Hajnalcsillag

Clarának már csak fél óra volt hátra a munkaidejéből. Az elmúlt hetekben átlagosan hatvan órát kellett dolgoznia, így fáradtan szedegette a földről a félredobott papírgalacsinokat. Hiába – gondolta magában – háborúban a katonaságnál dolgoznak a legtöbbet.
Mikor az utolsó papírt dobta ki a szemetesbe, megakadt valamin a szeme. Egy akta előlapja lehetett, amit valaki az egyik kisebb méretű, asztali papírtartó kukába tömött. Az iratra csak ennyi volt ráírva: Kraton LeFrondnak személyesen. Hajnallcsillag projekt. Szigorúan bizalmas. Kratont jól ismerte, férje régi barátja volt. Együtt szolgáltak a katonaságnál, és együtt harcoltak akkor is, mikor Rob, Clara férje elesett. Tisztán emlékezett: Kraton hozta el nekik a rossz hírt férje haláláról, és ő segítette munkába állni.
Meredten nézte a papírt. Nem tudta ugyan, hogy pontosan miről szólhat az akta, mivel csak az első lapját találta meg. A címzés hátoldaláról arra következtetett, hogy valamilyen titkos, kísérleti projektről van szó, és a részvételért bőséges pénzjutalmat kínálnak. A Kitüntetett Katonák szerint egész vagyont kapnak azok, akik részt vesznek a háborús programokban. Állítólag – Clara hallotta, ahogy a konyhában két külső bolygóról visszavezényelt tiszt erről pletykál – valami szuperfegyvert fejlesztettek ki, amit specifikusan az ellenséges faj adottságaihoz igazítottak. Naponta háromszor ontották a híradókban a szörnyekről készült képeket: hatalmas, soklábú izék voltak, ráadásul a farkuk végén kampós, méreggel teli tüske meredezett. Clara el sem tudta elképzelni, hogy van olyan fegyver, amellyel sikeresen szembeszállhatnának ezekkel a lényekkel. Hozzájuk képest az ember csak egy apróság volt, különleges eledel, mellyel a százszámra születő kicsinyeiket táplálhatják. Clara megborzongott. A háború távolinak tűnt a számára, habár a Nun rendszer két bolygóján már megsemmisült az emberi élet. A paraziták nagyon gyorsan nyomultak előre, bár kétségtelen, hogy az utánuk maradt bolygókon, miután élelem hiányában minden példány kihalt, felmerült az újrakolonizálás lehetősége. Ez azonban sok időt, és még több emberáldozatot követelt volna, így a Bolygóközi Parlament úgy döntött, nagyobb hasznot hoz a paraziták kiirtása, mint a védekezésre való berendezkedés.
„Az ember nem rettegésre született” – idézte eszébe Clara a háború jelmondatát.
***
– Azok a francos adók – dünnyögte magában, miközben hazafelé beállt a sorba, kifizetni a számlákat. Választhatott, hogy a telekép előfizetést tartja meg, vagy a szemétszállításért fizet. A Kommunális Ügyek Minisztériumának kihelyezett pénztárosa szúrós szemmel nézett rá, ahogy döntésképtelenül topogott a melléig érő pult előtt állva.
– Ön melyiket választaná? – kérdezte a cseppet sem szimpatikus hölgytől.
– A teleképet – morgott a pénztáros. – Attól legalább jobban érzi magát. A szemetet meg le tudja vinni lifttel, nem igaz?
– Végül is, miért ne – bólogatott Clara, majd a telekép csekkjét nyújtotta oda a nőnek.
Mikor kiért az utcára, már megbánta a döntést. A teleképre nem is igazán volt szükségük. De akkor már mindegy volt, mostantól viheti majd le a szemetet maga.
Másnap reggel Clara azzal a céllal ment munkába, hogy kiderítse, miről szól a titkosított projekt. Természetesen Kratonnál próbálkozott először. Miután minden feladatát elvégezte, bement a férfi irodájába. Kraton az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő veterán volt a Kitüntetett Katonák között, mivel több ütközetet is megjárt már, így volt alkalma megismerni az idegenek viselkedési szokásait.
– Khm, Kraton … – állt meg a férfi méretes íróasztala előtt, és apró termetével szinte el is tűnt a bútordarab mögött. A férfi ráemelte hidegkék tekintetét, és mivel látta rajta, hogy feszeng, halk csattanással leejtette kezéből a tollat. – A Hajnalcsillag miatt jöttem…
Kraton arca megkeményedett, és már szóra nyitotta volna a száját, mikor Clara közbevágott.
– Tudom, hogy nem szabadott volna látnom, de… éppen ürítettem a szemetest az irodában, és akkor láttam az aktát. Illetve nem az egészet, csak az előlapját! Véletlenül rátévedt a szemem, és nem tudtam nem elolvasni. Azért mertem hozzád jönni, mert… régebb óta ismerjük egymást, és tudom, hogy bízhatok benned. Tudsz esetleg valamit mondani a projektről?
– Titkosított. Sajnos nem adhatok át információkat – csóválta a fejét Kraton, és hangja ugyan szigorú és hivatalos volt, a tekintete furcsán szomorúnak tűnt.
– Nem tudod véletlenül, kihez tudnék fordulni bővebb információért?
– Senki sem fog beszélni neked erről, hidd el.  Legalábbis egyelőre.
Kraton csendben ült egy darabig, majd felvette a tollat az asztalról, és tovább írta a jelentését. Amikor látta, hogy Clara nem tekinti lezártnak a beszélgetést, halkan hozzátette:
– Tudok nektek segíteni anyagilag, hogyha amiatt érdekel.
– Nem fogadhatom el – csóválta a fejé Clara.
Kraton nagyot sóhajtott, majd megadóan csak ennyit mondott:
– Megnézem, mit tehetek. De csak Robert miatt teszem. Jó katona volt.
– Nagyon hálás lennék – válaszolta a nő, és elmosolyodott.

Nem hittem volna, hogy Kraton segíteni fog – gondolta magában hazafelé. Az öreg veterán családi barát volt, Rob halála után azonban megváltozott a helyzet: a nőnek sokat kellett dolgoznia, és el is költöztek a házból, ahol azelőtt laktak. Ráadásul Clarának munkahelyi problémái voltak, sokszor nem tudta, mi a helyes eljárás egy bizonyos ügyben. Kraton segített a nőnek megtartani a munkahelyi pozícióját, de mivel nem csak a katonaságnál, hanem otthon is igényt tartott volna Clara jelenlétére, a nő tartotta tőle a távolságot. Most azonban kellemesen csalódott: a férfi segített neki.
Rick boldogan ugrott Clara nyakába, mikor hazaért. A hatéves kisfiú és nővére között nyolc év volt, emiatt nehezen tudtak együtt játszani, és a fiú sokszor magányos volt. Most azonban hálásan csüngött anyja minden mozdulatán, mintha attól félne, nem látja viszont soha többé.
– Holnap hamar jössz haza, ugye? – kérdezte, miközben kíváncsian figyelte, ahogy anyja vacsorát készít.
– Holnap nem tudok, de szerdán már háromkor végzek.
– Akkor elmegyünk a parkba?
– Igen, kicsim. Biquivel megbeszélted már?
Mintha csak a neve említésére jött volna ki, Rick nővére megjelent a konyhában.
– Mit beszélt meg velem? – kérdezte. Szája vastagon lilára volt festve, és tizennégy éves kora ellenére kivágott, felsliccelt miniszoknyát viselt.
– Rick ki akar menni szerdán iskola utána parkba. Tudod, beszéltünk róla, hogy megemlékezünk apa haláláról.
– Mekkora baromság… parkban sütkérezve gyászolni. De oké, ha mindenki ezt akarja rajtam kívül, felőlem mehetünk a parkba. Nekem mindegy – válaszolta Biqui, és savanyú arccal rogyott le az egyik székre.
– Biqui… – kezdte volna Clara, de a lánya beléfojtotta a szót.
– Nem hiszem, hogy letudhatnánk apát annyival, hogy a parkban ücsörgünk egy kicsit. Szerintem ez… ez nem oké.
Clara tudta, hogy lányát megviselte Rob halála. Nagyon jó volt a viszonyuk, sokat beszélgettek, és Rob nagyon büszke volt rá. Halála óta Biqui sokkal vadabb lett, de valahogy életrevalóbb is. Clarát megnyugtatta ez a gondolat.
– Apátok nagyon szerette azt a parkot – mondta Clara. – Ráadásul Rick szaladgálhatna egy kicsit a szabad levegőn.
– Apa meghalt – mondta Biqui, kinyilatkoztatás-szerűen. –  És még azt sem tudom, milyen volt a háború előtt.
– Ó, a háború előtt – Clara elgondolkozott. – A háború előtt minden sokkal jobb volt. Boldogok voltunk.
– Nem úgy, mint most, mi? – kérdezte dühösen Biqui.
– Biqui! – csattant fel Clara, de akarata ellenére hangja nem mérges, inkább reményvesztett volt. – Tudod, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek, de te vagy az, akinek semmi sem elég jó! Kidolgozom a lelkem értetek, és mikor hazaérek, így bánsz velem. Nézd meg, Rick hogy tud ilyen kedves lenni, ha olyan szörnyű minden?
– Rick nem is érti az egészet, hiszen még csak hat éves! – vágott vissza Biqui. –  És te sem értesz semmit.
Ezzel a lány felállt, és a bejárati ajtóhoz csörtetett.
– Majd jövök – csak ennyit mondott, és becsapta maga mögött az ajtót.

Reggel Clara gondterhelten ment dolgozni. Férje halálának évfordulója emlékeztette arra, hogy mennyi felelősség nyomja a vállát. Kraton a délelőtt folyamán félrevonta a nőt, és megkérte, hogy kísérje az irodájába.
– Nem köszöntél senkinek a folyosón – figyelmeztette őt.
– Ó… észre sem vettem. Ne haragudj, Kraton. Csak tudod, mostanában… kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok. Rob halála… ma van az évfordulója.
– Tudom – bólintotta Kraton. – Sajnálom. De attól még figyelned kell a protokollra. Nem biztos, hogy még egyszer itt tudlak tartani, hogyha a vezérkar leépítést kérvényez.
– Igen. Persze, értem. Bocsáss meg.
Kraton mérgesnek tűnt, de nem mondott semmit.
– Figyelj, Kraton… kiderítettél esetleg valamit a Hajnalcsillagról?
– Erről nem beszélhetek. Főleg nem itt.
– Akkor találkozzunk munka után. Muszáj segítened, kérlek! Tudod, milyen nehéz most nekünk. Nem bírom már ezt a sok munkát, egyedül, Rob nélkül.
A veterán a fejét csóválta.
– Rendben, hazaviszlek ma délután, és nálatok beszélgethetünk. Lebeszéllek erről az őrültségről, és te pedig holnaptól jobban odafigyelsz a munkádra.
– Áll az alku – sóhajtotta Clara, fáradt tekintetében hála csillogott.
Munka után elindultak Claráék lakóháza felé. Mikor beléptek a hatalmas, fémszínű, rozsdálló óriásházba, Kraton meglepődve nézett körül. A folyosón a becsöpögő víztől rohadásnak indultak a falak, a lift ajtaján kézzel írt felirat hirdette: Rossz! Használat csak saját felelősségre! Azonban még jobban kimeredt a szeme, mikor meglátta, hogy a nő gondolkozás nélkül a lift felé tart, majd kinyitja a nyikorgó rácsot, és belép a szerkezetbe.
– Nem jössz? – kérdezte Kratontól.
– De hát rossz.
Clara nevetett.
– Itt minden rossz. De még mindig jobb, mint lépcsőzni a hetvenedik emeletre.
A veterán kelletlenül lépett be a fülkébe, de azt is tudta, hogy megnyomorodott jobb lábával képtelen lenne gyalog felmenni a lépcsőn. Bizalmatlanul nézte a szikrázó elektromos vezetékeket, ahogy emelkedtek. A tartókábelek többször megfeszültek, így a lift néhányszor hatalmas döccenőkkel tudott csak továbbhaladni.
– Azt hittem sosem érünk fel – sóhajtotta, mikor végre kiszállt a liftből.
A folyosón meglepően hideg volt, és az összhatáshoz a sötéten csillogó falak, és az itt–ott felkunkorodó szőnyeg is hozzátett. Clara szégyenlősen nyitotta ki a bejárati ajtót, és vezette be Kratont az apró lakásba.
– Hát… elnézést a szűkös helyért – kezdett szabadkozni Clara, miután leült egy viseltes, billegő székre, és körbenézett lelakott otthonukon. Ő maga a konyhával egybeépített nappaliban lakott, a kisszobát két gyermekének adta. Ezen a két helyiségen kívül csak egy aprócska mosdó volt a lakásban, a tusolóig majd’ egy kilómétert kellett sétálni az óriásház hideg fémfolyosóin.
– Mondtad, hogy el kellett költöznötök, de azért kicsit jobb körülményekre számítottam. Sajnálom.
Clara mosolyt erőltetett az arcára.
– Most már érted, miért érdekel a projekt.
– Eddig is értettem, de hidd el, hogy még ez a lakás sem ok arra, hogy belevágj. Nagyon veszélyes, és… új technológiáról van szó.
– Nem érdekel. Nézd, Kraton, ki akarok innen szabadulni, nem érdekel, milyen áron. Pénzt akarok hagyni magam után a gyerekeim számára.
– Soha többet nem térhetnél vissza. Szerintem ők sem erre vágynak, és nem szívesen cserélnék le az anyjukat pár millióra.
– Millió? – csillant fel a nő szeme. – Nem is tudtam, hogy ennyi pénzről van szó!
Kraton halkan káromkodott egyet, amiért elszólta magát.
– Mondtam, hogy anyagilag tudok segíteni. Nézd, Clara, a családnál kevés dolog fontosabb az életben. Rob már meghalt, és ezzel a gyerekek a te felelősségeddé váltak. Szükségük van rád.
– Ricknek talán. De Biqui… látom rajta, hogy utál.
– Még fiatal. Mindketten gyerekek még, nem tudnak gondoskodni magukról.
Pár percig csendben ültek egymással szemben az aprócska étkezősztalnál.
– Nézd – mondta aztán Kraton, közben botjával halkan dobolt a padlón – tudom, hogy mennyire hiányzik neked Rob. Mindig is ő tartotta össze ezt a családot. De most már a te felelősséged felnevelni a gyerekeit. Az, hogy öngyilkosságba hajszolod magad, nem megoldás. Már egy éve sem volt az. Hiszen még mindig itt vagy! Véletlenek pedig nincsenek.
– Az pedig véletlen volt, hogy Biqui hamarabb hazaért, és megtalált. De rendben, nevezzük sorsnak! Mi van, hogyha csak azért történt, hogy most megtegyem a kellő lépéseket? Hogy jelentkezzek a programba. Ki tudja, talán megmenteném az egész emberiséget!
– Ne viccelj – mondta a veterán humortalanul.
Ekkor a bejárati ajtón kattant a zár, majd halkan elfordult. A nyíláson Biqui arca lesett be, aztán, miután feldolgozta a látványt, nagyot sóhajtott.
– Jaj de jó, hogy ti vagytok – mondta megkönnyebbülten. – Ilyenkor nem szokott senki itthon lenni, megijedtem.
– Kraton kedves volt és hazahozott, így hamarabb értünk ide – mosolygott Clara. – Velünk vacsorázik.
***
– Miért nem indulsz már haza? – kérdezte a veterán Clarától másnap délután, három óra után.
– Nem akarom itt hagyni a munkát… tudod, a teljesítményem javításra szorul, te is mondtad.
– De ma szabad a délutánod, hogy a gyerekeiddel gyászolhass. Nem ilyenkor kell bepótolni, amit eddig elmulasztottál.
– Minden alkalmat meg kell ragadni – válaszolta a nő egy vállrándítással, és tovább takarította az irodába állított kávégépet.
– Félsz?
– Nem.
– Akkor miért nem indulsz már el, hogy végre eltölts egy kis időt a gyerekeiddel? – kérdezte Kraton, és mintha mérges lett volna a hangja.
Clara nem válaszolt. A veterán nézte egy ideig, ahogy a nő dacosan takarít, aztán megszólalt.
– Értem már. Te nem akarsz megemlékezni róla. Hibáztatod.
– Persze, hogy hibáztatom! Itt hagyott egyedül! Tudta, hogy nem tudok megbírkózni… ezzel – és maga köré mutatott, mintha a világra gondolt volna.
Kraton dühében félig felemelkedett a székből, ami vadul a falnak csapódott.
– De hát Rob már a háború előtt is katona volt! Úgy mentél hozzá feleségül, hogy elfogadtad, bármikor hadba hívhatják. Mindvégig fennált a lehetősége annak, hogy… hogy meghal. És hidd el, nem ő döntött így. Egyszerűen csak megtörtént. És megmentette több katonatársa életét.
– Tudom. De a családját cserben hagyta.
Kraton látta, hogy semmi értelme vitatkozni. Azonban küldetését nem adta fel: szúrós szemmel figyelte Clara minden mozdulatát. Egy idő után a nő olyan rosszul érezte magát felettese tekintetének kereszttüzében, hogy dühösen felkapta vékony kis kabátját, és kiviharzott az irodából.
Még akkor is forrongott benne az indulat, amikor az utcán hazafelé igyekezett. Semmi kedve nem volt a zsúfolt parkhoz, de érezte, hogy ez a kötelessége. Rob tényleg szerette azt a helyet, és sokat jártak kettesben kacsákat etetni az aprócska tóhoz. Az a park volt az egyetlen hely ebben a betonlabirintusban, ahol az ember egy kis természetet láthatott. Kelletlenül csoszogott hát a szűk városi folyosókon, hogy felszedje gyerekeit, és kivigye őket a parkba. Mikor egy kisebb térre ért, lemondóan húzta el a száját. Körülötte rongyos ruhákba bújt hajléktalanok ácsorogtak, akiket tönkretett a háború. Nem volt ez különleges látvány az utóbbi hónapokban. A szegények elvesztették házaikat, munkájukat, és az utcán transzparensekkel ágáltak a háború ellen. Mintha a kormány egy csettintésre el tudná tüntetni a parazitákat. Clara kritikus tekintettel vizsgálgatta a „MUNKÁT ÉS KENYERET!” feliratú táblákat. Aztán eszébe jutott, hogy Kraton segítsége nélkül ő is itt ülhetne, és gyorsan továbbsietett.
A gyerekei már a konyhában vártak rá. Odakint sütött a nap, a parkban boldog gyerekek szaladgáltak. Clara azonban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire elüt ez az apró zöld földterület a körülötte tornyosuló százhúsz emeletes házaktól, mintha fulladozna a város nyomásától. Aztán az jutott eszébe, milyen képmutató Emlékek Parkjának nevezni, és mégis: ez az egyetlen emléke annak, milyen gyönyörű bolygó lehetett valamikor réges-régen az otthonuk. Nézte kisfiát, ahogy a tóban úszkáló kacsákat eteti, apró kezeivel olyan óvatosan szórja a morzsát, mintha kincs lenne. Ő semmit sem vett észre a park abszurditásából. Biqui az anyja mellett ült a fűbe leterített pléden, és maga elé bámult. Legalább fél óráig ültek csendben, és Clara hálás volt lánya hallgatásáért. A némaság egészen addig tartott, amíg Rick oda nem szaladt hozzájuk, és meg nem kérdezte:
– Milyen volt apa, mikor mi még nem voltunk?
– Hogy érted, kicsim? – kérdezte Clara szórakozottan, a napfény melegétől elbóbiskolt kissé.
– Milyen volt? – erősködött Rick, és lehuppant az anyja mellé.
– Apád jó ember volt… és mindig tudta, mit kell tenni. Fogadok, hogyha most itt lenne, lelkesen ecsetelné, hogy milyen formációkban kellene támadnunk, hogy legyőzzünk a parazitákat. A háború előtt még… sokkal viccesebb természete volt. Bár azt hiszem, mindenki így volt vele, aztán elromlottak a dolgok.
– Én csak arra emlékszem, mennyire gondterhelt volt mindig – vonta meg a vállát Biqui barátságtalanul.
Clara nézte kisfia elgondolkodó tekintetét, és megharagudott Biquire. Miért kell mindig elrontania a vidám pillanatokat? Pár másodperc múlva azonban Rick szája hatalmas mosolyra húzódott, és csak annyit kérdezett:
– Te ugye sose mész el?
Clara a Hajnalcsillagra gondolt, megdobbant a szíve.
– Nem, kicsim. Mindig veletek maradok.
Rick megint elmosolyodott, Biqui izmai azonban összerándultak, és érezhető feszültség áradt a lányból.
– Vehetek egy vattacukrot? – kérdezte a kisfiú.
– Persze – mondta Clara, és a fia kezébe nyomott némi aprópénzt. Rick elszaladt a park széléig, ahol a vattacukros bódé volt, de Clara már nem látta sem a kisfiát, sem az árust. Behunyta a szemét, elbóbiskolt.

Egy hatalmas dörrenésre tért magához, füstöt látott, mikor kinyitotta a szemét, és pániktól eltorzult arcokat, ahogy feléjük szaladtak az emberek. Biqui gyorsabban felpattant mint ő, és a vattacukros bódé felé szaladt. Clara utána ment, épp hogy meg tudta ragadni a karját, és visszarántotta.
– Mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte a lánytól.
– Lezuhant valami arra – válaszolta Biqui, és érezhető ingerültséggel a hangjában a park széle felé mutatott. – Becsapódott az egyik házba. Rick ott van a közelében. El kell hoznunk onnan.
Azonban ahogy ezt kimondta, rohamkatonák százai tűntek fel, és rendfenntartók kezdték elzavarni a tömeget a parkból. Clara a lányával együtt a vattacukros bódé irányába szaladt, azonban az illetékesek útjukat állták, és mikor át akart törni rajtuk, fegyvert fogtak rájuk.
– De hát ott van a fiam! – kiabálta Clara, és szinte önkívületi állapotban próbált áttörni a rendfenntartókon.
– Ha még él, megtaláljuk – mondta az egyik katona, és finoman visszalökte a nőt, aki a földre huppant. – Most azonban meg kell kérnem önöket, hogy minél gyorsabban távozzanak a helyszínről, térjenek vissza otthonaikba, és várják a nyilvános híradásokat.
Biqui felhúzta az anyját a földről, és ráncigálni kezdte a park másik oldala felé. Clara egy ideig küzdött, majd engedett. Mielőtt végleg elhagyták volna a parkot, visszafordult, és látta, ahogy egy parazita hatalmas, kampós farkával tombolásba kezd, miközben kicsinyei falni kezdik az embereket.
***

Neith Polgárai!
Bolygónkat megtámadták az idegenek. A kormány háborús készültséget rendelt el, aminek első lépése az evakuáció. Hamarosan minden polgár értesítést fog kapni családja evakuálásának részleteiről, amely tartalmazni fogja az indulás pontos idejét, és a célbolygót.
Biqui arca nyugodt volt, ahogy nézte a teleképen megjelenő képeket a parazitákról, bár a könnyek fényes csíkokat rajzoltak az arcára.
Ma délután az Emlékek Parkjában lezuhant egy Parazitafürkész. Az áldozatok száma meghaladja a száz főt, mivel az idegen szaporodása a landolás pillanatában megindult. A zuhanás által keletkezett kráter két kilóméteres körzetében minden élőlény elpusztult. Az áldozatok listáját a Katonaság Hálózatán lehet megtekinteni.
Clara már ellenőrizte az áldozatok listáját. Mikor meglátta kisfia nevét, kiüresedett a lelke, mintha soha nem is érzett volna semmit. Bele sem tudott gondolni, hogy Rick nincs többé, a háború elvette egyetlen fiát. A paraziták vették el őt. A fiút, aki annyira emlékeztetett néhai férjére. Aztán arra gondolt, hogy a szörnyanya csak a gyermekeit védte, ahogy ő is tette volna. A telekép által sugárzott videón jól látszott, hogy a meghibásodott Parazitafürkész pont a park délkeleti végében zuhant le, és a belsejéből előtörő többméteres szörnyetegek felfaltak mindenkit, akit elértek.
A Parazitafürkészek testének nagy része csontpáncél, így biológiai eredetű szállítóhajóként funkcionálnak. Galaxisunkban a háború kezdete óta két bolygón jelentek meg Parazitafürkészek, és mind a két esetben fél éven belül megindult az invázió. Riporterünk felkereste a katonaság megfigyelési osztályának vezetőségét, hogy miért nem sikerült előre jelezni a tragédiát. Az illetékesek szerint főképpen a forráshiány játszott szerepet, amely a  szeptemberi kormányváltás következménye. Azonban a támogatások megvonására vonatkozó bizonyítékok titkosítottak.

– El kellene fogadnod az ajánlatot – közölte pár perc múlva Biqui.
– Nem értem, mire gondolsz – válaszolta Clara, és nem is igazán figyelt fel a lánya hangjában megbúvó véglegességre.
– Nem kell megjátszanod magad – mondta Biqui. – Tudok a Hajnalcsillagról.
Clara agya hirtelen kitisztult, és teste megfeszült a pániktól.
– Mégis honnan tudnál? – kérdezte gúnyos hangon.
A lány csak vállat vont.
– Hallottam, ahogy Kratonnal beszéltél róla. Mikor hazaértünk Rickkel, az ajtó mögött álltunk egy kicsit, mert kíváncsi voltam rá, hogy miről beszéltek.
– Te hallgatóztál? – Sziszegte Clara.
– Igen – mondta egyszerűen Biqui, és a megbánás minden jele nélkül leült egy nyikorgó székre az étkezőasztal mellett.
Kedves Nézőink! A katasztrófára való tekintettel megszüntetjük adásunkat. Az otthonaikban működő teleképek mostantól a Katonai Információs Szolgálat adását fogják közvetíteni. Köszönjük eddigi figyelmüket!
– Egyébként is – folytatta Clara –, már döntöttem. Nem hagyom magára a családomat, akkor sem, hogyha nincs elég pénzünk. Kraton is azt mondta, hogy ez a helyes döntés.
– Háborús készültség van, anya – mondta Biqui, olyan hangsúllyal, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – és már amúgy sincs családod. Csak én vagyok. És szerintem nem a pénz miatt kellene menned.
Clara összezavarodott. A gyászon kívül semmire sem tudott gondolni, a szomorúság összeroppantotta a lelkét.
– Megölték Ricket – mondta.
Biqui nem válaszolt, csak bólintott egyet.
– Megölték – ismételte el aztán.
– Ki vigyázna rád?
– Biztos megoldanám valahogy… – mondta a lány, de bizonytalanul elharapta a mondat végét. – Már jönnek a paraziták – folytatta. – Bármelyik nap megérkezhetnek. Akkor aztán elkezdenek felzabálni mindenkit: a szomszédokat, a kollegáidat, engem. Ahogy Rickkel is tették. Te is tudod, hogy az evakuálás mit jelent… a gazdagokat elviszik, minket meg itt hagynak. Nekem mindegy, hogy döntesz, de azt válaszd, amit nem fogsz megbánni később – majd a lábával kitolta magát az asztal mellől, és felállt a székről. Szótlanul belépett a gyerekszobába, és magára zárta az ajtót. Clara kint maradt egyedül a konyhában, lábait a melléhez húzta, átkarolta a térdét, és Rickre gondolt.
Egy órával később állt csak fel a konyhaasztal mellől, mikor megcsörrent a telekép. Addigra Biqui szobájában már sötétség honolt, Clara ennek ellenére érezte, hogy lánya még ébren van. A teleképhez lépett, és megnyomott egy apró gombot, mire Kraton képe villant fel a képernyőn.
– Clara?
– Igen.
– Sajnálom ami történt.
A nő nem mondott semmit, csak nézte a veterán ráncoktól barázdált arcát.
– Nézd, Clara… sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem tudok többet segíteni nektek. A támadásra való tekintettel áthelyeznek a Bolygóközi Katonai Állomásra.
Clara egy szó nélkül kikapcsolta a teleképet, figyelmen kívül hagyva Kraton fájdalommal telt arckifejezését. A veterán szavai el sem jutottak a tudatáig: a parazitákra gondolt, elképzelte, ahogy a nyolcméteres szörnyeteg ízelt ujjaival a szájába tömi Ricket, kiszívja belőle az életet, miután a farkán lévő tüskéből ömlő méreg cseppfolyósította a fiú belső szerveit. Pár órával később aztán ezek a szörnyek felöklendezik a számukra emészthetetlen csontokat és szőröket, maguk után hagyva az emberi maradványokat. Eszébe jutott, milyen furcsán nézhetett ki fia eldeformálódott holtteste, amiből azonban már csupán csontok maradtak, és csak DNS teszt segítségével sikerült azonosítani.
Másnap reggel Clara még mindig az konyhában ült, fejét az asztallapra fektette, szeme a szemközti falra meredt. Biqui, miután kilépett a szobából és meglátta anyját, megtorpant. Aztán a mosogatóhoz lépett, és egy pohár zavaros vizet töltött magának, majd csak ennyit kérdezett:
– Döntöttél?
Az anyjának a szeme sem moccant meg, továbbra is meredten a falat bámulta, úgy válaszolt.
– Láttad azokat a szörnyeket. Mindegy mit teszek, úgyis mind meghalunk.
– Akkor inkább ott ülsz az asztalnál? Már rég el kellett volna indulnod dolgozni.

***
– Azért néha hajat moshatnál – vetette neki oda Biqui az egyik délután, mikor hazaért az iskolából. – Ja! És megjöttek a számlák, de mivel már két hete nem voltál dolgozni, gondolom nem tudjuk kifizetni őket.
Clara csak feküdt a konyhai kanapén, Rick játékmackójával a kezében. Még csak rá sem nézett Biquire, csak feküdt ott tovább, körülötte üres palackok és használt papírzsekbendők hevertek.
– Nem voltál itthon három napig – mondta aztán, és pirosra sírt, karikás szemeit a lányára emelte.
– Ó, szóval észrevetted? – kérdezte Biqui cinikus hangon.
Clara felkönyökölt a kanapén, és kisöpörte szeméből piszkos tincseit.
– Persze, hogy észrevettem… – kezdte volna, de nem tudta befejezni a mondatot, mert kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Biqui várt pár pillanatot, de mikor látta, hogy anyja nem kel fel az ágyából, nagy sóhajtás kíséretében az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A Központi Katonaság egyenruháját viselő emberek álltak a folyosón, az egyikük valamiféle papírt szorongatott a kezében. Mikor a lány kinyitotta az ajtót, gépies hangon szavalni kezdte jó előre betanult szövegét:
– A Galaktikus Polgári Törvények értelmében kilakoltatási folyamat indult meg Clara Witkins tulajdonában álló ingatlan ügyében.
Biqui elkerekedett szemmel nézett hátra anyjára.
– Ezek szerint nem fizetted ki múlt hónapban a törlesztőrészletet! – sziszegte.
– Azt gondoltam, erre a hónapra csúsztatom – vont vállat Clara. – Nem volt jó ötlet, azt hiszem.
– A kilakoltatás huszonnégy órán belül megkezdődik, minden ingóság lefoglalásra kerül. Holnap reggelre, kérem, hagyják el a lakást.
***
Clara és Biqui a téren ült, takarókba burkolóztak az esti hűs szellő ellen. Körülöttük rongyos emberek álltak, kezükben transzparensekkel.
– Azok az átkozott plakátok! – morgolódott magában Clara. Biqui egy szót sem szólt, de tekintete tele volt vádló gyűletettel, amikor az anyjára nézett.
Körülöttük már napok óta ideges sugdolózás uralta a téren lakók hangulatát, de egyikük sem tudta pontosan, hogy miért. Clara megpróbálta kihallgatni néhányukat, bár igen barátságtalanul bántak az új jövevényekkel.
– Te… hallottál az új emberkísérletekről? – kérdezte az egyik rongyokba öltözött férfi a társától.
– Igen – felelte az. – Valami új dolog, amihez szükségük van kísérleti patkányokra.
– Azt hallottam, hogy már többet is elvittek a mifélénk közül – mondta az egyik öreg, bekapcsolódva a beszélgetésbe. Aztán szúrósan Clarára nézett, és feltűnően hátat fordított a neki.
– Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy befogadjanak –sóhajtotta Clara.
– Amíg újnak tűnnek a ruháink, esélyünk sincs – válaszolta Boqui komoran. – Az meg végképp nem segít, hogy a tábláikat szidod.
Clara csöndben maradt, és csak magában dacolt lánya szavaival.
A rákövetkező napon egy másik csoport beszélgetett a különös kísérletekről.
– A testvéremet már elvitték, de valahogy visszajött. Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy történt vele valami. Azt mondta, nem beszélhet, de valami olyan dologról van szó, ami még nincs teljesen kitesztelve, és a Parazitafürkész előtt senki sem tudhatott róla. Még most is titokban folynak a kísérletek, talán ezért kellünk mi, a söpredék. Két legyet egy csapásra: aki nem alkalmas katonának, eltűnik a közterekről, ráadásul még hasznos is lehet a laboratóriumokban.
Pár óra múlva egyenruhások jelentek meg a téren, és vizsgálni kezdték a hajléktalanokat. Csendben intézték a dolgukat: odamentek a kis csoportokhoz, megvizsgáltak mindenkit, és a fiatalabb, még erősnek tűnő embereket kiemelték a tömegből, magukkal vitték. Mikor odaértek Claráékhoz, mindkettőjüket megvizsgálták egy furcsa orvosi műszerrel.
– Maga jöhet – vetette oda az egyik Clarának. – A kislány még túl fiatal.
Ezzel megragadta a nő kezét, és maga után vonta. Clara bizonytalan hangon kérdéseket tett fel, de nem kapott rájuk választ. Biqui csendben nézte, ahogy a katonák elhurcolják az anyját.
***
Clarát egy terembe vitték, az összes többi rongyossal együtt. A katonák egyenként szólították őket, és a nő végignézte, ahogy társai közül sokan már tíz perc után a fejüket csóválva, felháborodottan csörtetnek ki az apró szobából, ahova bekísérték őket.
– Gratulálok! – mondta Clarának a katona, aki a kis szobában elhelyezett íróasztal mögött terpeszkedett. Háta mögött egy szokatlanul nagy telekép ásítozott feketén.  – Önt kiválasztotta a Katonaság, hogy részt vehessen a Hajnalcsillag projektben!
Clara elmosolyodott. Végre – gondolta.
– Ez egy teljesen új, korszerű katonai program, amellyel lehetőségünk nyílik véget vetni a parazitákkal vívott háborúnak!
A férfi olyan lelkesen beszélt, mintha egy propaganda-reklámból lépett volna elő. Szavai alapján egy tapasztalatlan fiatal azt hihette volna, hogy teljesen legális, tesztelt programról van szó, nem egy titkolt kísérletről, ami csak akkor juthat a lakosság tudomására, hogyha sikerrel jár. Clarát azonban mindez egy cseppet sem érdekelte.
Felvillant a telekép, és emberi lényt ábrázoló tervrajzok jelentek meg rajta. A képek azonban mégsem tűntek emberinek. Majdnem minden testrész implantátumra volt cserélve, és ugyan a lány kétlábú maradt, mégis, leginkább egy háromméteres harci robotra emlékeztetett. Clarának kiszáradt a torka, köhögnie kellett. Hirtelen Kraton szomorú szeme jutott eszébe.
– Amint látja – mondta a katona –, kibernetikus beültetésekről van szó. Igen súlyos műtét, de természetesen magas jutalom jár azoknak, akik elvállalják.
– Igen, tudom… – dünnyögte Clara elmélázva. – Milliók.
A katonának elkerekedett a szeme, de nem kérdezett semmit.
– Úgy tudtam – mondta Clara bizonytalanul -, hogy a kibernetikus beavatkozásokat tiltja a törvény, emberi jogokra, és morális okokra hivatkozva… Emlékszem, láttam egy műsort, ahol arról beszéltek, hogy csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak… ráadásul, azt hiszem, az emberi test csupán harminc százaléknyi implantátumot tud befogadni, ez pedig ha jól látom, legalább hetven százalékot tesz ki…
A katona köbeszólt.
– Háborús készültségben állunk, hölgyem. Ilyenkor az emberiségnek áldozatot kell hoznia a fennmaradásért.
– Szóval ezért olyan titkos ez a kísérlet – mondta Clara olyan halkan, mintha csak egy sóhajtás hagyta volna el az ajkát.
– Ha elvállalom, sosem kerülök vissza a régi életembe, igaz? – kérdezte aztán.
– Így van. Vegye úgy, mint egy új esélyt! Mint egy újjászületést.
Clara megborzongott. Utálta ugyan régi életét, de most, hogy minden felelősség lekerült a válláról, kevésbé érezte nyomasztónak. Ha belemegy a projektbe, újabb felelősségeket vállal magára, teljesítenie kell majd, mint katona. Másrészről viszont, legalább Biquinek esélyt adhat a túlélésre. Kraton szavai csengtek a fülében: „neked kell gondoskodnod Rob gyerekeiről… a te felelősséged”.
– Végül is, nekem már úgyis mindegy – mondta ki hangosan, majd az asztal lapjáról a katonára emelte a tekintetét. – Hol kell alárírnom?
– Először általános fizikai felméréseket végzünk, hogy megbizonyosodjunk róla: a szervezete elbírja a beavatkozást. Ha a teste nem megfelelő, akkor is érvényben marad a titoktartási nyilatkozat, amit aláírt. Ha ennek ellenére kiszivárog bármilyen információ ebből az irodából, a bűnöst árulónak tekinti a Katonai Törvényszék, és az ítélet ilyen esetekben rendszerint kivégzés. Megértette? – kérdezte a katona, mikor meglátta Clara üveges tekintetét.
– Igen – válaszolta a nő, miközben a tolla sercegett az orra alá tolt papír száraz lapjain.
– Ha semmi fizikai akadálya nincs, a sebészeink megkezdik a műtétet. Körülbelül negyvennyolc óráig tart majd a beavatkozás, ezután egy kéthetes beépülési folyamat következik, ezalatt inkubátorban lesz, mesterséges kómában. Miután magához tért, általános kiképzés következik. Kérem, jöjjön velem, hogy megkezdhessük a szükséges vizsgálatokat.
***
Clara a műtőasztalon feküdt. Szájából csövek lógtak ki, csupasz teste sápadtan világított a zöldre festett szobában.
– Látja, Kobski? – kérdezte a műtőorvos, és egy szikét vett a kezébe. – Először eltávolítjuk a szövetet a comtöveknél, vigyázva az artériákra. – Belevágott a húsba, és szinte azonnal bíborvörös folyam indult meg kése nyomán.
– Adjon egy érszorítót – mondta a segédjének. – El kell zárni az artériákat, hogy a fémet a csípőhöz erősíthessük.
A műtőszoba sarkában felállítva vártak a több tonnás lábak darabjai. Először egy külön fémdarabot szereltek a csípőhöz, épp olyan súlyút, amelyet a műtőorvosok még könnyedén meg tudtak emelni.
–  A több tonnás részeket később, az alany felébredése után illesztik majd hozzá a csonkhoz, ezzel megkönnyítve a gyógyulást, mivel a több tonnás láb támogatásához meg kell erősíteni a gerincoszlopot is – tette hozzá, ahogy az artériára csiptette az eszközt, amit a segédje a kezébe adott.
Dr. Kobski figyelemmel kísérte főnöke minden mozdulatát, és ámulattal vegyes borzongás fogta el, ahogy először életében megpillanthatta a fém és a csont legmodernebb technikával végrehajtott összeillesztését.
– Majd, ha ezzel megvolnánk – mondta másfél óra múlva a sebész – akkor a bőrt ráhajtjuk egy kicsit a fém részekre, hogy az illesztéseket elfedjük.
Ezzel Clara combjából maradt bőrréteggel befedte a csupasz csont–fém illesztéseket.
– Ugyan így járunk el a jobb kéz esetében. Ne feledje, minden esetben ellenőrizni kell, hogy melyik a páciens ügyesebb keze. Valamint a fém alkatrészeket előre fel kell sorszámozni, hogy mindig a megfelelő helyre kerüljenek. Később már elég nehézkes leszakítani őket a központi idegrendszerről, a legkisebb hiba bénuláshoz, vagy halálhoz vezethet.
Dr. Kobski nagyot nyelt. A felelősség érzése egyszerre elborzasztotta és izgalomba hozta.
– A legnehezebb rész azonban csak a műtét végén következik – mondta a sebész. – Ehhez különleges specialistára van szükség. Csak az a beavatkozás tíz óra folyamatos munkát igényel. A Katonai Labor a bolygó legjobb sebészét kérte fel a feladatra. Nem tudom, hogy engedélyt kapott–e a gerincműtét és az idegrendszeri beavatkozások megfigyelésére.
– Igen, kaptam rá engedélyt.
– Akkor segítsen a végtagokkal.
A sebész egy lézerfűrészt vett elő, majd a hústól lecsupaszított comcsonthoz illesztette. A találkozás nyomán erős, meszes szag, és kellemetlen por keletkezett. Pár másodperc múlva az egészséges emberi végtag apró huppanással vált le a testről. Dr. Kobski óvatosan megfogta, mintha attól félne, hogy megmozdul, majd az előkészített, kerekes kocsira tette a lábat.

Később, a sebész és segédje együtt figyelték, ahogy a specialista egyenként bevezeti a huzalokat Clara gerincvelőjébe, majd a főbb csatlakozókat a fej hátulján a kisagyba illeszti. A gerincoszlopra pókokként kapaszkodó fém erősítőket helyezett, melyek kapcsai mélyen a bőrbe és húsba vágtak. Végül a szemgolyókat emelték ki, és helyére egy tökéletesen illeszkedő, objektívre hasonlító implantátumot helyeztek. A protézis látható része ormótlanul kiállt az arc természetes vonalából, mintha egy fényképező alkatrészét ragasztották volna a szemek helyére. Ezután anélkül, hogy a véres lepedőket lecserélték volna, kitolták a műtőasztalt, és egy steril szobába helyezték az alanyt. A testet fémfogókkal ellátott gép segítségével egy anyaméhhez hasonló tárolóba emelték át, amely két héten keresztül magába zárta az alakuló teremtményt, és a csont–fém összeillesztést serkentő anyagokat jutatott a testbe.
Clara két hét múlva tért magához. Megpróbálta kinyitni a szemét, de rájött, hogy nem tudja. Nincs szeme. Először pánikba esett a sötétségtől, majd ahelyett, hogy a szerveivel próbált volna érzékelni, megpróbálta az agyát használni. Addigra beértek az ápolók. Segíteni akartak neki, de folyamatos beszédük inkább csak tovább frusztrálta őt.
– Képzelje el, hogy lát! Akkor bemegy az információ a gépbe.
– Ne erőltesse! – kiáltotta egy női hang. – Ha nem tudja, hogy kell használni, még a végén elrontja.
– Próbálja ki, milyen a hőérzékelő!
Clara igyekezett kicsukni őket a tudatából. Fél órányi kemény koncentráció után aztán megjelent a kép: egy fehér kórterem, az ágya mellett pedig idegesen topogó, védőfelszerelést viselő alakok. Látott.

***
Clara csak két szót hallott a sisakjában: ütközetre felkészülni. Még sehol sem látta az idegeneket, de a föld dübörgése minden kétséget kizáróan jelezte jöttüket.
Végignézett társain. Háromméteres kiborgok voltak mind, erős fémlábaik nyomán remegett a föld. Clara új, kiélesedett érzékeivel elégedetten figyelte a polírozott krómfelületeken megcsillanó szűrt fényt, és nyugalommal töltötte el az olaj szaga, amely a többtonnás testek zavartalan mozgását biztosította. Ötvenen voltak, fejüket és a felsőtestüket erős, külső páncélzat védte, a bal kéz azonban szabadon lógott a páncélból. Lenézett a jobb kezére, és próbaképpen megmozgatta új fémízületeit. Tökéletesen működtek, elég volt csupán arra gondolnia, hogy mozgatja a őket. A látvány azonban, ahol a fém becsatlakozott a testébe, még mindig szokatlanul érte. A bőre élettelennek, fakónak tűnt a csillogó fémhez képest, és volt valami nyugtalanító abban, hogy milyen tökéletlennek érezte. Clara megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot.
Tekintete végigpásztázta a látóhatárt, és örült új látószervének: a lencsék rengeteg funkciót képesek voltak ellátni: éjjellátás, szimultán adatfeldolgozás, mozgás–és hőérzérzékelés, automatikus célzás, képrögzítés. Könnyedén nyomon tudta követni emberei helyzetét, és még gondolkoznia sem kellett: a szeme számolt, célzott helyette.
– Sas alakzatba fejlődni – kiáltotta saját tizedének, és látta, hogy a másik négy tized is felfejlődik. Élesítette optikáját, és a távoli horizontra fókuszálva megpillantotta az első parazitát.
– Egy horda közeledik, az egyedek nagyjából nyolc méteresek. Egyenesen felénk tartanak – suttogta a közös frekvencián, mintha attól félne, hogy meghallja őt az ellenség.
– Várjanak még – hallotta felettesének hangját a fülében. – Harminc másodperc múlva kezdjék meg a rohamot.
Clara bólintott, de nem tett hozzá semmit: jól tudta, hogy mindannyian hallották a parancsot. Harminc másodperc múlva aztán nekilendült, több tonnás lába keményen csapódott az idegen bolygó poros földjébe. Aktiválta a jobb karjába épített páncéltörő ágyút, és figyelte, ahogy eltűnnek az ujjai, majd a karja nehézfegyverré alakul, amelyet külön arra fejlesztettek ki, hogy a paraziták csontpáncélját átüsse, és sebezhetővé tegye érzékeny bőrüket. Maga mellett látta a társait, érezte, hogy sisakjuk alatt elszánt kifejezés terül szét az arcukon. Aztán Biquire gondolt, és tudta, hogy meg fogja menteni. Becélozta az egyik parazitát a csonttörőjével, majd előkészítette bal kezébe a fűrészes pengét, amit a szörnyetegek védtelen, csupasz bőrébe fog döfni. Elmosolyodott, mert rohanás közben sok év után végre érezte, hogy életben van.