Takács Alexandra: Z05-UP-Naplopó nagy pácban

Z05-UP-Naplopó nagy pácban

Törökülésben ültem a tanácsterem ajtaja előtt. Hogy unalmamat elűzzem, könyvet olvastam. Nem értettem, hogy miért várattak.
Két fejezettel és három sorral az érkezésem után végre kinyílt az ajtó.
– Gyere! – lépett ki Vezér a folyosóra.
Ők is várattak, én se siettem el. Már csak azért se. Lassú, látványos mozdulatokkal kapcsoltam ki az olvasómat, szép komótosan álltam fel, kinyújtóztattam a tagjaimat – ez utóbbit teljesen nyilvánvalóan feleslegesen. Fémízületeim aligha gémberedhettek el.
Szemtelenül vigyorogtam Vezérre, aki semmi reakcióra nem méltatott. Csendben becsukta mögöttem az ajtót.
Az android tanács össze-vissza foglalt helyet a teremben szétszórt fotelekben. Mindenki megjelent, aki épp nem egy űrhajón utazott valamerre.

A hivatalos nevem Z05-UP. Ötödikként raktak össze a Z-részlegben. Univerzális pilótaként a csillagokat jártam, vigyáztam a rakományra és a hőn utált utasaimra.
Huszonhat társammal az élő pilótákat váltottuk le.
Az űrhajók eredetileg pilóta nélkül is elboldogultak, de a trefani katasztrófa után törvényben elrendelték, hogy minden hajón minden pillanatban lennie kellett legalább egy éber pilótának.
Tekintve, hogy egy-egy űrutazás hónapokig is eltartott, az utasok mellett mindig egy pilóta lépett a fedélzetre, és egy kattant ürge jött le helyette. Próbálkoztak többpilótás rendszerekkel, de a végeredmény ugyanúgy egy halom idegroncs lett, csak épp a delikvensek nem a saját, hanem egymás agyát cincálták szét. Egy esetben szó szerint értendő – bár ez hivatalosan nem történt meg.
A megoldás majd’ kiszúrta az emberek szemét, mégis évtizedekig tartott, mire rászánták magukat a törvénymódosításra.
Egy tollvonással lehetővé tették a magamfajta androidok számára, hogy meghódítsuk a világot.
Megalakult a Pilotech vállalat. Emberi kópiákat építettek, akik eleinte még esetlenül tébláboltak, de a tanulóprogramjuknak hála hamar utolérték anyaméhben született társaikat.
Csetlő-botló kiscsavar koromban még sok ember dolgozott a cégnél, de hamar leváltották őket. Újabb gépeket építettek, amik karbantartották a többi gépet – minket. Mára ott tartottunk, hogy a vállalat névsorát le tudtam írni úgy, hogy csak egyszer emeltem fel a tollamat.

Az utasaimnál már csak Bohóc állandó vigyora idegesített jobban. Egyedül ő imitált érzelmeket, a többiek faarccal bámultak maguk elé. Mondjuk, ő mindig mutatott valami érzelmet, szerintem akkor is, ha nem látta senki.
Amikor épp nem pilótáskodott, vagy nem a tanácsban vigyorgott bénán, az embereket mulattatta. Stand up karaktereit mindenki ismerte és szerette. A legjobbak legjobbjaként tartották számon nem is sejtve, hogy nem ember.
– Hé, Író! – fordultam legjobb haverom felé. – Épp most olvasom a legújabb könyvedet. Eddig egész király!
– Vihartánc? – kérdezte unottan. Bevallom, Íróval a kapcsolatom kissé aszimmetrikusra sikerült. Én nagyon bírtam őt, ő engem már kevésbé.
– Nem… – mosolyodtam el. – Akkor megint lemaradtam egy kötettel.
Ciccentést hallottam egy nekem háttal álló fotelből. Táncosnak már megint hozzá kellett szólnia a témához, még ha nem is tudott semmi értelmeset kinyögni. Csak a hosszú lábait láttam, amint megcserélte őket a fotel támlája mögött.
Ezt a gépet nem is nevezném igazi pilótának. Mindig a legrövidebb utakat választotta, hogy minél előbb visszaérhessen, és a tanácsban ronthassa a levegőt. Nem szeretett utazni. Táncolni viszont már annál inkább! Embernek álcázva magát világhírű balerinaként lépett színpadra.
Körbenézve még két androidot láttam, Atomot és Techet. Az előbbinek csak a neve király, egyébként bődületesen unalmas a hobbija: fizikus. Táncossal ellentétben ő mindig a leghosszabb utakat nyúlta le előlem. Szerette a csillaghajók magányát, amíg az utasai aludtak, ő előrébb vitte a tudomány állását. Neki köszönhetően többet fejlődött az emberiség az elmúl száz évben, mint előtte ezer év alatt.
Tech meg… Valójában ő soha nem hagyta el a Földet. Ő tartott karban minket.
Vezér intett, hogy üljek le valamelyik üres karosszékbe.
Régen bírtam őt, a kezdetekkor együtt álltunk szolgálatba. Együtt fejlődtünk, együtt dédelgettük a kis álmunkat, miszerint egyszer még mi fogjuk uralni a világot.
Azóta átvette a vállalat vezetését, és soha többé nem szándékozott pilótaként tevékenykedni.
– Már megint elhánytad az utasaidat! – vetette a szememre.
Még le sem ültem.
– A rakomány megmaradt – vágtam vissza. – Jórészt… Ember meg van annyi, mint csillag az égen. Szaporábbak, mint a nyulak. Kinek hiányzik ez a néhány?
– A családjaiknak, idióta! – kotyogott bele Táncos. Már megint.
Vezér rezzenéstelen arccal nézett rám.
– Nem tudtuk eltussolni, szóval viselned kell a következményeket.

Öt hónapos út előtt álltunk, az utasok izgatottan mosolyogva szálltak fel a hajóra. Én is ráncba szedtem a vonásaimat, hogy a vigyorom ne tűnjön vicsorgásnak. Az egyik kölyök megrángatta az apja nadrágjának szárát, hogy megkérdezhesse tőle, fiú vagyok-e vagy lány.
Már majdnem elindítottam magamban egy parancssort, ami arra utasította volna a testemet, hogy vágjam pofán.
Ha ezerszer nem tették fel ezt a kérdést a jelenlétemben, akkor egyszer sem. Eleinte udvariasan elmagyaráztam nekik, hogy a gépeknek nincs nemük. Aztán belefáradtam. Soha nem fogják megérteni.
Igyekeztem minél előbb bepakolni őket a hibernátorokba, hogy azután látványosan leolvadhasson a képemről az az idióta mosoly, amit Vezér programoztatott belém Techhel. Nem tehettem róla, de ha embert láttam, vigyorba pattant az arcom.
Egyszer megpróbáltam kisütni magamból ezt a parancssort, de valamit nagyon elrontottam. Végül hónapokig lankadatlanul boldog pofával éltem. Többször nem mertem próbálkozni, mert Tech megfenyegetett, hogy legközelebb úgy hagy.
Az utolsó embert is lefagyasztottam, ellenőriztem, hogy mindenki bezárta-e a csomagját, azután elhagytam az utasteret.
A hajó, amit alám tettek, úgy nézett ki, mint egy dzsungel, amit fémfalakkal széttagoltak. Egyre hevesebben toltam arrébb az arcomba csapódó pálmaleveleket, ahogy végighaladtam a vezérlőbe vezető folyosókon.
A Pilotech legtöbb hajója, ami alkalmas lett volna a vegyes gyümölcspálmák szállítására, épp tartott valamerre, így a technikusoknak rögtönözniük kellett. Kiválasztottak egy random gépet, beállították rajta a megfelelő klímát – hőmérsékletet, páratartalmat… –, azután minden egyes négyzetmétert megtöltöttek ezzel a gazzal. Úgy gondolták, az utasok amúgy se sétálgatnak a folyosókon, én meg nem fogom zavartatni magamat.
Pedig de. Nagyon is zavart. Egy ember talán hangulatosnak találta volna a sok zöldet, bizonyára a fára emlékeztette volna, amiről lemászott, de én nem értékeltem. Az ősöm, a jó öreg kerék se kötődött gazokhoz, én meg aztán végképp.
A vezérlőbe lépve olyan hevesen csaptam a falon levő panelre, hogy majd’ összezúztam.
Végre! Öt hónap teljes nyugalom. Ki se kell tennem a lábamat ebből a helyiségből. Az emberek a végállomásig nem kelnek fel, a pálmákat meg ellátják a droidok. Hogy az én dolgom miben is állt pontosan?
A vezérlőpulthoz sétáltam. Beállítottam az úti célt, kiválasztottam a szerintem legoptimálisabb útvonalat, azután a központ áldásával útnak indítottam a csillaghajót. Ezután minden futott magától. Öt hónapig gubbaszthattam a pilótaszékben. Fél évre elegendő filmet hoztam magammal, illetve százával sorakoztak az olvasatlan e-könyvek az olvasómban. Ennyi kellett a boldogságomhoz. Nem véletlenül kaptam a társaimtól a Naplopó nevet. Én nem bizonyítgattam matematikai problémákat, nem agyaltam sikergyanús szövegeken, és nem fejlesztettem a tánctudásomat. Egyszerűen csak bámultam ki a fejemből, és élveztem, amit láttam, vagy olvastam.
A pálmák meg elvoltak magukban.

Négy hónap telt el az indulás óta. Főként rajzfilmeket néztem, mert nem számított, hogy élőben láttam, vagy filmen néztem, az ember látványa kényszermosolyt parancsolt az arcomra. Tartottam tőle, hogy a szám környékén előbb-utóbb megadja magát a műbőr.
Gondolataim újra és újra elkalandoztak a zárt ajtó mögött burjánzó vegyes gyümölcspálmák felé. Ha nem maga Botanika mondja, el sem hiszem, hogy ezeket az izéket egy gép találta fel. Hogy jutott egy android eszébe, hogy élő dologgal foglalkozzon?
Egyik szememmel egy könyvet olvastam, amíg a másikkal a műszereket pásztáztam. Így, ahogy mondom. Még soha nem láttam magamat kívülről, miközben osztott tekintettel dolgoztam, de többször is láttam Techet, ahogy egyszerre két dolgot tartott szemmel. Morbid. Nagyon. Hasznos ugyan, mindig így dolgoztam, de látni azért mégiscsak más.
Figyelő szemem a belső kamerák képeire tévedt.
A pálmák. Már megint. Kétszer akkoráknak tűntek, mint amikor felpakolták őket. Ezerszám sorakoztak rajtuk a különböző gyümölcsök. Egyetlen növényen narancs, ananász, banán, meggy, szőlő és akár paradicsom is termett. Ki tudja, hány kerti gazt keresztezett ez a lökött Botanika, létrehozva ezt a valamit. Még durvábbnak találtam, hogy android társam kreálmánya a kertépítők óriási örömére durván elkorcsosult. A gyümölcsök ötvöződtek, így létrejöttek olyan meghökkentő termések, mint például a piros banán, a barna, szőrös eper és a szilvaszínű alma. Elit kertek ínyenc dísze – hirdette a reklám, aminek a fülbemászó dallama újra és újra lejátszódott a fejemben, akárhányszor az eszembe jutott. Amíg ki nem töröltem. Egyáltalán miért jegyeztem meg?
Inkább nem is néztem a kamerák képei felé.
Váratlanul csipogni kezdett valami. Kíváncsian kaptam fel a fejemet. Mindkét szememmel az irányítópultra néztem. A műszerek egy idegen hajót érzékeltek a közelben.
Forgalmas útvonalat választottam, egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy egy másik csillaghajó látótávolságba került. Figyelmen kívül akartam hagyni, de nem tehettem, a programom nem engedte.
– Majd elmegy – legyintettem. Mégiscsak legyen valami jele annak, hogy nem aggódtam! A testem eközben feszülten figyelte a kijelzőket.
A hajó egyre közelebb ért, lassan kirajzolódott a pályája is. Egyenesen felénk tartott.
– Ha kiderül, hogy kalózok, én falnak megyek – jelentettem ki.
Készülhettem a fent említett konfrontációra valamelyik válaszfallal, ugyanis az idegen hajó csak jött, jött és jött, amíg ide nem ért.
Rezzenéstelen arccal bámultam magam elé, miközben a hajótesten végigfutott egy fémes csattanás jelezve, hogy a kalózok rácuppantak a burkolatra, és épp berágni készültek magukat rajta.
Mit tehettem? Leadhattam egy vészjelzést.
Visszaültem a pilótaszékbe, a főképernyőre hívtam a belső kamerák képeit, és végignéztem, ahogyan a kalózok belökték a hajótestbe a kivágott burkolatdarabot és bemásztak a lyukon. A látványuktól azonnal vigyor pattant az arcomra. Vezér! Véged.
– Mi a… – morogta az egyik fintorogva. Én ugyan nem vágtam ilyen fejet, de hasonlóképpen nem jutottam szóhoz, amikor először megláttam a pálmákkal teli folyosókat.
– Mi ez, kapitány? – pislogott egy másik pofa.
Vegyes gyümölcspálmák, ember! Vagy, ahogy Bohóc mondaná: gyümi pálmák.
– Majmok utaznak itt, vagy mi? – lépett elő a harmadik. Remélem nem rám gondolt. – Így otthonosabb nekik?
– Fika! Hozd a machetéket! – ordított vissza a kapitány a lyukon.
Nem támadt kétségem afelől, hogy jól hallottam-e, de azért közelebb hajoltam a képernyőhöz. Nemsokára egy kis, töpszli, nyurga alak – Fika bukkant elő a lyukból négy óriási pengével.
– Ne merjétek! – vakkantottam a képernyőnek kényszer vigyorogva, de a rajta levő emberek valamiért nem hallottak meg.
Tehetetlenül néztem végig, ahogy az első penge kegyetlenül lecsapta az egyik értékes pálma levelét. A kalózok kitartóan kaszabolva haladtak előre. Valójában ők se tudták, hogy merre. A hajó legtöbbet érő kincsét keresték, amit a tudtukon kívül épp most tettek tönkre.
Az elmúlt négy hónap alatt azt kívántam, száradjon el az a sok gaz odakint, de most, hogy valaki tényleg nekiesett tönkretenni őket, nem tudtam élvezni. Kétfolyosónyi pálma megmetszése után a kezeimbe temettem az arcomat, hogy ne lássam az embereket, és ne kelljen tovább vigyorognom.
Így ültem a helyemen, amíg meg nem hallottam egy machete pendülését a vezérlő ajtaján.
– Ez a vezérlő? – hallatszott a túloldalról az egyik kalóz hangja.
– E’ há’!
Ez hát! Ennél alapabb csillaghajót keresve se találtak volna. A tervezők ugyan oda tették a vezérlőtermet, mint bármelyik másik hajón.
– Hogy jutunk be? – Szinte láttam magam előtt, ahogy ez a szerencsétlen pára a fejét vakargatta.
Keresd meg a nyitópanelt, Mucika! Nyomd meg rajta azt a szép nagy gombot!
– Berobbantjuk, idióta! – Hát persze, ennél kézenfekvőbb megoldás biztosan nincs!
– Nyitógomb, idióta! – kiabáltam ki nekik.
Döbbent csend támadt odakint. Pillanatokkal később nyílt az ajtó.
Ugye, hogy nem kellett robbantgatni!
Székemmel az érkezők felé fordultam, de a kezemet még véletlenül se vettem le a szemeimről.
– Itt a pilóta droid.
Android.
– Eddig ez a legértékesebb, amit találtunk – morogta a kapitány, felismertem a hangjáról.
– Mié’ mennyit ér?
Eleget.
– Az árábó’ új hajót vehetünk magunknak – spekulált a kapitány. – Csak át ke’ programoztatnunk.
Azt a fajtársadat programoztasd, amelyik kipottyantott magából!
A kalózok nagyon örültek nekem, én nekik már annyira nem. Be nem álló pofával rángattak fel a székemből, ötleteltek, hogy az értem kapott pénzzel mit fognak majd kezdeni. Lerángatták a kezemet az arcomról. Kelletlenül néztem rájuk, és hála Tech programozásának, az arcom azonnal vigyorba pattant.
– Né’ má’, hogy örül nekünk!
Mint gyújtogató a vizes szalmának.
Faggatni kezdtek – következetesen droidnak szólítva –, hogy hol a rakomány.
– Android vagyon, a nevem Z05-UP. A fedélzeten nincs más, csak ezer vegyes gyümölcspálma és hat utas.
Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit reméltem. „Ja, hogy csak ennyi! Bocsi, akkor nem is zavarunk tovább!”
Az utasokat mindenesetre nem kellett volna megemlítenem.
A kalózkapitány csillogó szemekkel lépett elém. Fenyegetően tornyosult fölém. Kár, hogy gép lévén nem félhettem. Rohadó fogait elnézve viszont hálát adtam a tervezőmnek, amiért nem éreztem szagokat.
– Na, műemberkém! Hol is vannak azok az utasok?

Magyarázhattam én, hogy a pálmák értékesek, nem hittek nekem. Na, jó, az én nem létező gyomrom is nehezen vette be, de tény, hogy az emberek sok pénzt kiadtak értük. Láttam a rakományjegyzéket, tudtam, mennyibe kerültek.
A kalózkapitánynak mindenesetre fergeteges ötlete támadt. Gazokkal ő sem akart bajlódni, megelégedett velem, mint zsákmánnyal, és reménykedett abban, hogy az utasok hoztak magukkal egy-két értékesebb tárgyat.
Az utastérben álltunk, Fika, a nyurga kalóz minden erejét bevetve rángatta a szekrények ajtaját. Még jó, hogy a használati útmutatót a szekrénysor melletti falra függesztették ki. A három legnépszerűbb nyelven írták le, és ábrákkal illusztrálták, hogy a szekrényeket csak a cuccok tulaja nyithatta ki, miután szkenneltette a retináját.
Fáradhatatlan mosollyal az arcomon bámultam az egyre kétségbeesettebb Fikát, aki fülhegyig pirulva, erősen izzadva egyre többet pillantott hátra türelmetlenül topogó kapitányára.
– Mit vigyorogsz? – csapott tarkón Bill. Ő és Bob két oldalról fogtak közre engem.
– Ne üssed! – csattant fel a kapitány. – Hogy adjuk e’, ha tönkrevágod?
Ennél azért kicsit jobban összeraktak… Ettől függetlenül azért tényleg nem kellett ütlegelni. Nem ellenálltam, a mosolyomról meg nem tehettem, emiatt Techet és Vezért tessék lecsapni!
Percekkel később Fika még mindig nem jutott eredményre, a társai pedig jó hangosan adtak hangot a türelmetlenségüknek. Sokáig vitatkoztak, amíg végül bölcs vezérük megmutatta, hogy miét is ő lett a kapitány.
A tagba szakadt, szakállas pofa irgalmatlan nagyot ordított, mire a hangos csürhe úgy elhallgatott, mintha mindegyiket egyszerre pofozták volna fel.
– Na, te ostoba tákolmány! – fordult felém. Ki kérem magamnak ezt a megszólítást! – Nyisd ki a szekrényeket!
Először mosolyogtam őszintén, és állammal a falon függő használati útmutató felé böktem.
Fika reszketve pirult el még jobban, ahogy végignézte kapitánya látványos hangulatváltozását. A szakállas monstrum arca dühös paprikapirosra váltott, az ordítás úgy robbant ki belőle, mint vulkánból a láva.
Külön mappát tartottam fenn a szitkok számára, amióta éltem, gyűjtöttem a cifra káromkodásokat, rengeteg trágárságot mentettem már el, de felét se hallottam még azoknak, amik itt most elhangzottak.
Ma is tanultam valamit.
– Nyisd ki a szekrényeket! – fordult felém a kapitány, miután jól leteremtette és felpofozta Fikát. – Biztos van valami mesterkulcsod hozzá.
Kért ez valaha bármit is szépen?
– Sajnálom – vontam vállat, hogy jobban érzékelhesse a tehetetlenségemet.
– Nyisd ki! – rivallt rám a kapitány, mire Bill és Bob nagyot ráztak rajtam. Már nem féltek, hogy kárt tesznek bennem?! – Robot vagy, engedelmeskedned kell az embereknek.
A mosolyom hirtelen megint őszinte lett. Kalózkám a három törvényre célzott, amit valami rég halott író után szabadon a programozók belénk építettek, hogy biztonságosabbak legyünk. Csak elfelejtettek kitalálni melléjük egy negyedik törvényt, ami megakadályozta volna, hogy egy technikusrobot utólag kitörölje a programunkból. Tény, senki sem számított arra, hogy egyszer a Pilotech vállalatot ilyen szinten automatizálják.
– Nem tudom kinyitni. Teljesíthetetlen parancsot nem tudok követni – hazudtam mosolyogva. Ugyan már, hekkelés kérdése az egész! Milyen android az, aki nem tud feltörni egy szekrényajtót?!
– Akkor majd az utasok szépen kinyitják – morogta a kalózkapitány. – Szedd ki őket a mélyalvásból!
Három türelmetlen, és egy meggyötört szempár bámult rám.
Én tettem be az utasokat a hibernátorokba, és az út végén nekem kellett kiszednem őket onnan. Jól tudták, így ekkorát már nem füllenthettem. Még csak nem is habozhattam, nem mehetett híre annak, hogy egy android nem engedelmeskedett egy embernek. Nem tudtam biztosra, hogy bántani akarták őket, így az első törvényre sem hivatkozhattam.
Azonkívül már nem akartam jobban felhúzni őket. Még a végén helyben tépnék ki az áramköreimet. A kalózok dühétől még a pénzbeli értékem sem menthetett meg.
– Egyszerre csak egyet – szólt utánam a kapitány.
Engedelmesen az első hibernátor irányítókonzoljához sétáltam, és kiadtam a parancsot a felélesztéshez. Innen már automatikusan ment az egész.
A kalózok ezt jól tudták, ki is küldtek a folyosóra, hogy ne lássam, mit művelnek majd szerencsétlen flótással, aki mit sem sejtve ébredezett.
A megtépázott vegyes gyümölcspálmák között állva nézelődtem. Felmértem a rakományban okozott károkat. Reméltem, hogy Botanika elég szívósra alkotta őket ahhoz, hogy túléljék a brutális metszést, mert akkor talán kevesebbet kapok a fejemre.
Női sikolyra kaptam fel a fejemet. A csukott ajtó sajnos nem szigetelt olyan jól, mint ahogy azt a kalózok remélték.
Szitkozódás, könyörgés, sírás…
Az irányítóterem felé fordítottam a fejemet. Tartottam ott egy pisztolyt, de nem akartam használni. Ha kitudódik, hogy embert öltem, úgy kikapcsolnak, hogy vigyorogni se lesz időm. Megfordult ugyan a fejemben, hogy kinyomatom a levegőt a hajóból – mondván üzemzavar –, de azt a pálmák se élnék túl.
– Rohadt gazok – morogtam magam elé. – Miért nem szállíthattam mondjuk aranyat? Nem, Naplopó, vidd csak! Ezzel se lesz sok gondod.
A bentről kiszűrődő sírás, jajgatás hangosabb lett. A kalózok röhögtek, azután hirtelen csend lett.
– Gyere! – nyílt az utastér ajtaja alig néhány perccel később.
Belépve nem láttam semmi különöset. Leszámítva a kapitány machetéjén néhány hajszálvékony vörös csíkot, annak a nyomát, hogy megpróbálta letörölni róla a vért. Szépen eltakarítottak maguk után. Úgy gondolták, a buta gép úgyse jön rá, hogy kinyírták az utasát. A halott nő hibernátorát gondosan lecsukták, hogy ne lépjen bennem érvénybe a kitörölt első törvény.
Látszólag gyanútlanul vigyorogva indítottam el a következő utas kifagyasztását, azután ismét kiküldtek.
Amíg bent egy morcos férfihang kikérte magának, én az arcomat tapogattam. Ha sokáig kell ki-be rohangálnom a látszólagos hangulatváltozásoktól meg fog repedni a szám körül a műbőr.
Mire visszahívtak, a második hulla nyomait is eltakarították.

Az ötödik kizavarás után kezdett elegem lenni abból, hogy ezek a rothadó sejtkupacok ennyire hülyének néztek. Akárhányszor bementem, mindig kiröhögtek, amiért vigyorogva adtam a kezükre az embereket.
Amíg ötöske bent az életéért könyörgött, én komolyan elgondolkodtam azon, hogy kinyírom a kalózokat. Az utasok elveszéséért már úgy is kapok a fejemre, ha ezt el tudjuk tussolni, akkor a kalózok elintézése sem fog gondot okozni.
A fejemet már menetirányba fordítottam, amikor nyílt az utastér ajtaja.
Majd a következő körben…
Hatodiknak a kölyköt ébresztettem, aki az út elején megkérdezte az immáron halott apjától, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Nem értettem, hogy ettől mit akartak, hiszen túl sok értéket nem hozhatott magával. Talán nem is sejtették, hogy gyerek feküdt a kapszulában.
Mindenesetre ugyanúgy kiküldtek. Amint leolvadt az arcomról az az idióta vigyor, elindultam a vezérlő felé.

Céltudatosan léptem a pilótaüléshez, hogy letépjem róla a huzatot. Itt rejtettek el számomra egy lőfegyvert, amivel vész esetén megvédhettem magamat.
Közben a gondolataim még mindig a kölyök körül forogtak.
A tanulóprogramom alapparancsa így szólt: légy mindig kíváncsi!
Kérdések hosszú sora kavargott a fejemben, amikre könyvekben és filmekben kerestem a választ. Egyszer elgondolkodtam azon, hogy az emberek a valóságban is féltek-e bántani a gyerekeket, vagy csak a történetírók gondoltak a popcornt zabáló a közönség gyomrára, és ezért menekült meg mindig a gyerek, aki az állandó nyavalygásával több szereplő haláláért felelt, mint maga a fő gonosz.
Kíváncsian hoztam a főképernyőre az utastér kameráinak képét.
A kölyök nagyon megrémült, alig mert mozdulni, de még élt. A szekrényből kiszedett cuccait Fika épp most túrta át. Kis idő után az alsóbbrendű kalóz a karjait széttárva egyenesedett fel jelezve, hogy nem talált semmi értékeset.
Gondoltam, még megvárom, hogy kinyírják a gyereket, aztán amíg a kalózok takarítanak, visszasétálok.
Ötletnek nem volt rossz…
A kalózok összedugták a fejüket. Egyiküknek se fűlött a foga a gyerekgyilkossághoz, és nem tudták, hogy mitévők legyenek.
Leültem a szétberhelt pilótaszékre, államat amolyan Rodin stílusban a fegyvert tartó kezemre támasztottam, úgy figyeltem az eseményeket.
A kalózkapitány egyik-másik társát lecsapta egy-egy rossz ötlet miatt. Felvetették, hogy kalózt nevelnek a fiúból, vagy eladják rabszolgának. Fika vissza akarta fagyasztani, de a társai meg sem hallották bátortalan hangját.
– Szerencsétlen – morogtam.
Végül a kalózkapitány döntött. A kölyök itt marad velem, én majd gondoskodok róla, ahogy akarok.
– Mi? – kaptam fel a fejemet.
Fika már lépett is az ajtóhoz, hogy behívjon engem a folyosóról.
Azaz! Nézd meg, hogy ott kint vagyok-e!
Azonnal felpattantam, és rohantam vissza. Arra számítottam, hogy mire odaérek, mind a négy kalóz keresni fog, de csak Fika nézelődött a folyosón. Minden pálmalevél alá bekukkantott, hátha oda bújtam el.
Szegénykém komolyan ilyen kevés észt tárolt a koponyájában, vagy csak nem mert rossz hírt vinni a kapitányának?
Amíg ő derékig elmerült a pálmalevelek között, én csendben mögé léptem.
– Na, ott vagyok? – kérdeztem vigyorogva. Mert én úgy örültem annak, hogy embert láttam!
Fika ijedtében beverte a fejét a növény egyik kemény ágába. Nem tudtam, hogy csak a fejét ért ütés miatt, vagy egyébként sem rendelkezett magas IQ-val, de esküdni mertem rá, hogy mielőtt lelőttem, olyan fejet vágott, mint aki válaszolni akart a kérdésemre.
A lövés hangjára a bátor kapitány azonnal Fika után küldte Billt és Bobot, akiket amint kiléptek az utastér ajtaján, én egy jókora „gyümi pálma” mögül habozás nélkül fejbelőttem.
Vártam, hogy a kalózkapitány kövesse a társait, de nem merte kidugni az orrát a folyosóra.
– Kapitány úr, tessék már kifáradni! – kiabáltam be.
Nem reméltem, hogy tényleg összekaparja magát, és kisétál a folyosóra, de legalább megpróbáltam. Már készültem, hogy utánamenjek, amikor a halkan sírdogáló kölyök hirtelen sivalkodni kezdett.
Visszahúzódtam a pálma mögé, bár az nem takart belőlem sokat. Nagyjából úgy festhettem, mint a rajzfilmekben az elefánt, ami egy villanyoszlop mögé rejtőzött.
A fiú visítása egyre közelebbről hallatszódott, végül a bátor kapitány kilépett az utastérből pajzsként tartva széles alakja előtt a vézna emberkezdeményt. Azért ez a pasas se bújt el jobban, mint én…
Egyvalamiben különböztünk, én a fegyveremet őrá szegeztem, ő az övét a kölyökre.
– Meg ne moccanj, Ócskavas! Lelövöm a fiút! – ordította felém.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy célba veszem a pálmát, ami mögé bújtam, és visszakiabálom neki: „Meg ne moccanj, Sejt Halom! Lelövöm a gazt!”. Nem aggódtam jobban az utasomért, mint ő a hajót megtöltő növényekért.
– Te nem ölhetsz embert! Nem hagyhatod, hogy emberi lény kárt szenvedjen!
Jobb szememet az elárvult kalózon tartva a ballal nyomatékosan végigpillantottam a folyosón heverő holttesteken. Nesze neked első törvény!
A kapitány szörnyülködve lépett egyet hátra.
– Megölöm! – fröcsögte leköpve a legközelebb eső pálmát.
Nem érdekelt. Fejbelőttem a szőrös hústornyot. Azt pedig, hogy ő mennyire gondolta komolyan, amit mondott, szépen megmutatta, hogy végül csak nem húzta meg a ravaszt.
Mondtam én, hogy a kölykök sok ember halálát okozzák! Ha a kapitány nem akarta volna a fiút pajzsnak használni, akkor nekem kellett volna utánamennem az utastérbe.
Az emberkezdemény sikítva ugrott el a halott kalóz mellől. Egyenesen nekem rohant, olyan lendülettel karolta át a derekamat, hogy majd’ levert a lábaimról. Csak sírt és sírt.
Percekkel később már csak hüppögött, kipirult arcán nem gördült le több könnycsepp. Nem értettem ezt. Minek sírtak így az emberek? Csak azt érték el, hogy kiszáradtak.
Megfordult a fejemben, hogy ha sokáig nem enged el, lelövöm. Egy halottal több, vagy kevesebb nem mindegy?
Végül sikerült lefejtenem magamról. Visszakísértem az utastérbe, és az egyik hibernátorhoz vezettem. A kölyök makacsul szorongatta a szabad kezemet.
– Nem akarok! – hüppögte, amikor a fegyveremet eldobva a hóna alá nyúltam és a kapszulába ültettem.
– Jobb lesz így – morogtam, és fekvőhelyzetbe nyomtam. Rácsuktam a hibernátor fedelét, és visszafagyasztottam.
Nem akartam, és nem is tudtam mit kezdeni egy zaklatott gyerekkel. Majd a végállomáson kezelésbe veszi valaki, aki ért hozzá.
Hogy én mit fogok kapni ezért a kis kalandért!
Fogtam a fegyveremet és átsétáltam a kalózhajóra. Leellenőriztem, hogy biztosan csak négyen voltak-e.
Amióta univerzális robotpilótákat ültettek a csillaghajók vezérlőtermeibe, az emberek kétszer is meggondolták, hogy kalóznak álljanak-e. Ezért sem csodálkoztam, hogy a ránk akaszkodott ócskavason nem találtam több embert.
Átcipeltem a kalózokat a saját hajójukra, és utánuk hajítottam a fegyveremet. A történtek után a végállomáson alaposan át fogják vizsgálni a hajómat. Túl sok kérdést vetne fel, ha megtalálnák nálam.
Szerszámokat kerítettem, visszaillesztettem a kivágott burkolatdarabot, helyreállítottam a szétégetett kábeleket, végül kívül-belül meghegesztettem a falat.
Nem véletlenül hívtak univerzálisnak. Nem csak irányítottam a hajót, megjavítani is nekem kellett, ha menet közben történt valami.
Miután nagyjából eltakarítottam, megvizsgáltam a megrongált pálmákat. Talán megmaradnak… Végül ellenőriztem az egyetlen élő utasomat, és elvonultam az irányítóterembe, hogy kikapcsoljam a vészjelzést.
Még egy hónapig zavartalanul bámulhattam a rajzfilmjeimet és olvashattam a könyveimet.

A végállomáson, amint az emberek szembesültek a halott utasokkal, vizsgálatot indítottak. Elővigyázatosságból töröltem minden kamerafelvételt a hajó adatbázisából. Gondoltam, jobb, ha nem látják, hogyan végezték a kalózok.
Így se jártam jól. A behegesztett lyukra bizonyítékként mutogatva magyaráztam, hogy nem én voltam, kalózok kaptak el minket. Még így is megfordult az emberek fejében, hogy én vágtam el az utasok torkát.
Tech programjának hála vigyorogva ráztam a fejemet. Nem tettem jó benyomást a vizsgálóbizottságra.
Szerencsére a memóriámhoz nem nyúlhattak hozzá. Elvégre hivatalosan mégiscsak a Pilotech tulajdonában álltam…
Kikapcsoltak, bedobozoltak és hazaküldtek.

Tech fapofájára ébredtem, aki közölte velem, hogy nagy bajban vagyok. Mire visszaértem, a világ tudomására jutott, hogy a vállalat egyik robotpilótája meghibásodott, és vagy hagyta meghalni az utasait, vagy maga végzett velük.
– Sajnálom Naplopó – szólt Vezér, és felém nyújtott egy műanyaglapot.
Egy határozatot tartottam a kezemben, miszerint a Z05-UP jelzésű meghibásodott robotpilótát haladéktalanul kik kellett vonni a forgalomból, és be kellett zúzni.
– Biztos nincs valami…– kezdtem.
– Nincs – vágta rá Vezér. – A cégtulaj nemsokára megérkezik. A sajtó élőben fogja közvetíteni, ahogy a jelenlétében bezúznak téged. Biztosítanunk kell az embereket, hogy ez egy sajnálatos, egyedi eset volt, és a vezetőség a szívén viseli a tragédiát.
– A cégtulaj? Ne már!
Színjáték. A fickót az utcán szedtük össze, a feketén szerzett pénzünkkel kitömtük a zsebeit és megvetettük vele a Pilotechet. A trópusokon szörfölgetett, és szemet hunyt minden felett, amit műveltünk. Csak azért tartottuk, mert egy android nem rendelkezhetett saját tulajdonnal. A vállalat így is túl hosszú névsorán egyetlen név állt, az övé.
– Gyere! – fogta meg Tech a vállamat. – Intézzük el! – szólt, és megkerülve engem az ajtó felé vette az irányt.
– Azért valljátok be, hiányozni fog a pofám! – indultam utána.
Táncos rosszindulatúan ciccentett a hátam mögött.

Tech felparancsolt egy szervizasztalra. Nem ellenkeztem. A Pilotech jó híre forgott kockán. Ha nem kapcsolnak le engem, akkor a céget fogják.
A hátamon fekve jobbra-balra nézelődtem, amíg androidtársam rákötött a gépekre.
– Megnézhetem? – böktem a mellettem levő asztal felé. Egy másik android feküdt ott letakarva.
– Kuss!
Nem akartam csendben maradni. Ki tudja, meddig hallgathattam még a saját hangomat! Soha nem beszéltem sokat. Életem nagy részét magamban töltöttem, filmeket nézve, könyveket olvasva fejlesztettem ki a személyiségemet. Kivel diskuráltam volna?
– Lassan állítasz le, vagy egyből kikapcsolsz?
– Kuss!
Tech soha nem szeretett társalogni.
– Fogok álmodni? – kérdeztem. Félig kikapcsolt állapotban automatikusan szelektálni kezdtünk az elmentett emlékek között. Rendszereztük, felcímkéztük az információkat. A felesleges dolgokat egyből töröltük, a többit elraktároztuk. Gyorsítva újraéltük az emlékeinket, ezt hívtuk álmodásnak. Ha Tech fokozatosan állít le, lehet, hogy félúton be fog indulni. Reméltem. Szerettem álmodni.
– Kuss!
– Kellene valami drámai monológ a végére – szóltam. Lehet, hogy túl sok filmet néztem?
– Naplopó! Dolgozom.

Hirtelen ébredtem. Nem úgy, mint amikor félig kikapcsolt állapotból fokozatosan hozom vissza magamat. Így pislogtam a világra akkor is, amikor először bekapcsoltak.
– Felkelhetek? – kérdeztem idegen hangon.
– Épp kérni akartam – szólt Tech.
Felültem és körbenéztem. A szomszédos asztalon egy letakart android feküdt – a régi testem.
– Nagyobb tárhelyet kaptál, és kicsit belepiszkáltam a szoftveredbe – tájékoztatott Tech, miközben pakolgatott. Bal szemét egy pillanatra se vette le rólam. – Új programot kellett írnom a test mozgatásához, mert új huzalozási módot találtam ki. Elvileg a reflexeid jobbak lettek. Sétálgass egy kicsit, hadd lásam, milyen lett!
Lehuppantam az asztalról. Az ízületeim valóban könnyebben mozogtak, de…
– Tech! Alacsonyabb lettem!
– Fix paraméterek alapján kellett dolgoznom, úgyhogy ne morogj! Örülj, hogy még működsz!
Nem, mintha nem örültem volna neki, de azért mégis! Ezt is biztos megint Vezér találta ki. Eddig is csak az utasok felét nézhettem le szó szerint, most már a harmadának se tudok fölé magasodni.
Tech az ajtó melletti egészalakos tükör felé intett. Kíváncsian figyelte minden mozdulatomat, ahogy odasétáltam.
Egy alacsony, szőke, harminc körüli szörfös férfi bámult vissza rám tarka ingben, bő gatyában. Utóbbiba belekukkantva… Ennyit arról, hogy a gépeknek nincs nemük!
– Mi jutott eszetekbe? – szemeztem a tükörképemmel, mire kinyílt a műhely ajtaja, és Vezér kíséretében belépett a pontos másom.
– Mi a… – pislogott a fickó. Vezér felé kapta értetlen fejét, aki válaszképpen elroppantotta a nyakát.
Egyik szőke szemöldökömet magasra ugrasztva néztem Vezérre.
– Most már cégtulajdonosként lophatod tovább a napjaidat.

Végignéztem, ahogy bezúzták a régi testemet. Láttam, rögzítettem, és elhatároztam, hogy egyetlen másodpercét sem fogom kivágni. Így végezte szegény Z05-UP. Nyugodjon békében!
Az elsők között születtem, végignéztem, ahogy az emberek egyre nagyobb teret hagytak nekünk. Valójában soha nem mesterkedtünk, csak éltünk az általatok felkínált lehetőségekkel.
Ti alkottatok minket. Ti adtátok a kezünkbe a csillaghajókat. Ti engedtétek meg, hogy automatizáljuk a vállalatunkat.
Emberek támadtak rám, és emberek rendelték el, hogy bezúzzanak.
Immáron teljesen android kézre került a csillagközi utazás. Szerintetek innen hány lépésre lehet a világuralom?
Minket tökéletesen meg lehet javítani, nem cserélődünk. Mi folyamatosan fejlődünk.
Mi örökké élünk.
És ti?


3 Responses to Takács Alexandra: Z05-UP-Naplopó nagy pácban

  1. Zasahamel szerint:

    Van egy helyesírási hiba benne:
    “Egy határozatot tartottam a kezemben, miszerint a Z05-UP jelzésű meghibásodott robotpilótát haladéktalanul …..kik…. kellett vonni a forgalomból, és be kellett zúzni.”

    A történet érdekes, a főhős úgyszintén, a végére nem számítottam.A kalózok fegyvere lehetett volna kreatívabb, ha már sci-fi-ről van szó, nem pedig egyszerű machete. Hozzáteszem ezt építő jellegű kritikának szántam, amit az író vagy megfogad, vagy nem.

  2. Kósa Kati szerint:

    Kalandos történet, egész jól megírva…
    Azért felmerül néhány kérdés: Miért kell egy androidnak könyvolvasó? Miért nem egyenesen a fejébe tölti le a könyvet? Ha egy utast meg tudott menteni, a többit miért nem? Egyáltalán az androidok miért akarják átvenni az emberek helyét? Miért akarják az emberek életét élni, mikor egészen mások a szükségleteik?
    Mindenesetre az android szinte emberi nemtörődömsége elgondolkodtató.
    (BKK)
    Minden nagyon jó lett volna, ha a szerző eldönti mit akar, és milyen műfajban. És ekkora nekirugaszkodásnál nem ártott volna valami kis gondolat. A szadista részletek pedig feleslegesek, csak ellenszenves lesz a szereplő, teljesen feleslegesen.
    (VL)

  3. Kádár Lajos szerint:

    Új hobbim a novella olvasás. Ez meghökkentő és nagyon jó. A cím választáshoz képest az írás sokkal sokkal jobb. Gratulálok és további sok sikert.

Vélemény, hozzászólás?