Tanulj a túlélésért

2015.

Finem vitae specta.

(Nézz élted végére.)

Végre megtaláltam. Ott állt előttem az állványra akasztva az, amit hosszú órák óta kerestem. Egy széles kerekeken nyugvó hegyikerékpár. Nem hiába jártam be érte szinte az egész nyomorult bevásárlóközpontot. Feketére festett vázán zöld betűkkel feltüntetve a neve, Giant Revel 4 Street. Még az én avatatlan szemeim számára is jól láthatóan egy kiváló minőségű soksebességes bringa akadt kezeim ügyébe. Alatta, az ártábla félig leszakítva tartójáról, mely a kosz alól is jól olvashatóan hirdette: „Valódi Giant mountainbike akciós ára: 97.600.-Ft”. Ami még felkeltette figyelmemet, az hogy a betört kirakatüvegen túl jó néhány szétszórt ruhadarabot láttam az üzlet mélye felé egyre sűrűsödő félhomályban.

Végignéztem magamon, öltözékem meglehetősen szánalmas látványt nyújtott. Farmernadrágom több helyen kilyukadt, egykor hófehér sportcipőm talpa félig leválva lötyögött a mocsoktól szürkésfeketére színeződött felsőrészről. Zoknim szétfeslett darabjai épphogy megmaradtak szutykos lábfejeimen, girhes felsőtestemet vérfoltos rövid ujjú elrongyolódott ing védte úgy ahogy.

Feszülten figyeltem egy kis ideig. Hallgatództam, hátha valami neszezést hallok. De nem észleltem semmi zajt. Néha a fémtető pattogott egyet a melegtől. Más semmi. Talán senki nem akart az elkövetkezendő percekben megölni. Végül összeszedve maradék bátorságomat, további idegőrlő gondolkodás nélkül hátrébb bicegtem a néma üzlethelyiségben. Közben izzadtságtól csúszós jobb kezemmel görcsösen markoltam elrejtett fegyveremet.

Szerencsével jártam, a sportbolt valahogy elkerülte a totális kifosztást. Rövid válogatás után megszabadultam régi rongyaimtól, és ha én nem is, de ruhatáram legalább felfrissült. Tiszta és sérülésmentes sportruházat lötyögött rajtam. Lábaimra találtam egy méretben pontosan passzoló túrabakancsot, hozzá tiszta, új pamut zoknit. Ez a lelet határtalan boldogságot jelentett a szétfoszlott, levedlett kígyóbőrként mellettem heverő régi cipőim után.

Az átöltözés gyorsan tovaszálló öröme után ismét minden figyelmemet a bringa kötötte le. Feltétlenül magammal kellett vinnem, nélküle nem tudtam volna időben visszaérni a beteg gyerekhez. A nyakamba akasztott övtáskában egy rövid csövű pisztolyt tartottam, tele tárral. Mellette pedig a tetanusz oltóanyag doboza lapult, melyet nem kevés keresés és szenvedés után tudtam megszerezni az egyik városszéli gyógyszertárban. Mire odaértem a háztömb aljában megbújó szétrombolt kirakatú helyiséghez, részeg fosztogatók az épület felgyújtásával próbálkoztak. Bár nem tudtam, hogy megtalálom-e amit keresek, de nem hagyhattam, hogy megtegyék. A tűzharc rövid volt, egyiküket lelőttem a másik elmenekült, én megúsztam egy kisebb vágott sebbel a balkaromon. A gyógyszertárban megtaláltam mindazt, amire szükségem volt, így elláthattam a saját sebemet is, és ami a legfontosabb, ráleltem a tetanuszoltásokra is.

A bringát kitoltam a hatalmas épület egyik fő közlekedő folyosójára. A kirakatüveg cserepei recsegve-ropogva törtek még apróbb darabokra a vastag recézett bakancs talp alatt. Az idő annyira szorított, hogy nem óvatoskodhattam tovább. Haladnom kellett.

A némán feketéllő mozgólépcsőig viszonylag könnyen eljutottam. Kisebb-nagyobb szeméthalmokat kerülgetve toltam a kétkerekűt egészen a dermedten álló lépcsősor tetejéig. Onnét lejutni már nehezebb volt, a bicikli súlya minduntalan előre akart rántani a lépcsőkön a földszint felé tartva. Ráadásul jóval félúton túl egy komoly akadályba ütköztem. Elkövettem azt a hibát lefelé induláskor, hogy nem mértem fel az előttem álló félhomályban megbújó lépcsőfokokat. Így nem tűnt fel annak a nagydarab fekete pulóveres melegítőnadrágos férfinak a holtteste, amely keresztben teljesen elzárta a lépcsősort az aljától alig kétméternyire.

Nem volt könnyű átemelni a kerékpárt a kifacsarodott fejű magzati pózban megdermedt holttest felett. De megoldottam. A szétfolyt vértől, hányadéktól és vizelettől csúszós lépcsőfokokon egyensúlyoztam óvatosan, nehogy leesve összetörjem magam. Az ismeretlent érkezésem előtt talán néhány órával érhette a végzete, háta tele volt vérfoltokkal, alaposan összeszurkálta valaki. Gyomorfacsaró bűz terjengett körülötte.

Én egy távoli tűzlépcsőn jutottam fel ide az emeletre. Mielőbb tovább akartam indulni távoli célomhoz, így a rövidebb utat választva kötöttem ki errefelé. Miután áttuszkoltam magamat és a biciklit is a holttest felett, egy pillanatra megálltam, a kerékpárt nekitámasztva a lépcsősor oldalának. Valaki, érthetetlen okból a halott ember hátában hagyta az összecsukható kést, mellyel halálra sebezte. Nekem jól jött a talált fegyver. Egyetlen rántással kihúztam a halott hátából, széles pengéjét beletöröltem vadonatúj szabadidőnadrágomba. A régen oly sokaknak olyan sokat jelentő három függőleges csíkot keresztben idegen vérrel összemaszatolva, pisztolyom mellé csúsztattam az övtáskámban. Ezután végre néhány óvatos lépéssel leértem a földszintre. Errefelé jóval nagyobb volt a pusztítás mértéke, mint az épülettömb túlsó végén. Ez jelentős részben a nagy alapterületű hipermarketnek volt köszönhető, melyet totálisan szétromboltak a fosztogatók.

Méretes kirakatait mind bezúzták. Összegörbített bevásárlókocsik, rengeteg hulladékká taposott élelmiszermaradék, penészedő kenyérdarabok, komoly harcok nyomait örző vérfoltok odaszáradt tócsái, elhajigált gyűrt és szakadt papírpénzek mindenfelé. Beljebb fenyegető sötétség uralkodott, ahova csak akkor mentem volna be, ha már napok óta éheznék. Szerencsére az utamra hozott, nemrég magamba tuszkolt szendvicsek még kitartottak összeszűkült gyomromban. Bár a mozgólépcsőn heverő alak bűze erős késztetést jelentett arra hogy az egészet kihányjam.

Gyorsan elsiettem a szétdúlt üzlet leszaggatott lopásjelző kapui előtt. Az üzletközpont egykori északi kijáratát jelző megbénult tolóajtók roggyant acélkeretei között megkönnyebbülve toltam ki kétkerekű zsákmányomat a szabad ég szürke félhomálya alá.

A Váci út mindenfelé roncsokkal volt tele. Idevezető utamon a Duna part vonalát követve tettem meg az utolsó kilométereket, így az egykor nagy forgalmú főút látványa most szinte mellbevágott. Mindkét oldalon kisebb-nagyobb mértékben sérült épületek meredtek sok száz kitört üvegű ablaknyílással az utca aszfaltját elborító káosz felé. Az egyik közeli irodaház teljesen kiégett. Félig összedőlt, repedezett többemeletnyi függőleges betonpillérei karmokként nyújtózkodtak felfelé.

Néhány métert még toltam a biciklit, majd nekitámasztottam egy nyitott ajtajú, összetört orrú platós terepjárónak. A boldog békeidőkben sok milliót érő autó olajszagú acél féregként fúródott a keresztbe fordult távolsági csuklós busz oldalába. Nagyot sóhajtottam. Számomra ugyanis most következett csak a neheze. Hosszú bicikliút várt rám, kellő tempóval közel hatórányi távolságot kellett megtennem. Tudtam, hogy a gyereknek legkésőbb holnap meg kell kapnia a tetanuszoltást, különben megjelennek nála az első komoly tünetek. Lassan egy hete szerezte azokat a sebeket, melyek a tisztogatás ellenére láthatóan kezdtek elfertőződni. Így oltás nélkül a túlélési esélyei óráról órára romlottak.

Jelenleg már csak egyetlen azonnal látható akadály tornyosult előttem a visszafelé vezető út megtétele előtt, az hogy nem tudtam kerékpározni. Ötvenévesen elmondhattam, hogy még soha nem ültem kerékpár nyeregben. Gyerekként, korabeli barátaimmal ellentétben a mérhetetlen szegénység miatt sosem kaptam biciklit. Később pedig már fel sem merült annak az igénye, hogy valaha is megtanuljak két keréken közlekedni. Most viszont e nélkül, nélkülem és a más halála árán megszerzett oltás hiányában a kisfiú élete fabatkát sem ért.

A hűvös, egyre erősebben fújó szél apró esőcseppeket sodort az arcomba. Néhány, a még mindig tomboló tűzvihar felől érkező pernye darab is lomhán aláhullott az égből. Ahogy az utamba akadt békés szándékú, nyugatról menekülő rémült elcsigázott emberektől hallottam, a kataklizma kitörése után a százhalombattai olajfinomító maga lett a földi pokol. A napkitörés hihetetlen feszültségű kóboráramot gerjesztett az olajvezetékekben, sorra robbantva fel az egész objektumot. Gigászi tűzvész pusztított mindenütt a finomító területén, sőt azon is túl. A lángok mindent felfaló izzó óriásként a lakóövezetekre is tovaterjedtek, talán ennek a határtalan tűznek a nyomait sodorta felém a légáramlat.

Nem késlekedhettem tovább. Dühödt elszántsággal megragadtam ellenfelem szarvait, hogy betörjem s barátommá tegyem. Erősen markolva a hegyikerékpár masszív kormányát, majd jobb lábamat átvetve a váz fölött máris a nyergen ücsörögtem.

„- Eddig megvolnánk.”- gondoltam, de maga a gyötrelem csak ezután következett. Elindulásom kísérlete azonnal csúfos kudarcot vallott. Tehetetlen bábként dőltem oldalra, amint megpróbáltam a pedálokat működésbe hozni. A Giant Revel valóban strapabírónak bizonyult, szinte karcolás nélkül megúszta a borulást, én viszont kevésbé jól viseltem a kudarcot. Jobb lábam az ütéstől megfájdult. Homlokomról induló veríték cseppek csípték szemeimet. Lábaim remegtek az újfajta erőfeszítéstől.

Mennem kellett, így hát nem adhattam fel a kései leckét. Csak a kerékpárral lehetett rá esélyem, hogy időben visszaérek kisbetegemhez a gyógyszerrel. Autóval semmi értelme nem volt próbálkozni. Működőképes kocsi talán elvétve akadt, az utak viszont mindenfelé összegabalyodott roncsokból álló dugókkal voltak elzárva. Ezeken a helyeken egyedül a kerékpár segíthetett a gyors közlekedésben. Gyalogosan esélyem sem lett volna arra, hogy időben visszaérjek a kis beteghez. Beütöttem a vállamat, az egyik esés során ráharaptam nyelvemre. Számból véres nyálcsomót köptem a kormos, olajszagún bűzlő aszfaltra. Újból és újból próbálkoztam, az adrenalin határtalan erőt adott a számomra. Egy-egy rosszul sikerült kísérlet után pihenő nélkül felálltam és folytattam a fájdalmas tanulást. Dühös voltam, haragom magamra, a makacs kerékpárra és az egész nyomorult haldokló világra kiterjedt.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg gyakoroltam. Hihetetlenül megörültem, mikor egyszerre bekövetkezett a várt eredmény. A sok, igen gyötrelmes leckének köszönhetően nem egyenes vonalon haladva ugyan, de sikerült végre rendesen tekerni a kerékpárral. Próbáltam az egyensúlyomat megtartani, és ha dülöngélni kezdtem inkább azonnal megálltam, lábaimat lerakva a földre. Hamarosan úgy tűnt, sikerrel járok. Éreztem hogy kezdek megnyugodni, a sikerélmény némi gyógyírt is jelentett fájó testrészeimre. Percről percre nagyobb távolságot tettem meg, sokszor még bizonytalanul, imbolyogva, de egyre tempósabban haladtam célom felé. Mámorosan kerülgettem a roncsok mérhetetlen áradatát. Kezdtem hinni a szerencsében és saját kitartásomban. Úgy számoltam, hogy sötétedés előtt az út két harmadát megtehetem.

Elsőként a jöttemben kialakított rejtekhely felé vettem az irányt. A mellékutca mélyében eldugott, kiégett kertvárosi családi házba vezetett utam. A hegyikerékpárt az utolsó métereken ismét gyalogosan toltam, át a lepusztult növényzetű kerten. Vittem magammal a házba is, nehogy valaki szemet vessen rá. A nappaliban hagyományos készítésű tégla kandalló terpeszkedett az egyik falon, körülötte mindenfelé szénné égett törmelék hevert a földön. A kandalló kormos tűzterében rejtettem el idefelé a fedéllel zárható műanyag rekeszt, melyben vízálló hátizsákba dugva tartalék víz, gyógyszerek,kötszerek és némi élelmiszer lapult. Most az álcázásul szolgáló megfeketedett fadarabokat félresöpörve ezeket magamhoz vettem, a rekeszt sorsára hagyva folytattam utamat.

Gyakorlat teszi a mestert, tartja a régi mondás. Mesternek ugyan közel sem éreztem magam, ám érezhetően jobban ment a biciklizés, kitartóan róttam a métereket. Észak felé haladtam a kétsávos aszfaltúton, kiégett, elhagyott, árokba fordult, összeütközött, darabokra szakadt autók, teherautók, kamionok roncsai között szlalomozva. Az időnként utamba kerülő oszlásnak indult holttestekről igyekeztem nem tudomást venni. Úti célom lebegett szemeim előtt. Saját fiaim már mind felnőttek, távközlés és áram hiányában nem tudtam velük kapcsolatba kerülni, megtudni, hogy élnek-e még. Ez a kisfiú azonnal a szívembe lopta magát, amint megismertem őt és édesanyját, mikor bekopogtak az átmeneti menedékemül szolgáló hétvégi házamba. A fiúcska épp elmúlt öt éves, rendkívül értelmes, életvidám, helyes, érdeklődő kislegény csapott bele a jobb tenyerembe ismerkedésünk első perceiben.

A baleset a harmadik napon történt, amikor az erdőben sétáltunk ketten, és szaladgálás közben belerohant egy az avarban megbújó rozsdás szögesdrót hurokba. Azt vélhetően orvvadászok tették le, de ez mit sem változtatott a súlyos következményeken. Kis barátom lábain több mély, erősen vérző seb keletkezett, a szögesdrót nemcsak a vászonnadrág anyagát szaggatta át, hanem belevágott a húsba is. Ölben vittem haza a zokogó, fájdalomtól hangosan üvöltő gyermeket. Mire a ház közelébe értünk édesanyja kibomlott hajjal elénk rohant. Az anyák csalhatatlan ösztönétől vezérelve már az első távoli hangok hallatán megérezte, hogy nagy baj van.

A sebeket fertőtlenítettük, bekötöztük, de egy hétköznapi használatra szánt orvosi könyvből merítve az ismeretet azonnal láttuk a sebek mélységéből, hogy tetanuszoltásra is szükség lesz. Méghozzá mielőbb, talán egy hetünk van addig, míg a fertőzés súlyosabb tünetei megjelennek. Vadászpuskámat otthon hagytam, gyorsan összekészítettem némi élelmiszert, vizet, pisztolyomat. Hamarosan útra készen álltam.

Azonnal indultam gyalogosan a főváros irányába, már az első lakott településen megkeresve a gyógyszertárat, mindhiába. Mindenütt kifosztott üzletek fogadtak, az utamba eső legközelebbi kórház pedig teljes katonai és rendőri zárlat alatt volt. Az állig felfegyverzett őrök a kordon túloldaláról lekezelően beszélve, végig sem hallgatva küldtek el. Azt a lehetőséget azért felajánlva, hogy ha nem tűnök onnét azonnal, lepuffantanak, mint egy kutyát. A kordonon kívüli világból legalább száz-százötven hozzám hasonló nyomorult próbált még velem egy időben kórházi ellátáshoz jutni. Sokan mocskos, átvérző kötésekkel toporogtak, közülük többen nem adták fel olyan gyorsan, mint én. Láttam, hogy egyértelmű a parancs, a hozzáállásból csak erre tudtam következtetni. Szerencsés óvatosságommal élve a bejutást hamar feladva továbbálltam. Alig néhány százméternyire jutottam el, amikor fegyverropogás és sikoltozás erősítette meg, hogy jól tettem.

Így nem maradt más hátra, mint orvost vagy gyógyszertárat keresni. Ez utóbbit könnyebbnek ítéltem meg. A kósza hírek szerint az életben maradt orvosokat szisztematikusan begyűjtötték kötelező kórházi szolgálatra osztva be őket, ahol a kiválasztott keveseknek nyújthattak orvosi ellátást. Mi hárman a lakosság 96%-ához tartoztunk, a maradékot a régi rendszer romjaira települő kiválasztottak alkották, politikusok, és a hatalmi elit felső rétege, nekünk semmi nem jutott, nekik a túlélést jelentő alapok.

Nap mint nap kerestem, kutattam, jó néhány gyógyszertárat találva, de az oly annyira áhított siker mindenütt elkerült. Az összes fellelhető gyógyszert széthordtak az emberek, egyetlen szem aszpirint vagy C vitamint sem hagyva sehol. Láttam keserű sorsokat, temetetlen halottakat, a katasztrófát feldolgozni képtelen az utakon bolyongó őrülteket, mindenféle társadalmi rétegből verbuválódott alkalmi fosztogatókat. Nem adtam fel, jártam a magam útját és számoltam a napokat, így jutva el végül a főváros határáig. Végül is sikerrel jártam. Az oltásból mindössze egyetlen adagot sikerült találnom, de összekészítettem még egy nagyobb csomagot sokféle más készítménnyel. Ezeket is elrejtettem a kormos kandalló mélyén, remélve hogy senki nem találja meg, míg vissza nem érek érte.

Mire célomat elértem, világossá vált, hogy gyalogosan nem indulhatok el hazafelé. Bár immár végre célirányosan haladhattam, az idő egyre inkább szorított. Így találtam meg némi szerencsével a kerékpárt és tanultam meg biciklizni életem leggyorsabb tanfolyamán. A szükség talán a leghatékonyabb tanítómester.

Ahogy tekertem az utamon, kezdett sötétedni. Az emberi civilizáció összeomlásának egyik kiváltójából, a Napból nem látszott semmi. Vastag szürke felhőtakaró borult mindenütt a vidékre hosszú napok óta. Így a naplementére abból tudtam következtetni, hogy egyre inkább sötétbe borult minden körülöttem. Hátizsákomból kivettem egy fejem tetejére illeszthető zseblámpát és annak remegő vékony fehér fényét magam elé vetítve haladtam tovább utamon. Ha a Nap nem is akart már többé ránk nézni, a Hold azért talán még a barátunk volt. Alig egyórányi koromsötétben folytatott kerekezés után a vastag felhőtakaró óriás paplanként szétcsúszott az éjszakai égbolton, utat adva a holdfénynek, mely a lehető legerősebben világított. Telihold volt.

Talán éjfél előtt lehetett nem sokkal, amikor az útonálló fickóval összefutottam. Sötét árnyékokkal teli kacskaringós útszakaszon az egyik kanyar után szinte a semmiből termett elém egyik pillanatról a másikra. Akkorát fékeztem, hogy majdnem orra buktam. Ha ez bekövetkezik, teljesen összetöröm magamat. Megborzongtam a lehetőségtől. Egy szilánkokra tört tetanusz fiolával mit sem érek…

– Ember, majdnem elgázoltál!- rivallt rám a magas, erős testalkatú férfi.

A fehér holdfényben nem tudtam igazán jól kivenni az arcvonásait. Annyit láttam, hogy hosszú haja volt, izompóló feszült kidolgozott felsőtestén, amit terepmintás hosszúnadrágba tűrt be. Jobb kezében mocskos pengéjű bozótvágó kést szorongatott, baljában pedig pezsgősüveget tartott.

– Elnézést, nem láttam, hogy pont az úton áll. – mondtam és a biciklit óvatosan eldöntve az aszfalton, néhány lépést hátráltam. Pisztolyom a hátizsákomban volt elrejtve, így egyelőre gondolni sem mertem rá, hogy előkapjam.

– Mi van a hátizsákban? – lóbálta meg felém bozótvágó kését a férfi.

– Kevéske élelmiszer és ivóvíz. – mondtam levéve a hátamról erősen szorítva vállpántját.

– Pakold ki a tartalmát. – mormogta és meglehetősen fenyegetően felém lépett a pasas.

Lassan szedtem elő a hátizsákom tartalmát, közben egy pillanatra sem levéve szemeimet a fickóról. Pisztolyomat már akkor kitapintottam, s kezdtem finoman kihúzni tokjából, amikor az első dolgokért nyúltam táskám mélyébe. A vizes flakon után megragadtam a fegyver markolatát és egyetlen határozott mozdulattal előrántva neki szegeztem a 9mm-es fekete csövét.

– Most megmondom, hogy mi lesz te mocsok, – szóltam halkan az idegességtől enyhén remegő hangon, miközben gyors mozdulattal kibiztosítottam fegyveremet, – fogod magad és eltakarodsz a pokolba, ahonnét jöttél!

Váratlan volt a reakciója. Ahelyett hogy megvert kutyaként eloldalgott volna, előreugrott, s felém suhintott a bozótvágóval, mélyen belevágva védekezően magam elé kapott bal karomba. Az alig néhány napos sérülés mellett alig néhány centivel ért a vágás, szerencsémre a kötés sokat tompított az életlen machete erején. A férfi vagy részeg, vagy bedrogozott volt, talán mindkettő egyszerre, de nem számított. Nekem a gyerek életben maradása jelentette az egyedüli alternatívát. Habozás nélkül beleeresztettem három golyót. Az utolsó végre megállította, összeesett és néhány utolsó görcsös rángatódzás után eltávozott ahová való volt, a pokolba.

A bozótvágó ferdén vágott bele az alkaromba, ha nagyobb erővel ér és más szögben, még így életlenül is gond nélkül amputálta volna balkezemet. A nálam levő kötszer harmadát és némi sebfertőtlenítőt elhasználva hevenyészve bekötöttem az erősen vérző sebet, majd halálosan fáradtan, összetörve folytattam utamat. Az idő egyre inkább szorított.

A hajnal első sugaraival egy időben értem a házhoz, anya és fia már ébren voltak. A kisfiú bágyadt álmos mosolyával köszöntött, feledtetve minden megpróbáltatást mely az utóbbi napokban szakadt rám. Édesanyja kérdőn nézett átvérzett kötésemre, de némán megráztam a fejemet. Most nem volt itt az ideje a történetemet elmesélni. A tetanusz injekciót negyedórán belül megkapta a kislegény, édesanyja hálás mosolya mindenért kárpótolt, ami történt velem az úton.

Most itt fekszem az erdőben, egy kopaszodó nyárfa tövében. Körülöttem ismét fekete pernye hull egyre sűrűbben a sötét égből. Anyát és fiát bent hagytam a házban, azzal távozva, hogy eljövök levegőzni egyet. A kezemen levő kötésen egyre jobban átszivárog a vér, hiába kötnénk át újból, nekem is kellene egy tetanuszoltás, de nincs több. Az egyetlen, melyet találtam, a legjobb helyre került. Hamarosan végleg elalszom. Bízom benne, ha valahogy újjászületek, egy másik, jobb Föld lakója lehetek. Remélem, hogy a meggyógyított kislegény talán egyszer megmenti a világot, de ha nem, akkor is megérte. Ő a jövő egyik ifjú reménysége.