Az Apokalipszis lovasa
Honvédelmi Minisztérium nemzetbiztonsági ülésének átirata az új állam alapításának napján
Felszólaló: Prof. Dr. Kvatsch
Hölgyeim és uraim, csendet… csendet az ülésteremben… Be van ez egyáltalán kapcsolva!? Egy, kettő, próba… Nincs. Hogy a fenébe kell ezt bekapcsolni? Áh! Megvan! Egy, kettő, próba. Máris jobb! Hölgyeim és uraim, kérem, foglaljanak helyet. Köszönöm… Kö-köszönöm… Ne aggódjanak, okkal van letakarva a mellettem lévő… hogy is mondjam… szóval, ez a teljes egészében hangszigetelt piedesztál. Hogy mi van alatta, az egyelőre maradjon az én titkom. Most pedig kérem, helyezzék magukat kényelembe, és legyenek türelemmel.
Megértem ám izgalmukat, idegen életformára bukkanni nem mindennapi esemény. A végtelen űrben évszázadok óta kutatjuk a hozzánk hasonló értelmes lényeket, akikkel majd egy kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot hozhatunk létre. És most bátran kijelenthetem, hogy csak egy lépés választ el minket ettől. Örvendezni kellene, és örvendezünk is. Izgatottnak kellene lennünk, és azok is vagyunk, de ez még nem jelenti azt, hogy félre kell dobni minden elővigyázatoss…
Nem hallanak? Hajoljak közelebb… Így jobb?… Jobb?… Nem. És most?… Remek… Hol is tartottam?
Ja, persze. Szóval számítottunk arra, hogy az idegenek több pontban különbözni fognak tőlünk, mégis ez a most felfedezett civilizáció felülmúlja minden eddigi elvárásunkat. Leginkább abban, hogy bár viszonylag értelmesnek tekinthetők, mégis rettentő erőszakosak, olyannyira, hogy zokszó nélkül képesek lemészárolni a saját fajtájukat is. Ráadásul olyan fegyverekkel játszadoznak, amelyekkel egyetlen suhintással lesöpörhetik az egész civilizációjukat a bolygó felszínéről.
Mindezeket figyelembe véve tehát óvatosan kell közeledni hozzájuk. Nem jelenhetünk meg a vezetőjüknél csak úgy, egyik napról a másikra azzal, hogy hahó, mi a helyzet, mert nem zárható ki egy olyan esetlegesen velünk szemben indított háborúnak a kirobbanása, amely végső soron akár a bolygó pusztulásához vezethet.
Persze miért is ne hagyhatnánk őket békén, hadd éljék csak az életüket, igaz? Sajnos ez több szempontból sem jó ötlet. Egyrészt azért, mert olyan feszült a hangulat odalent, hogy szinte bármelyik pillanatban legyilkolhatják egymást, másrészt mégis ki érezné magát biztonságban egy ilyen erőszakos civilizáció környezetében? Én biztos, hogy nem. Egyszer talán ők is képesek lesznek meghajlítani a teret, és akkor majd egy nap arra ocsúdunk, hogy épp ők kopogtatnak az ajtónkon, méghozzá állig felfegyverkezve. Jobb belátásra kell téríteni őket. Mondhatni megelőző intézkedésként gyámságunk alá kell vonni őket… ha értik mire gondolok…
Miután a direkt kapcsolatfelvétel elég kockázatos, úgy döntöttünk, hogy egyéb módszereket kell feltérképeznünk annak érdekében, hogy indirekt módon tudjuk megközelíteni őket. Hosszú, hosszú évek fáradhatatlan és igen alapos kutatómunkája után mostanra biztonsággal kijelenthetem, hogy végre sikerült rábukkannunk erre a megfelelő módszerre. És ezt azért mondom ezzel a hangsúllyal, mert ez a módszer tulajdonképpen egy ugyanazon a bolygón tenyésző olyan második életformát jelent, amely bár értelmileg messze elmarad az előbbitől, mégis irányítása alá képes vonni azt. És pontosan ez a második életforma lesz a békés hatalomátvételünk, oh, pardon, gyámság alá vételük kulcsa!
A lények együttélésének különböző formái már régóta ismertek, és ezek ugyanúgy megtalálhatók ebben a civilizációban is. Nagyvonalakban el lehet mondani, hogy az olyan együttélési formák, amelyek mindkét fél részére előnyösek, értékítéletileg általában pozitívnak tekinthetők az olyan változatokkal ellentétben, amelyek csak az egyik fél számára jelentenek előnyt. Az előbbi ellen értelmetlen harcolni, hisz a pozitív hatások mindkét félre kiterjednek nem úgy, mint az utóbbi esetben.
A további félreértések elkerülése végett hadd vezessem be a gazdaszervezet és parazita fogalmakat. A gazdaszervezetek alkotják annak a civilizáció tagjait, akikkel kapcsolatot akarunk teremteni, míg a parazita a gazdaszervezeten élősködő és azt irányítani képes másik szervezetre utal, akit a pártunkra igyekszünk állítani. De a parazita talán egy kicsit pongyola fogalom. Pontosabb volna az ektoparazita használata, hisz ezek lények nem a gazdaszervezeten belül, hanem annak környezetében tevékenykednek.
De mielőtt elvesznék a szőrszálhasogatásban, inkább térjünk is vissza az együttélési formákra… hol is tartottam…
Hát persze. Szóval okkal feltételezhetnénk, hogy a gazdaszervezetek nagy erőfeszítést tesznek arra, hogy ezeket az ektoparazitákat felszámolják, igaz? Egy kizsákmányoló kapcsolatban ez tűnne logikusnak, de ebben az esetben ez közel sincs így. A gazdaszervezetek nemhogy harcolnának az ektoparaziták ellen, boldogan fogadják be őket, és ezt a rájuk nézve kártékony kapcsolatot összességében pozitívnak, kívántnak tekintik.
Nyugodtan feltételezhetjük, hogy ennek a hozzáállásnak a kialakítása az ektoparazita ténykedésének eredménye. De hogyan éri el ezt? A válasz egyszerű: manipulációval. És itt érkeztünk el az új civilizáció agresszió utáni második legfontosabb jellemvonásához: rettentően könnyen manipulálhatók, még az olyan kevésbé értelmes lények által is, mint ezek az ektoparaziták.
Gondolom, nagyon kíváncsiak, hogyan is néznek ki ezek a kis gazemberek, igaz? Úgy vélem, tűkön ülnek, de még legyenek türelemmel egy kicsit, mert először még beszélnünk kell egynéhány általános jellemvonásukról.
Hosszas tanulmányozás után sikerült felfigyelni az ektoparaziták viselkedésében mutatkozó gyakran ismétlődő mintázatokra. Így például nem élősködnek ám akármilyen gazdaszervezeten, annak ellenére sem, hogy a gazdaszervezetek néhány felületes jellemvonásuk kivételével nemigen különböznek egymástól. Az ektoparaziták, bizonyos általunk még nem ismert tulajdonságok azonosítása után választanak ki maguknak egy specifikus gazdaszervezetet, aki a megfelelő agymosáson átesve nemhogy önszántából, de egyenesen boldogan fogadja be őket, hogy aztán tűrje szeszélyeiket, alávesse magát kínzásaiknak. Ez a kulturálisan kódolt mazochizmus egyszerűen elképesztő, nem gondolják?
Az adataink szerint az ektoparaziták már a törzsfejlődés korai szakában a gazdaszervezetek közelébe férkőztek, és azóta különböző szerepeket töltöttek be a civilizációjukban, olykor nyílt színen uralkodtak, de az idő többségében inkább visszahúzódva élősködtek. Az ektoparaziták ugyanis hamar ráébredtek arra, hogy csakis így biztosítható a hosszú távú uralkodásuk.
Az ektoparaziták gyakran tűnnek fel olyan nagy befolyással rendelkező gazdaszervezetek környezetében, akik fontos szerepet játszottak vagy játszanak az események alakulásában. Hipotézisünk szerint az ektoparaziták ekképpen navigálják a történelmet egy általuk meghatározott eszményi cél felé. Hogy mi ez a végső cél? A gazdaszervezetek feletti feltétel nélküli uralkodás, természetesen, ami előrelátható időn belül be is fog következni akár közbeavatkozunk, akár nem.
Hogy miért mondom ezt? Képzeljék csak el, az ektoparazitáknak mostanra már sikerült uralmuk alá vonni a gazdaszervezetek által alkalmazott legfontosabb kommunikációs médiumokat. Sőt, a mit sem sejtő gazdaszervezetek olykor a saját érzelmeik kifejezésére is ektoparazitákat ábrázoló szimbólumokat vesznek igénybe. Gondolom, az mindenkinek világos, hogy innen már csak egy lépés választja el őket attól, hogy a gazdaszervezetek tudatos gondolkodása fölött is átvegyék az irányítást.
Természetesen az ektoparaziták hosszú távú céljai egyelőre kiismerhetetlenek a számunkra, de nem tűnik teljesen alaptalannak az az elmélet, miszerint végső soron egy ektoparazitacentrikus egyenkultúrát akarnak létrehozni közös nyelvvel, mértékegységgel, időmértékkel és nevezéktannal együtt, ahol ők uralkodnak mindenekfelett.
Nyilván azt gondolják most, hogy miért nem hagyjuk őket átvenni a hatalmat, mi meg majd ráérünk ezer év múlva visszatérni és kapcsolatba lépni velük, így legalább nem kell konfrontálódni az erőszakos gazdaszervezetekkel, igaz? A válasz egyszerű. Ezek az ektoparaziták egy igen primitív kultúrát akarnak létrehozni. Őket tényleg nem érdekli semmi más azon kívül, hogy fedél legyen a fejük felett és étel a bendőjükben. Minden egyéb, mint például művészet, technológia, filozófia, mind másodlagosak. Ha sikerrel járnának, az óriási veszteségeket okozna. Tehát most kell közbelépni. El kell hitetni velük, hogy segíteni fogunk nekik idő előtt hatalomra kerülni, közben pedig csak eszközként fogjuk használni őket, hogy kizsákmányoljuk… oh, pardon, megismerjük a bolygót.
Eddig azt hiszem nem festettem elég árnyalt képet ezekről az ektoparazitákról, mert tudni kell róluk, hogy rettentő félénk lények, és már a legkisebb fenyegetésre is igénybe veszik silány védelmi készleteiket. Mikor veszélyben érzik magukat, arcuk a felismerhetetlenségig eltorzul, testük pedig a másfélszeresére nő. Támadáshoz viszont csak a legvégső esetben folyamodnak. Mindezek ellenére nem szabad alábecsülni őket. Veszélyesek a maguk módján, ez kétségtelen. Hatalomvágyuk korlátlan éppúgy, mint aljasságuk.
Az ektoparaziták egy jól bejáratott, sajátságos kommunikációs formát dolgoztak ki a gazdaszervezettel, ami leginkább a nonverbális közlési formákra szorítkozik. A gazdaszervezethez történő hozzásimulással jelzik éhségüket. Öncélú kínzásként pedig rendre megzavarják nyugodt pihenésüket. Máskor a gazdaszervezet számára becses tárgyak lelökésével hívják fel magukra a figyelmet, ha úgy érzik, hogy elhanyagolják őket. A gazdaszervezettel szembeni fölérendeltségi viszonyukat pedig úgy fejezik ki, hogy fekhelynek használják őt. Ilyenkor pedig egy olyan szabályos frekvenciájú hangmintázatot bocsátanak ki magukból, amely a gazdaszervezet számára kellemes érzeteket kelt. Talán részben emiatt is engedelmeskednek nekik feltétel nélkül. Azonban csak részben, mert az ektoparaziták hatalmának másik közvetítője épp a látásukért felelős szerv, amely olyan szuggesztív erővel bír, hogy jómagam is csak nehezen tudtam ellenállni neki.
De ezek mind csak eszközök, amelyek mind ugyanazt az egy célt szolgálják, méghozzá, hogy a gazdaszervezetben egy meleg ragaszkodás ébredjen az irányukban. És ez itt a lényeg. Miután az ektoparaziták bevetették manipulációs eszköztárukat, a gazdaszervezet észlelése teljesen megváltozik. Képtelen már felismerni az ektoparazita valódi lényét, ehelyett kiszolgáltatottnak és védtelennek látja őt, és ezt a tévképzetet még azokban az esetekben is fenntartja, mikor az ektoparazita despota módon viselkedik vele.
Ha ilyen veszélyesek, akkor mégis miért gondoljuk azt, hogy szövetkezni kellene velük? Ne feledjük, amennyiben szemtől szembe találják magukat egy náluk nagyobb ellenféllel, az ektoparaziták rettentő gyávák és meghunyászkodók, másrészt azt még ők is képesek belátni, ha elpusztítjuk a gazdaszervezeteiket, túlélésük nem lesz biztosítva, hisz teljes egészében tőlük függnek. Ha pedig ez a blöff nem jön be, akkor egy erősebb hangrobbanással bármikor a helyükre tehetjük őket, ugyanis az ektoparaziták elképesztő módon rettegnek az erősebb zörejektől.
Én határozottan hiszem, hogy ha meghozunk egypár óvintézkedést, és egy kicsit asszertívabb módon lépünk fel az ektoparazitákkal szemben, jobban szót tudnánk érteni velük, mint a gazdaszervezetekkel. Rá kell venni őket, hogy oly módon zavarják meg a gazdaszervezetek észlelését, hogy velünk szemben is úgy érezzenek, mint az ektoparaziták iránt. Mert hát valljuk be, a mi fizimiskánk nem egészen vonzó a gazdaszervezetek számára. Legalábbis a számításaink ezt mutatják. Ha elértük, hogy a gazdaszervezetek felénk is gyöngéd ragaszkodással viszonyuljanak, azt fogják csinálni, amit csak akarunk. Onnantól kezdve pedig értelemszerűen már az ektoparazitákra sem lesz szükségünk.
Gondoljanak csak bele, mennyi új információra tehetünk szert a segítségükkel. Ki tudja, milyen rejtett kincsekkel és erőforrásokkal rendelkezik a bolygó, amelyek mind csak ránk várnak… És ne feledjük, a lakosságunk egyre növekszik, és fogytán a hakrács, amivel az otthonainkat fűtjük, űrhajóinkat hajtjuk, és ezen a helyen bőven termeszthetnénk belőle. A gazdaszervezetek ténykedésének köszönhetően olyannyira felmelegedett a bolygó klímája, hogy szinte bárhol megnő. És még rabszolgákban, oh, pardon, bejelentett munkaerőben is dúskál a bolygó. Miért a mi lakosságunk szedje ezt az igen veszélyes, bárkit pillanatok alatt felfalni képes haszonnövényt, mikor ezt megteheti helyettünk más?
Sajnos az ektoparazitákkal való kommunikáció még mindig nehézségekbe ütközik. Ráadásul egyelőre úgy tűnik, nem igazán hajlandóak az együttműködésre. De hogy ne menjenek haza üres kézzel, és ne érezzék azt, hogy elfecséreltük az adófizetők pénzét, hoztunk egy kis… hogy is mondjam… egy kis meglepetést… egy ektoparazita példányt, aki itt csücsül a letakart piedesztálon lévő szállítódobozában.
Az ektoparazitáknak sokféle fajtája létezik. Ezt itt például az egyik település utcájáról szedtük össze. Épp összetűzésbe keveredett a gazdaszervezetével, aki rühes dögnek nevezte, ami egy igen pejoratív fogalom, de tökéletesen megmutatja, hogy a gazdaszervezetek mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy manipulálják őket. Sőt!
A gazdaszervezetek olyannyira közel nőnek ektoparazitáikhoz, hogy nevekkel látják el őket. Ezt itt például Büdinek hívják, amely etimológiailag a gazdaszervezetek szaglása által felfogott kellemetlen érzetre utal. A gazdaszervezetek kultúrájában ez a kellemetlen érzet pedig gyakran a legfőbb gonosz birodalmával hozható összefüggésbe. Tehát a Büdi mint név a gazdaszervezetek túlvilággal kapcsolatos félelmeit jelképezi.
Ha látták volna, hogy ez a pokolfajzat mekkora ellenállást fejtett ki, amikor megpróbáltuk elfogni és ketrecbe zárni! Egek! Nézzék ezeket a karomlásokat a karomon! Még hogy a kutatók munkája veszélytelen… Látják ezeket a sebeket? Némi túlzással ezt még egy harcedzett katona is megirigyelné, igaz?
Úgy tűnik, hogy az ektoparaziták kórosan félnek a szűk helyektől is, és nehezen tűrik a bezártságot. Nézzék ezeket a felvételeket. Itt próbáltuk becserkészni. Figyeljék, hogy felfúvódott, és ezt az arcot vegyék szemügyre! Micsoda vadság! Talán ebben az esztétikailag kevésbé vonzó állapotban látszik leginkább, hogy milyenek is valójában.
De nem kell félteni őt, mert amint becserkésztük, nyilván tudatosult benne, hogy innen nem fog egykönnyen elmenekülni, ezért rögtön taktikát váltott. Az agresszivitásnak egy szempillantás alatt nyoma veszett, és beindult az aljas manipuláció. Ha hallották volna azokat a keserves hangokat, amit ez a lény produkált az út alatt. Nem egy közülünk elérzékenyült tőle. Atyaég! Az én kezem már a ketrec lakatján volt, készen arra, hogy szabadjára engedjem, mikor a kollégáim időben észhez térítettek.
Ha ennyire veszélyesek, akkor mégis miért döntöttünk úgy, hogy bemutatunk egy példányt önöknek? Nem is tudom… Micsoda butaság, igaz? Ez a fajta meggondolatlanság igazán nem vall rám…
Mindegy.
Talán felelőtlenség a részünkről, mégsem akarjuk megfosztani önöket ettől a látványtól, még ha csak egy pillanatig is tárul fel. Mert higgyenek nekem, ezek a lények egyedülállóak a maguk nemében. Ennyi idő alatt csak nem történhet baj, ugye? Szóval, hölgyeim és uraim, hadd mutassam be sikerünk zálogát, vértelen győzelmünk kulcsát: Büdit!
Voilá… Mondom, voilá!… Psszt, húzzátok már le azt a fránya leplet… Szóval, VOILÁ!
Na? Mit szólnak? Elég, hogy is mondjam, édes… cuki, azt hiszem, ezt a szót használják a gazdaszervezetek. Cuki kis cicamica, ha jól emlékszem. De ne tévesszék meg önöket ezek az apróka, hegyes fülecskék, aranyos pifi-pofika, pihe-puha bundácska, édes, harapnivaló kis mancsocskák…
Atyaég! Micsoda hatalom! Látják!? Csak ránéztem, és máris eluralkodott rajtam valami különös érzés… hogy is nevezik ezt a gazdaszervezetek? Szeretet. Nem is akármilyen szeretet! Hisz nézzenek csak rá, milyen imádnivaló, ahogy megszeppenve csücsül a dobozában. De ne feledjék, a látszat csal!
Narxon képviselőasszony, úgy tűnik, magának különösen tetszik, jól látom? De szépen kérem, ne lépjen közelebb…
Nem lehet haza vinni, Pritle hadnagy, azt méltán tekinthetnénk nemzetbiztonsági kockázatnak, igaz?
Kérem, hölgyeim és uraim, maradjanak a helyükön, különben le kell takarnunk…
Falfted igazgató úr, kérem, ne ingerelje Büdit a tollával, nem tudhatjuk, hogy milyen hatással lesz rá…
Kérem, üljenek vissza a helyükre… Kérem!
Na jól van! Ebből elég! Takarják le, vigyék ki!
Nem hallanak?
Hölgyeim és uraim, mi ez a tülekedés!?
Engedjenek oda… engedjenek oda… enged… A jó ég áldja meg önöket!
Kartársak, ébredjenek már fel! Nem látják, hogy az uralma alá kerültek? Térjenek már észhez!
Ne vegyék ki a dobozból! Könyörgöm! Nem hallanak!?
Valaki vigye ki innen! Vagy takarják le! Könyörgöm! Valaki! Bárki! Segítség!
Mit tettem!? Mit tettem!? Mit is tettem?! Nem vettem észre az egyértelműt. Hiba volt elhozni ide Büdit. A kezdetektől fogva ez volt a célja. Sunyin megbújt a ketrecében, és várt a megfelelő pillanatra. Talán sejtette, hogy a vezetők elé fogom vinni, ahol aztán… ahol aztán… nyert ügye lesz!
A vértelen hatalomátvétel megtörtént, de egészen másként, mint ahogy azt eredetileg terveztük. Most pedig… Most pedig… Elvesztünk! Dicső civilizációnk így válik a macskák egyenkultúrájának martalékává! És íme, legelső uralkodónk: Büdi. Fejet hajtok előtte, hisz annyira aranyos, hogy nem tehetek mást! Azt hiszem, mindez elkerülhetetlen volt! Ezek a tökéletes lények predesztinálva voltak arra, hogy uralják az univerzumot…
FELINOPOLIS, bu (Büdi után) 1. év, a perzsamacskák hónapjának 1. napján
1 Response to Pongor Vince: Az apokalipszis lovasa
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Kicsit hosszadalmas, de igen jópofa monológ.
Stílusa kissé nehézkes, nyelvezete színes, gazdag, történetvezetése világos.
B.K.K.
Az ötlet nagyon jó. Jó az E/1 is, bár mozgalmasabban is lehetett volna. (boldog emlékű Trethon Judit sikított volna, mert imádta a macskákat).
V.L.