Ami egyszer megtörtént…
A légy szorgalmasan rótta a köröket a lámpabura körül, s közben egyre csak zümmögött. Folyamatosan, pihenés nélkül repült körbe-körbe, Péter pedig úgy érezte, nem bírja tovább. Ha még egy percig figyelnie kell az apró rovar mozgását, felrobban a feje!
A fiatalember zavart elméje nem sokat fogott fel a környezetéből, de azt a kevéske ingert maximálisan felerősítette. A légy már-már dobhártyaszaggató zizegésén túl is hallotta a saját szívverését, sőt még azt is, hogyan csordogálnak lefelé falfehér bőrén a verejtékcseppek. Szemét, melynek lüktetése szaggató fejfájás kialakulását jósolta, szorosan zárva tartotta. A lámpa fényét ugyanis bántóan fényesnek találta. Mindenről az az átkozott kapszula tehet!
Ekkor fülsértő nyikorgással feltárult a kis helyiség ajtaja. A légy csak erre várt. Villámsebességgel lőtt ki a folyosó irányába. Zümmögése lassacskán elhalkult. Na, végre!
Az ajtó ismét zárva volt, de Péter tudta, hogy a légy távozásán kívül még valami megváltozott. Valaki bejött a szobába. És ez a valaki pár lépés megtétele után épp őmellette állapodott meg…
– Elég ramatyul néz ki – csendült fel egy női hang.
Péter kinyitotta a szemét, és hunyorogva végigmérte a fölötte álló alakot. Meg kell hagyni, volt mit nézni rajta. A húszas évei elején járó nő egyértelműen csinos volt. Formás, arányos alkatához kimondottan passzolt a szürke kosztüm, melynek hivatalos jellegét egy lengébb blúzzal és testhez simuló farmerrel ellensúlyozta. Szőkésbarna haja, mely most kissé zilált volt, aranyló glóriaként övezte az arcát a lámpafényben. Megjelenésében pusztán a tekintete nem tetszett Péternek. A nő zöld szeme fásultan, unalommal és némi megvetéssel telve szegeződött rá. Módfelett zavaró volt…
– Ez még a kapszula utóhatása – jegyezte meg kissé halkabban a nő. – Na, igyon ebből pár kortyot.
Péter ösztönösen a feléje nyújtott üvegpohárért nyúlt, de félúton megállt a keze. Nem emelhette tovább, megakadályozta a csuklóján viselt bilincs, melyről szinte már meg is feledkezett. Ó, a fenébe, gondolta, miközben tehetetlenül hagyta, hogy a poharat a szája elé tartsák. Milyen megalázó!
Orrát fertelmes bűz csapta meg. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjön, a pohárban lötykölődő hupikék folyadék szagát érzi. Akaratlanul is elfintorodott.
– Ne gyerekeskedjen már – mordult rá a nő türelmetlenül –, hanem igyon. Jót tesz.
Péter érezte, hogy az üveg az ajkához ér, a folyadék pedig a szájába csorog. Az ízlelőbimbói beleborzongtak ugyan az őket ért támadásba, de megérte. A lötty tényleg hatásos volt! Fél perc sem telt el, és a fiatalember érzékei kezdtek ismét normálisan működni. Se a fényt, se a hangokat nem találta már bántónak, a fejfájása is enyhült kissé, gondolatai kitisztultak.
– Jobb, ugye? – helyezte a nő az immár üres poharat a Péter széke mellett álló asztalra.
A fiatalember gyengének érezte még magát a beszédhez, így hát csak bólintott. A nő enyhén elhúzta a száját, miközben helyet foglalt az asztal másik oldalán, Péterrel szemben. Tekintete továbbra is hideg közönyt tükrözött.
– Most használta először a kapszulát, igaz? – kérdezte.
Péter bólintott.
– Tudja, hogy hol van? – jött az újabb kérdés.
A fiatalember körbenézett a szűk szobában, melyben pusztán két szék és az előtte álló asztal képviselte a berendezést. Ezek önmagukban még nem jelentettek túl nagy támpontot, de a szemben lévő falban húzódó detektívüveg és a csuklóját szorító bilincs már segítettek emlékezni. Hát persze, sóhajtotta magában, miközben újra bólintott.
– És azt is tudja, hogy miért került ide? – folytatta a nő.
Ha minden részletre nem is, de az ittlétét kiváltó események fő vonalára Péter tökéletesen emlékezett. Hisz ki ne emlékezne élete legnagyobb baklövésére?
– Igen – válaszolta még gyenge hangján. – A nő arca nem mutatott érzelmeket. – Akkor hát mesélje el, hogy mi történt.
Minden ma este kezdődött, pörgette vissza Péter gondolatban az óra mutatóját, hogy aztán ott találja magát abban az elhagyatott sikátorban. Abban a lepusztult pesti épületek közti szűkös utcácskában, ahol a hideg szél rothadó hulladék és vizelet szagát hordozta. Azelőtt tudatosan kerülte az ilyen helyeket, de ezúttal nem volt más választása. Nem ő hozta a szabályokat. A találkozónak, amire várt, itt kellett megtörténnie.
Már vagy tíz perce toporgott egy helyben. Kezét fázósan zsebre dugta, jóllehet, tudta, hogy elsősorban nem a hideg miatt reszket. A fiatalember próbált magára nyugalmat erőltetni, de minduntalan összerezzent, ha valami nesz ütötte meg a fülét. Valahányszor patkány moccant a közelben álló szemetesládák közt, vagy kóbor macska suhant el mellette, azt hitte, menten ráugrik valaki a sötétből. Félelme nem volt alaptalan, hisz nagyon jól tudta, miféle alakok élnek az ilyen helyeken. Épeszű embernek eszébe sem jutna idejönni!
Már éppen meggyőzte magát, hogy hülyeség az egész, semmi értelme tovább várakozni, amikor zajt hallott a háta mögül. Mintha rugóra járna, Péter úgy pördült meg a sarkán. És valóban, ezúttal nem valami mocskos, szeméttől bűzlő állat, hanem egy jól megtermett ember sziluettjét vélte felfedezni a homályban. Az alak gyors, határozott léptekkel közeledett felé.
Az ösztönei azt súgták Péternek, hogy fusson, de ő mégis veszteg maradt. A sikátor egyetlen működő lámpájának fényében ugyanis felismerte a férfit. Ő volt az, akire várt. A pesti alvilág egyik legbefolyásosabb, mégis legtitokzatosabb személyisége. A valódi nevét senki sem tudta. Városszerte csak úgy nevezték: Kronosz, az idő ura…
A férfi odaért Péterhez, s szó nélkül megállt mellette. A fiatalember megilletődötten nézett fel a nála jó pár centivel magasabb Kronosz arcára. Meglepetten konstatálta, hogy az egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte. Az idő ura korántsem volt annyira félelmetes, mint azt hitte. Hideg, ördögi tekintet helyett mélybarna, intelligensen csillogó szempár nézett vissza rá. Arcának ápoltsága pedig elárulta, hogy nem a kegyetlen utcák lakója. Jóval nagyobb kaliber ő annál! Elvégre, jegyezte meg magában Péter, az üzlet, amiben a férfi utazik, indokolttá is teszi ezt.
– Te vagy Péter, ugye? – kérdezte Kronosz érces hangon, miután alaposan végigmérte a fiatalembert.
– Elhoztad a pénzt? – Kronosz hamar a tárgyra tért.
A filmekben ilyenkor szokta azt mondani a másik: És te? Elhoztad az árut? Péternek eszében sem volt ilyesmi. Reszkető kézzel nyúlt be a kabátja belső zsebébe, hogy kihalássza az előre odakészített, kissé már gyűrött borítékot. Kronosz átvette, és ott helyben fel is bontotta.
– Ne vedd sértésnek – pillantott Péterre, miközben egyenként átpörgette ujjai közt a bankjegyeket –, de tudod, milyen időket élünk.
A fiatalember idiótán elmosolyodott, közben gyomra borsóméretűre zsugorodott. Kronosz nem törődött vele. A megtermett férfi elégedetten zsebre vágta a borítékot, majd fekete bőrkabátjának egy másik zsebéből egy aprócska bádogszelencét húzott elő, és Péter felé nyújtotta. Az úgy vette át, mintha nem is számított volna rá, hogy kap valamit. Pedig ezért volt minden! Háromszázezer forinttal lett szegényebb e miatt a dobozka miatt! Illetve amiatt, ami benne van.
– Ez egy félórás adag – magyarázta Kronosz. – Tudom, most használsz ilyet először, úgyhogy csak óvatosan.
Péter bambán bólintott.
– Amúgy mire kell ez neked? – kérdezte az idő ura, mintegy mellékesen.
– Magánügy. – Péter szíve a torkában dobogott.
Kronosz alig észrevehetően megvonta a vállát, s csak ennyit mondott:
– Felteszem, magadtól is tudod, hisz okos gyereknek tűnsz, de a rend kedvéért: ha lebuksz, mi ketten sose találkoztunk…
Péter már-már futva menekült a sikátorból. Léptein csak akkor lassított, amikor végre kiért egy forgalmasabb útra. De aztán újra iparkodnia kellett, ha el akarta érni a megállóban várakozó villamost. Ez végül sikerült is neki. Az utolsó pillanatban bár, de még fel tudott ugrani a sárga kocsira. Az ajtó nagyot szisszenve zárult be mögötte, s a jármű nekilódult…
Hátát egy összefirkált rekeszfalnak támasztva hallgatta a kerekek megnyugtató, monoton kattogását a síneken. Szemét behunyta, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Ám akárhonnan nézte, mindig csak oda lyukadt ki, hogy milyen szürreális ez az egész. Ő, aki világéletében becsületes állampolgár volt, épp most üzletelt egy hírhedt alvilági figurával, és amire készül…, nos, az még ezen is túltesz majd…
A villamos lassított, majd megállt. Az ajtók feltárultak, s Péter jó pár utassal együtt lelépett a peronra. Egy darabig hagyta, hogy magával sodorja a tömeg, csak akkor indult meg saját úti célja felé, amikor már a széles, négysávos főút egyik járdáján haladt. A mellette elsuhanó autók, a kirakatok és az utcalámpák fényei némiképp megnyugtatták. Léptei teszetoszaságát határozottabb, egyenletes ritmus váltotta fel.
Jó hatással voltak rá az ismerős ingerek. Az épületek, a boltok, a sétáló tömeg látványa, az út menti büfék, kifőzdék jellegzetes illatfelhője. Sőt, most még az olyan jelenségek is tetszettek neki, melyek máskor bosszantották. Az összegraffitizett falak és kirakatüvegek, a rég megfakult reklámok a hirdetőoszlopokon és a járda mentén burjánzó gaz, mely már az aszfalton éktelenkedő repedéseket is kitöltötte. Az utóbbi időkben ezek az apró, mégis zavaró hibák szerves részévé váltak a főváros arcának, mivel senki sem tett ellenük semmit. Mint oly sokan, Péter is a Nagy Válság nyomaként tekintett erre. A válságéra, melyhez képest a 2008-as, amiről az idősek nyafognak, csupán aprócska kellemetlenség volt…
Ezen nem gondolkozhatott el, mivel már meg is érkezett a mai este második állomásához. Amint befordult a sarkon és megpillantotta a villogó neonfeliratot a szemközti épület falán, minden idegszálával az előtte álló feladatra kezdett összpontosítani. Természetellenesen merev testtartással és egyre hevesebben dobogó szívvel közeledett a kaszinó bejárata felé. Közben egyfolytában csak azon járt az esze, hogy el ne szúrjon valamit…
Péter feszültsége a kétszárnyú kapun való belépés után sem csökkent. Sőt! A kaszinó halljánál rég látott már nyomasztóbb helyet. Az alacsony belmagasság mellett a falak kopott, de még így is émelyítően vörös kárpitburkolata is hozzájárult a szűkösség érzetéhez. A levegőben terjengő csípős cigarettafüstről pedig már jobb említést sem tenni!
A fiatalember nagy nehezen átverekedte magát a kaszinó dohányzó vendégeinek a tömegén. Mire eljutott a helyiség másik végébe, komolyan úgy érezte, menten megfullad. Köhögéssel küszködve kopogott a falba illesztett ablakon, melyen aranyszínű festékkel írt felirat hirdette: Pénztár.
– Igen? – hallatszott egy unott hang a kasszahelyiségből.
Péter nem szólt, csak benyúlt a kabátja zsebébe, és egy újabb, a Kronosznak adottnál némileg vastagabb borítékot húzott elő. Igyekezett ügyelni rá, hogy ne remegjen a keze, miközben becsúsztatja a pénztárosnak az üvegbe vágott lyukon át.
– Egymillióért kérek zsetont – mondta olyan színtelen hangon, ahogy csak tudta.
Éles füttyentés hangja szűrődött át az üvegen. A pénztárost nyilván meglepte, hogy valaki ekkora összeggel játszik. Ugyan ki a francnak van ennyi fölös pénze ezekben az időkben?!
– Biztos? – nézett fel a pénztáros most először Péterre. – Jól meggondolta?
A fiatalember idegesen toporgott a kasszaablak előtt. Az előbb ugyanis mintha egy biztonsági őrt vélt volna megpillantani a cigarettázók között. Ha a Security feliratú pulóvert viselő férfi észreveszi, hogy mennyi pénzt vált át zsetonra, holtbiztos, hogy kérdezősködni kezd. És ha le nem is buktatja azonnal, már azzal tönkretesz mindent, ha csak figyelemmel kíséri őt az este folyamán… Igen, a terve csak akkor járhat sikerrel, ha mindvégig észrevétlen marad…
– Adja már azokat az átkozott zsetonokat! – mordult rá a pénztárosra.
Az üveg mögött ülő férfi előbb gyorsan ellenőrizte, hogy valóban egymillió van-e a borítékban, aztán végre valahára leszámolta a színes műanyag korongocskákat. Péter a lehető legsebesebben söpörte a zsebébe őket, majd szó nélkül távozott az ablaktól…
A Játékterem feliratú lengőajtón átlépve egy olyan helyiségbe jutott, melyre kis jóindulattal már valóban illett a terem megnevezés. Igaz, Péternek inkább a barlang szó jutott az eszébe, ahogy körbenézett. Az eléje tárulkozó csarnokszerű teret vagy egy tucat oszlop tette szűkebbé, melyek az alacsony plafont tartották, amiről különféle méretű és formájú lámpák lógtak le. Ezeknek a szivárvány minden színét felvillantó fényében különleges látványt nyújtott a levegőben gomolygó dohányfüst. Már-már művészi volt…
Péter arcán leplezetlen undor látszott. Ő a maga részéről megvetette az ilyen helyeket a bennük tartózkodó emberekkel együtt. Az egészet felháborítónak és gyomorforgatónak találta. A kaszinótulajdonosok jót röhögnek a markukba, miközben az ehhez hasonló förtelmes helyeken bezsebelik a szerencsétlen kispolgárok utolsó fillérjeit! És mi a legrosszabb? Hát az, hogy ezek az idióták önként és dalolva teszik ki az asztalra a nagy nehezen megtakarított pénzüket! Azt hiszik, nyugodtan játszhatnak vele. Mintha a Nagy Válság meg sem történt volna!
Péter sóhajtott, majd megindult a terem hátsó része felé. Lassan, óvatosan haladt az egyik oldalsó fal mentén, a játékgépek sora mellett. Miközben árgus szemmel pásztázta a környezetét, gondolatai akaratlanul is a füle mellett villogó és csilingelő szerencsemasinákra terelődtek. Hihetetlen, morgolódott magában, hogy az emberek ész nélkül dobálják ezekbe a százasokat újra meg újra. Mintha nem tudnák, hogy ezeket a gépeket eleve úgy állítják be, hogy lehetetlen legyen nyereségesen távozni mellőlük. A kaszinók ugyanis tökéletesen tisztában vannak vele: ha az ember sorozatos vereség után egyszer csak némi nyereményhez jut, nem hagyja abba a játékot, hanem felteszi azt is a következő menetben. Azt a kört pedig törvényszerűen elveszti.
Az ilyen helyek tulajdonosai a lecsúszottak tudatlanságából és elkeseredettségéből élnek, fogalmazta meg magában Péter a gondolatot. Mellettük áll a pszichológia és a matematika… Legalábbis általában… A fiatalember arcán gúnyos mosoly jelent meg… Ma azonban más lesz a felállás… A zsebében vidáman csörrentek meg a zsetonok, amint előretört az emberek közt… Bizony, ma este szó sem lesz esélyekről, valószínűségről meg szerencséről… A mai játék alapját sziklaszilárd tippek képezik majd…
Megállt, és behúzódott az egyik oszlop mögé. Igyekezett nem fölhívni magára a figyelmet, ezért fél percig csak állt ott, hátát a falnak vetve, zsebre dugott kézzel. Csak akkor dugta ki a fejét az oszlop árnyékából, amikor megbizonyosodott róla, hogy a körülötte állók közül senki sem törődik vele. Amit látott, a legnagyobb megelégedettségére szolgált. Onnan, ahol állt, tökéletes rálátása volt a játékterem egyik rulett asztalára. Ráadásul úgy, hogy míg ő mindent figyelemmel kísérhetett, őt magát nehéz lett volna észrevenni. És neki pontosan ez kellett! Lényegében ezért esett a választása erre a kaszinóra. Az oszlopok nyújtotta rejtekhely miatt, mely elengedhetetlen volt a terve sikeréhez…
A játékasztal körül állók közül most jó páran távoztak. Péter csöppet sem csodálkozott, csalódott arckifejezésüket látva. Hiszen a rulett már csak ilyen, gondolta ajkán keserű mosollyal, keveseknek van olyan szerencséjük, hogy jól jöjjenek ki egy menetből. Jelen esetben csupán hárman engedhették meg maguknak, hogy folytassák a játékot. Egy kopasz öregúr, egy tüskés hajú, szemüveges fiatalember és egy jól megtermett, bőrdzsekis férfi. Mindhárman elégedetten számlálgatták zsetonjaikat, de kétségkívül a kövér ember volt köztük a legvidámabb. Olyannyira, hogy vállon ragadott egy éppen arra járó pincért, és italt rendelt magának.
– Uraim, kérem, tegyék meg tétjeiket – szólalt meg a krupié. A sunyi képű, csokornyakkendős játékmester elnyomott egy ásítást. Messziről is látszott rajta, mennyire unja a munkáját.
A játékosok gondosan számoltak, mérlegelték az esélyeket, majd mindenki annyi zsetont helyezett el a játéktabló általa kiválasztott részén, amennyit ésszerűnek talált. A krupié megvárta, amíg végeznek, aztán egy szakavatott mozdulattal megpörgette a kereket, és a forgásiránnyal ellentétesen útjára engedte a golyót.
Péter nem láthatta, mi történik a kerékben, csak a fülére hagyatkozhatott. Hosszú ideig pusztán az apró fémgömb kattogását hallotta, amint az végigszánkázott a körberendezett számokon. A fiatalember az oszlop mögött már azt hitte, sosem fog megállni, amikor a zaj hirtelen megszűnt. A golyó végre megállapodott az egyik szám alatti kis rekeszben. De pontosan melyikben?
– Fekete 35! – jelentette be a krupié emelt hangon.
Milyen kedves, hogy ilyen hangosan mondja, jegyezte meg magában Péter, miközben gyorsan beírta a zsebéből előhúzott jegyzetfüzetébe: F-35.
A kopasz öregembert ezúttal elhagyta a szerencséje. Összeszorított szájjal nézte, amint a játékmester besöpörte az összes zsetonját. Az ő számára ezzel véget ért a ma esti játék, magában morgolódva hagyta ott a rulett asztalt. De a többiek maradtak. A szemüveges fiatalember kétszer annyi zsetont kapott vissza, mint amennyit feltett. Nyilván a jó színre tippelt. A sors azonban most is a bőrdzsekisnek kedvezett a leginkább. A krupié tetemes mennyiségű színes korongot tolt elé, amit ő széles mosollyal vett át. Ugyancsak vigyorogva fogadta azt a dupla whiskyt, amit az asztalhoz visszatérő pincér szolgált fel neki.
– Kérem, tegyék meg tétjeiket – mondta a játékmester színtelen hangon.
A fenti folyamat megismétlődött. A két játékos töprengett, majd feltett egy bizonyos összeget, a krupié pedig megpörgette a kereket. Ennek a körnek az eredménye a vörös 18-as volt. Péter szorgalmasan lejegyezte a noteszbe, épp úgy, mint a következő, majd az azt követő és az az után jövő számokat. Mikor már megvolt a tizedik eredmény is, úgy döntött, ennyi elég lesz. Becsukta a bőrkötéses füzetet, és visszacsúsztatta a belső zsebébe. Tudta, nem várhat tovább. Az este legrizikósabb pillanata elérkezett…
A kaszinó férfimosdója éppen üres volt, amikor a fiatalember belépett. Milyen jó, hogy nincs itt senki, gondolta, miközben becsukta maga mögött az egyik WC-fülke ajtaját. A zár hangosan kattant, immár biztonságban érezhette magát. Senki sem láthatja, hogy mit csinál.
Nekitámaszkodott az egyik válaszfalnak, amelyről természetesen itt sem hiányoztak a szokásos firkálmányok. Péter gyűlölte ezeket az alkoholos filccel készített, csöppet sem művészi ábrákat, de ezúttal rájuk sem pillantott. Igazából észre se vette őket, a gondolatai teljesen másutt jártak. Naná, hiszen az, amire készült, merőben ellentmondott az ő személyiségének és értékrendjének. Olyannyira, hogy felmerült benne a kérdés: vajon igaz-e mindez. Tényleg itt van a kaszinóban, vagy csupán álmodik? Tényleg meg fogja tenni, vagy puszta ábránd marad az egész?
Legbelül azonban tudta, hogy ez a valóság, és hogy már nem visszakozhat. Alig egy órája, amikor megvette Kronosztól azt a szelencét, rátért egy útra, amit nem hagyhat el, amíg el nem éri a végét. Ám ehhez időben kell maradnia. Nem habozhat tovább!
Az apró bádogdobozka azóta égette a zsebét, hogy odarejtette. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen birtoklása és használata súlyos törvénysértés. Tudta ezt akkor is, amikor utánanézett az interneten, akkor is, mikor háromszázezret fizetett érte abban a bűzös sikátorban, és most is, miközben előhúzta, s a tenyerére fektette. Borzasztó nagy kockázatot vállalt ezzel, csak most érezte igazán. De az óra ketyegett, cselekednie kellett.
Felpattintotta a szelence fedelét, így annak tartalma láthatóvá vált. Apró, rózsaszínű kapszulára esett a pillantása, melynek hosszúkás teste vidáman csillogott a mosdó neonlámpáinak fényében. Hát igen, emelte ki a fiatalember óvatosan a dobozból, ez az, aminek lennie kell. A képeken is pontosan ilyen…
Nem teketóriázott sokat. Egy blogon olvasta, hogy bár egy ilyen kapszula hatása nem éppen kellemes, azzal némiképp csökkenthető a rosszullét mértéke, ha az ember kettéharapja, aztán gyorsan lenyeli az egészet. Péter így is tett. A fogai közé helyezte a kapszulát, majd vett egy nagy levegőt, és összeszorította az állkapcsát.
A rózsaszín máz kettéroppanásának éles hangját úgy érzékelte, mintha az a messzi távolból jött volna. Addigra ugyanis, mire az inger a füléből eljutott az agyába, a fiatalemberrel már megfordult a világ. A testét egy másodperc alatt kiverte a víz, egyúttal libabőrös lett. Egyszerre érezte úgy, mintha forró tűzben égne, és úgy, mintha menten jéggé fagyna. Ám mindez semmiség volt a szájában szétáradó keserű ízhez képest, mely olyan borzalmas volt, hogy Péternek öklendezhetnékje támadt tőle. De nem köphette ki a szert. Erőt kellett vennie magán, és le kellett nyelnie.
Amint ez megtörtént, a keserű szájíz szinte azonnal megszűnt. A fiatalember azonban ettől még nem érezte jobban magát. A java csak most következett! Hirtelen furcsa, zsibbadásszerű érzés fogta el. Olyan volt, mintha a testét alkotó atomok felbontották volna a kötéseiket, hogy aztán szétszóródjanak a WC-fülkében, majd ismét összeálljanak. Péter meg mert volna rá esküdni, hogy valami hasonló történt, igaz, a tudata éppen csak egy tizedmásodpercre hagyott ki. Mármint ő így érzékelte. De akárhogy is, a bizsergő érzés elmúlt, s csak borzalmas szédülés és hányinger maradt utána.
Péter örült, hogy a falnak támaszkodva vette be a kapszulát. Így most a szeme előtt imbolygó fülkében legalább volt egy biztos pont, ami megakadályozta, hogy elessen. A tagjaiból ugyanis egyik pillanatról a másikra elszállt minden erő. Akár egy rongybaba, úgy csúszott le a fal mentén a kabin sarkába. A gyomra kavargott, az amúgy is beszűkült látóterében csillagok ugráltak, s minden erejére szüksége volt, hogy eszméleténél tudjon maradni. Egyszóval szörnyen érezte magát, de legalább tudta, hogy a nehezén már túl van…
Nem tudta, mennyi ideje ült már a WC mocskos kövezetén, amikor hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülét, a következő pillanatban pedig valaki feltépte a fülkéje ajtaját.
– Ó, ezer bocs! – hőkölt hátra az ajtóban álló férfi, amint megpillantotta őt a padlón. – Nem volt bezárva.
– Persze, semmi baj – motyogta Péter, miközben nagy nehezen feltápászkodott, és kibotorkált a fülkéből.
Az idegen zavartan mérte végig a holtsápadt, szédelgő fiatalembert.
– Marhára erős itt a vodka, mi? – kérdezte aztán cinkos mosollyal, mint aki érti már, miről is van szó.
Péter nem felelt. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy el ne hányja magát. A csempézett falba támaszkodva megcélozta a mosdó kijáratát.
Az idegen már fél lábbal a fülkében állt, de látva a fiatalember bizonytalan járását, még utána szólt:
– Hé, haver! Azért minden rendben?
– Persze, persze – intette le Péter, azzal kifordult az ajtón…
Pontosan húsz perccel azelőtt, hogy belépett volna rajta…
Péter mozgáskoordinációja némileg javult az utóbbi pár percben, és a hányingere is enyhült valamicskét. A kaszinó vendégeinek állandó zsongása azonban rémes hatással volt az idegeire. Úgy érezte, ilyen zajban képtelen bármit is rendesen végiggondolni. Mintha kártyavárat építene, amit az utolsó lap felhelyezése előtt ledönt valaki!
Pedig lett volna mit tisztáznia magában. Elsőként mindjárt azt, hogy mi is történt vele. Hisz tudta ő, hogy mire való a kapszula, de teljesen más valamiről olvasni a neten, elképzelni, hogy milyen is lehet a hatása, mint a valóságban megélni azt. Persze, az időutazás évek óta téma a médiában, rengeteget beszélnek róla szakértők és laikusok egyaránt. Ennek ellenére az átlagember nem hiszi el, hogy valóban lehetséges visszamenni a múltba. Az ilyesmi kívül esik a többség szellemi komfortzónáján. És mi tagadás, Péter is így volt ezzel… Egészen mostanáig…
Harminc perc. Mindössze ennyit utazott vissza, ami, ha hisz az interneten keringő időutazós pletykáknak, nem valami nagy szám. Az ismeretlen szerzőktől származó, jól eldugott blogok tanúsága szerint vannak emberek, akik jóval nagyobb adagokat vesznek be a rózsaszín kapszulákból, így jóval korábbra is utaznak vissza. De Péter nem akart rekordot dönteni. Az ő tervének véghezviteléhez bőven elég lesz ez a félóra is. Csak ügyesen kell felhasználnia.
Az alapötlete egyszerű és világos volt, mégis bőven adott lehetőséget a hibázásra. A fiatalember tisztában volt ezzel. A tapasztaltabb időkalandorok nem győzték hangsúlyozni a részletek fontosságát. Ha az ember a saját múltjába készül utazást tenni, írták a világhálón, célszerű előtte minden egyes lépést megtervezni. Péter így is cselekedett.
Az akciót megelőzően többször is járt a kaszinóban. Ismerte a helyet, mint a tenyerét, így valóban módjában állt előre kigondolni minden lépést. Ma este kész forgatókönyvvel a fejében érkezett ide, s a kapszula mellékhatásával küzdve éppen azon volt, hogy betű szerint kövesse.
Nem tudta pontosan, mennyi idő telt már el az oly drágán megvásárolt harminc percből, de az ösztönei azt súgták, jobban teszi, ha igyekszik. Így hát, amennyire bizonytalanul mozgó lábai engedték, megszaporázta a lépteit. Nem sikerült olyan észrevétlenül átslisszannia az emberek között, mint ahogy azt szerette volna. Többször is megbotlott, aminek a következménye nem egyszer az lett, hogy beleütközött valakibe. Ilyenkor lehorgasztotta a fejét, és pár elmotyogott bocsánatkérő szó után igyekezett feltűnés nélkül távozni. Ám a játékterem bárpultja mellett elhaladva, amikor egy csinos fiatal nő vállát lökte meg, a hölgy nem hagyta csak úgy továbbmenni. Keze finoman, mégis határozottan nyúlt Péter könyöke után, s úgy húzta vissza magához.
– Elnézést, kisasszony – morogta a fiatalember lesütött szemmel.
– Nem történt semmi – billentette oldalra a fejét a nő. – De ha már így nekem jött, megmondaná, mennyi az idő?
Péter tekintete automatikusan a karórájára siklott.
– Tíz óra múlt tizenhárom perccel – mondta.
– Köszönöm – bólintott a nő, s levette a kezét a fiatalember karjáról.
A következő pillanatban Péter már egyedül találta magát a bár mellett. A nőt elnyelte az iszogató embertömeg. A fiatalember megrázta a fejét, és megpróbálta ott felvenni a fonalat, ahol elejtette. Tétova lépésekkel indult meg a helyiség hátsó része felé, észre sem véve a bárpult fölé szerkesztett világító számlapos órát, mely épp csak most készült elütni a háromnegyed tízet…
Péter óvatos volt, ezért teljesen más irányból közelítette meg a rulett asztalt, mint az előbb. A lehető legminimálisabbra akarta csökkenteni annak az esélyét, hogy összefut saját magával. Így hát míg először a játékgépek mentén haladt, most a terem átellenes oldalán, a kártyaasztalok mellett vezetett az útja. Ez az óvintézkedés azonban egy ponton értelmét vesztette, hiszen a fiatalember célja mindkét esetben ugyanaz volt: a rulett asztal…
Amint megpillantotta azt a bizonyos játékasztalt, tudta, időben van még. A rulett mellett ugyanis rengetegen álltak. A krupié nyilván még csak most készült arra a pörgetésre, mely után az emberek nagy része pénzét vesztve, csalódottan távozik majd. Ha jól emlékszik, dörzsölte meg a halántékát a fiatalember, ezután csak hárman folytatják a játékot. Na, akkor kell neki is beszállnia…
Addig azonban még volt egy kis ideje. Elővette hát a noteszét, és memorizálta a feljegyzett számokat. Miközben felmondta őket magában, eszébe jutott, hogy nem igazán tud sokat a rulettről mint játékról. Ismeretei mindössze odáig terjedtek, hogy tudja: ha egy konkrét számra teszi fel a pénzét, úgy a nyereményarány 35:1. Ez pedig, ha valaki egymillióval játszik, nem megvetendő! Neki tíz bombabiztos szám áll a rendelkezésére, így tíz pörgetés alatt úgy megszedheti magát, mint a pinty! Igaz, vesztenie is kell néhányszor, hogy ne váljon gyanússá. De még akkor is megéri!
A játékosok többsége végre elhagyta az asztalt. Csak hárman maradtak. A kopasz öreg, a szemüveges fiatal és a bőrdzsekis. Ez utóbbi ismét olyan elégedett volt a szerencséjével, mint amikor Péter először látta. Vagyis most…
A fiatalember tudta, eljött az ideje, hogy színre lépjen. Zsebre vágta hát a jegyzetfüzetet, vett egy mély lélegzetet, és odalépett a rulett asztalhoz.
– Üdvözlöm, uram – biccentett felé a játékmester álmosan. – Játszani óhajt?
Péter bólintott.
– Akkor, kérem, tegyen fel egy bizonyos összeget az ön által kiválasztott mezőre. – A krupié lenyalt frizurája úgy csillogott a lámpafényben, akár egy jól kipasztázott lakkcipő.
A fiatalember mindkét kezével benyúlt a zsebébe, és elkezdte kirakosgatni a zsetonjait. Ez jó sokáig tartott, így legalább volt ideje kitanulmányozni a zöld terítőre festett játéktablót. Azon jó sok mező volt. Lehetett fogadni színre, tucatra, harmadra és persze konkrét számra. Pétert természetesen az utóbbi érdekelte.
A többi játékos, sőt a krupié is elkerekedett szemmel figyelte, amint a fiatalember kipakolt és elrendezett egymillió forintnak megfelelő mennyiségű zsetont. Talán csak a kövér, bőrdzsekis férfi vette le róla a tekintetét, amikor egy pohár vodkanarancsot rendelt egy éppen arra járó pincértől. Pétert sajnos annyira lekötötték a színes korongok, hogy ezt figyelmen kívül hagyta. Utólag belegondolva, súlyos hiba volt…
Nem kis tornyot kellett építenie a zsetonokból, hogy mind elférjenek a 35-ös számot jelölő mezőben, de végül sikerült. Ekkor a krupié felszólította a többieket, hogy ők is tegyék meg tétjeiket. Aztán nagyot tüsszentett.
– Elnézést – mondta.
– Egészségére váljék – biccentett felé a kopasz öregúr, miközben minden pénzét feltette a 28-as számra.
Péter emlékezett rá, hogy ez után a pörgetés után, az öreg elvesztette az összes zsetonját, ezért jóindulatúan odasúgta neki:
– Ha rám hallgat, ezt a kört most kihagyja.
Ám a férfi csak legyintett, és elfordult tőle. A krupié szakavatott mozdulattal megpörgette hát a kereket, majd a forgásiránnyal ellentétesen útjára engedte a golyót… És ez volt az a pillanat, amikor Péter gondosan fölépített, előre kidolgozott, ravasz terve kártyavárként omlott össze…
Hosszas kattogás után a golyó végre megállapodott az egyik szám alatti rekeszben. De pontosan melyikben?
– Fekete 28! – jelentette be a krupié emelt hangon.
Péteren egy másodperc alatt újra erőt vett a szédülés és a hányinger. Meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy megőrizze az egyensúlyát. A füle zúgott, és úgy érezte, menten felrobban a feje, amint tehetetlenül nézte, ahogy a játékmester vigyorogva besöpri az összes pénzét jelentő zsetonmennyiséget. Az ő minden vagyonát!
– Hé, ember! – pillantott rá a bőrdzsekis, miközben belekortyolt a pincértől átvett vodkanarancsba. – Jól van?
– Nem – hebegte Péter. – Én ezt nem… nem értem… A 35-ösnek kellett volna kijönnie, nem a… nem a 28-asnak.
– Hát a szerencsejáték már csak ilyen – horkant fel gúnyosan a kopasz öreg, aki szép kis summára tett szert ebben a körben. – Hol nyer az ember, hol nem.
– De ez nem a szerencséről szólt! – kiáltott fel a fiatalember. – Ennek nem így kellett volna történnie!
– Ezt hogy érti, uram? – vonta fel a szemöldökét a krupié.
– Sehogy! – Péter már-már eszelősen kiabált. A játékteremben többen is a rulettasztal felé fordultak.
– Uram? – A játékmester egy óvatos lépést tett a fiatalember felé.
– Nem! – kiáltotta amaz, majd megpróbált elhátrálni az asztaltól. – Ne közelítsen!
Egy méternél nem jutott messzebb. A lábai ugyanis annyira elgyöngültek, hogy képtelenek voltak tovább megtartani a súlyát. Össze is esett volna, ha ezt hátulról nem akadályozza meg egy erős, határozott kéz…
– Hölgyem! – szólt a krupié a Pétert elkapó alakhoz. – Ne menjen a közelébe! Veszélyes lehet!
– Semmi gond! – csendült fel a fiatalember számára ismerősnek tetsző női hang. – Rendőrtiszt vagyok.
– Rendőrtiszt? – A krupié érdeklődve mérte végig a szőkésbarna nőt.
– Igen, a BRFK Időutazás ügyi Osztályáról.
– Időutazás? – suttogták a közelben többen is hitetlenkedve. Ekkorra ugyanis már mindenki rájuk figyelt.
A nő nem méltatta válaszra őket, hanem szakszerűen odaszorította Pétert a legközelebb álló oszlophoz. A fiatalember erőtlenül, félig-meddig kábán tűrte, hogy bilincset kattintsanak a csuklójára. Arra sem reagált, amikor a rendőrnő közvetlenül őhozzá intézte a szavait:
– Illegális időkapszula segítségével végrehajtott nyerészkedési kísérlet megalapozott gyanújával letartóztatom…
Péter befejezte a történtek elmesélését. Nem tartott sokáig, a nő már szinte mindent tudott. Csupán pár részletre kérdezett rá. A fiatalember készségesen válaszolt, hisz érezte, neki úgyis mindegy. Csak egyvalamit nem árult el. Azt, hogy kitől szerezte a kapszulát. Hogy miért falazott Kronosznak? Félelemből, vagy netán betyárbecsületből? Igazából lényegtelen volt. A rendőrnő szemén látszott, sejti, honnan fúj a szél. Nem is erőltette tovább a dolgot, más témára terelte a szót:
– Ugye tudja – vonta fel a szemöldökét az asztal túloldalán –, hogy hol cseszte el?
Péter túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy még egyszer végiggondolja a terve lépéseit, és eldöntse, melyik volt az, amelyiket olyan rosszul valósította meg, hogy végül az történt, ami. Kimerültségét látva, a nő inkább megválaszolta a saját kérdését:
– Elárulom, a terv alapkoncepciójával volt a baj. – A rendőr ajkán halvány mosoly jelent meg. – Egyszóval hülyeség volt az egész. Nem vette figyelembe a kvantummechanikát.
– A micsodát? – nyögte a fiatalember értetlen arccal.
– A kvantummechanikát – ismételte meg a nő. – Vagyis a tényt, hogy az univerzumunkban nem minden működik newtoni elvek alapján. El kell fogadnunk, hogy a világegyetemben pusztán az energia állandó, ám az, hogy mikor, hol és milyen formában manifesztálódik, nem számítható ki holtbiztosan. Az energia bizonyos helyeken és bizonyos módokon való előfordulásának csupán valószínűsége van, érti?
– Nem igazán. – Péter még nem tért magához eléggé ahhoz, hogy fel tudjon fogni egy ilyen maszlagot.
– Arról beszélek, hogy Einstein tévedett! – mondta a nő. – Isten igenis kockajátékos, vagyis… a maga esetében inkább rulettjátékos! Semmi nincs előre megírva, a világegyetem valószínűségekre épül!
– És ez mennyiben volt hatással a tervemre? – kérdezte mogorván Péter, aki utálta, ha nem értett valamit teljesen.
– Mondtam már, ennek a tükrében az egész ötlete értelmetlen volt – vonta meg a vállát a rendőrnő, majd a fiatalember hitetlenkedő arckifejezését látva, hozzátette: – Megpróbálom érthetőbben elmagyarázni.
Az asztal lába mellé helyezett aktatáskájából előhúzott egy üres papírlapot meg egy tollat. Aztán mindjárt fel is rajzolt a lapra egy aprócska pontot.
– Tegyük fel – mondta –, hogy ez itt egy pont az időben, azaz egy pillanat. Az egyik pillanatból a másikba való jutást hívjuk mi az idő folyásának. De, mint már mondtam, a kvantummechanika szerint a világ valószínűségek alapján működik. Tehát annak, hogy elhagyjuk a jelenlegi pillanatot a következő kedvéért, nem csak egy, hanem számtalan módja van.
Péter közelebb hajolt az asztalhoz, és összeráncolt homlokkal figyelte, amint a nő több vonalat is húz az általa pillanatnak nevezett pontból kiindulva. Az ábra most úgy nézett ki, mint valami legyező.
– Látja? – folytatta a rendőrtiszt egyre növekvő lelkesedéssel. – Ezek a vonalak mind lehetséges utak a következő pillanathoz. Mindegyiknek megvan rá az esélye, hogy bekövetkezzen, sőt a párhuzamos univerzumok elmélete értelmében mind be is következik. Eszerint minden egyes időpillanatban maga is, én is és mindenki más a világon végtelen számú példánnyá osztódunk, hogy aztán végtelen számú életet éljünk meg. Ezek az univerzumok viszont elkülönülnek egymástól, így az egyes emberek csak egy bizonyos változatot képesek érzékelni a végtelen lehetőségek közül. Ezt az egyet nevezzük mi szaknyelven az adott illető idővonalának, ami kívülről nézve valóban olyan, mintha előre megírták volna. Igazából a véletlen választotta ki a számára…
– Rendben – húzta el a száját Péter. – De még mindig nem értem, mi köze van ennek az én tervemhez.
– Egyszerű – mondta a nő. – Ha felvázolnánk egy átlagos ember idővonalát az élete végén, úgy valóban egy lineáris vonalat kapnánk. Ez viszont nem igaz az időutazókra. Ők ugyanis nemcsak az időben, de a párhuzamos univerzumok közt is utaznak. Amint bevette a kapszulát, maga elhagyta a saját idővonalát, és egy másikban kötött ki. Egy olyanban, amely nagyrészt hasonlított az eredetire. Csak apróbb eltérések mutatkoztak…
– Például, hogy melyik számnál áll meg a golyó a rulettban? – vetette közbe Péter, aki kezdte kapiskálni a dolgot.
– Pontosan! – bólintott a vele szemben ülő rendőr. – A legtöbb idővonal nagyon hasonlít egymásra. A nagy valószínűséggel bekövetkező dolgok a legtöbben meg is történnek. De az olyan kis eséllyel bíró jelenségek, mint amilyenekre a szerencsejáték épül, szinte mindegyikben eltérőek. Az időutazó szakmában nagy alapigazság, hogy ami egyszer megtörtént, nem biztos, hogy még egyszer bekövetkezik, ha visszautazunk a múltba. Elég egy aprócska behatás, és már ki is siklottunk az általunk jól ismert idővonalból…
– Értem – bólintott Péter fáradtan. – Tehát ezt elszúrtam.
– Valóban – értett egyet a nő. – Tudja, az időutazás segítségével rengeteg disznóságot lehet elkövetni. A szerencsejátékon való nyerészkedés azonban nem tartozik ezek közé…
Egy perc erejéig kínos csend ereszkedett a rendőrségi kihallgató szobára. A szőkésbarna nyomozó befejezettnek tekintette a magyarázatot, így hát hallgatott, Péter pedig olyannyira szégyellte magát saját óvatlansága és ostobasága miatt, hogy képtelen volt megszólalni…
Aztán hirtelen kinyílt a helyiség ajtaja, és két egyenruhás altiszt lépett be rajta.
– Elnézést, főhadnagy – mondta az egyikük –, de parancsot kaptunk rá, hogy a gyanúsítottat a fogdába szállítsuk.
– Persze, semmi baj – mondta a nő. – Csak még egy kérdést engedjenek meg.
Péter, akit már közrefogott a két egyenruhás, meglepetten nézett a nyomozónőre, akinek az arcán most először vett észre némi érdeklődést.
– Maga csöppet sem hasonlít azokra az alakokra, akikkel a munkám során a legtöbbször dolgom akad – fordult a fiatalember felé a rendőrtiszt. – Elárulná, hogy miért is tette azt, amit?
Péter szinte azonnal felelt. Hisz mi értelme lenne titkolni?
– Mint sokakat, a Nagy Válság engem is elkeseredett lépésre késztetett – vonta meg a vállát. – Tudja, bróker vagyok… Vagyis voltam… Volt egy kis tőzsdecégem. Nem nagy, éppen csak akkora, hogy tisztességesen megéltem belőle. A Válság persze pillanatok alatt tönkretette. A legtöbb ügyfelem pénzét még meg tudtam menteni, de jó páran maradtak, akiknek minden vagyona elszállt az én hibámból.
– És ezért vállalkozott erre? – rándult meg a nő egyik arcizma. – Vissza akarta szerezni az ügyfelei pénzét?
– Nem értem, mi ezen a meglepő. – Péter hangjában némi sértettség bujkált. – Az én ügyfeleim nem milliárdosok, akiknek meg sem kottyan pár millió elvesztése. Ezek egyszerű, középosztálybeli emberek, akiknek volt egy kis pénzük, amit befektethettek, és akik most a tönk szélén állnak miattam… Az én helyemben, azt hiszem, maga is megpróbált volna segíteni rajtuk… Akár törvénytelen úton is…
Újabb kínos csend következett. A szoba falai között szinte tapintani lehetett a fiatalember szavai által okozott feszültséget. Mind tisztában voltak vele, hogy valami nagyon nincs rendjén ezzel a világgal…
– Nos, értem – mondta a nyomozó halkan, majd intett az altiszteknek, hogy elvezethetik Pétert. – És sajnálom…
Az ajtó becsukódott a három férfi, a két rendőr és a fiatal bróker mögött. A nő magára maradt a nyomasztó helyiségben. Szétszórtan, el-elkalandozó gondolatokkal látott neki, hogy visszapakolja az asztalon heverő aktákat és jegyzeteket a táskájába. Akárhogy is nézte, nem titkolhatta el maga előtt, hogy tényleg sajnálja ezt a fiatalembert. Igaz, ő csak a munkáját végezte, amikor letartóztatta, de ennek köszönhetően a bróker hosszú hónapokra börtönbe kerül, s mikor kiszabadul, nincstelenül, egy szál magában marad majd. Hiszen minden pénzét feláldozta azért, hogy másokon segítsen!
A nyomozónő szerette a munkáját, és hitt is annak fontosságában. Ám ezúttal azt kívánta, bárcsak egy olyan idővonalban élne, melyben ma este nem megy a kaszinóba és nem botlik bele Péterbe, hogy szánt szándékkal kisiklassa őt a saját idővonalából, melyben talán lett volna esélye nyerni a játékban. Bárcsak ne tette volna!
De aztán elhessegette a gondolatot. Fölösleges a múlton rágódni, mondta magának, ebben a szakmában egyenesen káros. Hiszen már nem tehet semmit…
Ami egyszer megtörtént…
4 Responses to Dénes Gergő: Ami egyszer megtörtént…
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Erőltetett, nagyon kiagyalt időutazós történet. Túl van bonyolítva, nem egészen világos, hogy hol és hogyan csúszott félre a terv. Hosszasan magyarázza ugyan, de mégsem világos, így nem ül a poén.
B.K.K.
Vannak altruista emberek, csak róluk nem lehet izgalmas történeteket írni. A Dallas sem lett volna hosszú sorozat a gonosz nélkül. Ez a történet meg túl lett magyarázva, és még erkölcsi felhangok is lettek belegondolva, de könnyen feledhető.
V.L.
Érdekes írás, csak túl hosszú, kissé túlbonyolított, és nincs igazi konfliktus, harc, vagy gonosz. Kissé untam.
A harmadik mondatban már meg is töri a nézőpontot. Nem értem, hogy ennyire alap írástechnikai hibával hogyan kerülhet ki egy szöveg? Ennyire “rossz” volt a felhozatal? Vagy legalább közlés előtt átdolgozásra vissza kellene adni a szerzőnek. Ha nem érti, legalább 3 féle helyen elolvashatja, hogyan kell tartani a szemszöget. Számomra az ilyen szerző nem igényes, ami pedig az írói munkához elengedhetetlen.
a novella sebessége ott élvezhető, mikor beszélget a rendőrnővel.
kár, hogy megmagyaráznak mindent, az olvasónak nem marad semmi “döbbennivaló”.
a noir-os festegetés lelassítja a novella ritmusát. [megfekteti]
a végére én raktam volna egy olyan csavart, hogy a rendőrcsaj megy vissza és kisiklatja eredeti önmagát és ellovagolnak a fickóval a naplementébe :))
egy tőzsdeügynök meg cseszik az ügyfelei pénzére.
ez maga a scifi, h más pénzéért aggódik..
ez a cselekvési motor elég idegesítő benne.