Mi lenne, ha?

Az öltönyös férfi nyugodtan kortyolgatta a kávéját, míg vele szemben a házigazda tanácstalanul vizslatott körbe a társalgóban. Mindketten konkrét, ám merőben eltérő cél által vezérelve jutottak el életüknek ezen pontjára. A rekkenő hőség miatt a vendég meglazította a nyakkendőjét, és elővett egy kendőt, amivel megtörölte gyöngyöző homlokát.

– László, ez egy soha vissza nem térő alkalom! Őszintén szólva, nem is értem, miért hezitál.
– Nézze… Mit is mondott, hogy hívják? Miklós?
– Igen.
– Nézze, Miklós! Amit felvázolt nekem, az egyszerűen fantasztikus, és hazudnék, ha azt mondanám, nem erre van szükségem. Pontosan ez kell nekem!
– Akkor hát? Értem, László. Fél a következményektől. Nos, ez érthető, de a kockázatot magának kell vállalnia. Higgye el, kérem, amikor azt mondom, az márpedig elenyészően kicsi, nem a jó szándék beszél belőlem, hanem a tények.
– Értem, de mi van, ha mégis…
– Garantálni semmit sem tudok, csupán az eddigi statisztikai adatokat oszthatom meg önnel, kedves László!
– És azok mit mutatnak?
– Az esetek kilencvenöt százalékéban sikeresen végződött a beavatkozás, a fennmaradó öt pedig kétséges kimenetelű, de jó esély van rá, hogy azok is szerencsésen fognak végződni.
– Még mindig nem értem, hogy maguk mit nyernek a dolgon, ha nem kérnek érte pénzt.
– László, kedves öntől, hogy a mi anyagi jólétünkért aggódik. A termék jelenleg csak tesztelési stádiumban van, amint legálisan is a piacra kerülhet, képzelheti, mekkora kereslet lesz rá.
– Mond valamit. Akkor hát – csapott az asztalra határozottan –, ide azzal a szérummal!
– Tessék – mondta, és átnyújtott a férfinek egy méretes fecskendőt, amitől László magabiztossága egy pillanat alatt megcsappant, de még mindig volt elég bátorsága ahhoz, hogy kezébe vegye a szert tartalmazó orvosi eszközt.

– Ide jó lesz? – mutatta a karját, mintha vért készülne adni.
– Igen, tökéletes, László. De ne feledje, csupán néhány másodperc áll majd a rendelkezésére. Jól átgondolta, hogy mit fog tenni?
– Higgyen nekem, miután tegnap felkeresett, egész éjjel ezen agyaltam… Úgy érzem magam, mint valami drogos – nevette el magát jókedvet imitálva, de mindketten tudták, hogy majd szétrobban az idegességtől.
– Nyugodjon meg, kérem. Gondoljon arra, amit elérhet ezzel. Legyen őszinte magával, László, ön rég eldöntötte már, hogy igent fog mondani – kuncogott, miközben egy pillanatra rátette a kezét a férfi vállára.
– Igaza van – nyelt egy nagyot, majd miután Miklós elengedte a vállát, beadta magának a vörös színű folyadékot.

Miklós helyeslően bólogatott, majd lejátszódott előtte a már megannyiszor látott jelenet. László egy rövid időre eltűnt. Olyan volt ez, mint a régi filmeken jelentkező képhiba, amikor alig észrevehetően megugrik a vászon, annyi különbséggel, hogy ez kicsit tovább tartott. László csodálkozva az ujjait kezdte vizslatni, majd a tenyerét, és végül az egész testét alaposan végignézte, mintha valami változást keresne rajta. Körbenézett a nappaliban, majd átkukkantott a konyhába is.

– Ennyi volt? – kérdezte csalódottan. – Szórakoznak velem? Minden ugyanolyan, mint azelőtt! Pedig… pedig megtettem. Találkoztam… velem. Annyit sikerült elmondanom neki, hogy soha ne engedje ki Szilvikét egyedül biciklizni. Ha működne a csodaszerük…
– László, kérem! – csitította. – Adjon időt a folyamatnak! Biztos vagyok benne, hogy sikerült. Az emlékek jönni fognak maguktól, de csak szépen, fokozatosan.

László megadóan biccentett. Lehajtott fejét azonnal felkapta a háta mögül érkező, őt szólító kislány hangjára, de hátranézni nem bírt. Ledermedt, szíve úgy dobolt, mintha éppen a mellkasát készülne kiszakítani.

– Apu? – ismétlődött meg. – Apu, minden rendben? Ki ez a bácsi?

Minden egyes szó mázsás súlyként zuhant le a férfiban, legbelül. Amikor sikerült erőt vennie magán, fogait és öklét összeszorítva lassan megfordult. Szilvike mosolygós pofiját megpillantva a kezét a szája elé kapta, majd két tenyerével összefogta elvörösödő arcát. Kisvártatva patakokban kezdtek folyni a könnyei. Odarohant a kislányához, és letérdelve magához ölelte, miközben gyengéden végigtapogatta minden porcikáját.

– Istenem! – szökött ki belőle, majd csillogó szemével alaposan végigmérte Szilvikét.

– László, most ha megbocsájt, én távozom – szólalt meg Miklós, aki csak azért várt eddig, hogy ne mondhassák rá, illetlenül viselkedett.
– Köszönöm! – suttogta László.
– Mi köszönjük! – Azzal felvette az aktatáskáját.
– Köszönöm! Köszönöm! – folytatta zokogva, fokozatosan visszanyerve hangerejét.

Miklós, amint bezárta maga után az ajtót, unottan fújt egy nagyot, és szinte letépte magáról a nyakkendőt. Pár perc séta után megcsörrent a telefonja:
– Na, szervusz! Jó a kép?

A vonal másik végén torokköszörülés hallatszott, majd egy dörmögő férfihang szólt bele:
– Tökéletes. Bár azt hittem, leesel a székről, miközben feltetted a rejtett kamerát a szekrény tetejére.
– Örültél volna, ugye, Feri?
– Hát, bevallom, nem volt hétköznapi a látvány, ahogy ott egyensúlyoztál.
– Lapozzunk! Majd ha te leszel terepen, mutasd meg, hogy jobban csinálod. A többivel volt valami?
– Hát, ami azt illeti, igen.
– Ki vele! Mennyi az annyi?
– A mai nap újabb tizenötöt veszítettünk el.
– Az nagyon nem jó – szívta a fogát.
– A Józsi például… tudod, az a dagi…
– Igen, emlékszem rá. Mi történt vele?
– Alig egy órája akasztotta fel magát.
– A francba! Tudod, arra gondoltam, hogy várjuk még meg, mi lesz ezzel a Lacival, és ha…
– Jó esély van rá, hogy ő lesz a tizenhatodik – szakította félbe.
– Micsoda? Történt valami?
– Igen. Miután kimentél, néztem tovább az élő képet, és…
– És?! Mondjad már!
– És a kislánya épp az imént magyarázta el neki, hogy a felesége egy éve meghalt biciklibalesetben. Ha látnád szerencsétlennek a képét!
– Uh! Komolyan? Ugyanúgy, ahogy eredetileg a lány.
– De ez még nem minden… aztán az ember a kisfiáról kezdett kérdezősködni, a halálra rémült lány meg azt sem tudta, miről beszél.
– Értem! Hát, ez van – mondta Miklós szenvtelenül. – Úgy látszik, el kell gondolkoznunk a „B” terv bevezetésén.
– Vagy egyszerűen csak hagynunk kellene már az egészet a csodába. Nem, Miki?
– Viccelsz? Már most kapkodják, pedig még nem is szabadalmaztattuk. Mindenkit izgat a „mi lenne, ha visszamehetnék”. Hogy változtathat-e. És ha egyszer ezt a bogarat beülteted a fülükbe, az addig kapirgál ott, amíg ki nem akarják szedni. Lemondanál mindenről?
– Én…
– Lemondanál a milliókról? A hírnévről? Te sem gondolod komolyan, Feri!
– Jogos – sóhajtotta.
– Már csak azt az apróságot kell megoldanunk, hogy ne emlékezzenek, mi volt előtte. Amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik, igaz?
– Ott a pont! A legnagyobb gondunk, hogy a kísérleti nyúl az első verziónak is a tudatában van. Ezért nyírta ki eddig magát mindegyik. Szólok is akkor a csapatnak, hogy kezdjenek el dolgozni az átalakításon.

Miklós egy sikerekben gazdag jövő reményében tette le a telefont, és megszaporázta a lépteit a laboratóriumhoz vezető úton, ahol kollégái megfeszített munkával próbálták kijavítani a hibákat. Zavarta, hogy a képlet még több helyen is hiányos volt, ugyanakkor könnyedén elsiklott az olyan kérdések felett, mint, hogy ők, semleges környezetként, miért nem érzékelik a beállt változásokat. Meg sem fordult a fejében, hogy talán már velük is megtörtént… elképzelhető, nem is egyszer. Lehet, hogy már ők maguk is a sokadik változat szereplői. Nem kérdezte meg magától azt sem, hogy mi van, ha ők is az általuk kiváltott eseményekkel sodródnak, és már egy az elrendelttől merőben eltérő életet élnek.