Kop, kop, kop…
Minden Xénával kezdődött…
Xénáról valószínűleg mindenkinek a harcos hercegnő jut eszébe, de ő a macskám. Amit a kedves párom talált az utcán, hozott haza és nevezett el, ám ettől még ugyanúgy az enyém is. Fizettem az oltásait, az ivartalanítását, a chipezését, veszem a drága macskakaját, cipelem a nyavalyás almát, takarítom a piszkát (hú, ne tudják meg, mekkora és milyen büdös kábelt tud fektetni egy ilyen apró jószág!)… King írta valamelyik sztorijában, hogy a legnagyobb kibaszás, amikor egy kisállattal lepik meg az embert: „Nézd, kapsz tőlünk egy édi szerkezetet, ami az egyik végén eszik, a másikon tojik és legalább tíz évig fog működni!” Na, én is valami hasonlót éreztem, amikor beállított édes egyetlenem a csöppséggel üdvözült mosollyal az ajkán: „Most nézd meg, hát nem aranyos? Mint egy kis béka!”
Xéna “teknőctarka” házimacska, nincs rajta semmi extra. Én sokáig Frankienek hívtam Frankenstein után, mert úgy néz ki, mintha különböző testrészekből toldották volna össze, vannak rajta fekete, fehér, cirmos és vörös foltok… “Apósom” szerint olyan, mint egy kis tehén, úgyhogy ő következetesen Bocinak szólítja, párom nagyfia Kupaknak nevezi, amióta rájöttünk, hogy az a kedvenc elfoglaltsága, kupakokért szaladgálni, páromnak meg továbbra is Béka, hiába veszekszik velünk, ha másképp szólítjuk: „Van neki rendes neve: Xéna! Ugye, te kis béka?”
Egyik nap azzal szembesültem, hogy szürke. Mármint… Hogy eltűntek a vörös foltok róla; beszürkültek!
Xéna minden reggel óraműpontossággal, hétkor ébreszt minket követelve a jussát. Kedvesem kel hozzá, ez az ő reszortja.
– Nyáu-nyáu-nyáu – szokott ilyenkor beszélgetni vele újabb és újabb nevekkel illetve: – Mi van Cic-mic-mic, éhes vagy?
Ahogy én is kibotorkáltam a konyhába, hogy elrágcsáljak egy almát, vagy egy répát, azonnal láttam, hogy valami nincs rendben a macskával.
– Veled meg mi történt? – hajoltam le hozzá és kezdtem vizsgálgatni a bundáját.
– Jézusom, van benne bolha? Ne idegesíts! – aggodalmaskodott rögtön az én drágám, és már kapta is fel a földről…
– Nem, csak kifakultak a foltjai, nem tűnt fel?
– Mi? Hol? – forgatta a kezei közt vizslatva elől-hátul, alul-fölül…
– A vörös! Most szürke. Ne mond, hogy nem látod?
– Jaj, jössz itt nekem a hülyeséggel, a frászt hoztad rám! – könnyebbült meg egyből. – Nincs is neked semmi bajod, igaz Macskafáni? – fúrta az arcát a bundájába. – Csak az apa bolondozik… Hülye! – nézett rám szúrós szemekkel, miközben visszaengedte az állatot, mert az már kezdett igencsak kepeszteni.
Nem akartam elhinni. Tudtam, hogy vaksi az én egyetlenem, de még színtévesztő is lenne?… Szerencsére épp akkor kászálódott elő a gyermek is a maga odvából, akit segítségül hívhattam:
– Figyelj, nem látsz valami furcsát a macskán? – állítottam meg.
– Nem – vetett oda egy pillantást és már ment is tovább.
– Nézd meg jobban! – kérleltem.
– Mi a fenét nézzek rajta? – türelmetlenkedett. – Vécéznem kell!
– A bundáját! Nem tűnik fel semmi? Milyen színű a háta?
– Vörös. Nem értem, mi bajod van? Mit szívatsz minket?
– Ja, most már tényleg befejezhetnéd! – kelt a védelmére az anyja.
Néztem a macskát, ahogy ropogtatta a tápot, és az bizony szürke volt. Egészen megváltozott a karaktere tőle, mintha nem is a mi Xénánk lett volna. De ezek szerint ezt csak én láttam. Nem a macskával történt valami, hanem velem! Gyorsan pislogtam párat, de semmi nem változott; Xéna valaha vörös foltjai számomra továbbra is szürkék maradtak. Színvak lettem! Sietve körbehordtam a tekintetem, de a padló sárga volt, a fali dekoráció élénk kék, a konyhabútor fakó rózsaszín, a fellógatott paprika szép piros, a szivacs a mosogató szélén zöld, ahogy a mosogatószer is… Csak a macska szürkült be.
– Mit keresel? – kérdezte a párom látva, ahogy forgolódom.
– Semmit… – motyogtam, majd kisomfordáltam a fürdibe, ahol végzett a kölyök.
A vizeletem sárga volt. Ha a kedvesem látta volna, leteremt, amiért nem ittam eleget, mert szerinte egy egészséges vizeletsugár színtelen, de én örültem neki. A kilépő piros volt, a szemetes kék, a törölköző zöld, a radiátor ezüst, a zuhanyfüggöny lila, bordó, piros… Nem, a szememmel minden rendben, de… Elképzelhető, hogy csak egy bizonyos színre lettem vak? A macskabunda vörös árnyalatára?…
Xéna jött be utánam és ejtett a földre egy kupakot, hogy játsszam vele; rózsaszín.
– Vitte a kupakot, játsszál vele! – figyelmeztetett kintről a lelkiismeretes anyuka.
– Hogyne drágám! – óbégattam vissza és már hajoltam le azért a kurva kupakért…
A szürke foltok a szemem láttára nyerték vissza eredeti, vörös színüket. Mint amikor egy bedugult fül kipukkan, s az addig tompa hangok tisztán jutnak el az emberhez, csak ez valahogy látványban.
A felismerés ijesztő volt!
Mindig is furcsa dolgok történtek velem az életben, ezt a barátaim jól tudják. Soha, egyetlen pillanatra nem voltam magányos, mindig akadt partnerem, jött magától, nem kellett keresnem. Akárhová költöztem, mindig lett azonnal munkám, nem kellett keresnem. Semmit sem szeretek jobban, mint olvasni és mit ad Isten? 25 éve olyan munkát végzek, amivel semmi más dolgom, mint olvasni. Szerencse lenne? Véletlen?… Nemrég kimentünk Németországba. Csak úgy. Egy hétre volt szállásunk egy panzióban. Egy hét alatt találtam albérletet. A szomszéd utcában. Igaz, bútorozatlan volt, de egy hét alatt azt is berendeztem. Egy lomtalanításon mindent megtaláltam, keresnem sem kellett fotelt, ágyat, komódot, tévét, vitrines üvegszekrényt, íróasztalt, kávéfőzőt, mikrót, szőnyeget, porszívót… Egy hétre rá lett munkám négy metrómegállónyira, ahová úgy rángattak be és azonnal felvettek, de nem ez a lényeg, hanem hogy a párom egy mukkot nem tud németül, csak franciául, mégis találtam neki melót egy francia családnál… Mindenki azt mondta, rohadt mázlisták vagyunk, hogy “burokban születtünk”, figyel ránk az őrangyalunk… Persze, mert csupán ennyiről tudnak, de ez csak a jéghegy csúcsa! Ha tekerek és majd lefagy a kezem, biztos, hogy találok egy pár kesztyűt, ami pont jó rám. Ha úgy indulok el otthonról, hogy nem volt időm kaját csinálni, mert elpofáztam az időt, a melóhelyen tutira vár valaki egy doboz sütivel… Sem előtte, sem utána nem fordul elő ilyen, csak akkor, amikor erre égető szükségem van. Mintha a vágyaim materializálódnának! Véletlen? Egy orvosi szike a bringaút kellős közepén?… Lehet. De pont akkor, amikor egy speciális munkához van rá szükségem? Ne már… Most karácsonyra egy robotporszívót szántam a páromnak. A legolcsóbbat, mert nekem még az is rohadt drága. Végignéztem az összes műszaki boltot, ám lemaradtam róla. Ott átkozódtam, hogy most mi a francot csináljak, már megígértem, várja, de nem tudom megfizetni a drágábbat… Aznap a postán adtam fel egy levelet, ahol is a földön észrevettem egy sorsjegyet. Valaki elejtette. Miután lekapargattam, mit gondolnak, mekkora összeget nyertem vele? Pontosan annyit, amennyi az olcsóbb és a drágább porszívó árkülönbözete…
Szóval régóta tapasztalom, hogy különös erők munkálkodnak körülöttem, de csak a macskám színeváltozása tudatosította bennem, hogy valami nincs rendben.
Xénával kezdődött minden és azóta is figyelem…
A hibát a rendszerben.
Ébredj Neo!
2 Responses to Dushan Lechky / Mad Artson: Kop, kop, kop…
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Vicces és félelmetes egyszerre…
Stílusa olvasmányos, nyelvezete színes, gazdag, történetvezetése világos.
( A felesleges nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket könnyen ki lehet venni belőle…Az csak javítana rajta.) A címadás fantáziátlan.
B.K.K.
Szerencsére nem nagyon hosszú, bár néha úgy érzem a szerző kicsit túlcsavargatta. Csak egy kérdés! És ha én nem látom a Matrix-ot?
V.L.
Elolvastam. Nem is lenne rossz, a stílusa tetszett, de a történettel azért volt néhány alapvető problémám. Rendben, hogy a mátrixra akar utalni, vagy arra, hogy álomvilágban, egy programban, vagy ilyesmiben él a szereplő, de nem derül ki, hogy pontosan mit is szeretne sejtetni. A Mátrixban pont az volt a pláne, hogy mindenki nyomorult bizonyos szempontból, mert az emberek a saját fájdalmukon keresztül élik meg a valóságot, ahhoz kötik. Ezért is nem egy tökéletes világba helyezik az embereket, mert azt nem hinnék el. Ha egy börtönről írja ezt a történetet, akkor az miért próbálja leleplezni magát azzal, hogy minden helyzetben kisegíti a szereplőt?
Volt még egy szó, ami megütötte a szemem olvasás közben, a “fürdibe”. Egy családapa szájából furcsán hatott, inkább egy kamaszlányhoz illene.
Köszönöm az írást!