Rejtélyes idegen

Fázom. Olyan hideg van, hogy azt elmondani sem lehet. A keringésem lelassult, és mintha a vér is kikristályosodott volna az ereimben. Szörnyű fáradtság kínoz, aludni szeretnék, de nem megy, mert ez a furcsa hang, amely mindenhonnan egyformán árad, folyton megzavar. Leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki körbefuttatja a benedvesített ujját a kristálypohár száján. Hol elhalkul, hol felerősödik, amitől egyszer alig hallom, máskor meg olyan hangos, hogy rezonálni kezd a koponyámmal. Ilyenkor pedig muszáj kiáltanom, hogy valamelyest el tudjam viselni a fájdalmat.
Amennyire meg tudom ítélni, egy űrben felfüggesztett jégtömbön rostokolok, amely se nem fordul, se nem kering, nem tagja egyetlen naprendszernek sem, amitől ugyanaz az áthatolhatatlan sötétség borul mindenre. Ha nagy nehezen sikerül legyőznöm a bénító tespedtséget, kisebb-nagyobb felderítő utakat teszek. Ilyenkor legalább a keringésem felélénkül, a vérem felolvad, gondolataimat pedig lekötik a végtagok összehangolása és a különös táj látványa.
A sisakomra erősített lámpa fénye ridegen csillan meg a tűhegyes jéggúlákon, amelyek részt vesznek a felszínt egyöntetűen beborító erdő alkotásában. Csúcsukkal fájdalmasan vájódnak az űrbe. Hol fölém tornyosulnak, hol összetöpörödnek, vannak csinosabbak és kövérebbek, helyenként sűrűbben összeállnak, máshol pedig sértetten széthúznak. Ahogy egyre mélyebbre merészkedek az erdőben, a szívem folyton a torkomban vágtat. A fénykéve csak az előttem lévő egy-két métert világítja meg, aztán minden elmerül a sűrű feketeségben. Mégsem a sötétségtől félek annyira, hisz vannak annál szörnyűbb dolgok is.
Olykor a szemem sarkában mozgásra figyelek fel, de ahelyett, hogy megijednék, egyenesen megkönnyebbülök. Mégsem vagyok egyedül. De aztán jön a keserű feleszmélés, hogy csak a tükröződésem játszik velem. Csalódhatok akár ezerszer is, mégsem tudok szabadulni ettől a különös érzéstől, amely rendre eluralkodik rajtam. Határozottan az a benyomásom, hogy valaki figyel. Itt van, tudom, hisz mikor lépek egyet, hallom lépteit, amelyek épp egy századmásodpercnyi késéssel követik a sajátjaimat. Ha pedig elfáradok és hevesebben kapkodom a levegőt, hallom, ahogy ott lélegzik tőlem nem messze.
Az egyik expedícióm során egy tószerű képződményhez érkeztem. Az egyhangú jéggúlák után üdítő volt ez a változatosság. Mikor megálltam a partján, és lenéztem a fekete mélységbe, mintha egy derengést véltem volna felfedezni a megfagyott felszín alatt. Akkor úgy éreztem, hogy ha követném, elérnék egy víz alatti lakhelyhez. Hisz miért is ne élhetne odalent ez a rejtélyes idegen, akinek a jelenlétét folyton érzem? Ettől a gondolattól kettős érzések ébredtek bennem. Egyrészt örültem annak az eshetőségnek, hogy nem vagyok egyedül, másrészt rettegtem, hogy ez az érzés nem több a vágyam kivetülésénél, így átmenetileg úgy döntöttem, hogy hazatérek.
Napok múlva, mikor a magány kezdett ismét elviselhetetlenné válni, erőt vettem magamon, és másodjára is elmerészkedtem a tóig azzal a feltett szándékkal, hogy nem hagyom inamba szállni a bátorságot. Megálltam a parton, és lenézve ismét felsejlett a derengés. Ezúttal letérdeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, mire a fény is közelebb jött. Nemcsak nagyobb és erősebb lett, hanem mesterségesebb árnyalatot is öltött.
Teljes erőből ütögetni kezdtem a tó felszínét, engedj be, kiáltottam, engedj be, de idővel a csapásaimból elszállt az erő, a hangom elcsuklott, én magam pedig elterültem a földön. A fény nem a tó legmélyéről származott, hanem a sisakom lámpája tükröződött ilyen módon. Ez a felismerés teljesen letaglózott. Egyszerűen nem bírtam felállni, így a csillagokra emeltem a tekintetemet. Úgy hittem, kinevetnek. Mintha hallottam is volna fagyos kacajukat, ahogy gúnyt űznek hiszékenységemből. Nem perlekedtem velük, nem tettem semmit, csak feküdtem és vártam isten tudja mire.
Az elkövetkező napokban a kétségbeesésem minősége megváltozott. Míg a tónál történtekig bénító volt, mostantól inkább cselekvővé változott, és egyre messzebbre űzött. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy nincs itt senki, ezért új ösvényeket és csapásokat fedeztem fel, távolabbra és távolabbra merészkedtem, míg egyszer aztán egy barlangnál bukkantam elő.
Ahogy megálltam a tátongó bejárata előtt, mintha valamiféle dallamot hallottam volna kiszűrődni onnan. Más volt, mint az ismeretlen eredetű zaj. Egyrészt több szólamban szólt, másrészt kánonban követték egymást a szólamok. Becsuktam a szemem, és mosolyogva hallgattam a melódiát, amely kellemesnek ugyan nem mondható, de legalább sikerült elnyomnia a folyton kínzó ricsajt.
Rövid tanakodás után úgy határoztam, hogy inkább visszafordulok. A múltkori csalódás még mindig olyan frissen élt bennem. Nem akartam ismét átélni, ki akartam élvezni a várakozással teli izgalmat. Annak a lehetősége, hogy van itt más is, olyan üdítően hatott rám, hogy a visszavezető úton már-már jókedvűen fütyörésztem, és ha csak pillanatokra is, de sikerült elfelejtenem, hogy sohasem fogok hazatérni.
Az elkövetkező napok is valamivel vidámabban teltek, de a kíváncsiság végül addig-addig piszkált, míg visszatértem a barlanghoz. A dallam ugyanúgy szólt, mint a múltkor, és ettől ismét felderültem kissé. Ha ennyire szeret zenélni, annál jobb. Talán majd megtanítok neki egynéhány otthoni dalt, ő pedig segít elsajátítani a különös hangszerének működését.
Belépve a barlangba, a dallam felerősödött. Csak lassan tudtam haladni, mert a vájat olyannyira keskeny volt, hogy néhol oldalra fordulva is alig tudtam átpréselni magam. Ahogy mélyebbre merészkedtem, a veríték egyre jobban kiütközött a homlokomon. A hideg falak átnedvesítették a ruhámat, amitől még inkább fáztam, azonban mindez most a legkevésbé sem érdekelt, mert túl izgatott voltam amiatt a találkozás miatt, ami konokul váratott magára.
Nehéz leírni azt a csalódást, amit akkor éreztem, amikor a járat egyszerűen véget ért egy kiöblösödésnél. Nem találtam ott senkit, se valami táborra hasonlító képződményt, se egy fekhelyet vagy kuckót, se kezdetleges falfestményeket, se kifaragott eszközöket, semmit, csak egy üres barlangot, amely visszhangozva sokszorozza meg az üveghangot, azt a csalóka hatást keltve, hogy több szólamban szól.
Ezután az eset után még jobban letörtem, mint az itt tartózkodásom óta valaha, így napokig nem mozdultam ki semerre. Az ablakból meredve fürkésztem a sötétséget. Azzal szórakoztam, hogy olykor felkapcsoltam a bejárat fölötti reflektort. Ebben az egyhangúságban fokozatosan elvesztettem a fogásomat az időn. Hetek száguldottak el, mintha másodpercek lennének, és másodpercek nyúltak hosszú hetekké. Felkelő és lemenő nap híján az idő nyomon követése is teljesen elvesztette értelmét, így lassan-lassan átadtam magam a fagyos és sötét örökkévalóságnak.
Az egyik alkalommal, mikor felgyújtottam a villanyt, mintha egy pislákoló fényre figyeltem volna fel a messzeségben. Meg mertem volna esküdni, hogy áll ott valaki egy lámpással a kezében és engem figyel. Kivetődtem a bejáraton, és szaladva indultam a fény felé. Talán túl hevesen közeledtem, amitől a rejtélyes látogatóm megijedhetett, mert szintén futásnak eredt. Elhaladtunk a tó mellett, még a barlangot is magunk mögött hagytuk. Semmiféleképpen sem akartam szem elől téveszteni, hisz a magánytól való félelem mindennél erősebbnek bizonyult.
Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan meddig tarthatott a hajsza, de egyszer csak megpillantottam egy csillogó építményt a távolban. Gúla alakjával alig különbözött az engem körülvevő jégtüskéktől, anyaga mégis határozottan más benyomást keltett, hisz ez fémesen ragyogott. Egy pillanatra mérhetetlen boldogságot és megkönnyebbülést éreztem, egy megfoghatatlan melegséget, amely abból a tudatból származott, hogy nem vagyok egyedül… Akkor éreztem utoljára ilyet az életem során.
Csak néhány méter választhatott el az építménytől, amikor a lábaim a földbe gyökereztek. A fémgúla tetején egy oszlop tört a magasba, az oszlopra rácsavarodva pedig egy ismerős zászló. A színei fájó emlékeket csaltak elő belőlem, amelyek rögtön észhez térítettek. Másodpercekkel később felismertem a kör alakú ablakokat, ahonnan néhány órával ezelőtt még a sötétséget néztem, végül magát az űrhajót is, amivel hónapokkal ezelőtt kényszerleszállást hajtottam végre ezen a helyen, ahol soha senki sem fog rám találni.
Hosszú percekbe telt, mire felfogtam, hogy mi is történt. Olyan kicsi ez a jégtöredék, hogy ennyi idő alatt körbe is értem rajta. Hiába áltatom magam tovább. Tényleg van valaki ezen a bolygószilánkon, méghozzá én magam, de rajtam kívül nincsen más.