Meghackelt jövő

Az emberi agy igencsak rejtélyes szerkezet. Lényegében egy szuperszámítógép és egy óriási adatközpont hatékony elegye. Elektromos impulzusok szövevényes hálózata. Sok időbe telt, míg úgy-ahogy kiismertük működését és képességeit. A második évezredünk első századának végére igencsak felgyorsultak az események. Teret nyertek a közösségi hálózatok, a virtuális személyazonosítók, és az egyre modernebb virtuális, úgynevezett okos eszközök, mígnem képessé vált a tudomány, hogy magát az emberi testet is közvetlenül összekapcsolják a felhasznált technológiával. Az agyakba ültetett nano-szondák hatalmas áttörést jelentettek és elképesztő lehetőségeket nyitottak meg. Mindenki érezte, hogy egy új korszak küszöbére érkezett a világ, azonban, ahogy az már lenni szokott a lehetőségekben rejlő veszélyeket nem mérték fel eléggé. Egy olyan világban, ahol az információ hatalom, a hatalom pedig nem jelent mást, mint befolyást mások felett, ott nagyon nem mindegy ki képes beférkőzni az emberek gondolataiba. Amint az új eszközök új felismeréseket szültek, a világ hatalmi-szférájában is megkezdődött a versenyfutás, ki tud előbb olyan technológiával előállni, ami hatékonyan tudja befolyás alá vonni az emberi elmét.

– Menj arrébb! Nem hallod? Így én nem látok semmit!

– Jól van, várj már egy kicsit! Ne furakodj, hallod! Csak befejezem ezt a parancssort. Kész. Na, ezt figyeld! – és lenyomta a csuklóját körülvevő ezüstös karkötők által a retinája elé vetített holografikus billentyűzet enter gombját. Ez a fajta technológia hivatalosan még igencsak újdonságnak számított, ám amit ők viseltek még ehhez mérten is futurisztikusak voltak. Egyedileg tervezett, csúcsminőségű prototípusoknak tűntek, így aztán még inkább elütöttek viselőiktől. Mindkét karperec finoman rásimult viselőjének bőrére, ezüstös peremük alól, szemmel alig látató szálak ágaztak ki, melyek követték a kezek finom izmainak és inainak vonalát. Ezek segítettek a virtuális gépelésben. Maguk a karperecek óraszerű kijelzőkkel voltak ellátva, melyről informálódni lehetett az elérhető hálózatok jelerősségéről, a szerkezet által használt bioelektromos áram töltöttségi szintjéről, és igen, az időt is megtudhatta róla az ember. A szerkezetek processzora azonban a feji implantokon keresztül közvetlenül az agyból kapta a parancsokat, ami a jelenleg forgalomban lévő eszközök szintjén elképzelhetetlennek tűnt. Implantja persze manapság már mindenkinek volt, legalább is a technikailag fejlettebb régiókban, hiszen sokkal könnyebbé tették a mindennapokat. Lényegében a közösségi hálózat idegi kapcsolatai voltak. A hálózat pedig a nap minden percében ellátta használóit megannyi fontos információval a közlekedésről, időjárásról, egészségi állapotukról, vagy épp online ismerőseik fellelhetőségéről. Csak lekérték a hálózati applikációs store-ból a kívánt elemet bármely hordozható okos eszközükön keresztül. Az információk megjelenítése pedig a látóidegekhez kapcsolódó nanobotok és egy különleges kontaklencse segítségével történt, ami a régen elavult kijelzőket és az ormótlan szemüvegeket váltotta ki. Viszont az agy szoftveres használata, és a direkt virtuális kapcsolat létrehozása elvileg még csak megvalósítandó ötletként létezhetett volna. Ez lehetne minden hacker álma, mégis, két fiatal utcagyereken voltak eme technikai csodák. A lány, tizenöt, ha lehetett, korához képest is vad tekintettel és vállig érő, kócos, sötét hajjal. Bátyja valamivel idősebb, de tizenhétnél ő sem lehetett több. Mindketten vékonyak és csapzottak voltak, igazi vadócok. Egy kis sikátort tűntettek el éppen, London központi úthálózati adattárból. Az így küldött frissítést megkapta minden arra járó, akiknek szaruhártyára vetített kijelzőjük ezek után már nem a sikátort, hanem egy falat mutatott a helyen. Ügyes trükk, bár pár percnél tovább nem tudták volna fenntartani az illúziót, de addig is kedvükre szórakozhattak. Például a közösségi háló feltörésével, lekérték az arra sétálók adatlapját, melyen át a felhasználó megjelenését is átírhatták. Mivel a fejlettebb országokban már szinte mindenki rá volt kapcsolódva a hálózatra, így ott elég volt virtuálisan megválasztani a megjelenést, amit a link szétküldött a hálózaton. Hogy ez mire jó? Például egy nőnek csupán pár pillanatba telt az aktuális smink kiválasztása, amit nap közben, bármikor alkalomhoz illővé variálhatott. Persze csak, ha néhány idegesítő hacker kölyök nem piszkál bele a programba, és változtatja gondosan megválasztott szolid sminkjét bohócmaszkká. Ők pedig pontosan ezt tették, méghozzá szédítő sebességgel. Úgy törtek át a rendszerek biztonsági falain, mintha ott se lettek volna, és már kész is volt a bűvészmutatvány, mely harsány nevetést váltott ki több járókelőből, és rémült sikoltozást a kiszemelt áldozatból.

Sora még szívesen fokozta volna, de bátyja Yu úgy döntött elég volt mára, és ilyenkor nem tűrte az ellentmondást. Amúgy is féltette testvérét, mert úgy tűnt minden alkalommal egyre mélyebbre merül az ismeretlen virtuális közegben.

Apjuk mérnök és feltaláló volt. Tehetségét egy óriásvállalat szolgálatába állította, de legújabb ötleteit néha otthonában fejlesztgette. A karkötők voltak utolsó munkái, de nem fejezte be, még nem voltak tesztelve. Halála után először kényszerűségből használták, majd hogy túléljenek, később viszont elkezdték egyre jobban élvezni. Sora még túl fiatal volt, Yu viszont, ahogy érettebbé vált, vagy talán azért, mert felelősséget érzett húga iránt, felismerte a szerkezetben rejlő veszélyek kezdeti jeleit. Félt, hogy függőjévé válnak, vagy ami rosszabb, egyszer majd nem lesznek képesek visszatérni a valóságba, így mindig ügyelt, hogy néhány percnél többet ne használják eszközeiket. Megragadta hát húga karját és visszarántotta a cybertérből a valóságba. Az is keltett egy kisebb megdöbbenést a járókelőkben, mikor a fal hirtelen eltűnt, de addigra a két gyereknek már nyoma sem volt.

Kicsivel később, ahogy London belvárosának utcáit rótták, eléggé megéheztek. Becsaptak egy étel automatát, hogy két adaggal többet számoljon fel a vásárlók után, amit persze ők fogyasztottak el. Így élték a mindennapokat, kisebb csalásokból, lopásokból tartották fenn magukat. Édesanyjuk már rég meghalt, így két éve teljesen egyedül maradtak, és csupán egymásra számíthattak. Apjuk szörnyű balesete után csak azok a prototípusok maradtak, amiket még otthon készített, és melyekkel elkövették első kényszerű bűncselekményüket is, mikor behatoltak a gyámhatóság emberének tárolójába és kitörölték a saját adatlapjukat. Aztán megszöktek. Különben valószínűleg elválasztották volna őket egymástól, ezt pedig ők senkinek nem engedték volna. Szerencsére Yu hamarosan nagykorúvá válik majd, és akkor talán nem kell tovább bujkálniuk.

Behúzódtak egy raktárépületbe, hogy nyugodtan megebédelhessenek, mikor egy hatalmas csattanás zengett végig a környéken. Mindketten kiszaladtak, hogy megnézzék mi történt.

Egy elegáns fekete autó csapódott az épületbe. Az utastérben csak egy nő ült, jól láthatóan már holtan. Yu azonmód eltűnt volna a környékről is, hogy mire a rendfenntartók ellepik a helyet, ők már messze járjanak, ám Sora addigra már félig bemászott a kocsiba.

– Mégis mi a frászt csinálsz?

– Nyugi már, csak körülnézek.

– El kell tűnnünk innen. Gyere ki, de azonnal!

– Ne parancsolgass nekem! Van egy ötletem.

– Csak azt ne! A te ötleteidre mindig ráfázunk.

– Ugyan már, hát nem látod? Ez lehet a nagy dobás, amire vártunk.

– Miféle nagy dobás? Ez itt egy halott nő! Mégis mit akarsz vele, kifosztod?

– Dehogy, te hülye. Lerí róla, hogy pénzes buksza. Mindjárt lekérem az adatait. Látod, mondtam én. Egyszerű a dolog, mint az egyszeregy. Még hasonlít is rám, mondjuk. Csak igazítok kicsit a megjelenésemen, egy kis smink meg frizura, aztán kicseréljük az adatlapján a képét az enyémre. Mire kiérnek a zsaruk, már én leszek ő, és mivel megúsztam a balesetet, egyszerűen elsétálok. Szépen megfúrjuk a számláját, aztán újra baleset éri a hölgyet. Visszacseréljük az adatokat, ők meg megtalálják a hullát. A pénz meg valahol út közben eltűnik, senki se fogja keresni. Egyszerű.

– Ez egy agyrém. Tuti bukás.

– Dehogy, csak segíts már! Rejtsd el a testet, én meg intézem a többit. Nem lesz gond. Ha meg mégis, te majd úgyis kimentesz. Na, gyerünk, már alig van időnk!

Yu-nak kicsit sem tetszett a terv, de tudta, hogy képtelen lesz lebeszélni húgát a dologról, jobban teszi, ha segít. Kihúzta a nőt. Sora gyorsan átvette a ruháit, a megjelenését is átfazonírozta, és lám már valóban hasonlított valamelyest az áldozatra. Bár volt köztük legalább tíz év, de a smink, a magas sarkú és a virtuális ügyeskedés megtette a hatást. Közben feltörték a rendszert és kicserélték a fotókat. Ez persze illegális, ráadásul azonnal le is buknak vele, amint olyasvalakivel találkozik Sora, aki tényleg ismerte ezt a Nicole nevezetű fiatal nőt.

Szerencsére pont végeztek minden előkészülettel, mire a hatóságok megérkeztek. Yu biztonságos rejtekéből végignézte, ahogy kisegítik kishúgát a roncsok közül. Egész jól játszotta a szerepét, sínen volt a dolog, de aztán beütött a krakk. Túl szép is lett volna, ha nem jön közbe semmi. Megjelent másik két fekete, sötétített üvegű jármű, amikből öt marcona testőr szállt ki. Nyilvánvalóan Nicole-ért jöttek, az ő emberei, szóval itt a vége, hiszen ők minden bizonnyal ismerték és átlátnak az álcán. Yu dühödten szidta magát, no meg Sorát, amiért belerángatta ebbe a hülyeségbe, de muszáj volt tenni valamit. Kapkodva behatolt a testőrök személyi anyagába. Szerencsére ezek külső tárolókkal voltak megpakolva, vagyis az emlékeik egy részét már a hálózatra mentették. Több biztonsági cég csinálta ezt, úgy használva az embereiket, mint élő megfigyelő-kamerákat. De pont emiatt lehetősége nyílt belépni közvetlenül az agyukba. Ilyet még ugyan soha nem csinált, de nem várhatott jobb ötletre. Az emberi elme nem olyasmi, mint a hálózat, annál sokkal összetettebb, zavaros és értelmetlen adathalmazként látta. Egyszerű dolgokkal kezdett. A szemekből érkező impulzusok rá voltak kötve a hálózati adattárra, így azt könnyen megtalálta. Először is megpiszkálta a látó idegeikhez kapcsolódó nanobotokat, majd az emlékeikhez is hozzá írt néhány sort. Nem tudhatta milyen hatással lesz mindez rájuk. Lehet, nem történik semmi, vagy lehet most sütötte ki öt ember agyát, de talán épp mentette meg a húgát. Lélegzetvisszafojtva várta mi történik. Kicsit messze volt tőlük, ám úgy tűnt, Sora nem lepleződött le, viszont nem is a terveik szerint alakultak a dolgok, mert a testőrök, ellentmondást nem tűrve, bepakolták húgát az egyik autóba. Yu megint gyorsan cselekedett, előbújt rejtekéből, igazított megjelenésén és az adatlapját is meghamisította, így jelenleg aki ránézett úgy azonosíthatta, mint egy rendőrnyomozót. Ezután csatlakozott a csoporthoz.

– Elnézést uraim! Yuzaki hadnagy vagyok, én foglalkozok ezzel az üggyel, és ha megengedik, lenne néhány kérdésem a kisasszonyhoz.

– Én Hill asszony biztonsági kísérője vagyok. Azt a határozott utasítást kaptam, hogy minél hamarabb vigyem haza a hölgyet. A férje már nagyon aggódik miatta.

– Megértem, de fontos lenne az ügy tisztázása érdekében, hogy addig tudjak beszélni az áldozattal, amíg még frissek az emlékei.

– Sajnálom, az utasítás szerint a hölgyet azonnal haza kell szállítanom, ott természetesen bármikor a rendelkezésére állnak majd.

– Ez esetben megengedné, hogy önökkel tartsak?

– Nincs kifogásom ellene.

Nem volt nagy eredmény, hiszen így már nem csak Sora, de ő maga is csapdába került, mégse hagyhatta, hogy szem elől veszítse húgát. Biztonságban, vagy bajban, de együtt kellett maradniuk. A két jármű gyorsan suhant a város utcáin, majd behajtottak az egyik toronyház magángarázsába. Amíg a liften felfelé tartottak, a testvérpár egymástól alig egy méterre titokban üzeneteket váltottak a hálózaton keresztül.

– Sajnálom – kezdte Sora.

– Ötletek?

– Elviszem a balhét. Lépj le!

– Ez nem opció. Van egy tervem.

– Mi?

– Behackelek a fejükbe. Egyszer már sikerült. Ha megzavarodtak, fuss!

– Őrültség! – tiltakozott, és hogy kiemelje mennyire megrémítette az ötlet, óriásira nagyította üzenete betűit.

– Csak csináld! És maradj életben! – vágott vissza kérlelhetetlenül fivére.

Kinyílt a liftajtó, méghozzá egy magánlakosztály emeletén. Bent a kényelmes, bár meglehetősen túldíszített szoba végében egy középkorú termetes ember bámult ki falat-betöltő panorámaablakán. Szivarja ott füstölgött íróasztalán. Yu-t finoman megkérték, hogy az előtérben várakozzon, míg Sorát előrekísérték.

A nagy ember a nélkül kezdett bele, hogy megfordult volna. Bizonyára túl sok maffiafilmet nézhetett életében, mert az egész jelenetet áthatotta a mesterkéltség.

– Életben maradtál! Valaki nem végzett jó munkát. De tudod mit? Örülök. Nem lett volna fer, ha úgy halsz meg, hogy nem is tudod, milyen fájdalmat okoztál nekem. Kiemeltelek a középszerűségből, szerettelek, elhalmoztalak minden földi jóval, te pedig cserébe elárulsz engem, és szétteszed a lábad mindenféle jöttmentnek.

Ekkor közelebb lépett hozzá az egyik testőr, és elmondta, hogy jött velük egy nyomozó is. Messze voltak ezért nem kellett aggódnia az elhangzott szavak miatt, de ha egy rendőr szimatol az sosem jelent sok jót. Erre a fordulatra nem készült fel, ki is esett a szerepéből, ezért hát megfordult, hogy felmérje a terepet, ám a meglepetés még csak ezután következett.

– Mi a redvás franc folyik itt? – förmedt a hozzá legközelebb álló emberére – Ki ez a kis ribanc?

Szeme végigpásztázta a szobát és az előteret, felmérte a két idegent, és rögtön megállapította, hogy a kiskorú Yu annyira sem lehet rendőr, mint a nagyanyja. De mire reagálhatott volna már késő volt. Yu már a monológja kezdetén elkezdte a hackelést. Sajnos a mogul adatlapja nagyon jól volt titkosítva, ráadásul a hálózathoz is csak minimálisan csatlakozott, vele értelmetlen lett volna próbálkozni. Ellenben a többieknél működött a varázslat. Létrehozott néhány szellemképet, mintha csak fegyveresek lepték volna el a szobát, és zajokat kreált, amik még jobban összezavarták az őröket. Mire a nagy ember kiadta a parancsot, hogy fogják le a két betolakodót, az emberei már azt sem tudták, melyik támadót vegyék célba előbb. A zűrzavar előtti pillanatban már csak egy mondat volt tisztán kivehető.

– Sora, fuss!

A biztonságiak pillanatokig csak össze-vissza lövöldöztek, míg főnökük az asztala mögött keresett fedezéket. Aztán magukhoz tértek az emberei, de nem kaptak dicséretet őrjöngő munkaadójuktól. Bár felbőszült, de nem volt ostoba. Nem tudta pontosan ki volt a két kölyök, de a trükk, amit előadtak, illetve, ahogyan azt elérték, felébreztette kapzsiságát. A médiában és a kereskedelemben volt érdekelt, no meg néhány sokkal sötétebb ügyletben, mindenesetre meg voltak a megfelelő kapcsolatai, és jól tudta mit ér a cyber-korban egy olyan eszköz, amilyet a két kis vendége használt. Akarta őket, lehetőleg élve, ám ha úgy nem megy, a technológia a hulláikról is leszerelhető. Ezzel a paranccsal küldte hát utánuk az embereit. Majd a számítógépén keresztül rögtön hívta azt az embert, akiről biztosan tudta, bármit megadna egy ilyen árucikkért.

A liftet megbénítani az előzőekhez képest csupán ujjgyakorlat volt. Négy emelettel lejjebb ki is szálltak és bevetették magukat a lépcsőházba. Nem sok, talán ha másfél perc előnyük lehetett, és nyilvánvaló volt, hogy a földszinten már várná őket egy fogadóbizottság. A meglepetés ereje adta az előnyüket, de ezt a kártyát már kijátszották. Ki kellett találniuk valami újat. Behúzódtak egy üres irodába, hogy legyen idejük tájékozódni, és kitalálni valamit. Sora már fel is csatlakozott a hálózatra és szájtról szájtra szörfölt. Kiderítették ki is volt az a Nicole és kinek volt a felesége. Sejtették, hogy alaposan beletenyereltek, most már azonban tudták is. Az egész toronyház azé a bizonyos Gerard Hillé volt, akit már tucatszor fogtak perbe törvénytelen ügyletekért, zsarolásért, sőt egyszer még gyilkosságra való felbujtással is megvádolták, hiába. Egyszer sem ítélték el. Plusz, a vállalat belső megbízási kifizetései alapján, amit az adóhatóság rendszeréből szereztek meg, ezt a céget szoros kapcsolatok fűzték a kormányhoz is.

Sora szinte révületbe került a sok adat átnyálazása közben, az emberi agynak is megvannak a maga határai, és ő kezdte átlépni azokat. Yu közben a menekülésüket tervezte. Azt már kigondolta, hogy beindítja a tűzjelzőt, de ennyi még édes kevés lenne. A főbejáratot el is felejthetik, marad a parkoló. Kész is volt a terve. Kirángatta húgát az irodából miután megzavarta az épület elektromos rendszerét. A liftek leálltak, a fények kialudtak, és beindult az idegesítő tűzjelző sziréna. Lelopakodtak a garázshoz, miközben a több száz dolgozó próbált minél előbb kijutni az épületből. Persze az ajtóknál már ott állt az őrség és mindenkit alaposan átvizsgáltak, mielőtt bárkit is kiengedtek volna.

Számítottak rá, hogy nem olyan ostoba a két kölyök, hogy a főbejáraton át próbálkozzon, így a garázsból induló autókat is tüzetesen átvizsgálták. Azt egyszerűen fel se tudták fogni, hogy az ördögbe jutottak át rajtuk mégis. Márpedig saját szemükkel láthatták, amint egy már átvizsgált, és éppen elhajtó autó hátsó üléseiről vidáman integetnek nekik, legnagyobb megrökönyödésükre. Persze azonnal üldözőbe vették a járművet, de hiába nyomukat vesztették. Illetve nyomát vesztették annak az autónak, amit távozni láttak, de persze ez sem volt teljesen az, aminek tűnt. Ahogy az sem tűnt fel az őket üldözők közül senkinek hogy az egyik lépcsőlejáró ajtaja idő közben eltűnt, beleolvadt a falba. A szemfényvesztés sikeres volt, csak kellett egy éppen induló autó, amiből akadt néhány. Yu idő közben egyre inkább ráérzett a biológiai érzékek hackelésére. Mostanra nagyjából kitapasztalta, hogy az agy mely részében lévő nanobotokat kell aktiválnia a megfelelő eredmény eléréséhez.

Amint tisztává vált a terep előbújtak, és mint két félénk egér rohantak a kijárat felé. Már majdnem maguk is elhitték, hogy sikerült megmenekülniük, mikor lecsukódott a garázsbejáró rácsozata, csapdába ejtve őket. Majd előkerült maga Hill úr is, fegyverrel a kezében. Yu-ék megbújtak a garázsban maradt autók között, de tudták innen már nincs menekvés. Sora lélekben már kezdte feladni. Reszketve kuporodott le a hideg betonra, szemeit könnyek mardosták. Yu lenézett rá, és erőt vett magán. Nem volt erős, bár fiatal teste bizonyosan rugalmasabb, mint azé a rémes alaké, de könnyű volt felmérnie, hogy az esélyek még úgy is ellenük szóltak volna, ha üldözőjüknél nem lenne fegyver. Muszáj volt cselekednie. Sora kitalálta bátyja gondolatát. Fellépett a hálózatra, betört az elektromos rendszer vezérlésébe és a vészvilágítást is megbénította. Ezzel egy időben pedig minden az épület közelében tartózkodó felhasználó üzenőfalán, illetve a rendőrségnél, segélykérő üzenetet jelenített meg. Hírtelen vak sötét lett a garázsban. Mikor aztán közelebb ért ellenfelük, Yu behunyta szemeit, húga pedig egyszerre kapcsolta fel az összes lámpát. A hirtelen rátörő fény elvakította Hillt, Yu pedig minden erejét összeszedve nekiugrott. Megpróbálta fellökni a nagydarab embert, és kiütni a kezéből a fegyvert. Gerard Hill azonban nem véletlenül volt félelmetes ember, még beosztottjai körében is. Fiatal korától kezdve bokszolt, sőt amatőr bajnok volt régebben, így teste azonnal reagált, még egy ilyen váratlan helyzetben is. Ütése bár pontatlan volt, mégis a földre teremtette támadóját. Pár pillanattal később pedig a látása is kitisztult. Elégedett vigyora mindent elárult, ahogy a tekintetében égő gyilkos őrület is. Nem szólt, nem humorizált, csupán ráemelte fegyverének vészjósló csövét első áldozatára. Sora még mindig a hálózaton próbált segítséget kérni, fivére azonnal elé ugrott, testével védve őt. Lövés dördült, egyetlen morajló döbbenet. Yu összerezzent, félt kinyitni a szemeit, de erőt vett magán. Még mindketten életben voltak, ellenben Gerard Hill holtan rogyott össze, és úgy omlott rá a betonra, mint valami kőtörmelék. A garázs túlsó végéből egy őszes halántékú, hajlott korú, ellenben megnyerően jólöltözött úriember közeledett, akit két oldalról kommandósok kísértek. Egyikük puskájának csövéből még jól láthatóan gomolygott a fehér füstpamacs. A gyerekek nem tudták mi jöhet még, mindezek után. Ám az úriember meglepően kedvesnek bizonyult.

– Semmi baj, gyerekek. Most már nincsen semmi baj. Gyertek, álljatok fel! Nem maradhatunk itt, mert sok kérdést tennének fel nekünk, igen kellemetlen emberek. Fent vár egy helikopter, ha velem jönnétek. De nem kényszer, el is mehettek, ha akartok.

– Kicsoda maga?

– Nos, én a brit hírszerzési minisztérium egyik vezetője vagyok, bár a nevem nem hinném, hogy mondana nektek bármit is. Ezen kívül, vannak érdekeltségeim bizonyos politikai körökben, szerte a kontinensen. De fogalmazhatunk úgy is, olyasvalaki vagyok, aki a hasznotokat vehetné, és aki megvédhet benneteket bárkivel szemben. Lenne egy ajánlatom a számotokra, olyan, ami biztosan kedvetekre való lesz.

– És mégis, honnan szerzett tudomást rólunk?

– Néha sajnos olyan embereket is ismernem kell, akiket nem kedvelek, sőt egyenesen söpredéknek tartok – tekintete közben a kihűlő félben lévő testre kalandozott, jelezve mondandójának lényegét.

– Értem. Pontosan mit akar tőlünk? Miféle ajánlatról lenne szó?

– Fiam, én a jövőt ajánlom nektek. Ez már a cyberhálózatok kora, olyan új technológiák készülnek piacra lépni, melyek megváltoztatják a jövőt. Képzeljétek csak el, nem lesz több bűnözés, szükségtelen halál, éhezés és nélkülözés. Veletek sikerülhet, sőt sikerülni fog. Cserébe pedig, mindent megkaptok, amire valaha is vágytatok. Otthont, biztonságot, pénzt, a legmodernebb eszközöket, és garanciát, hogy soha senki nem választhat el titeket egymástól. Csak gyertek velem.

Yu lenézett húgára, akit alig volt képes magához téríteni. Eddig azt tapasztalta nem bízhat igazán senkiben, de az ajánlat túlságosan is csábító volt. Hinni akart, megbízni váratlan jótevőjükben, hogy lekerüljön végre túlélésük felelősségének nehéz terhe a válláról. Így legalább Sora is megfelelő ellátást fog kapni. A döntés egyértelműnek látszott. Elindultak hát az öreget követve egy új, egy jobb élet reménysége felé. Telve jó szándékkal, reményekkel, ám még túl fiatalok, és túl naivak voltak ahhoz, hogy meglássák a negédes szavak mögött megbújó csapdát. Valóban hitték, hogy majd megváltoztatják a világot, csak azt nem sejtették mennyire. Az emberi tudat leigázásának kulcsát tudtukon kívül adták át ismeretlen kapzsi kezekbe, így bizonyítva a régi a mondást, mely szerint, a pokolba vezető út is, jó szándékkal van kikövezve.