Utolsó tánc

Biztos úr, ne vicceljen velem! Hogy mi történt pontosan, azt még most sem tudom igazán. Az egyik pillanatban táncra perdült, a következőben pedig kivetette magát a teraszról… de maga nyilván nem elégszik meg ennyivel, jól gondolom?
Véleményem szerint onnan lenne érdemes kezdeni, hogy egyáltalán nem volt kedvem eljönni ebbe a hülye bálba. Bizonyára maga is ismeri ezeket az eseményeket. Puccos nagyestélyik, folyamatos jópofizás és falatnyi fogások, amik a fél fogamra sem elegek. Most komolyan, kiknek porciózzák ezeket, madaraknak? De tudja, nem is ezek a legfontosabb indokok, biztos úr. Nem szeretném a magánéletemmel traktálni, de évek óta magányos vagyok. Összetörték a szívemet még nagyon régen, és azóta sem jött rendbe. Kinek van kedve kikapcsolódni ilyen lelkiállapotban, igaz? Eddig legalábbis így éreztem, de úgy hiszem, hogy a ma esti események után valami megváltozott bennem.
A nővérem már egy ideje próbált kirángatni a lakásomból. Eddig mindig sikerült leráznom, de most hajthatatlannak bizonyult, és addig-addig rágta a fülemet, míg végül beadtam a derekam. Tudom, miért akart iderángatni ám. Titkon abban bízik, hogy végre megismerkedek valakivel. Az igazat megvallva jól esik, hogy ennyire aggódik értem, ugyanakkor nem tagadhatom, hogy mindennél jobban gyűlölök táncolni. Leginkább azért, mert nem is tudok, pláne ilyen magas sarkúkban nem. Így mi lett a vége? Amíg a nővérem – aki ugyebár már hat éve házas – végigtáncolta az estét egy ismeretlen karjaiban, én duzzogva figyeltem őket a puncsasztal mellől.
De hát maga ezt nyilván nem érti meg. Egy ilyen fess és sármos férfi, mint maga, biztosan rég elkelt, jól gondolom? Vagy tévedek? Az meg mégis hogyan lehetséges? Mindenesetre ennek örülök… ha érti, mire gondolok… de most inkább térjünk is vissza a történetemhez, rendben?
Elég későn, olyan kilenc óra körül léphettünk a bálterembe. Tudja, a nővéremnek mindig is nagyon sok időbe telt elkészülnie, és ez most sem volt másképp. Őszintén bevallom, hogy akármilyen ellenérzésekkel is érkeztem, a szvingszámokat játszó zenekar, a táncparketten botladozó párok, az estélyik susogása, a buborékok sercegése a pezsgőspoharakban, a telihold és a kora tavaszi éjszaka megtették a hatásukat, és abba a téves tudatba ringattak, hogy jól fogom érezni magam.
Emellett örültem is, hogy végre kettesben lehetek a testvéremmel. Amióta csak megszületett a gyermeke, alig van szabadideje, és azt a keveset is érthetően inkább a férjével tölti, mint az elszontyolodott húgával, igaz? A nővéremről egyébként tudni kell, hogy sohasem bírta túl jól az alkoholt, így már a második puncsnál alaposan becsípett. Biztos úr, félreértés ne essék, nagyon szeretem a nővéremet, ugyanakkor ha iszik, alig bírom elviselni. Folyton vihog, és ami a legrosszabb, leáll flörtölni bármelyik jöttmenttel.
Azt hiszem, hogy a negyedik italnál járhattunk, amikor megjelent két nagyjából velünk egyidős férfi a puncsasztalnál, akiket a nővérem természetesen rögtön megszólított. Alig válthattunk két mondatot, mire a testvérem lelépett táncolni az egyikükkel, engem meg otthagyott a másikkal.
Bizonyára ismeri ezeket a felsőosztálybeli ficsúrokat. Elég körbenézni a teremben. Kifogástalan szmoking, simára borotvált arc, oldalra fésült, zselétől fénylő haj és bódító parfüm, amitől belefájdul az ember feje. Mindezek ellenére mégsem ezek az apróságok idegesítenek engem, mint inkább az egész fizimiskájuk, a laza tartásuk, a rugalmas lépteik és az erőtlen gesztusaik. Egy igazi férfi legyen merev, akár egy rendőrtiszt… vagy az a pincér, aki leugrott a teraszról az imént.
Próbáltam erőt venni magamon, és mondani valamit, bármit, amivel egy beszélgetést kezdeményezhetnék ezzel a szerencsétlennel, akit rám sóztak, de abban a pillanatban nem jutott semmi az eszembe. Tudtam, hogy bűbájosnak kellene lennem, ehelyett magamba zárkóztam, amitől az ébredező jókedvem egy pillanat alatt elillant. Aztán miközben megkíséreltem a lehető legunottabb képet vágni, hogy a hódolóm mihamarabb békén hagyjon, felfigyeltem az egyik pincérre, akinek ritmusra járt a lába.
Ez rögtön szemet szúrt, hisz maga is bizonyára tisztában van a nemrég történtekkel. Emlékszik? Ki kellett iktatni egy egész jegyellenőr-szériát, mert az egyikük gorombán merészkedett viselkedni egy bliccelővel, holott a programjába bele se volt kódolva ez a típusú magatartás. A szakértők ebből arra következtettek, hogy ez csakis a jegyellenőr saját indíttatásából származhatott, ami lássuk be, elég nyugtalanító és ijesztő is egyben, nem gondolja? És ez a lábdobogás is ehhez hasonlított, hisz a programozók nyilván nem ültették a zene iránti szeretetet a pincérbe, igaz? Hisz nem ez a dolga, hanem felszolgálni, jól mondom?
Nem akartam riasztani a biztonságiakat rögtön. Lehet, hogy csak egy beakadt fogaskerék okozza a zavart, gondoltam. Ezért kár lenne tönkretenni mindenkinek a szórakozását, nem? Ugyanakkor kit áltatok, nem emiatt maradtam csendben, hisz még én is értek a gépekhez annyira, hogy tudjam, ezt nem okozhatja egy nyamvadt fogaskerék… Inkább úgy voltam vele, hogy ez egy teljesen ártatlan kis semmiség. A pincér nem jelentett fenyegetést senkire. Egyszerűen jól érezte magát, én meg sajnáltam volna elrontani a kedvét.
Visszagondolva nem is értem, mi ütött belém. Egy pillanatra mintha elfeledkeztem volna arról, hogy ő csupán… csupán egy gép… egy élettelen tárgy. Milyen buta vagyok!
Az este folyamán egy pillanatra sem tévesztettem szem elől. A nővérem olykor odaforgott hozzám, hogy mondjon valamit, de nem igazán hallottam a hangos zenétől, így csak bambán visszamosolyogtam rá. Miután a pincér végzett a feladataival, beállt a bálterem egyik sarkába, és onnan figyelte a lötyögő párokat. A lábának dobogása ezalatt nemhogy megállt volna, még nagyobb lendületre tett szert. Egyre szenvedélyesebben mozgott, és én már akkor tudtam, hogy ha ezt így folytatja, bizony táncra fog perdülni. És ez pontosan így is lett.
A zenekar belefogott egy peckesebb, pattogósabb számba. Egy amolyan örökzöld slágerbe, amit mindenki ismer. Azt hiszem, a My way lehetett, csak felgyorsítva, hogy lehessen rá táncolni. Mikor a pincér meghallotta az első néhány taktusát, a szeme felcsillant, mintha felismerte volna a számot. Esküszöm! Aztán egyszer csak ellökte magát a faltól, és ugyanazzal a lendülettel a parkett közepére csúszott, ahol egy lélegzetelállító táncba fogott. Legalábbis nekem nagyon tetszett, hisz a robotnak mindvégig megmaradt az a merev tartása, amit én annyira díjazok. Más bizonyára oktondinak mondaná, de engem teljesen lenyűgözött. Ráadásul olyasfajta elragadottság sugárzott nemcsak az arcáról, hanem az egész lényéről, hogy nem bírtam féken tartani a mosolyomat.
Boldogan csettintett a zene ritmusára. Úgy pörgött-forgott, mintha egész életében ezt csinálta volna, holott, lássuk be, ez lehetetlen, hisz a gyárból kijövet ezeket viszik is a kijelölt munkahelyükre, ahol addig dolgoznak, míg tönkremennek vagy leselejtezik őket. De hát akkor mégis mikor tanult meg így mozogni? Elképzelhető, hogy amikor senki sem látja, táncra perdül? Ki tudja, a lényegen egyébként sem változtat, miszerint soha senkivel sem találkoztam, aki ilyen átéléssel tudta ropni.
A többi vendég sajnos nem ugyanazt látta, amit én, hanem egy robotot, aki valamilyen programhiba folytán táncolni kezdett. Maga is bizonyára érzi, milyen feszült a közhangulat velük kapcsolatban, ugye? Azt hiszem senkinek sem hiányzott egy újabb megkergült példány. A jelenlévők nyilván megrémültek, de nem én, mert a többiekkel ellentétben én valóban olyannak láttam ezt a pincért amilyen valójában: egy már-már emberre hasonlító gépezet, aki úgy, de úgy élvezi a zenét, mint senki más abban a teremben. Kicsit sem érdekelte a közbotránkozás, amit keltett, sem a fanyalgás, a nemtetszés vagy az ijedtség, amik kiültek a közönsége arcára. Nem akart ő semmi mást, csak táncolni, kicsit kiengedni a fáradt gőzt, mint itt mindenki más.
Valaki bizonyára értesíthette a biztonságiakat, mert a következő pillanatban állig felfegyverkezett gorillák rontottak be. Nevetséges, hisz nem egy közveszélyes bűnözőről volt szó! A zene természetesen rögtön abbamaradt, így csupán a pincér magányosan visszhangzó sarkainak a kopogását lehetett hallani, mert ő annak ellenére is folytatta a táncát, hogy a zenekar elnémult.
Az őrök elindultak felé, bizonyára be akarták keríteni. Mikor elég közel kerültek hozzá, egymás után próbáltak rávetődni, de a pincér valahányszor ügyesen elsasszézott előlük, így szégyenszemre pofára estek ezen a kemény márványpadlón. A pincér pontosan tudta, mi fog történni vele, ha elkapják: újraindítják és alaphelyzetbe állítják. Ezt nyilván nem akarta, így elegánsan a kitárt teraszablakok felé kezdett hátrálni, mintha közeledne a fellépésének vége. A balkon széléhez érve aztán a magasba ugrott, kettőt perdült, és pontosan a korláton landolt. Ott aztán szteppelni kezdett a holdfényben. Méghozzá úgy, hogy az nem is igaz! A biztonságiak utána eredtek… Már csak egy méter volt közöttük… Emlékszem, ahogy a pincér ekkor mélyen a szemembe nézett, biccentett egyet ugyanazzal a mosollyal az arcán, és egész egyszerűen a mélybe vetette magát…
Önkéntelenül kiszaladtam a teraszra, és kihajoltam a korlát fölött. Egyenesen belepottyant a szökőkútba, de az arca így is megőrizte azt a túlvilági boldogságot, ami a tánca közben is magával ragadott. Nem volt túl nagy esés, akár túl is élhette volna, de gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy a víznek milyen hatása van az áramkörökre, igaz? Rövidzárlatot kaptak és puff, kisültek. Szegény feje tiszta kormos lett, szemgolyóiból pedig sűrű füst tört elő…
De akármilyen ronda látványt is nyújtott, mégsem tudta elfeledtetni velem a túlvilági táncát, hisz olyan szívszaggatóan szép volt. Másrészt bármilyen szomorúan is ért véget a története, nem sajnálom őt, mert az utolsó pillanatig boldog volt. Felhőtlenül, megrontatlanul boldog. Olyan, amilyen én nagyon rég voltam. Talán túl régen.
Igazán nem akarok semmiféle tanulságot levonni a történtekből, mert azt hiszem, nincs is, ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül azt a melegséget, amit a szívemben érzek miatta…
Atyaég! Hallja miket hordok én itt össze-vissza? Biztos úr, nem is akarom tovább rabolni az idejét ilyen szentimentális butaságokkal! Olyan fáradtnak látszik, és bizonyára annyi teendője maradt még, így menjen csak nyugodtan…
Vagyis várjon… várjon! Hadd írjam fel a számomat, ha ne adj isten valamit esetleg tisztázni szeretne… mondjuk, egy meghitten elköltött vacsora felett… ha érti, mire gondolok… Na, mit szól?