Török Ábel: Paladryn

Paladryn

Mr. Pope éppen újságot olvasott, amikor a vízforraló kanna fütyülni kezdett a konyhában. Duzzogva letette az asztalra izgalmas olvasmányát, majd nehézkesen – és kissé szuszogva, bár ezt soha nem vallotta be magának – felkászálódott a kényelmes karosszékből. Lassan beledugta lábát zöld-piros kockás – vagy ahogy ő mondaná, „négyzetrácsos” – papucsába, és csoszogva elindult a konyha felé.
A vízforraló egyre dühösebben és hangosabban visított, mintha alig győzné kivárni, hogy kiöntsék. Mr. Pope magában morgott rajta, végül mégis úgy döntött, sietősebbre veszi lépteit. Szorosabbra húzta magán fehér pöttyökkel tarkított, hosszú, kék hálóingét. Már megint a kelleténél jobban merült bele az olvasásba, elfelejtette bekapcsolni a fűtést.
Belépett a nyitott konyhaajtón és odasietett a nyüszítő kannához. Gyorsan elzárta a gázt, így végre-valahára abbamaradt az a fülsértő, már-már szemtelenül éles sípolás. Mr. Pope megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd elkezdte kiönteni a forró, gőzölgő vizet a kancsóba.
Fölöttébb kedvelte a teát, naponta akár egy egész kancsóval is megivott, immár három éve. Mindig másmilyen ízűt fogyasztott: előző nap erdei gyümölcsöset, ma zöld teát, holnap pedig barackosat.
Sokfélét megkóstolt már, de a zöld tea ízlett neki a legjobban; ezért nagyon megörült, mikor hétfőn látta teanaptárában, hogy ma ilyet fog inni. Egy hosszú fémkanállal kevergette a folyadékot, majd mikor úgy érezte, készen van, kihúzta belőle a három ázott filtert.
Odalépett a konyhaszekrényhez és leemelte róla legkedvesebb bögréjét, melyet még tizenkilenc évvel ezelőtt kapott barátjától, búcsúzóul költözése miatt. A pohárról két fiatal férfi mosolygott vissza rá. Még aznap is tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor a fotó készült. Az egyetem parkjában álltak, az akkor rendkívül népszerű, kerek, szinte koromfekete napszemüvegben. Mindketten szélesen mosolyogtak, a háttérben pedig méltóságteljesen és szigorúan ott magasodott egykori tanulmányainak helyszíne, a hideg falú, leginkább középkori kastélyhoz hasonlító egyetem.
Mr. Pope mosolyogva gondolt vissza a régi szép időkre. Agyában valahonnan mélyről feltörtek régi emlékei, képek és ismerős arcok sejlettek fel szeme előtt. Maga elé képzelte fiatalságának bolondos kalandjait és gyerekes csínyeit. Szája kissé lefelé görbült, mikor eszébe jutott, hogy azok az idők már elmúltak, ma pedig már nincsenek kalandjai. Minden napja ugyanúgy telt: felébredt, teázott, egész délelőtt olvasott és ihletet gyűjtött, majd megint teázott – ezúttal ebéd is társult hozzá –, aztán délután leült a számítógép elé és négy-öt órát írt kisebb teaszünetekkel. Végül estefelé leugrott a sarki boltba bevásárolni másnapra, és megvette kedvenc napilapját. Csak ezek után feküdt le aludni.
Lassan megdöntve a kancsót, kiöntötte zöld teáját a bögrébe, és közben arra gondolt, jól megvan ő izgalmak nélkül is. Az írás úgyis elég élményt nyújt neki. A forró ital úgy gőzölgött, hogy még a szemüvege is bepárásodott tőle.
Szájához emelte az átmelegedett bögrét, ám éppen, mikor óvatosan beleszürcsölt volna, hogy megtudja, milyen forró – ez bevett szokás volt nála –, valaki hangosan dörömbölni kezdett lakása ajtaján. Ötlete sem volt, ki zavarhatja ilyen későn és ilyen váratlanul. Mindig minden találkozót előre megbeszélt, szerette a precizitást és a pontosságot. Gyorsan kisietett az előszobába és felcsapta a szekrény melletti kisasztalon fekvő zsebnaptárát, azt gondolván, lehet, hogy ő felejtett el valamit.
A dörömbölés egyre erősödött, de Mr. Pope soha nem nyitott ajtót ismeretlen embereknek. Odalapozott naptárában az aznapi dátumhoz, de csak két szót talált beleírva: zöld tea. Idegesen lecsapta a könyvecskét az asztalra, és hangosan kikiabált az ajtót már-már betörő idegennek:
– Nem veszek és nem adok el semmit! Menjen innen!
A kései látogatót láthatóan nem zavarta az elutasítás, mintha meg sem hallotta volna, tovább verte ökleivel az ajtót. Mr. Pope nyugtalanul elkezdett kotorászni a szekrény egyik kisebb fiókjában, majd remegő kézzel kirántott onnan egy nagyobb fajta, hegyes végű csavarhúzót. Védekezően maga elé tartotta, és még egyszer kiáltott:
– Menjen innen! Hívom a rendőrséget!
Akkor olyan dolog történt, amelyet Mr. Pope nem fog egykönnyen elfelejteni: az ismeretlen látogató, mintha teste csak levegőből lett volna, átesett a csukott, kulcsra zárt ajtón – amely hihetetlen módon mégis csukva maradt! Mr. Pope halálra váltan állt az előszoba közepén, kezében remegett a csavarhúzó. Az igazság az volt, hogy nem tudta hívni a rendőrséget, ahhoz be kellett volna szaladnia hálószobájába, mert csak vezetékes telefont tartott otthon.
Az ismeretlen látogató volt a legfurcsább ember, akit eddig látott életében. Csak későn vette észre, hogy amaz hosszú, citromszínű esőkabátot és rikító sárga cilindert visel, nagy, szögletes szemüveggel és háromujjú, szürke kesztyűvel.
– Ki maga, és mit akar tőlem? – rázta meg fenyegetően csavarhúzóját a betolakodó felé.
Az idegen felkászálódott a padlóról, előhúzott egy névjegykártyára hasonlító papirost, és felmutatta.
– Napolm Clunotor, a Paladryn bolygó U-96-os szektorából. Segítségét szeretném kérni földi küldetésem utolsó szakaszának befejezéséhez. Már csak az űrhajómig kell eljutnom, hogy lerázzam üldözőimet.
Mr. Pope nem tudta mire vélni a dolgot. Azt hitte, szeme csak káprázott, mikor azt hitte, a furcsa szerzet átesett az ajtó fáján. Első gondolata az volt, hogy az illető az elmegyógyintézetből szökött meg, és véletlenül erre tévedt. Üldözői pedig nem lehetnek mások, csak az orvosai.
– Nyugodjon meg és igyon velem egy bögre forró teát! – veregette meg óvatosan az ismeretlen vállát. – Az jót fog tenni magának…
– Nem érti, hogy sietek?! – kiáltotta az idegen. – Sürgősen vissza kell jutnom a Paladrynra!
– Tudom, tudom, de higgye el nekem, pihenés után sokkal gyorsabban tud majd odafutni az… űrhajójához…
– Á, már értem! – csapott a homlokára a másik. – Azt hiszi, bolond vagyok, ugye? Fogja ezt, megmutatom a bizonyítékot…
A látogató Mr. Pope kezébe nyomott egy nagyon furcsa kinézetű, spirálban csavarodó csövű, fehér puskát, aminek nem volt lyuk a végén, két pittyegő és csipogó kis golyót és egy fekete, P végű kulcsot, mire megtalálta, amit keresett.
– Itt van! – emelte fel a pecsétnyomót, amit egyik mély zsebéből kotort elő. – Paladryn Bölcseinek címere, küldetésem hitelességének bizonyítéka!
Mr. Pope álmélkodva nézte az orra alá dugott, cirádákkal és kacskaringós mintákkal barázdált lila pecsétnyomót. A közepén egy szabályos P betű olvadt össze egy vízszintesen fekvő B-vel.
– Már hisz nekem? – kérdezte a furcsa idegen.
Mr. Pope döbbenetében csak bólogatni tudott. Nem a pecsét győzte meg, igazából a fehér pisztoly látványára adta be a derekát.
– Ki maga? – nyögte ki az első eszébe jutó, értelmes kérdést. – És hol van ez a Palad… Paladmicsoda?
– A nevem Napolm Clunotor, és a Paladryn bolygó U-96-os szektorából érkeztem a földre egy szerfölött fontos és ugyanannyira titkos küldetés végett. Planétám a Tejút-béta rendszer kilencedik, egyben második legnagyobb bolygója.
Mr. Pope már kezdte kapizsgálni a dolgot. Léteznek földönkívüliek? Fejlettebbek, mint ők, emberek? Mióta tudnak a Föld létezéséről? Mióta utaznak űrhajókon? Megannyi kérdés özönlötte el agyát, de mikor felkészült rá, hogy kimérten és határozottan megkérdezze Napolmtól, hogy nem viccel-e, és hogyha ez egy TV-műsor, akkor hol a kamera, a másik berontott a konyhájába és elkezdte felhúzni az ablaküveget.
– Mit akar? – szaladt oda Mr. Pope. – Mit csinál az én ablakommal? Reggelente mindig azon keresztül számolom az előtte elhaladó embereket!
Napolm úgy válaszolt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga:
– Kinyitom, hogy kiugorhassunk rajta. Lord Ancal és robotjai nemsokára itt lesznek; hamarabb, mint gondolná!
– Ki ez a Lord Ancal? Mit akar az én házamban? – tördelte ujjait Mr. Pope. – Nem is pakoltam rendesen össze! Egy nemest illően kellene fogadnom!
Gyorsan elkezdte bedobálni koszos edényeit a mosogatógépbe, de Napolm idegesen odakiáltott neki:
– Siessen, jóember! Ha itt marad, az a biztos halált jelenti magának! – azzal a másik kiugrott az ablakon.
Mr. Pope hirtelen elhatározta, hogy nem megy az idegen után, még akkor sem, ha fizet neki. Jól megvolt ő a kis lakásában. Eltökélte, hogy már csak azért is megissza esti teáját, hogy bebizonyítsa, hogy ez őrültség. Akkor vette észre a kezében maradt fehér pisztolyt.
– Napolm! – kiáltotta, mert nem akarta ellopni az idegen tulajdonát. – Uram! Itt maradt a fegyvere!
Kintről nem jött válasz. Mr. Pope idegesen vetette utána magát az ablaknyíláson keresztül; szerette volna visszaadni a pisztolyt. Gondolatban hálát adott az égnek, hogy földszintes lakást vett. Maga mögött váratlanul hangos dörömbölést hallott, majd ajtaja beszakadását.
Hát igazat mondott az a furcsa szerzet! – gondolta magában.
Amilyen gyorsan csak tudott, átrohant az utca másik oldalára, ahol a lámpa tövében ott várta őt Napolm.
– Nézze! – mutatott a lakására kesztyűs ujjával a paladryni. – Robotok!
Mr. Pope hátranézett, s csakugyan: ablakából három szikár, acélhoz hasonlatos bőrű, emberi formájú szerzet ugrott ki a fűre. Őket a ház mögül egy fekete, kerek, lapos UFO követte, alján élénkpiros lámpákkal.
– Az ott Lord Ancal hajója – mutatott az égre Napolm. – Siessünk, el kell érnünk az enyémet, mielőtt még baj történne.
Rohanni kezdtek egy szűk sikátorban. Mr. Pope fel sem tudta fogni, mi történik velük, olyan gyorsan követték egymást az események. A három robot közül az első már majdnem utolérte őket. Napolm a zsebébe nyúlt, de nem talált benne semmit.
– A sugárpisztolyom! Magánál maradt! – kiáltotta kétségbeesetten. – Lőjön! Lője le!
Mr. Pope remegő kézzel tartotta hátra a fegyvert, majd gyorsan meghúzta a ravaszt. A pisztolyt megrázta a lövés ereje, világító, zöld lövedék szelte a levegőt. Mellément.
– Próbálja meg újra! Gyorsan! – sürgette a másik.
Mr. Pope kocsonyának érezte a kezét, nem tudta újra meghúzni a kis billentyűt. Végül, nagy-nehezen rászánta magát, és megint lőtt. A világító – szerinte lézer – lövedék pontosan mellkason találta az első robotot, aki rögtön összeesett. Zseblámpaszerű szemeiben kialudt a fény, teste búgó hangot kiadva zuhant a földre.
– Szép találat! – tapsolt elégedetten Napolm Clunotor. – Nem rossz egy földitől, elismerem!
Mr. Pope a maga részéről úgy gondolta, ez volt a lehető legtökéletesebben leadott lövés, amelyet ő valaha is produkálni tudott. Összesen kétszer húzta meg a ravaszt életében, az első mellément, ez pedig talált.
Még mindig nem értett semmit. Nem tudta, miért menekülnek, de futott. Futott az életéért. Abban biztos volt, hogy most, mikor már lelőtte egyiküket, a robotok amint utolérik őt, végeznek vele.
– Vigyázzon! – ébresztette őt Napolm hangja. – Visszalőnek!
Mr. Pope riadtan nézett hátra, s döbbenten vette észre, hogy az egyik robot szeméből lézersugarak szállnak feléjük, méghozzá hihetetlen sebességgel.
Ekkor határozta el, ha túléli, biztosan megírja ezt a történetet. Immár egy hangyányival biztosabban tartotta a sugárpisztolyt, és lőtt vele. Mellétalált. Átkozódva vetette le magát a hideg kőre, mert ekkorra már utolérték őket a lézersugarak.
Szerencséjére elszálltak fölötte, ő viszont csúnyán lehorzsolta bal tenyerét. Gyorsan hátára fordult és vaktában lövöldözni kezdett össze-vissza, hátha eltalálja valamelyiküket. Ideges volt, féltette az életét és nem tudta józanul mérlegelni cselekedeteit.
– Hagyja abba! – kiabálta mellette Napolm. – Kifogynak a töltények! Már akkor is 20%-os töltöttségű volt, mikor elindultam, maga pedig lefogyasztott belőle minimum 15%-ot! Már csak három lövése maradt! Adja ide!
Kinyújtotta a kezét, de a robotok már túl közel voltak ahhoz, hogy Mr. Pope odaadhassa neki – ami pedig a leghőbb vágya volt. Becélozta a fölötte álló, izzó szemű acélembert, és lőtt.
A zöld lézercsóva a vállán találta el a teremtményt, s leszakította bal kezét. A robot hirtelen géphangon felordított, majd szaggatott hangon megszólalt:
– Eltörölni a földlakót!
Mr. Pope kétségbeesetten lőtt még egyet, s a lövedék hangos csattanással fejen találta az ellenséget. Amaz meglepetten hátraesett, majd hallani lehetett, ahogy lemerül.
Nem örülhettek azonban sokáig, mert a fehér sugárpisztoly egyik apró lámpája vörösen kezdett világítani és fülsértően pittyegni.
– 1%… – sápadt el Napolm.
Mr. Pope is izzadó tenyérrel markolászta a fegyvert. Egyetlenegy lövése maradt. Keze majdnem lecsúszott az ismeretlen anyagról, de olyan erősen és görcsösen szorította, hogy végül kezében maradt. Az utolsó robot vörösen égő szemmel azt mondta:
– Adják meg magukat!
Mr. Pope sok mindent akart abban a pillanatban, de meghalni nem. Nyugtalanul hátrébb csúszott a falhoz, lassan, feltartott kézzel felemelkedett és azt mondta:
– Megadjuk magunkat.
A robot bólintott és Napolm felé fordította a fejét, megerősítést várva. Mr. Pope is erre számított, ezért hirtelen és gyorsan ellőtte az utolsó töltényt. A pisztoly szomorkás zúgással lemerült. A lézer úgy süvített a levegőben, mint egy puskagolyó, de nem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket. Pontosan az acélember feje mellett ment el – szinte súrolta. De mellément.
Napolm hangosan feljajdult, Mr. Pope pedig halálra váltan reszketett. Biztosra vette, hogy eljött a halál pillanata, mikor űrlény szövetségese felkiáltott:
– Futás!
Mr. Pope úgy kezdett rohanni, hogy csak bírt. Papucsa leesett lábáról, fürdőköpenye kigombolódott, de ő csak futott. Tudta, hogy így eltereli a robot figyelmét, nem mellesleg megmenti Napolm életét is. Észrevette, hogy még mindig szorongatja a pisztolyt, és gyorsan elhajította maga mögé.
Tompa koppanást hallott, majd csörömpölést. Meglepetten fordult hátra, és az utolsó robotot látta a földön. A fegyver homlokon találta és kiütötte egyik áramkörét.
– Ezt a mázlit! – kiáltott a fülébe egy ismerős hang.
– Mi volt ez az egész? – replikázott dühösen Mr. Pope. – Az életemet kockáztattam egy olyan küldetésért, amiről fogalmam sincs, és egy olyan idegenért, akit nem is ismerek!
– Jöjjön! – mutatott az utca végén álló, túlméretezett gyógyszeres dobozra hasonlító, kék kapszulára Napolm Clunotor. – Ott az űrhajóm, ha odaértünk, mindent elmagyarázok. Ha átlépjük a küszöbét, biztonságban leszünk.
Sietve indult a hajóhoz, majd egy távirányító segítségével kinyitotta ajtaját. A járműből fehér füst szállt föl, elhomályosítva a levegőt és köhögésre késztetve Mr. Pope-ot. Napolm nyugodtan indult a hajó felé, és intett vendégének, hogy kövesse.
Hirtelen elsöprő erejű lövés rázta meg a földet: pontosan előttük csapódott be egy minden addiginál nagyobb lézernyaláb a földbe, széles és mély krátert hagyva maga után.
– A fenébe! – rázta meg idegesen öklét Napolm. – Túl lassúak voltunk! Futás!
És az idegen a legmeglepőbb dolgot tette, amelyet a földlakó el tudott volna képzelni abban a pillanatban: az ellenkező irányba kezdett futni, a kikötőben álló szemetesládák felé. Mr. Pope is így rohant, ahogy a lába bírta; már megtanulta, ha Napolm mond valamit, arra hallgatni kell. Talpát szúrták a betonon maradt apró kavicsok, felszisszent fájdalmában – de tudta, nem engedheti meg magának azok kikerülését, mert bármilyen kevés időveszteségért is az életével fizetne.
Az űrlény lendületes szökkenéssel ugrott be a kukák közé. A szemét kiborult, a fémládák feldőltek, de ő ezzel nem törődött; egyre csak Mr. Pope-ot siettette, méghozzá olyan hangosan, hogy arra az egész utca felébredhetett volna – de valami csoda folytán nem tette senki.
– Igyekezz már! – feledkezett meg idegességében az eddigi magázó viszonyukról is. – Siess, vagy az univerzum szerelmére, megölnek!
Mr. Pope hátranézve megpillantotta a sötét égbolton cirkáló, kerek űrhajót, melynek aljába félgömb alakú, hideg fényt árasztó lámpák – vagy hajtóművek – ékelődtek be szép rendszerben. Az UFO még egyet lőtt – immár láthatóan az egyik félgömbből –, és Mr. Pope szerencsésen épp akkor ugrott be a szemetesládák közé.
– Nálad nagyobb mázlistát még életemben nem láttam! – törölte meg homlokát Napolm. – És most ne kérdezz semmit, csak kövesd az utasításaimat!
Mr. Pope összeszorított ajkakkal bólintott, várta a parancsokat. Az idegen először egy csavarhúzót kért, de mivel az nem akadt a fürdőköpeny zsebében, a földlakó kénytelen volt csalódást okozni neki. Aztán az űrlény meggondolta magát és egy szélesre tátott szájú szemeteszsákért nyúlt. Összeszedte minden levegőjét, és nagyot fújt bele. Mr. Pope azt hitte, aznap már semmin sem lepődhet meg, de döbbenettel konstatálta, hogy tévedett. Elkerekedett szemmel bámulta, ahogy az egyszerű, fekete szemeteszsák elkezd felemelkedni a levegőbe, s magával húzza Napolmot. Az idegen gyorsan átadta neki a rögtönzött léghajót, majd magának is fújt egyet.
Mr. Pope lába alól eltűnt a talaj. Falfehér arccal figyelte, ahogy távolodik tőle a föld, megszólalni sem mert. Idegesen tekintgetett felfelé, hogy lássa, mi készteti mozgásra a zsákot, de nem vett észre semmi különöset. Egy röpke perccel később már mellette lengedezett Napolm is, fáradhatatlan és elszánt tekintettel.
– Mi újság? – vigyorgott a földlakóra. – Van egy tervem.
– Reméltem is… – nyögte remegő ajkakkal Mr. Pope.
– Felrepülünk a felhők közé, ahol az ellenséges űrhajó is köröz. Mikor elég magasra értünk, leugrunk a tetejére, betörünk, kifosztjuk a fegyvertárat és átvesszük az irányítást. Akkor te biztonságban visszatérhetsz otthonodba, én meg a térutazó-kapszulámba.
– Jó. – bökte oda Mr. Pope.
A dolgok persze korántsem úgy alakultak, ahogy Napolm eltervezte őket.
Egyre gyorsabban emelkedtek a magasba, az UFO pedig észrevette őket. Iszonyú gyorsasággal kezdett lövöldözni rájuk, alig tudták kikerülni a lézercsíkokat. Mr. Pope lepillantva megállapította, hogy az egyik lövedék leverte a városháza kupolájának csúcsát.
– Ez így nem fog menni! – kiabálta Napolm, még a szüntelen ágyúzást is túlharsogva. – Váljunk szét! Úgyis engem akarnak! Te addig viszonylag biztonságosan eljutsz a hajó lapos tetejére, és betörhetsz a belsejébe. Én ugyanezt fogom tenni a másik oldalról. Fogd ezt!
Az űrlény egy hosszú nyelű, hideg tapintású kalapácsot dobott felé. Fénylő és vibráló fejét sárgán világító, kacskaringós ábrák díszítették. Nyele olyan erősen foszforeszkált, hogy Mr. Pope elkapta róla tekintetét. Ahogy kezébe fogta, meglepődött: sokkal simábbnak tűnt, mint ahogy korábban gondolta. Érdes felülete belevágott tenyerébe, szinte összekapcsolódott vele; lehetetlen volt elejteni.
Lassan, bár izgalomtól pattanásig feszült idegekkel szállt felfelé az űrhajó irányába. Annak ellenére, hogy tudta, nem fogja elveszíteni, görcsösen szorította a kalapácsot. Hirtelen egy erősebb széllökés rázta meg karjait, a szemeteszsák csücskei majdnem kicsúsztak kezei közül.
Mr. Pope nem bírta tovább, ordítani kezdett. Nem tudta, mi ez az egész, senki nem magyarázott el neki semmit, lehetetlen dolgok történtek vele, ráadásul még ölt is! Nyugtalanul rázta a fejét, letekintett a városkára. Csodával határos módon senki sem ébredt fel a csatazajra, amin Mr. Pope rendkívül csodálkozott.
Felette feltűnt az UFO alja: látszott, hogy a jármű nem teljesen kör alakú, hanem ovális alakban görbülni kezd a szélénél. A földlakó torkából önkéntelenül is sikoly tört fel. Tudta, ha nekiütközik a hajónak, neki vége, belezuhan az alatta hullámzó tengerbe. Jobbra kezdett manőverezni, amennyire tudta, áthelyezte súlyát bal oldalára, így hajszál híján sikerült elkerülnie a zuhanást és a biztos halált.
Lassan kezdett az űrhajó fölé emelkedni. Izgatottan figyelte az oldalán vibráló ismeretlen, kacskaringós jeleket, valamiféle írásnak tűnt. Számára idegen nyelven íródott, ahogy ez az egész kaland is hihetetlen volt neki.
Hirtelen azon kapta magát, hogy felülről bámulja az űrhajót. Örömmel konstatálta igazát: a gépnek inkább ovális, mint szabályos kör alakja volt. Elnézegette a járművet, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy neki tulajdonképpen le kéne ugrania rá.
A világ minden kincséért sem! – ez volt az első gondolata.
De meg kell tennem, az emberiségért… – változtatta meg rögtön véleményét.
Mielőtt alaposabban átgondolta volna a helyzetet, hirtelen elhatározásból elengedte az őt felfelé húzó szemeteszsákot, és zuhanni kezdett.
Az esés öt másodperce öt órának tűnt neki. Izgatott volt, hiszen nem minden nap múlik rajta egy idegen faj egyik roppant szimpatikus, bár kissé furcsa természetű példányának sorsa.
Hangos koppanással ért földet a talpa; aztán elveszítette egyensúlyát, és a hideg fémre esett. Gurulni kezdett lefelé a hajóról, nem tudott semmiben sem megkapaszkodni, olyan sima volt a felülete. Kétségbeesetten kapálózott a kalapáccsal, ez volt utolsó reménysége. Még ő maga is meglepődött rajta, hogy a fegyver váratlanul lyukat ütött a fémen, és megtartotta őt. Nehézkesen visszamászott – meztelen talpát már szinte égette az UFO hideg teteje – és gyors egymásutánban három akkora ütést mért a hajóra, hogy elég széles lyuk keletkezett rajta, hogy bemászhasson.
Bár kissé bizonytalanul, mégis halált megvető bátorsággal ugrott a mélybe. Ahogy az űrhajó belsejében találta magát, meleg levegő csapta meg arcát. Mélyen beszívta orrába a csiklandós szagú gázt, majd földet érve elájult.

– Mit tudsz Napolm Clunotor, U-96-os szektorbéli Paladrion lakosról? – hangzott el a kérdés gépi hangon.
Mr. Pope lassan kezdett ébredezni. Szempilláit ólomnehéznek érezte, alig bírta felemelni őket. Fény ömlött látóterébe és miután pislogott párat, körülnézett a teremben, ahová került.
Egy fehér falú szoba volt, mindössze egyetlen bútorral – ha bútornak lehet nevezni azt a kényelmetlen ágyat, amelyhez őt bilincselték súlyos ezüstkarperecekkel. Fészkelődött egy ideig, majd rápillantott a robotra, aki előtte állt. Ugyanolyan volt, mint azok, akikkel a város utcáin végzett.
– Mit tudsz Napolm Clunotor U-96-os szektorbéli Paladrion lakosról? – ismételte szaggatott, monoton hangon a robot.
– Mi vagy te? – kérdezte Mr. Pope.
– Mit tudsz… – kezdte volna amaz, de a földlakó félbeszakította:
– Hagyjuk… – legyintett. – Esetleg nem beszélhetnénk ezt meg egy kényelmes karosszékben, egy bögre forró tea mellett?
– Tea! Tea! Tea! Tea! Tea! – ordított a robot. – Vészjelzőket bekapcsolni! Űrhajót kiüríteni! Az elfogottnál tea van!
Mr. Pope semmit sem értett, füle zúgott a hangos pittyegéstől, amit az UFO adott ki magából. Egy női hang egyre csak azt mondta:
– Evakuáció! Evakuáció!
Aztán hirtelen egy új hang lépett a helyébe, egy férfi hangja:
– A hajó tíz percen belül megsemmisíti önmagát. Mindenki induljon a mentőfülkék felé.
A robot, aki eddig faggatta, eltűnt, és Mr. Pope félni kezdett. Izzadságcseppek gyöngyöztek homlokán, elkezdte rángatni csuklóját.
– Hé! Elfelejtettek kiszabadítani! Hol itt a jó modor? – kiabálta. Hangjából rémület tükröződött, érezte, itt vége mindennek.
Bár lenne nálam egy kis tea… – gondolta. – Vagy legalább itt lenne Napolm!
– Óhajod számomra parancs! – ugrott be az ajtón váratlanul a rikító sárga cilinderes űrlény.
Odalépett az ágyhoz, megnyomott az oldalán pár gombot, mire a bilincsek szétnyíltak, elengedték Mr. Pope megkínzott csuklóját.
– Szép munka, földlakó! – veregette hátba a másik. – Ki sem néztem volna belőled! Úgy látszik, alábecsültük az embereket! De most indulás, mert bizonyára te is hallottad, a hajó rögtön megsemmisíti magát!
Azzal Napolm Clunotor futásnak eredt. Mr. Pope, mivel nem nagyon tehetett mást, követni kezdte, végül utolérte. Megkérdezte, hogy hová mennek, de csak ezt a választ kapta:
– Nem tudom, csak ki innen!
– Egy perc az önmegsemmisítésig – búgott a hajó.
– Siessünk, Napolm! – kiabálta Mr. Pope.
– Azon vagyok, földlakó! – ripakodott rá a másik. – És most futás tovább!
Egy hosszú folyosón rohantak, amely Mr. Pope számára végtelennek tűnt. Nem volt már olyan fiatal, hogy gond nélkül száguldjon ilyen hosszú távokon ennyire rövid idő alatt, így jócskán lemaradt az űrlénytől.
– Várj meg! – lihegte.
Napolm bizonyára nem hallotta, mert ugyanúgy futott tovább, mint addig, és hirtelen eltűnt. Mr. Pope először kétségbeesett, mert nem tudta, mi történhetett, aztán észrevette az út végén tátongó kijáratot az égre.
– Öt másodperc – búgott a gép.
Még méterekre volt a kijárattól.
– Négy.
Olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt.
– Három.
Ha lehet, még jobban igyekezett, mint eddig bármikor életében.
– Kettő.
Már látta, hogy nem fogja elérni a kijáratot. Még legalább húsz méterre volt tőle.
– Egy. Nulla.
Nem tehetett mást: akkorát ugrott, amekkorát csak bírt. Az idő megállt körülötte, lepergett előtte egész élete, mint egy film. Tompán érzékelte maga mögött az eget rengető, hatalmas robbanást. Aztán elsötétült körülötte a világ. Zuhant, zuhant téren és időn át, lefelé.
Valami puhára esett.
– Hé, ez az én szemeteszsákom, ha nem látnád! – vigyorgott felfelé Napolm.
Nem haltam meg? – kérdezte magától.
– Nem bizony, földlakó!
Hirtelen földet értek, egyenesen a kukák közé, ahonnan indultak. Mr. Pope leesett az ejtőernyőként használt zsákról, majd nagy nehezen feltápászkodott a kövekről.
– Ez rázós volt – nyögte.
– Indulás az űrkabinomba, zseniális emberi lény! – masírozott előre mókás léptekkel Napolm.
Elérték a kapszulát.
Mr. Pope mezítláb lépkedett fel a hideg lépcsőfokokon, majd fáradtan rogyott le egy piros bőrfotelba. Körülnézett. Egy tágas, kör alakú teremben volt, ahonnan három kör alakú ajtó nyílt a hajó egy-egy másik részébe. A helyiség közepén egy fehér körlap lebegett, amit Mr. Pope asztalnak gondolt. Rajta különös, számára ismeretlen jelek fénylettek, csakúgy, mint az UFO oldalán, kísérteties hangulatot varázsolva ezzel a szobába. Körülötte három piros bőrfotel állt, egyikükbe Napolm, egy másikba pedig a földlakó ült.
– Várom kérdéseidet. Mondd el, mire vagy kíváncsi, én pedig válaszolok rá, ha módomban áll. – kulcsolta össze ujjait az űrlény, mintha mi sem történt volna.
– Először is, mi ez a hacuka rajtad? – célzott Mr. Pope a citromszín esőkabátra és a rikító sárga cilinderre.
– Ó, ez egyszerű. Igyekeztem nem kitűnni az emberek közül, úgymond… elvegyülni közöttük, ha érted, mire gondolok.
Mr. Pope furcsa arckifejezéssel bólintott, várta a vicc csattanóját – de rájött, hogy az idegen komolyan beszélt.
– És miért jöttél a földre? – kérdezte.
Napolm kényelmetlenül feszengett székében, láthatóan nem akaródzott válaszolnia a kérdésre. Arcán olyan kifejezések futottak át, amelyekről Mr. Pope nem tudta, mit gondoljon. Váratlan vendége végül úgy látszott, mégis rászánta magát a magyarázatra.
– Hát, tudod… – kezdte. – Ez egy titkos küldetés, és csak azért avatlak be téged is, mert segítettél nekem – nem is keveset! Két rivális bolygó, Ancaldrum és Paladryn már régóta háborúznak egymással. Egy nap, a legnagyobb csatában egy ismeretlen fegyver tűnt fel Paladryn seregének oldalán: teafűnek nevezték, és olyan pusztítást végzett az Ancaldrumi Seregben, hogy azt el sem tudod képzelni. Mikor megkérdeztük a tábornokot, aki a használatát javasolta, hogy honnan szerezte, azt mondta, a Tejút-rendszerbeli Föld planétán tett látogatásakor figyelt fel a félelmetes erőre, amelyet a teafű magában rejt.
Mr. Pope eltátotta a száját. Az űrlények csodálatos fegyvere a teafű?! Akkor azért rémültek meg a robotok, és azért ürítették ki a hajót, amikor említette!
– A tea?! – ugrott fel a fotelből. – De hiszen az csak egy ártalmatlan ital! Nagy szakértője vagyok, szinte minden fajtáját ismerem! Nem hiszem, hogy világokat dönthet meg az ereje!
Napolm is felugrott ülőhelyéről.
– Ismered a teát?! – kérdezte. – Szakértője vagy? Ezt el kell mondanom a Paladryni Bölcsek Tanácsának!
Izgatottan odaszaladt a szoba közepén lebegő körlaphoz, és belebeszélt:
– Itt Napolm Clunotor, U-96-os felderítő. Sürgős, ismétlem, sürgős!
Néma csend támadt, majd a körlap hirtelen, minden arra utaló jel nélkül forogni kezdett. Hangok, furcsa hablatyolás, éles rikoltás és összevissza duruzsolás tört ki belőle. Mr. Pope semmit nem értett az egészből. A zaj olyan hirtelen maradt abba, amilyen hirtelen jött. Napolm bólintott és hátrafordult.
– A Paladryni Bölcsek beszélni óhajtanak veled, miután részletes tájékoztatást adtam nekik az eseményekről – személyesen. El kell utaznom, de visszatérek. Könnyen lehet, hogy csak évek múlva, hiszen az űrben az idő relatív. Ne felejtsd el a mi kis kalandunkat. Sajnálom, hogy ilyen sietősen és gyorsan kell távoznom, de ez az ügy nem tűr halasztást. Viszlát, Mr. Pope. Lord Ancal nem fogja zavarni önt, erről biztosíthatom. Mikor látta, hogy te végeztél a robotjaival, aztán az egész űrhajójával, elhagyta e bolygót. Biztosítjuk a házad, nem támadhatnak majd meg. Ha mégis ez történne… főzz egy kis teát! Viszlát és sok szerencsét!

Mr. Pope hirtelen konyhájában találta magát. Fáradtan összébb húzta magán bolyhos fürdőköpenyét; a szoba teljesen lehűlt, mivel az ablakot nyitva hagyták.
– Gondatlan robotok! – morogta.
Kavargó gondolatokkal a fejében megállapította, hogy ez volt élete legrövidebb, ugyanakkor legizgalmasabb kalandja. Várta, hogyan fog folytatódni, de aznap már elege volt belőle. Úgy határozott, hogy megissza teáját és lefekszik aludni. Szórakozottan, az izgalmaktól remegő kézzel nyúlt kedvenc bögréjéért, és csodálkozva tapasztalta, hogy az jéghideg.
Fránya kalandok! – gondolta. – Kihűlt a teám!


1 Response to Török Ábel: Paladryn

  1. Kósa Kati szerint:

    Formai hiba: Kötőjeleket ír gondolatjelek helyett.
    Egy kicsit „Galaxis útikalauz…” hangulata van…
    Vicces, jópofa rémálom.
    Remek képregényt, vagy rajzfilmet lehetne belőle készíteni.
    (BKK)
    A maga nemében egy egészen jó kis mese, szinte láttam olvasás közben. Még emelt volna rajta, ha az idegen még idegenebb lett volna és esetleg pár komolyabb félreértés is bele fért volna, hiszen két teljesen különböző világ találkozott. (sőt három).
    (VL)

Vélemény, hozzászólás?