi konfliktussá fajult, arra késztetett minket, hogy lépéseket tegyünk. Ha eljön az idő, kénytelenek leszünk felfedni magunkat, de addig is, szükségünk van azokra az információkra, amit Linia osztott meg magával. – a férfi nyugodt, higgadt, mint aki teljesen biztos a dolgában.
– Miből gondolja, hogy bármi fontosat elmondott nekem?
– Mondani semmit sem mondott, és ne aggódjon, nem vagyunk kíváncsiak az intim részletekre. De tudjuk, hogy milyen közel állnak egymáshoz és az ön viselkedéséből egyértelműen kitűnik, hogy súlyos titkok nyomják a lelkét. – továbbra is érzelemmentesen beszél. Sándorban felmerül a gyanú, hogy talán mégis, egy Kronos által programozott android kíséri, nem pedig egy ember.
– Ki is tudják szedni belőlem, ha jól sejtem.
– Valóban. Meg vannak az eszközeink, és arra is, hogy utána ne emlékezzen erre napra soha többé. De azzal többet ártanánk a jelenlegi helyzetnek, mint amennyi hasznunk volna belőle. Így inkább a beszélgetést javaslom, az ellenkezés helyett, noha… a Ganümédesz óta tudjuk, hogy magának az utóbbiban komoly tehetsége van. – itt egy apró, kárörvendő mosoly jelenik meg, egy rövid pillanatra a fekete napszemüveget viselő férfi arcán. Mintha csak egy rossz kémfilmből lett volna megelevenítve. Ócska színjáték.
– Ha pedig már itt tartunk. Ki az a „Mi”?
– Nem szükséges tudnia. De hamarosan, úgyis ez lesz magának a legkisebb problémája. – a lift végre megáll. Az ajtó kinyílik, hogy feltáruljon egy szemnek fájdalmasan steril látványú szoba. Gyors átvilágítás, de semmilyen más procedúrán nem kell átesnie a férfinek.
– Ezt a módszert eladhatnák az űrkikötőknek is. – de úgy tűnik, itt senkinek sincs humor érzéke. Az őrség vegyes. Harci robotok és emberek. Néhány hasonló termen haladnak tá, hogy végül egy méretes, az előbbiekhez képest ormótlan ajtóhoz érjenek.
– Ami az ajtón túl van, az olyan titok, amiről még az itt dolgozók többsége sem tud. Maga is csak azért nyer ide betekintést, mert úgy véljük, a hasznunkra válhat. – Sándor egyikszemöldöke kissé megemelkedik, miközben a férfi belenéz a retinaolvasóba. Nekik ő hasznos? Ugyan miben? Majd egy tenyér és DNS letapogatás, az ajtó feltárul. Gördülékenyen húzódik jobbra, bár fémsóhaj jelzi jelentős tömegét. Odabent egy dekompressziós kamra, ám ezúttal fertőtlenítőként is működik. Ez sem tart azonban fél percnél tovább. A következő ajtó után egy iszonytató nagyságú csarnok tárul fel. De a tartalmától sokkal jobban ledöbben a férfi. Elsőre egy ekidna űrhajólénynek tűnik. Ám ahogyan jobban vizsgálja, több fémbeépítés van benne, mint az elvárható volna. Egy kiborg van szemei előtt, méghozzá egy űrhajó. A test talán fél kilométer hosszú és talán százötven, kétszáz méter magas is lehet, szárnyfesztávolságot felbecsülni sem meri. Ezernyi kábel, vezeték, és cső lóg ki belőle, hogy azok aztán autó méretű dobozokhoz csatlakozzanak. Nem tudni miféle célt szolgálhatnak. A férfi, aki idáig vezette röviden közli vele a tényeket.
– A lény, amit itt lát, a három faj legjobb tulajdonságait igyekszik egyesíteni magában. – ám mielőtt folytatná, Sándor közbeszól.
– Három? – döbben le.
– Néhány ekidna szárnyas, egy android, és néhány ember ötvözése. – A kapitánynak csak ekkor tűnik fel az igazi furcsaság. Amit eddig támasztó karoknak nézett, nem ritkaság az űrkikötőkben, hogy kisebb-közepes hajókat megtámasztanak, az valójában fogva tartja a lényt. A csövek pedig egyfajta gigantikus létfenntartó berendezés részei.
– Miért érzem úgy, hogy nem önszántukból vannak itt?
– Rátapintott a lényegre. Már jó ideje próbáljuk engedelmességre bírni, de mindenféle kísérletünk kudarcba fulladt. Két éve, a legutóbbi próbálkozásunk után éhségsztrájkba kezdett. Azóta mesterségesen tápláljuk. Rá néhány hónapra a bele épített android rövidre akarta zárni magát. Azóta elektronikus stabilizátorokat kell rácsatlakoztatnunk és havonta újrakalibrálni, nagyjából negyedévente cserélni. Kicsit költséges mulatság. – ennél a pontnál szakad el cérna a kapitánynál.
– Mulatság?! Maguk elmebetegek! Mégis… miért? Miért nem nevelik rendesen, ahogyan egy szárnyast szoktak? – üvölt a férfivel.
– Egyszerű. Mert akkor olyanokat kellene beavatnunk, akiket nem szeretnénk. Ennyi.
– Csak így? Ennyi? Azt várja, hogy asszisztáljak egy ilyen szadista kísérletben? Mégis mi célból? – szegezi a kérdést a férfinek.
– Mert ez a lény lehet az egyetlen esélyünk olyan ellenségekkel szemben, mint akikkel legutóbb találkozott. Értse meg! Évszázadokkal vagyunk lemaradva, még az elfekhez képest is. Ha ők visszatérnek, akkor talán csak-csak elboldogulunk, de ha olyanok, mint akik legutóbb a Jupiterből falatoztak, akkor végünk! Gondoljon a jövőnkre! – Az okokat megérti Sándor, de a módszert nem tudja elfogadni.
– Mégis mit akar tőlem?
– Ön egy makacs, engedetlen, zabolázatlan férfi, részben azonban ekidna és kiborg is. Csak a gerince, de ez most mellékes. Önben is megvan mind a három faj, talán más arányban, de a jelleme, hasonló, mint a lénynek. Nincs még egy ilyen lény az egész Föderációban, mint maga. Csak itt, sok emelet mélyen a föld alatt, titánium láncokkal, elektrosokkal és vasbetonnal fogva tartva. – ez kezd túl sok lenni Sándornak. Keresi a fogoly tekintetét, de az ember nagyságú szemek le vannak takarva.
– Értem. Tehát mondjam meg, hogy mit tudtam meg Liniától és közben adjak tippet a kis kedvencük lecsillapítására. – a férfi bólint.
– Lényegében igen.
– Ám legyen. Kezdjük az utóbbival. – azzal határozott léptekkel indul meg a leláncolt lény felé.
– Mire készül? – kérdi a férfi miközben követi.
– Először is ürítsék ki az egész csarnokot, egyedül akarok vele maradni. Másodszor, kapcsoljanak le róla mindent, ami fogva tartja. – A kérés első felének teljesítése szinte azonnal meg is kezdődik.
– Erről szó sem lehet. Ez egy fenevad, ami bármikor… – ám most jön az öltönyös számára az igazi meglepetés. Alig egy szempillantás alatt a kapitány, mozgás- és harcképtelenné teszi, majd elveszi tőle a fegyverét. Ám az öltönyös azt is megtapasztalja, hogy Mihail Sándor bizony kifordult humorérzékkel bír, mert a pisztoly cső a férfi hátsójába van szorítva.
– Maga szerint én mi vagyok? Úgy tűnik hiába nézték meg rólam az aktákat, nem tudnak olvasni a sorok között. Tegyék, amit mondtam! – azzal elengedi a férfit és mellé dobja a pisztolyát. Az most először mutat igazán érzelmeket. Némi fájdalommal persze.

Sándor nem várja meg, hogy teljesítsék az utasításokat, csupán egyetlen lépésnyire el meg a gigantikus lénytől. Óvatosan megérinti, de egyelőre csupán a pszionikusmező zavaró bizsergését érzi. Ám ez egyre gyengül és hallja, hogy lassan, méltóságteljesen engednek a méretes fémpántok, kapcsok, lecsatlakozódnak a csövek, vezeték. Ám azt is hallja, hogy a csarnok falain gauss és lézerágyúk veszik célba lényt. Koncentrálni kezd, és lassan nekidől a testnek. Tarkónyúlványai szelíden érnek a felülethez és óvatosan telepatikus hullámokkal keresi meg az elméket, amiket közös testbe zártak.
Eleinte úgy tűnik jól halad, ám egyszerre csak átszippantja tudatát egy fájdalmas erő. Feneketlen sötétségben látja magát, mégis valamiféle, láthatatlan padlón áll.
Ez más. Másmilyen. Különbözik. Kevert. Mint mi! Mint mi! Mint mi!
Az első hang örömteli és kellemes, de egy másik rendre teremti. Egyelőre nem lát sem formákat, sem alakokat, csak a feketeséget.
Nyugalom. Más. De miért van itt? Miért vagy itt?
Határozott, parancsoló hang.
Szabadságot ajánlok.
Mondja nekik Sándor. Éktelen fejfájás és hangorkán érte a jutalom.
HAZUDIK! CSAPDA! CSAPDA! CSAPDA! MEGÖLLEK!
Inkább félelem, semmint harag érződik ki ebből a hangból.
Állj! Igazat mond! Ő nem közülük való! Nem közülük való!
Újabb hang csatlakozik, könyörgés, már a kapitány lelke is belesajdul, annyi fájdalom van benne.
SEGÍTS! Szabadíts meg minket! Pusztíts el minket, könyörgöm!
Még egy hang csatlakozik.
Szárnyalni vagy halni! Szárnyalni vagy halni! Nincs más! Nincs más! Ez itt fájdalom! Ez fájdalom!
Sándor már nem is tudja, hányan vannak, mind egyszerre szól hozzá. Az elméje körül kavarog a sötét végtelen, míg teste remeg, füléből és orrából vér folyik. Már-már elájulna, de egyetlen gondolatba belekapaszkodik, már-már vakítóan világít a sötétségben. Linia. Ám amikor hozzá érne, az egész semmivé foszlik, ám a fájdalom is megszűnik. Egy vihartépett pusztaság rajzolódik ki körülötte. Elszáradt növények, lepusztult városka és öt alak. Egy android, két szárnyas, és két ember.
Már nincs szüksége szavakra. Érvei lágy selyemként úsznak fejéből az öt személy felé, lágyan átölelve őket. A táj lassan átalakul. A fák és bokrok zöldellni kezdenek, bár továbbra is szavanna jellegű a vidék, a város épületei immár nem romosak. Az öt alak egyetlen egésszé áll össze. A sziluettje emberre hasonlít, de több helyén kibernetikus implantátumok, vagy éppen ekidna testrészek találhatók rajta és benne. Kortalan és nemtelen ebben a formájában.
Odakint előbb egy háborgó lényt láttak a csarnokban, mely aztán lecsillapodott. Sándor elengedte, de aztán elsétált az egyik nyíláshoz és bement. Csupán egyetlen mondatot súgott, mentális üzenetként minden jelenlévő elméjébe.
Tüzet nyithatnak, ha jónak látják. De megkérdezem: Azért vívtunk ennyi háborút, azért folyt el az a rengeteg vér, azért halt meg az rengeteg ember, ekidna és gépelme, hogy semmibe vegyünk másokat? Elég egyetlen mozdulat, hogy válaszoljanak. Én azonban, úgy vélem, Önök is pontosan tudják milyen szabadnak lenni, és azt is tudják, hogy senki sem érdemel rabláncokat, csak azért, mert él, létezik.
A lény felemelkedik, a személyzet pedig kitárja a hangár tetejét. Az irdatlan szárnyas ügyetlenül repül, még sosem volt lehetősége kitárni szárnyait. Egyszer le is kell szállnia, majd újból elrugaszkodnia, mindkétszer tompa morajlás rázza meg a tájat. Végül, felemelkedik a magasba. Öröme oly erőteljes, hogy boldogságát minden lény érzi a bolygón, pedig csupán hideg szél süvít rajta, és a nap tűzforró sugarai hevítik.
Mikor már gond nélkül megy a repülés, lassan a világűr felé emelkedik.
Azt hittem megölnek minket. Igaz, akkor is megszabadultunk volna. – mondja az egyik hang. Sándornak még mindig nehezére esik a jellemeket megkülönböztetnie. Még sosem volt ekidna hajónak kapitánya, ám úgy tűnik agya egész jól boldogul a feladattal.
Nem tették, mert a félelem vezérelte őket, amikor leláncoltak titeket. Féltek, hogy a szabadságukat legközelebb veszélyeztetheti egy sokkal súlyosabb veszedelem, mint legutóbb. Most viszont be kellett látniuk, hogy ők maguk lettek azok, akik ellen…
Létrehoztak minket.
Nem ezt a kifejezést kerestem.
Felesleges bocsánatot kérned. Nem fogjuk szégyellni emiatt magunkat.
Az viszont szomorú, hogy először mi is öltük egymást. Annak idején tucatnyian voltunk összezárva. Öten maradtunk. – szomorú hang, Sándornak valamiért nőinek tűnik, de nem tudná pontosan megmondani.
Tudok valakit, aki jó kapitányotok lehetne. – végig sem kell gondolnia, mind az öten, vérmérsékletüknek megfelelően helyeselnek.
De előtte. Nevet kell kapnotok. Közös nevet. – ám ebben is teljes az egyetértés.
Szabadság. – kórusban mondják, éppen, amikor Föld körüli pályára állnak.

Míg néhányszor megkerülik a Földet, van ideje megismerni a hajó személyiségeit. Meglepő módon a higgadt nyugodt hang nem az androidot takarja, hanem az ember nőt, aki azért került ide, mert a pszionikus képzésen jó eredményeket ért el, de nem tudta fegyelmezni magát. Az android meglepő módon a legfélősebb. Ő maga is beismeri, hogy feltehetőleg az egyik idomítási kísérlet közben kavarodott meg a programozása. Aki először szólt hozzá, az egyik ekidna szárnyas volt, egy korvett nagyságú lény, akit súlyos sebekkel ápoltak a Jupiter lázadás során. Sándor nehezen érti, hogy tudott még ilyen körülmények között is optimista maradni. A másik ekidna afféle fatalista, szárnyalni vagy halni, ez a mottója. Végül egy ember férfi, aki afféle középutat jelent a szélsőségek között, pedig, ahogy ő fogalmaz: előző életében, csak egy egyszerű rabló volt.
A Földön éppen csak sikerül elkerülni a botrányt. A fő kolomposokat, akik vezették a kísérleteket, nem sikerül meglelni, csupán gyalogokat, a titkos játszmából. Szerencséjükre, ők elég keveset tudnak ahhoz, hogy ne váljanak az ekidnák céltáblájává.
Ez azonban a legkevésbé sem érdekli a kapitányt. Az emberi és gépi személyzettel bíró hajók távolságtartóan kezelik az új jövevényt, de az ekidna szárnyasok kíváncsian közelednek, szinte versengenek egymással. Szabadság nem győz beszélgetni velük, Sándor feje is kezd szédülni az erőteljes telepatikus jelenléttől. Ám mielőtt fájdalommá válna, a szárnyasok illedelmesen elcsendesednek. Sándor egyetlen személlyel akar most igazán találkozni, és a hajó felszólítás nélkül megkezdi az ereszkedést. Azonban királynő személyesen kapcsolódik elméjéhez, már a leszállás megkezdésekor. A férfinek nincs eshetősége válaszolni.
Üdvözöllek! Sok mindent kell közölnünk az emberekkel és a fémlelkűekkel egyaránt. Haragudni fogtok érte, noha többségünk, így én sem, tudott róla. Egyedül Földmély Sóhaja, aki azonban az érkezésünk óta pihen barlangjában. Változtál. Javadra.
Mosoly félét, elégedettséget és reményt érez az uralkodó felől.
Ám súlyos és nehéz döntéseket kell majd meghozni mindkettőtöknek.
Régóta sejtik, villan Sándor elméjében a gondolat, hogy az ekidna királynők bírnak némi jövőbe látással. Kérdeznie sem kell.
Az érkezésünkkor Földmély Sóhaja közölte: Míg a két ösvény nem találkozik, maradhatunk. Utána új út indul melynek végét nem látni. Annyit én is érzek, hogy a változás megkerülhetetlen.
Szomorúság és bűntudat vegyül a gondolataiba.
Hajdanán a fajunk két részre szakadt. Mi, magunkat az Új-vér ösvényének neveztük el, az volt a célunk, hogy a lények, kiket eszközökként használunk, ne öntudatlanul szolgáljanak minket. Földmély Sóhaja volt az első űrhajó, ki így ébredt öntudatára. A feszültség nőtt a régi és új ösvény követői között, így inkább vándorolni kezdtünk. Ám úgy tűnik, a Régi ösvényen járók már közel járnak, és képesek voltak háborút vívni a kristály lények ellen, kik nemrégiben megjelentek itt. Bármi is történjen, annyit tudunk, hogy háborúval nem lehet majd megoldani. Ám mi fog történni, ha a két Ösvény összefut… Könnyen lehet, hogy ez kettőtökön fog múlni.  
Az érkezés után, Sándor és Linia csókokkal halmozzák el egymást, még fejnyúlványaik is összekapcsolódnak. Szokták mondani, a szerelmesek szavak nélkül is értik egymást, ám ebben az esetben gondolatok sem kellenek, csupán érzelmek folynak nyúlványaikon, mint lassan, de méltóságosan hömpölygő folyamok.
Hogy mit jelent majd a Két ösvény találkozása? Azt nem most fogják kideríteni. A pár nem zavartatva magát enged a vágyaiknak, és az ég alatt töltik el a nyári éjszakát.