Képzelt ellenfél

Rögtön láttam, hogy Kicsikével elrontottuk a térugrást. Az elénk táruló konstelláció merőben eltért úti célunk csillagpanorámájától. Újra betápláltam a koordinátákat, és meghúztam az indítókart, de egy elhaló szisszenésen kívül semmi sem történt. Kicsike negyven éves térvariátora bedöglött. Giuliára pillantottam.
– Sajnálom, hogy így kezdődik a nászutunk. Lemegyek, megnézem, mi a hiba.
– Megmondtam neked, hogy nem az oldtimer siklóddal kellene jönnünk – dorgált a kedvesem játékosan, majd csókot nyomott az arcomra.
Az alsó fedélzeten kellemetlen meglepetés várt: a térvariátor egyik csöve megrepedt, az értékes Straussman-olaj a levegővel való érintkezéstől megkocsonyásodva, orsószerű cseppekben lebegett el előttem. Kicseréltem a csövet, aztán kísérletet tettem a gépezet beindításával, de túl sok olaj hiányzott. Kicsike szárazon sziszegett rám, akár egy kígyó.
Szomorúan húztam vissza magam a felső szintre. Megnéztem a csillagtérképet, és megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Mi az, Marco? – érdeklődött Giulia.
– Straussman-olajat kell szereznünk. Szerencsére van a közelben ellátó-állomás.
Bekapcsoltam a távérzékelőt, nehogy űrszemét, vagy meteor keresztezze az utunkat, és amint a képernyőre pillantottam, leesett az állam. Hatalmas fémmassza bújt meg mögöttünk, alig nyolcvan kilométerre.
– Még jó, hogy nem futottunk rá az ugrásnál – mutattam a radarernyőn kirajzolódó tömegre.
A feleségem tűnődve követte szemével a körbejáró vezérsugarat.
– Mi lehet ez?
– Nincs rajta a térképen – állapítottam meg.
– Ezek szerint valami titkos objektum. De akkor miért nem őrzik?
Maximumra tekertem az érzékelő hatósugarát. Három gyorsan mozgó pötty jelent meg különböző helyeken, de ugyanúgy tízezer kilométerre a fémtömegtől.
– Őrzik, csak mi átugrottuk a védelmi vonalat.
– Hogyhogy nem vették észre?
Vállat vontam.
– Talán annyira gyenge a jelünk, hogy egybeolvad az objektuméval. Szerintem, ha már itt vagyunk, megnézhetnénk közelebbről.
Giulia elsápadt.
– Gondolod, hogy jó ötlet? Akkora büntetést kaphatunk, hogy el sem tudod képzelni. Sőt, ki is lőhetnek minket.
– Senkire nem tüzelnek kérdezés nélkül. Ha pedig kellemetlenkednek, megmondjuk, hogy eltévedtünk, ami tulajdonképpen igaz is.
Beizzítottam a hagyományos hajtóműveket, és előretoltam a gázkart. A sikló szaggatott remegésbe kezdett, de tapodtat sem mozdult. Állítottam az üzemanyag keverési arányán.
– Gyerünk már, öreglány! – biztattam Kicsikét, mire végre meglódult.

Az óriási űrállomás úgy rajzolódott ki előttünk, mint a régmúlt szürke kísértete. Tagadhatatlanul ember alkotta építménynek tűnt, de helyenként megfigyeltem rajta a lorián építészet jegyeit is. Roppant fémteste központi tengely körül végezte örök forgását, egyik oldalához lepusztult kilátóhelyiség kapcsolódott. Hirtelen rádöbbentem, hol vagyunk.
– Új-Poveglia – suttogtam.
– Tessék?
– A földi Povegliát ismered, ugye?
– Az a kísértetsziget Velence mellet?
– Igen. Ez pedig itt a hírhedt tizenhetes karanténállomás. Százötven éve ide szállították a Loriáról meghalni a tífuszosokat, mint a középkorban Povegliára a pestiseseket. Ezért nevezték ezt a helyet később Új-Povegliának.
– Biztos vagy benne, hogy ez az az állomás?
– Nincs más ilyen közel a lorián határhoz, amit rejtegetni kéne.
Giulia megborzongott.
– Fordulj meg, tele lehet kísértetekkel!
– Ugyan már, édesem, szellemek nem léteznek. Minden, amit az emberek ilyen jelentős helyeken tapasztalnak, a kor hangulatának és az élénk képzeletüknek a játéka.
Feleségem szúrós tekintettel nézett rám.
– Ezt nagyon szépen mondtad, Marco, de félek, hogy egyszer még megjárjuk a történelmi érdeklődéseddel. A múlt, amit annyira szeretsz, számomra egy lesben álló szörnyeteg.
Elmosolyodtam, és átkaroltam a vállát.
– Tudod, hogy mindig vigyázok rád.
Giulia arca komoly maradt.
– Ugye már nem fertőzött a terület? Mivel a nagyapám lorián volt, én elkaphatom a betegséget.
– Szerintem százötven év alatt biztosan elpusztult az összes kórokozó – mondtam, aztán belavíroztam a siklóval a nagy, központi dokkba, és leparkoltam az egyik zsilipnél.

Felvettük Kicsikével egyidős, ormótlan, sárga szkafandereinket, ellenőriztük a rádiókapcsolatot, és beléptünk a zsilipbe. A nyomáskiegyenlítés után nem nyílt ki a túlsó oldala, így hát nekifeszültünk az állomás ütött-kopott fémajtajának. Szerencsére könnyen félre tudtuk tolni a szárnyakat. Odabent felkapcsoltuk az elemlámpáinkat. Mindent por borított körülöttünk, sűrű felhők emelkedtek a csizmánk nyomában. Elégedetten állapítottam meg, milyen jól állították be annakidején a forgás keltette pszeudogravitáció mértékét: elég támasztékot adott a gyors mozgáshoz, de az űrruha sem nehezedett túlságosan az emberre.
A zsilippel szemközt egy kép hevert a padlón. Felvettem, és letöröltem. Nagy örömömre az állomás megfakult térképét tartottam a kezemben. Az útmutatást követve végigtrappoltunk néhány vaksötét folyosón, aztán felmásztunk egy málladozó létrán, és kiértünk a kilátótoronyba. A csillagok előterén masszív üvegkupola borult fölénk, amelyből egy jókora darab hiányzott.
– Vajon mi törte be? Meteor? – mutatott fel Giulia.
Megráztam a fejemet.
– Sokkal cifrább története van, legalábbis az itt dolgozók visszaemlékezései szerint. Az állomásfőnök, bizonyos Yakoto úgy csinált helyet a következő szállítmányoknak, hogy felkérette a betegeket ide, mondván, kísérleti ellenszert kapnak, aztán kilőtte a kupola tetejét, és mindenkit kiszívott a vákuum. Yakoto fúvókás szkafanderben könnyedén visszajutott, és kompba szállt, hogy a hajtómű csóvájával elégesse a holttesteket.
– Ez borzasztó – suttogta a kedvesem.
– Többször is megismételték a helyteremtő műveletet, a központban már fel is tűnt, miért rendelnek annyiszor pótlapokat a kupolához. Idővel azonban Yakotón üldözési mánia lett úrrá. Azt képzelte, hogy szellemek kergetik.
– Valószínűleg úgy is volt. Hallottál róla, hogy a loriánok halála kétfázisú?
– Valameddig még észlelhető a jelenlétük, tudom. A háborúban elég sok gondot okoztak a földi flottának a szellemharcosaik. De ez az állapot rövid ideig tart, nem?
– Általában igen – sóhajtott Giulia. – De az erős érzelmek elnyújtják. Azért nincs gyilkosság a Loria kolóniáin, mert az áldozat bosszúból őrületbe kergetné a tettest, aki nem védekezhet, mert képtelenség valakit kétszer megölni.
Valami megvillant felettünk – valószínűleg a lámpám fénye vetődött vissza az egyik üvegszilánkról. Kedvesem riadt szemmel pásztázott körbe.
– Csak nem tőlük félsz? – csodálkoztam. – Rég halottak.
– Az nem olyan biztos.
– Mi értelme lenne annak, hogy valaki százötven évig szellemként keringjen egy üres állomáson?
– Fogalmam sincs, de kérlek, Marco, ne maradjunk itt sokáig!
– Szétnézünk a dokkokban, hátha hagytak itt egy-két szállítójárművet. Akkoriban Ebbsen-olajat használtak, de Kicsike nem válogatós, szerintem azzal is megy.
Giulia szkeptikus grimasszal fordult felém.
– Ne aggódj, délutánra már a Coonyss tengerpartján ejtőzünk – erősködtem, aztán kézen fogtam, és elindultunk.

Tizennyolc dokkot kellett átvizsgálnunk, ezért azt javasoltam, váljunk ketté.
– Aki előbb talál siklót, az a nap hőse – nevettem, de Giulia nem díjazta a tréfát.
Gépiesen balra fordult a főfolyosón, én pedig jobbra. Gyors egymásutánban benéztem hat dokkba, sajnos mind üresen várt. A hetedikbe érve aztán felkiáltottam örömömben. Egy antik utasszállító nézett velem farkasszemet. Szóltam a feleségemnek, hogy jöjjön utánam. Ámulva legeltettem a szememet a régiségen. Hosszúkás teste, kicsiny, kerek ablakai tengeralattjáróhoz tették hasonlatossá, tömpe orrán lorián felségjelzés pattogzott. Ez megdöbbentett, mert a jármű le sem tagadhatta volna földi eredetét. Úgy véltem, kölcsönadták, amikor kitört a járvány a Lorián Birodalom központi bolygóján.
Beléptem a hozzá kapcsolt zsilipbe. Az ajtaja nyitva állt. Megkerestem a gépházat, és szerencsére egy primitív, kis hatótávú térvariátort találtam a közepén, benne alig szennyezett Ebbsen-olajjal. Lebontottam a burkolatát, és teletöltöttem a szkafanderen lógó tartályomat. Kifelé menet nem tudtam megállni, hogy belessek a pilótafülkébe, ahol szemet gyönyörködtető, ódon műszerek sorjáztak. Éppen az egykori gyorsítókarokra tettem a kezemet, amikor észbe kaptam: Giulia még nem érkezett meg. Hívni kezdtem, de nem válaszolt. Arra gondoltam, valami leárnyékolhatja a jelemet. Felkerekedtem, hogy megkeressem.

Visszamentem a főfolyosóra, aztán továbbindultam a kedvesem útvonalán. Benéztem az első néhány dokkba. Üresség vett körül. Tanácstalanul battyogtam ki ismét a folyosóra, amikor kék lángcsóva vágott felém a sötétből. A fal tövébe vetődtem, és ijedten pásztáztam körbe, görcsösen szorítva a lámpát. Legnagyobb meglepetésemre Giulia közeledett felém, egy hatalmas lorián eliminátorral a kezében. El sem tudtam képzelni, honnan szerezte.
– Mit csinálsz? – kiáltottam.
Giulia megtorpant.
– Ott volt mögötted!
– Kicsoda?
– Yakoto!
– Megőrültél?
Újból lövés villant, ezúttal a folyosó túlsó oldalára célzott. Ledobtam a lámpámat, és az olvadó fém adta derengésben rávetettem magamat. Kitekertem a kezéből a fegyvert, aztán a karjánál fogva felrángattam a padlóról.
– Mit képzelsz? Yakoto nem lehet itt, ha egy ember meghal, akkor halott, és kész!
– De én láttam! – sikította Giulia.
Mélyet sóhajtottam, és nyugalmat erőltettem magamra.
– Rendben, utánajárunk. Hol tűnt fel először?
A kedvesem elindult a folyosó vége felé. Az utolsó dokknál megállt, és az ajtóra rögzített képre mutatott, ahonnan egy szürke egyenruhás japán tekintett le ránk szigorúan. Pengevékony bajsza, fekete szeme kegyetlenséget sugallt.
– Ott állt bent – bizonygatta Giulia.
Úgy tippeltem, a hajdani állomásfőnök privát dokkja előtt állunk. Meglepett az egoizmusa – akkoriban sem illett a saját képünket használni díszítőelemként. Szétfeszítettem az ajtószárnyakat, és beléptünk. A lábam előtt a kezemben tartott lorián fegyver körvonalai rajzolódtak ki a porban.
– Hát innen a puska – jegyeztem meg.
A feleségem nem felelt. Megkocogtattam a vállát, mire szembefordult velem. Mondott valamit, de a sisakom hangszórója néma maradt. Rájöttem, hogy itt kell keresni a rádiókapcsolat zavarának okát. A fénypászmám egy súlyosan megrongálódott kompra vetült. Megpróbáltam feltépni az ajtaját, de a zár beragadt. Hátrébb léptem, és kilőttem az eliminátorral. Vártam, amíg eloszlik a füst, aztán bemásztam az olvadt peremű résen.
A kiégett műszerfallal szemben egy halványan pulzáló, sárga gömbrács függött. Robusztus, örökkévalóságra tervezett fúziós tápegységhez kapcsolódott. Fogalmam sem volt a rendeltetését illetően, és amikor közelebb léptem hozzá, nagyon megfájdult a fejem. Amíg nem figyeltem, Giulia megragadta a kezemet. Minden erejével próbálta elvenni a fegyvert, közben rémült pillantásokat vetett hol az egyik, hol a másik sarokba, mintha a végzet lesne rá onnan. Ellöktem magamtól, aztán lekapcsoltam a zavarógömb tápját.
A kedvesem zihálása ütötte meg a fülemet – a rádióösszeköttetés helyreállt. Felsegítettem, aztán amennyire az űrruha engedte, magamhoz öleltem.
– Most eltűnt – nyöszörögte. – Nem értem.
– Semmi baj, drágám. Találtam Ebbsen-olajat. Visszamegyünk a siklóra.

Útközben azon törtük a fejünket, mi is történhetett.
– Azért az emberi kultúrában is léteznek kísértethistóriák, főleg hirtelen halál után bolyongó lelkekről – érvelt. – Miért ne ragadhatott volna itt Yakoto is?
– Tulajdonképpen elég váratlan volt a halála. Miután a lorián titkosszolgálat észrevette, mi folyik itt, a kolóniák egyesült hadserege lerohanta az állomást. Yakotót a dokkjában lőtték le, talán pont ezzel az eliminátorral – emeltem meg a fegyvert. – De érdekes módon nem a kompjába tartott, hogy meneküljön, hanem épp kimászott onnan. Ezután nem sokkal valami csetepaté támadt, a lorián katonák elkezdtek egymásra tüzelni. Sokkal több áldozat lett, mint egy védtelen űrállomás elfoglalása indokolta volna. Azóta sem tisztázódott a dolog, bár sokat nem foglalkoztak vele, mert párhuzamosan a Coonyss körüli konfliktus is zajlott.
Megérkeztünk Kicsikéhez. Amint átjutottunk a zsilipen, levetettük az összeizzadt szkafandereket, aztán bemásztunk a pilótafülkébe. Beizzítottam a fedélzeti számítógépet, majd megkértem Giuliát, hogy nézze át a történelmi adatbázisban az Új-Povegliával kapcsolatos részt. Azt terveztem, közben nekiállok a térvariátor javításának. Hosszú, aprólékos munka várt rám, és szerettem volna időt nyerni, tekintettel a fogyó oxigénkészletünkre.
– Marco, mi is a jelszó? – kérdezte a kedvesem rádión.
– Krumplibogár. Szólj, ha találsz olyat, amit még nem tudunk!
Fél óra elteltével Giulia ismét jelentkezett. Zaklatott volt a hangja.
– Édesem, tudtad, hogy Yakoto nem sokkal a lorián támadás előtt beadott egy szabadalmi kérelmet?
– Igen, ezt el is felejtettem. Később ez alapján készítették az első ektoplazma-dezintegrátorokat. Úgy emlékszem, Yakoto végül nem próbálta ki élesben, pedig aludni sem hagyták a kísértetei.
– Itt azt írja, két változatban készítette el. Az egyiket a kompjába építette, és senkit nem engedett a közelébe.
– Amikor lelőtték, kifele jött onnan. Valószínűleg akkor kapcsolta be.
– De vajon mit?
A kérdés igencsak gondolkodóba ejtett.
– Lássuk csak. Miután a lorián katonák megközelítették, egymásra kezdtek tüzelni. Te is össze-vissza lövöldöztél, mert Yakotót vélted látni. Rám nem hatott így, de fájt tőle a fejem. Ez számomra azt jelenti, hogy a gép kizárólag loriánokra veszélyes, és mindnél ugyanazt a hallucinációt váltja ki.
– Hát persze! – kiáltott fel Giulia. – Így állt bosszút azokon, akik kísértették. Létrehozta ezt a szerkezetet, ami azt a látszatot kelti, mintha ő is szellem lenne, és üldözné az üldözőit. Azért nem kapcsolta be korábban, mert az általa megölt loriánok rájöttek volna a trükkre, ha ő maga élő és holt példányban is jelen van.
A magyarázat felettébb kézenfekvőnek tűnt, így elfogadtam.
– Azt mondod, a hallucinátor a kísértetekre is hat?
– A lorián ektoplazma minden részletét lemásolhatja az élő szövetnek. Ha utánozza az agyműködést, akkor befolyásolható.
Pár pillanatra elnémultam a csodálkozástól.
– Elképesztő, mire jöttünk rá, nem?
– Már csak azt kéne kideríteni, hol lehet most Yakoto.
Majdnem elnevettem magam a képtelenségen, hogy Giulia, miután tételesen bizonyítja japán barátunk túlvilági tartózkodását, az állomáson belüli helyzetét firtatja.
– Úgy érzed, itt ücsörög valahol, és röhög a tréfáján? – kérdeztem gúnyosan.
– Igen, úgy – hangzott a sértődött válasz.

Egészen jól haladtam a beállításokkal, csak a tesztelés maradt hátra. Már majdnem elindítottam a folyamatot, amikor fény gyúlt az elmémben. Eszembe jutott, mekkora segítséget nyújthat Kicsike a rejtély megoldásában: ő a háború gyermeke, így ellátták még olyan, soha nem használt funkciókkal is, mint a lorián ektoplazma detektálása, sőt dezintegrátorral is felszerelték. Felmásztam a pilótafülkébe, és Giulia mellé ültem. Amíg bemelegedett az érzékelő, átöleltem és megcsókoltam. Miközben simogattam, átsiklott a kezem a halántékán húzódó, jellegzetes lorián csontíveken.
A detektor készenlétet jelzett.
– Na, most kiderül, hányadán állunk ezzel a japcsival – mondtam, és elindítottam a keresést.
Ahogy sejtettem, az állomás teljesen üres volt, Yakoto képzelt ellenfélnek bizonyult. Mélységes döbbenetemre azonban nagy mennyiségű ektoplazma koncentrálódott közvetlenül mellettem. Tátott szájjal néztem Giuliára. A tekintete elárulta, hogy ő sem tudta. Időbe telt, mire felfogtuk, amit láttunk.
– De hát mikor történhetett? – hebegtem.
– Talán tavaly a földcsuszamlásnál – suttogta a kedvesem. – Egy időszak kiesett az emlékezetemből, de nem gyanakodtam. A valódi testemet elsodorhatta a sár. Lorián halál és emberi életösztön. Hát, ez lett belőle.
Ólomsúlyként zuhant rám a felismerés, hogy feleségül vettem egy nőt, aki halott, de annyira élni akar, hogy a megszólalásig valódinak tűnő testet generál az ektoplazmája.
Legszívesebben ordítottam volna, de csak nyeltem egy nagyot. A kedvesem magába roskadva ült, és a műszerfalra meredt.
– Ez semmin nem változtat – mondtam, de remegett a hangom; esélytelennek látszott, hogy megvigasztaljam.  – Nekem ugyanolyan vagy, mint korábban. Én így is szeretlek.
Giulia hideg pillantást vetett rám.
– El akarok menni innen.
– Tesztelem az új beállításokat, és már ugrunk is – ígértem.
Elindultam a térvariátorhoz, de visszafordultam, mert rájöttem, hogy a feleségem mondatát másképp is lehet érteni.
– Várj! Ugye nem arra gondolsz, hogy átmész a halálnak abba a visszafordíthatatlan fázisába?
Giulia szemében könnycsepp csillant.
– Dehogy Marco, hiszen most házasodtunk. Túl erősek még az érzelmeim. Magamtól nem tudok továbbjutni.
Nagy nehezen rámosolyogtam, aztán lesiettem az alsó szintre.
Negyed órával később arra lettem figyelmes, hogy pislákol a világítás. Mivel csak egyvalami okozhatott álló helyzetben ekkora energiaingadozást, felrohantam a pilótafülkébe. Az aggodalmam beigazolódott: Giulia aktiválta az ektoplazma-dezintegrátort. Éppen akkor bomlott szét semmibe vesző foszlányokra, amikor odaértem. Mire egy nagy ugrással elértem a kikapcsoló gombot, már csak színes levegő derengett a helyén.

Nem tudom, meddig állhattam mozdulatlanul. Arra eszméltem, hogy sípol az oxigénszintjelző. Leroskadtam az ülésbe, és kimerülten bámultam a sötétséget. A dezintegrátorra gondoltam, és dühösen a műszerfalra csaptam.
– Bezzeg aminek nem kéne, az működik, te féltékeny dög! – szidtam Kicsikét.
Megint felcsendült a fülsértő sípolás, hogy a tudtomra adja, fogytán a levegő. Élni nem igazán akartam, de úgy éreztem, el kell mondanom Giulia szüleinek, mi történt. Lassan kimanővereztem a dokkból, aztán beprogramoztam az ugrást a legközelebbi ellátó állomásra.
A térvariátor felzümmögött, a csillagok villódzó csíkokká fonódtak körülöttünk. Úgy tűnt, az Ebbsen-olaj jól muzsikál. Már épp bocsánatot kértem volna a siklótól, amikor sűrű füst szállt fel az alsó fedélzetről, és minden vészjelző visítani kezdett. Megpróbáltam leállítani a túlterhelődött térvariátort, de az indítókar megolvadt a tövénél, és a kezemben maradt. Azonnal tudatosult bennem, hogy itt az út vége. Mielőtt Kicsike felrobbant volna, hálát adtam érte, hogy nem én okoztam Giulia halálát, és mosolyt csalt az arcomra a közeledő viszontlátás öröme.