Az a fekete lyuk

Ha egy filmben lennék, ezekben a pillanatokban érne véget a szerepem, míg a társam egyedüli főszereplővé avanzsálva immáron nélkülem folytatná útját hazafelé. Talán a kamera még mutatná, ahogy elmerülök az űr sötétjében, ezzel jelezve, hogy nem teljesen érzéketlen a sorsom iránt, de aztán úgyis rögtön visszaváltana az űrhajóra. Ugyanakkor kit áltatok, a rendező talán meg sem várná, hogy maradéktalanul elnyeljen a feketeség, így a függöny már akkor legördülne, amikor még belátható távolságon belül vagyok.

Ahogy régebben néztem az ilyen jeleneteket, meg se fordult a fejemben, hogy egyszer pont én leszek az a szereplő, akiről majd szépen lassan megfeledkeznek, mert a hősként tündöklő főszereplő küzdelme túlontúl izgalmas. De miért, mikor mindenki pontosan tudja, hogyan ér véget az ő sztorija. Gond nélkül hazaér, a világ pedig a lábai elé borul. Már ha nem nyilvánul meg az isteni igazságtétel valami jól megérdemelt baleset formájában.

Nekem viszont esélyem sincs a túlélésre. Itt lebegek az űrben, egyre lassulva ugyan, de kitartóan forogva körbe-körbe, miközben figyelem, ahogy az ex-űrhajóm egyre zsugorodik, majd végérvényesen elmerül a feketeségben. Mondjuk az én sztorim végével is mindenki tisztában van, szóval nem is értem, miért várom el bárkitől, hogy ne unja magát halálra rajta.

De tegyük fel, hogy a nagyon együtt érző filmrendező – akinek egyáltalán nem szándéka, hogy könnyeket csaljon a hölgynézők és érzékenyebb férfitársaik szemébe – még hagyná, hogy vegyen a kamera. Ha ez így történne, akkor most következnének a sziporkázó aura által körbeölelt, ömlengő zenével kísért emlékképeim, amelyek kollázsszerűen mutatnák be életem legboldogabb pillanatait – amelyek a filmek tanulsága szerint legalábbis – kizárólag a családomhoz kötődnek.

Például, ahogy összeismerkedtem a feleségemmel. Legyen egy kávézóban mondjuk… Nem, nem, inkább az egyetemi aula büféjében. Én az asztalnál ülök, ő épp előadásra siet, mikor egész egyszerűen megbotlik, és az ölembe borítja a kezében lévő forró kávét. Aztán valószínűleg a fehér virágba borult esküvő vagy a gyermekem képei kerülnének terítékre.

De miután nem egy filmben vagyok, így nem is kell kiretusálnom a valóságot. Pedig nem ártana, mert a feleségemmel való megismerkedés olyan prózai és annyira sivár, hogy egyáltalán nem illik a helyzetem tragikusságához, és pláne eltörpül az űr végtelensége mellett. Mindketten az iborfiai űrközpontban dolgoztunk, ő mint kiképzőtiszt, én mint asztronauta. Aztán a centrifugában töltött ki tudja hányadik menet után egész egyszerűen egymásba gabalyodtunk. Mennyire snassz és unalmas!

Az esküvőnk napjáról nem is beszélve. Esett az eső, és a feleségem földig érő fehér ruhája teljesen összekoszolódott, mintegy előre jelezve kapcsolatunk alakulását. A kaja ráadásul förtelmes volt, a zene lapos, a közös táncunk közben elhasaltam, és mindvégig attól tartottam, hogy az ásítozó vendégek még a torta megvágása előtt távoznak. Azt pedig végképp csak zárójelben merem megjegyezni, hogy hazajövetelkor neki se láttunk megpecsételni a frigyünket, ugyanis a feleségemnek megfájdult a feje. Micsoda meglepetés! Én meg már akkor sem erősködtem. Tudtam, hogy hiába tenném.

Azt a tényt, hogy nem egy hollywoodi szuperprodukcióban vagyok, mi se mutatja jobban – a kamerák és stáb hiányán túl persze –, hogy a feleségemre való megemlékezés során felötlik bennem minden olyan tulajdonsága is, ami miatt úgy tudtam gyűlölni, ahogy még a legádázabb ellenségemet sem. Ugyanakkor azt mondják, hogy a szerelem egy felettébb zavaros és mocskos érzés, és ezzel nem tudnék jobban egyetérteni. Most már csak az a kérdés, ha a szerelem ilyen, akkor mi marad azután, hogy az elmúlt? Hát megmondom. Ez! Valamiféle ragacsos, kátrányszagú gyűlölet.

A feleségem megannyi tulajdonsága közül talán a rikácsoló hangját utáltam a legjobban, de szerintem attól mindenki a falra mászott. Az én barátaim, az ő barátai, a sarki fűszeresben dolgozó árusok, a kedvenc éttermünk pincérnői, a szomszédokról nem is beszélve! És sokkal rosszabb lett, amikor épp felrótt nekem valamit, ami – lássuk be – elég gyakran megtörtént. Szívem, nem mosogattál el! Szívem, nem vitted le a szemetet! Szívem, nem ágyaztál meg! Szívem, összevissza hagyod a cuccaidat! Szívem! Szívem! Szívem! Ilyenkor legszívesebben csak annyit mondtam volna neki, hogy szívem, halkabban a jó ég áldjon meg, nem kell kiabálni, hisz itt állsz fölöttem, kezeidet a derekadon tartva elcsépelt pékné szerepben tetszelegve, eltakarva azt a nyamvadt tévét!

A gyermekünk születése sem volt az a papás szülés, ahogy ez a hollywoodi filmekben dívik. Vagyis annak indult, de aztán valami komplikáció lépett föl. Komplikáció. Valahányszor csak meghallom ezt a szót, összeszorul a gyomrom, mert felötlik bennem az orvos és szülésznő képe, akik rendíthetetlenül ugyanezt ismételgetik, ahelyett hogy érdemben tennének valamit. Látom a sárga fogaikat, még a büdös leheletüket is érzem, vagy ahogy a nyáluk hideg tűszúrásokként éri az arcomat. Komplikáció. Engem jól kipateroltak, a feleségemet pedig szépen eltolták a műtőbe.

Életem szerelme sértetlenül vészelte át a beavatkozást hála az égnek, legalábbis akkor így vélekedtem, és valamiért a fejébe vette, hogy ezentúl otthonülő háziasszony lesz. Én hülye meg nem erősködtem, hisz pontosan tudtam, hogy mennyire utálja a melóját. Azt hittem, hogy ettől boldogabb lesz. Hát nem lett. Az unalom szépen lassan kikezdte a józanságát, vagyis, kevésbé eufemisztikusan, abban a fene nagy jólétében fokozatosan begolyózott, és engem kezdett hibáztatni mindenért. Hogy pontosan miért, arra sohasem jöttem rá, de őszintén szólva magasról teszek rá.

A fiamnak se lett semmi baja, és többé-kevésbé egészségesen cseperedett a továbbiakban. Többé-kevésbé. Egy kicsit vaskosabb csontozatú a többi gyerekhez képest, és az arca sem az a nőcsábászé. De a külsőségek nem is zavarnának annyira, még a lustaságát vagy a velem szembeni utálatosságát is el tudnám nézni neki, ha csak egy hajszálnyival több sütnivalója lenne. Azt hiszem, ezen a gyermekdolgon siklott félre a házasságunk végérvényesen. A feleségem engem okolt amiatt, hogy ilyen végtelen buta lett. Bizonyára nem foglalkoztam vele eleget.

Pedig ez nem igaz, mert épp a feleségem vonta ki magát az egészből. Azt mondta, ő nem ér rá a saját fiával foglalkozni, vacsorát kell készítenie, ki kell teregetnie és a többi. Nem egyszer szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mégis mi a fenét csináltál egész nap? Nyilván azokat a fránya pletykamagazinokat bújtad, mert házimunkát, azt biztos nem végeztél. Nekem ne mondd, hogy nem volt annyi időd, hogy legalább kiteregessél, vagy előkészítsd a vacsorát, hogy ne kelljen annyit bíbelődni vele később.

Így hát nekem kellett tanulnom a fiammal. Kezdetben türelmes voltam vele, esküszöm, vagyis igyekeztem az lenni, felkészítettem a dolgozatokra, elmagyaráztam neki a házi feladatot, próbáltam rávezetni a helyes megoldásra, de én sem vagyok ám egy szent. Munka után az utolsó dolog, amivel foglalkozni akartam, az a tökfej fiam. Így olykor, igen, felkaptam a vizet, és én magam oldottam meg a feladatot helyette pontosan tudva, hogy ezzel nemigen segítem elő értelmi fejlődését.

Hogy miért döntöttem úgy, hogy mindennek fejében még egy szeretőre is szükségem van, azt nem tudom igazán. Az undok feleség, a buta gyerek, a duzzogó csendben elköltött vacsorák, a konyhából kiszüremlő sértett csapkodás zaja valószínűleg mind ott szerepelnek az okok listáján.

Mondjuk ez a történet sem állná meg a helyét a szélesvásznon, annyira lerágott csont már. Mert az ágyasom hol máshol dolgozott volna, mint az űrközpont recepcióján. Nem mondhatta rá senki, hogy egy bombázó. Vagyis a súlyából kiindulva pontosan az volt, nehézbombázó. Kezdetben persze minden jól ment, de egy idő után ő is rágni kezdte a fülemet:

– Mikor hagyod már el a családodat?

– Amikor eltünteted a fenekedről azt a szőrös májfoltot, majd akkor – feleltem volna, ha nem tartanám az őszinteséget ennyire kimerítőnek, és nem ragaszkodtam volna őhozzá ennyire. Mert az ölelése mindennel felért. Az összes rusnyaságát és testi hibáját elfeledtem, mikor körém fonta tésztaszerű karjait. Mintha a világmindenség maga borulna rám. Ezekben a lopott pillanatokban végre úgy éreztem, hogy a valóság szerves része vagyok, és nem egy kiutasított, kiutált és elűzött szerencsétlen, mint amilyen valójában vagyok. Hát ezért nem bírtam őt elhagyni.

De még mielőtt bárki megsajnálna, hadd mondjam el, hogy azért akadt olyasvalaki, aki vigaszt tudott nyújtani, mikor szükségem volt rá. És ez a különleges lény nem más, mint a macskám, Jean-Claude. Nevét értelemszerűen Jean-Claude van Damme-ról kapta. A filmjei művészileg többnyire értéktelenek, tudom, de tökéletesek arra, hogy az ember legalább átmenetileg elmeneküljön a hétköznapokból. Nincsenek bennük érthetetlen szimbólumok és allegóriák, dirr-durr, nesze neked. És valahol a macskám, Jean-Claude is ilyen.

Ha valami nem tetszett neki, megkarmolt. Ha éhes volt, hozzám dörgölőzött. Mikor jól érezte magát az ölemben, eszeveszett dorombolásba kezdett. Nem bosszantott kétértelmű utalásokkal, ahogy elejtett cinikus megjegyzésekkel sem. Másrészt egy macskának nem muszáj megfelelnie a külvilág által támasztott semmilyen elvárásnak, egy macska az egy macska és semmi több, így nem kellett azon fáradoznom, hogy jobb jegyeket kapjon az iskolában. Azt pedig végképp nem követelte tőlem, hogy hagyjam el a családomat érte. Vagyis lehet, hogy igen, de sajnos nem beszélek túl jól macskául.

Íme valódi, szomorú, szánalmas énem, akinek egyetlen társa a macskája, Jean-Claude. Nem csoda, hogy amikor megkaptam a munkahelyi körlevelet, amelyben olyan asztronautákat kerestek, akik hajlandóak évtizedekre hátrahagyni mindent, és részt venni egy igen veszélyes küldetésen, kapva kaptam az alkalmon. Nem hittem, hogy engem választanak. Mondjuk, nem is jelentkeztek rá túl sokan.

Félreértés ne essék, nem az emberiség érdekében utaztam el ilyen messze, élhető bolygók után kutatva, nem is azért, hogy naggyá tegyem a nemzetemet, és pláne nem amiatt, hogy a családom, barátaim, ismerőseim büszkék legyenek rám. Egyetlen cél vezérelt, méghozzá a lehető legtávolabb kerülni egész addigi életemtől. Vagyis a feleségemtől, a gyerekemtől és a szeretőmtől. Azt reméltem, ha egy kicsit megszabadulok tőlük, majd talán rádöbbenek, hogy nem tudok nélkülük élni, és akkor már nem is fogom gyűlölni őket annyira.

Egy pillanatig haboztam, Jean-Claude miatt, de addigra már olyan elviselhetetlen volt az életem, hogy mégis inkább olajra léptem. Mikor aztán könnyek jelentek meg a szememben az űrhajóba vezető hídon lépkedve, nem a családom váltotta ki őket, de nem ám, hanem egyes-egyedül a macskám, Jean-Claude. Vajon jól fognak-e bánni vele, nem fog-e hiányt szenvedni, mert a többiek nem szeretik úgy, ahogyan én. Ilyenek jutottak az eszembe, miközben visszaszámoltak a vezérlőben. Miután kilőttünk, még annyit suttogtam magamnak, hogy viszlát, drága macskám, Jean-Claude, és azzal végérvényesen elhagytuk a földi atmoszférát.

Sajnos hiába menekültem el otthonról, ide is követett az a nyomorult átok, ami egész eddigi életemet is megkeserítette. Mert hol máshol, mint itt, több száz fényévnyire a Földtől kellett megtudnom, hogy még a legjobb barátom is hátba támadott. Az a férfi, aki épp az imént nyargalt el, hogy – mint kiderült – átvegye az életemet.

Az egész úgy történt, hogy valamelyik érzékelő rakoncátlankodni kezdett odakint a hajótesten, a helyrehozatalához pedig mindkettőnkre szükség volt. Valamilyen csodával határos módon sikerült teljesíteni a küldetést, és épp indultunk volna haza, mikor megjelent a hibajelzés. Nem estünk pánikba, hisz nem a hazajutásunkat veszélyeztette, csak a kutatások miatt volt fontos, ezért hát meg kellett csinálni.

Szóval odakint promenádoztunk az űrben, mire ő persze elővette a szokásos okoskodó hangnemét, és ide-oda utasítgatott. Egyébként is feszült voltam, mert minden elvárásom ellenére nemigen változott a családomhoz való hozzáállásom, és egyáltalán nem fűlött a fogam ehhez az egész hazatéréshez, ez meg csak rátett egy lapáttal. Egész egyszerűen elpattantam, és hirtelen egy leküzdhetetlen kényszert éreztem arra, hogy szóvá tegyek valamit, ami már rég óta bosszantott.

– Lefektetted a feleségemet, igaz? – így én.

– Te meghibbantál? – így ő.

– Azt kérdeztem, lefektetted-e a feleségemet!

– Ezt most komolyan itt kell megbeszélni?

– Lefektetted-e, igen vagy nem? – kötöttem az ebet a karóhoz.

Itt elhallgatott egy kicsit, aztán végül csak kibökte: – lefektettem hát – mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Aztán persze lehet, hogy az, csak én nem vettem észre.

Az egy dolog, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel a feleségemről, és az idő többségében a pokolra kívánom, de attól még ő az én feleségem, mindezért nem hagyhattam annyiban. Egymásnak ugrottunk odakint az űrben, és addig vergődtünk, míg sikerült felsérteni valami szelepet, ahonnan a levegő olyan erővel szabadult fel és talált arcon, hogy kilőttem a nagy semmibe. A barátom meg ahelyett, hogy utánam nyúlt volna, hagyta, hogy elússzak a fenébe…

Most pedig nyargal haza azon a fehér űrhajóján, és rajtam kárörvend. A feleségem jobb esetben, mondom, jobb esetben zokogva a karjaiba borul, mikor meghallja, hogy mi lett velem, mire a haverom nyilván majd keményen megvigasztalja. Persze valószínűbb, hogy a feleségem inkább megkönnyebbülten felkacag, és őrült bosszúszeretkezésbe torkollik a viszontlátás.

De tudjátok mit, legyen az övé a feleségem. Eltelik néhány év, aztán őt is ugyanúgy fogja idegesíteni a hangja, amikor ráripakodik amiatt, hogy a forró teáscsészét alátét nélkül tette a gusztustalan mahagóni dohányzóasztalunkra, vagy ahogy számon kéri rajta, hogy miért nem hajtotta le a vécécsészét – Miért nem hajtod fel te!? –, vagy ahogy fejfájásra hivatkozva elutasítja a közeledését.

Ezután majd feltehetőleg ő is a gyermekkel való foglalkozással próbál értelmet adni életének. Mit tudja ő, hogy a fiam is már veszett fejsze. Hiába próbálja majd elmagyarázni neki a leckét, hiába igyekszik szellemesebbnél szellemesebb hasonlatokkal előállni, még a macskám, Jean-Claude is értelmesebb fejet vágott, valahányszor panaszkodtam neki. Mikor pedig a haveromnak elfogy a türelme, fogja magát, és ő maga oldja meg a házi feladatot, amiket aztán a matektanárnő majd teljesen átjavít, és hármasra értékel. Hármasra! Egy általános iskolai matek házi feladatot! Amit én oldottam meg! Egy asztronauta!

De vigye a szeretőmet is! Mit érdekel az engem. Egyébként is savanyú a lehelete, keserű a nyála, a hónalja meg úgy bűzlik, mint egy edzőterem öltözője. A lábaközéről meg inkább ne is beszéljünk, hisz annak a bukéját még egy érett darabka rokfort is megirigyelné! És ezt a kedves barátom is pontosan tudni fogja, valahányszor majd rohan hozzá vigasztalódni.

Mondjuk, mindez nem fáj annyira, mint az a tény, hogy még a macskám, Jean-Claude, sem szeretett igazán. Hiába áltatom magam, elismert mint ételadót, alvóhelyet szolgáltatót, vécétakarítót, de ennél többet nem várhatok tőle, hisz ő csupán egy hálátlan macska… Jön az új gazda, és majd alkalmazkodik az új helyzethez.

Valahol mégsem egészen véletlen, hogy pont én kerültem ebbe a helyzetbe és nem más. Lehetnék optimistább vagy boldogabb, akár egy kicsit elégedettebb is, de inkább legyek olyan amilyen, mint az idézőjelbe vett legjobb barátom, aki átvert. Landolás után nyilván ünnepelni fogja őt a nép, mit sem sejtve arról, hogy a valóságban milyen aljas. Talán még galambokat is eregetnek a tiszteletére, virágkoszorút helyeznek a nyakába, és kitüntetik, mert felfedezett egy élhető bolygót, ahová az emberiség átköltözhet a pusztuló Földről. Nagy cucc. Nekem meg jobb esetben, mondom, jobb esetben felállítanak valami piszlicsáré emlékművet azon a bolygón, amit kisvártatva majd mindannyian úgyis hátrahagynak. És akkor ki fog megemlékezni rólam?!

Mi a franc az ott!? Egy féregjárat!? És mit látok a másik oldalán? Hát a Földet, mi mást! Komolyan mondom, ez parádés! Pont egy olyan féregjárat felé sodródok, ami hova máshová vezetne, mint haza! Micsoda véletlen! Na, persze! Ez nem történhet meg! Ez csak egy rossz vicc! Adtam egy esélyt az életemnek, de nem sikerült megszeretnem. Lehetek a családom közvetlen közelében, de akár fényévnyire is tőlük, ugyanannyira gyűlölöm őket, és velük együtt magamat is. Nem fogom hagyni, hogy egy féregjárat visszavigyen hozzájuk!

Ha kihúzom ezt a csövet, a kiszökő levegő ereje talán majd elég lesz, hogy megváltoztassa sodródási irányomat. Csak egy erős mozdulat és… ez az… sikerült… egyvalami végre sikerült! Most pedig viszlát gyűlölt feleségem, idióta gyerekem, bűzlő szeretőm, áruló legjobb barátom… Viszlát drága macskám, Jean-Claude.

Egyre fogy a levegőm… fáradt vagyok… aludnom kell… De aztán nehogy a halálomba visszatérjetek kísérteni! Vagyis te, Jean-Claude, jöhetsz, de ti többiek, tartsátok magatokat távol tőlem.