A szabadulóművész

 

Alex Wicka megmarkolta a hűvös fémkorlátot és lenézett a feneketlen mélységbe. Egy percig az odalent dolgozó munkásokat figyelte, aztán behunyta a szemét. Ha valaki korábban azt mondja neki, hogy a harmincnegyedik születésnapját egy alaszkai kilövőálláson tölti, jót nevetett volna. Most azonban nem volt vicces kedvében. A hirtelen jött nyári eső szaporán kopogott az átlátszó tetőn. Aznap is vihar tombolt, amikor Gordon Lass beszervezte a programba. Kezdetben szinte elvakította a nagy lehetőség fénye, ám mostanra eleget látott ahhoz, hogy kételkedjen. Persze Lass mindig elbagatellizálta az aggályait, ezért egy idő után nem is hozta szóba őket. A magas, ősz hajú férfi most is vidám hangon szólalt meg, miután a vállára tette a kezét:

– Jöjjön Alex, bemutatom a két társának!

– Micsoda? Hát csak hárman leszünk?

– A többi jelöltet diszkvalifikáltuk – tárta szét a karját a menedzser.

Wicka megállt a lépcső tetején. Úgy érezte, egy rossz kabaréba került.

– Ehhez a cirkuszhoz legalább öt bohóc kell.

– A computerrel együtt négyen vannak. Remek csapat lesz ez. Ne ítéljen, amíg nem látta őket! – mosolygott Lass.

Lecsattogtak az alumínium lépcsőn a komplexum gyengén megvilágított belsejébe, aztán beléptek a krémszínű eligazítóba. Wicka megdöbbent, amikor megpillantotta a csillagtérképet szemlélő keménykötésű, negyven év körüli, vörös hajú férfit. Eric Norman parancsnok állt előtte, az amerikai flotta különleges műveleti alakulatának vezetője. Alex eddig csak egyszer látta élőben, egy eltűnt felderítőhajó legénységéért tartott megemlékezésen. Most már nem aggódott a létszám miatt, ugyanis a szóbeszéd szerint Norman egymaga felért egy kisebb bevetési egységgel. A nyolcszögletű asztalnál vékony, Wickával nagyjából egykorú, fekete hajú ázsiai nő ült, olyan egyenes háttal, hogy az már vigyázzállásnak hatott. Amikor Gordon bemutatta őket egymásnak, kiderült, hogy koreai asztrofizikus, és a Nari Kai névre hallgat.

A menedzser maga köré invitálta a társaságot. Miután mind helyet foglaltak, elővette kis elektronikus noteszét, de egy mély sóhaj után úgy szólalt meg, hogy bele sem nézett a feljegyzéseibe.

– Nos, jó hírt hoztam. Az indulást előrehoztuk tizedikére.

Wicka felkapta a fejét.

– Elnézést, de hogy fogunk így felkészülni?

– Három hónap az út, Alex. Ezalatt rengeteget lehet tanulni.

Norman szúrós tekintettel fordult Lass felé.

– Mit látott a szonda odaát?

A menedzser szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Honnan veszi, hogy…?

– Az előbb árulta el – felelte a parancsnok némi gúnnyal a hangjában. – Három hónap az út. Eddig nem tudták pontosan felmérni, önről pedig úgy hírlik, nem sűrűn bocsátkozik csillagászati becslésekbe.

– Igaza van – mondta Gordon meghunyászkodva.

– Ki vele, mi történt a szondával? – kérdezte Wicka.

A menedzser örök-vidám arca lehervadt.

– Nem tudjuk. Megszűnt a jeladás, amint elérte a torkolatot. – Lass rövid szünetet tartott. – Ez egyelőre bizalmas információ, az indulásig hírzárlatot rendeltünk el.

– Nyilván szükséges, ha nem akarjuk, hogy az emberi jogi bizottság megfúrja a tervet – húzta fel a szemöldökét Norman.

Alex eltátotta a száját.

– Tehát fogalmunk sincs róla, mit találunk, amikor odaérünk.

– A tökéletes ismeretlen – szólalt meg gyermekien magas hangján Kai. – Megtiszteltetés lesz elsőként analizálni.

– Stratégiai szempontból is érdekes kihívás – tette hozzá a parancsnok.

Wicka majdnem belekezdett a véleményébe, de inkább becsukta a száját. Amin ő rágódott, mintha meg sem fordult volna a többiek fejében, pedig úgy érezte, behorpasztja a termet a mindent betöltő fenyegetés, hogy nem lesz mit analizálni vagy legyőzni. A józan ész szerint ott egyszerűen vége lesz mindennek.

Öt nappal később Wicka és Norman a korlátnál álltak a plexibura alatt. Utoljára nézhették meg kívülről a Jégmadár irdatlan idomait. Alig négy órájuk maradt a startig. A parancsnok látszólag elmerengve gyönyörködött az űrhajóban, Alex pedig az indítóállást körülvevő zord, ködbe vesző alaszkai hegyeken hordozta körbe a tekintetét.

– Látom, tetszik a táj – szólalt meg váratlanul Norman. – Apám ezen a vidéken nőtt fel. Olyan is lett, mint ezek a sziklák. Engem San Francisco már elpuhított.

– Ezt kétlem – mosolygott Wicka. – Bár kétségtelenül formál minket a hely, ahonnan származunk. Kölyökkoromban Varsóban éltem. Nehéz felsorolni, mi mindent hoztam onnan. Kíváncsiságot, az újdonság szeretetét, reményt és a képességet, hogy elfogadjak furcsa, érthetetlen dolgokat olyannak, amilyenek.

– Csupa hasznos holmi – bólintott a parancsnok. – Remélem, nem veszett el egyik sem az utolsó években.

Wickát kirázta a hideg. Lesütötte a szemét, és arra gondolt, ostobaság volt abban reménykednie, hogy az expedíció vezetője nem értesül majd a múltjáról.

– Szóval tudja – sóhajtott.

– Csak azt, hogy börtönben volt, de azt nem, hogy miért.

– Ott a személyi anyagomban.

– Elolvastam, de van egy rossz szokásom. Sosem hiszek a hivatalos jelentéseknek – mosolyodott el Norman. – Nézze, nem akarom bántani, egyszerűen csak szeretem tudni az igazat. Maga az Interplanetáris Hírszerzésnél dolgozott. Onnan nem olyan könnyű sittre kerülni, hacsak nem belső ellenséggel szembesül. Az az érzésem, hogy az útjában volt valakinek.

– Valóban így történt. A küldetés részleteit persze nem ismertethetem. A lényeg, hogy a saját embereim küldtek hadbíróságra. Amíg a célszemélyt követtem, telerakták a lakásomat ellenem szóló bizonyítékokkal. Esélyem sem volt védekezni.

– Nem tűnt fel a feljebbvalóinak, hogy egy képzett hírszerző nem helyezné el ilyen bután a titokban tartandó dokumentumait?

– Senkinek sem állt érdekében, hogy eszébe jusson, hol sántít a történet – fintorodott el Wicka keserűen.

– Önként jelentkezett a Jégmadárra? – kérdezte halkan Norman.

– Igen. Jó ötletnek tűnt. Ahonnan én jövök, ahhoz képest ez az utunk ajándék.

– Azt hittem, sejti – csóválta a fejét a parancsnok.

– Mit?

– Hogy meg fogunk halni. Ez a hajó és a legénysége egy szépen feldíszített áldozat az űrkutatás oltárán.

Alex szeme elkerekedett. Nem Norman szavai hökkentették meg, hanem a keresetlen nyugalom a hangjában.

– Tisztában vagyok vele, hogy ennek nagy az esélye, de amíg nem biztos valami, hajlamos az ember…

– Nem elhinni – fejezte be a parancsnok.

Wicka a fenségesen magasodó hegyek felé fordult.

– Ez a rész hiányzik a személyi anyagomból, de tudnia kell, hogy én régen pár évig szabadulóművész voltam egy kis névtelen cirkuszban. Talán ez most segít valamit, és találunk egy gyenge szemet a láncokban. Tudom, hogy egyszer majd jön egy csapda, amiből nem menekülhetek. Hogy ez lesz-e, vagy később jön, mindegy. Már csak egyet nem értek. Maga hogyan keveredett bele ebbe?

Norman halkan kuncogott egy sort.

– Már vártam a kérdést. Mondja, mit tenne, ha csak úgy tudna kiszabadulni valahonnan, ha lefűrészeli a kezét vagy a lábát?

– Még nem kerültem ilyen helyzetbe, de úgy gondolom, akkor inkább ott maradnék.

– Nos, én így vagyok a becsületemmel.

– Belső ellenség? – tippelt Wicka.

A parancsnok bólintott.

– A körülmények ebben az esetben sem publikusak. Választhattam, hogy részt veszek egy nagyszabású aljasságban vagy elegánsan és hősiesen távozom a képből.

Alex elképedve nézett a felettesére. Érezte a köztük tátongó szakadékot: a talpig becsületes elitkatona és a hajlékony erkölcsű, leselejtezett titkosszolga állt egymással szemben, mégis ugyanott tartottak.

 

A start egészen simán zajlott Wicka elképzeléseihez képest. A nagy tömeg ellenére a sziklákba ágyazott gigászi katapult könnyedén kilőtte a Jégmadarat a sztratoszférába, és alig háromezer méterrel kellett csak alacsonyabban bekapcsolni a hajtóműveket, mint a szokásos gyújtómagasság. A pályára állás után LISA, a kellemes női hangon kommunikáló fedélzeti számítógép minimális üzemanyag-veszteségről számolt be. Alex a börtön okozta kihagyás miatt szégyenszemre nem ismerte ezt az újfajta computert, ezért leste az alkalmat, hogy megnézhesse a rendszer bemutatkozó videóját.

Amikor végzett a rábízott távradar-kalibrálással, megkereste az adatbázisban a LISA (Long-running Information System and Auxiliary) című összeállítást, és a kabinjába zárkózott vele. Amikor az anyag végére ért, megkönnyebbülten felsóhajtott, mert végre bepótolta a lemaradást. Örömmel állapította meg, mennyire önálló és fejlődőképes a számítógép; a legtöbb műszerkalibrálást el lehet végeztetni vele, csak ellenőrizni kell az eredményt.

A férfi elmosolyodott a tényen, hogy feleslegesen dolgozott, és visszagondolt a régi kis álcázott hajójára, amin csak a speciális borítás képviselt magas technikai színvonalat, a fedélzeti rendszer viszont olyan ócska és primitív volt, hogy sokszor inkább be sem kapcsolta, mindent manuálisan állított be. Az inggallérjára csíptetett kommunikátor pityegni kezdett, jelezve, hogy a felettese hívja. Wicka a kezébe vette az eszközt. ”Kormányfülke” felirat villogott rajta, így arrafelé vette az irányt.

A kerek ablakokkal szabdalt helyiségben hamarosan Kai is megjelent. A parancsnok bekapcsolta a főképernyőt, aztán fogadta a Központi Irányítás rádióadását. Az amerikai űrflotta első embere, a mindig borús arckifejezésű, kövér, kopasz Hees admirális jelentkezett. Súlyos, kék drapéria előtt álló pulton könyökölt, mögötte a Bolygóközi Testvériség és az USA zászlója feszült. Színtelen hangon eldarált egy, a küldetéstudat fokozását célzó sablonszöveget, majd tisztelgésre emelte a jobbját. Norman és Wicka viszonozta a gesztust, míg Nari Kai unott képpel, karba tett kézzel lebegett mellettük.

Hees ezt követően meglepő módon zavarba jött, és közölte, hogy néhányan betörtek az épületbe, és az őrség képtelen volt őket megállítani. Ezután váltott a kép, fekete ruhás, talpig felfegyverzett emberek csoportját mutatta: nyolc nagydarab, kefehajú férfi és egy tornászalkatú afroamerikai nő állt meg kissé lihegve a kamerával szemben, és tisztelegtek. Rezdületlen szemükben valahol mélyen tiltakozás parázslott. A parancsnok lassan a homlokához emelte a kezét, arcán büszkeség tükröződött.

Wickát valósággal szíven ütötte ez a gyönyörű, néma búcsú. Neki soha nem voltak társai, csak magányos akciói. Belenevelték, hogy hiba bárkiben is megbízni. Most elképzelte, milyen jó lehet csapatban dolgozni, ahol mindenki számíthat a másikra. Irigyelte Normant, amiért ilyen nagyszerűek az emberei, hiszen a hadbíróságot kockáztatták, hogy így, a nyilvánosság előtt elköszönhessenek tőle. Alig fél percig tartott még az adás, aztán elnyelte a katarzist a képernyő sötétsége.

Kai rögtön megragadta a lehetőséget a távozásra. A parancsnok egy-két másodpercig még elgondolkodva nézte a szép pillanat hűlt helyét, aztán mélyet sóhajtott, és elkomorodva Wicka felé fordult.

– Induljon el! A pályát már modelleztem. Mivel a visszaút csak elméletben létezik, nem kell spórolnunk a lével. Ennek ellenére beterveztem egy kis plusz lendületet a Jupitertől. Ahogy maga mondta, amíg nem tudni biztosan… még jól jöhet. Mostantól nincs külső kommunikáció, és akkor se lassítson, ha a kedves édesanyja keresztezi a pályánkat!

Azzal otthagyta Alexet a pilótafülke magányában. Az egykori hírszerző nyugalmat erőltetett magára, és keresni kezdte a kormányvezérlést a terebélyes műszerfalon. Amikor rátalált, az esélytelenek nyugalmával hagyta el az orbitális ívet a számára oly idegen, modern batárral.

 

Valahogy kijutottak a Naprendszerből, bár Wicka nem díjazta a saját teljesítményét: a Jupiterre való ráközelítésnél veszélyesen meredeknek érezte a Norman által előírt szöget, és laposabb ívet állított be. Az eredmény az lett, hogy a vártnál jóval kisebb gyorsulást adott a manőver, az üzemanyag-fogyasztás pedig közel úgy alakult, mintha irányt sem váltott volna a gázbolygó felé.

A kormányzásnál csak az útjukba álló aktivisták izzasztották meg jobban. Alig hagyta el a Jupitert, kicsiny siklók óriási felhőjét jelezte a radar. Pár másodperc múlva a rádió is megszólalt, és egymásba olvadó tiltakozások, fenyegetések töltötték be a pilótafülkét. Wicka annyit tudott kivenni a szitkozódásokkal tarkított hangzavarból, hogy ezek az emberek nehezményezik a Föld által megszabott forráselosztást, és túlméretezett kutatóűrhajók építése helyett a Külső Kolóniák infrastruktúrájának fejlesztését helyeznék előtérbe. Alexet annyira megdöbbentette a jelenet, hogy a fékezőrakéták indítókarjára tévedt a keze, de bevillant az agyába Norman parancsa, így hát rögzítette a kormányvezérlésen az irányt, aztán karba tett kézzel nézte, amint a Jégmadár, akár egy gyorsuló ék, a parányi tüntetők közé lövi magát.

A siklók, látva, hogy esze ágában sincs lassítani, szétrebbentek az útjából, de az egyik éles fordulóval utána eredt. Wicka bekapcsolta a burkolatba ágyazott kamerákat, hogy vizuálisan követhesse a mozgását. Az ősrégi, horpadásokkal teli járgány leadott egy sorozatot az orrára szerelt lézervetőből, és az öt hátsó kamera elsötétedett. Alex fejét a sértettség vörös köde öntötte el. Arra gondolt, nem lehet igaz, hogy még a végzete felé sem mehet nyugodtan az ember. Aktiválta a fegyverzetet, és a Jégmadár sima, szürke borítása rögtön ezernyi neutronágyútól lett tüskéssé.

A radarkép tanúsága szerint a roncstelepre illő sikló erre a gesztusra menekülésbe kezdett. Amikor eléggé eltávolodott, Wicka visszasüllyesztette a fegyvereket a burkolat alá. Gyorsan átnézte a megmaradt kamerák felvételeit, mert tudni akarta, nem történt-e más manipuláció, amíg a lézervetős fanatikussal foglalkozott. Több kár nem keletkezett a Jégmadárban, azonban a Ganümédészi Független Média megfigyelőhajója is a közelben leselkedett, amikor elővette az ágyúkat. Elgondolkodott rajta, vajon botrány lesz-e a dologból, de aztán megrázta a fejét, hiszen valószínűtlennek tűnt, hogy a későbbiekben bárki felelősségre vonja az erőfitogtatásért.

Hat órával később elérte a kisbolygók zónájának szélét. Még jóval fénysebesség alatt haladtak, de közeledett az ideje a téralagutat generáló Quaran-hajtóművek bekapcsolásának. Wicka, mielőtt elkezdte volna a műveletet, jelentést tett a kommunikátorán Normannek a tüntetőkkel történt incidensről és a hátsó kamerák sérüléséről.

– Javítsa ki, mielőtt belépünk az alagútba! Szólok Kainak, hogy koordinálja.

– Akkor máris lassítok stacionerre…

– Mi baja a gyorsulással? – kérdezte a parancsnok kimérten.

Alex nyelt egyet.

– Hát, ha véletlenül elszakad a kötelem, sosem találnak meg.

– Nyugodjon meg, nem is keresnénk – közölte Norman szenvtelen hangon. – Vigyen két kötelet, ha akar, de emiatt nem fogunk lassítani.

Wicka nagyot sóhajtott, aztán átadta LISÁ-nak a kormányt.

 

A zsilipben várakozott szkafanderben, teljes javító szettel, amikor Nari Kai bejelentkezett rádión.

– Helló, Alex! Én fogom koordinálni, de még sohasem csináltam ilyet.

Frankó, máris biztonságban érzem magam – gondolta Wicka. Elcsodálkozott, milyen naiv benyomást kelt a nő. A fellépése inkább vallott bürokratára, mint tudósra.

– Figyelje a radart, és szóljon, ha meteorokat lát! Tudja, kis fehér pöttyök. Nem szeretném, ha agyoncsapnának.

– Megpróbálom!

Igazság szerint Kainak kétpercenként az életfunkcióit is ellenőriznie kellett volna, de Wicka inkább nem bízta ezt is rá, úgy döntött, jól lesz, és kész. Kinyitotta a zsilipajtót, és négy év szünet után újra kilépett a semmibe.

Szabad futásúra állította a derekán a két biztonsági kötél csörlőrendszerét, mire úgy tűnt, állva marad, az űrhajó óriási fehér hengere pedig faképnél hagyja, mint egy vonat, ami éppen elindul egy állomásról. Valójában a Jégmadár folyamatosan gyorsult, ő pedig megőrizte a csörlőfék kioldásakor meglévő sebességét. Hat percbe telt, mire elérte a hajó tatját. Ott aztán megakasztotta a köteleket. Szédítőt rántottak a testén, de hamar megszokta, hogy ismét együtt gyorsul az űrhajóval. Adott magának némi löketet a szkafander fúvókáival, és megkapaszkodott a burkolatba integrált fogantyúkon. Érezte rajtuk a vegyi hajtómű keltette egyenletes remegést.

Az első kamera mellé mászott, és kicserélte a megolvadt külső védőburkot. Még négyszer kellett elvégeznie a műveletet. Furcsa volt számára gyorsulás közben dolgozni, hiszen korábban megszokta, hogy űrséta alatt nem hatnak rá erők, most meg leginkább úgy közlekedett, mint egy hegymászó. Az utolsó kamera középen helyezkedett el, a főfúvóka feletti mélyedésben. Alex tudta, hogy itt sietnie kell, mert a burkolat hőmérséklete hatszáz Kelvin fok körül alakult, és ezt az űrruha nem bírta sokáig.

Erősebbre tekerte a sisak fényszűrőjét, és egy pillanatra hátrafordult, hogy lássa a mögötte világló hidrogénlángot, amely szabályos orsóalak helyett kis tartományban ugyan, de erre-arra táncolt, és a tat remegése émelyítően felerősödött a végpontokban. Wicka nem tudta mire vélni a jelenséget, de nem pazarolhatta az időt az elmélkedésre. Kicserélte a kamera burkát, aztán a csörlő segítségével visszaindult volna, azonban az első kötél megfeszítése után pár pillanattal hátrazökkent, és ha reflexből meg nem fékezi a tartalék kötelet, a hidrogéntűzbe sodródott volna.

Óvatosan visszacsörlőzte magát a mélyedésbe, a legközelebbi fogantyúkhoz. Remegő kézzel megkapaszkodott, kifújta magát, majd úgy döntött, teszteli a tartalék kötelet, hogy vissza bírja-e húzni. Alighogy ismét megfeszítette, az is elszakadt. Alex riadtan nézett a hajó oldala felé vezető kapaszkodókra. Lefelé is csak a kötélen függve, gázhajtással tudta áthidalni a távolságot, visszafelé pedig esélye sem volt, hogy mászva elérje őket – mintha egy erősen homorú sziklafalon akarna kétméternyivel odébb átlendülni. Most csak az segített volna, ha a hajó állandó sebességre áll. Elkeseredve a burkolatba ütötte a sisakját, aztán bekapcsolta a rádiót. Kesztyűujja hozzáragadt a gombhoz, mert már olvadni kezdett.

– Nari! – lihegte a mikrofonba. – Kérje meg Normant, hogy lassítson! Itt vagyok a hajtómű fölött, elszakadt mindkét kötelem, és nem tudok visszamenni.

– Rendben – mondta Kai, és bontotta a kapcsolatot.

Wicka számára örökkévalóságnak tűntek a percek. A szíve a torkában dobogott, csorgott róla a verejték – a szkafander hőszabályozása felmondta a szolgálatot. Elképzelte, hogy a kesztyű mindjárt szétmállik, és a keze csontig a fogantyúra sül. Pánik kerülgette, és a legreménytelenebb pillanatában megreccsent a rádió.

– Milyen romantikus itt a tábortűz mellett! – hallotta Norman gúnyos hangját.

Azt hitte, képzelődik a kezdődő hőgutától, de a parancsnok valóban ott lógott mellette három biztonsági kötélen, és kis fehér gázfelhők kíséretében közeledett. Két karabinerrel a szkafanderéhez csatolta Alexet, aztán lefejtette odaragadt kezét a fogantyúról, és vontatni kezdte a zsilip felé. Wicka egy hosszú pillanatig még némán egyensúlyozott a félelem és a megkönnyebbülés határán, aztán elájult.

 

A kabinjában ébredt súlytalanul, pizsamában, dideregve. Puha szíj kötötte a falon lévő rögzítő gyűrűhöz, körülötte léglöketes építőrobotok sürgölődtek. A jelenlétükből rögtön megértette, hogy már beléptek a Quaran-alagútba, és elérték az utazósebességet. Az automaták átcsavarozták a bútorokat a korábbi padlóról arra a falra, amelyik felé majd a hajótörzs forgatásából származó erő hatni fog. Így imitálják majd a gravitációt stacioner sebességnél.

Valami húzta a szőrt a mellkasán. Benézett a pizsama nyakkivágásán, és egy lapos korongot látott, amin a ”LISA biosensor” felirat díszelgett. Lefejtette a bőréről, és alig néhány másodperc múlva csipogni kezdett a kommunikátora. A parancsnok hívta – eszerint a computer értesítette a biojelek eltűnéséről.

– Hogy érzi magát, Alex?

– Jól, csak kicsit sarkvidéki itt az időjárás.

– Egyszer melege van, egyszer fázik, nem lehet magán kiigazodni – kuncogott Norman, majd sóhajtott egyet. – Tartozom egy bocsánatkéréssel. Nem gondoltam, hogy a köteleink ennyire rossz minőségűek. Képzelje, a zsilipgyűrű peremén nyíródtak el!

– Szerintem zéró g-hez tervezték őket, de semmi gond. Köszönöm, hogy…

– Nincs mit. Amit még hallani akarok, sz-el kezdődik.

Wicka gondolkozott egy sort.

– Szolgálatra jelentkezem – mondta.

– Ez az! – örvendezett Norman. – Szeretném, ha csatlakozna hozzám az esti edzésemen. Hétkor várom a virtuális teremben.

Alex az órára nézett, amely hat óra ötvenet mutatott, így hát fejtetőre állva előszedte a tréningruháit a beépített szekrényből, kicsatolta a szíját, átöltözött, és kilökte magát a kabinból.

A folyosón lebegve érezte, hogy a hajótest forgása beindul, és mire az edzőterembe ért, amelynek a falait egyelőre csak az alapminta borította, földi gravitációnak megfelelő erő vonta a padlóhoz. Nemsokára megjelent Norman is, ”Overkill” feliratú pólóban, kezében elektrodiszruptorral. Wickának nem volt konkrét elképzelése az edzés fajtájáról, de a fegyver rossz előérzetet keltett benne.

– LISA, tizenkettes játéktér! – mondta a parancsnok, aztán nyugtalanító mosolyt öltött. – Alex, úgy látom, a börtönben nem igazán törődött a fizikumával. Szörnyen vézna!

– Nem értem, miért gond ez, ha úgyis végünk lesz három hónap múlva – vont vállat a hírszerző.

Aggodalmasan szemlélte, ahogy átalakul körülötte a terem: nagy hangár illúzióját keltették a falak, a padlón különböző méretű szürke ládák termettek.

– Én a legjobb formámban szeretnék lenni akkor – húzta ki magát Norman. – Magának is ezt ajánlom.

– Ennyi idő alatt nem lehet túl sokat fejlődni.

– Dehogynem. Van rá módszer – mosolygott a parancsnok, és élesítette a diszruptort. – Először is ki kell iktatni az edzéstervből az önkéntességet, mert az lustaságot eredményez.

Wicka látta, hogy Norman ujja megmozdul a ravaszon, ezért futásnak eredt. Sistergő hang hallatszott, és egy impulzus a hátába mart, mielőtt elérte volna a legközelebbi fedezéket. Orra bukott, és másodpercekig mozdulni sem tudott a fájdalomtól.

– Ez az egyes fokozat – közölte a felettese könnyed hangon, és tekerni kezdte az áramerősség-szabályozót. – Most beállítom négyesre. Tudja, akkor mozgatja az ember a legjobban az izmait, ha az életéért fut.

Alex arra gondolt, ez az ember megőrült. Feltápászkodott, aztán rohanni kezdett, és beugrott az egyik szürke doboz mögé. Az impulzus ezúttal pár centivel a feje fölött hasított el. Norman egy álló órán át hajkurászta a ládák erdejében, és a végére annyira kimerült, hogy térdre rogyott két fedezék között. Zihált, mint egy túlhajtott versenyló. A parancsnok szenvtelen arccal nézte, miközben kikapcsolta a diszruptort. Wicka elcsodálkozott a kondícióján; még csak nem is lihegett, pedig majdnem ugyanannyit futott, mint ő.

– Látja, Alex, megy ez. Holnap ugyanekkor, ugyanitt – mondta kedélyesen, és kisétált a teremből.

 

Nari Kai jóízűen vacsorázott, amikor Wicka fedélzeti idő szerint este fél kilenckor betámolygott az étkezőbe.

– Nehéz napja volt – állapította meg a nő, miután végignézett rajta.

– Hát magának? – ült le mellé Alex.

– Hét órán keresztül a belső érzékelőket ellenőriztem, teljesen feleslegesen, mert jól működtek, aztán ugye felcsaptam űrséta-koordinátornak, végül áthangoltam a távradart, hogy kilássunk a Quaran-örvényből. Ehhez legalább értettem egy kicsit.

– Nekem is kijutott az ismeretlen dolgokból, de azt leszámítva, hogy majdnem meghaltam, egész jól sikerült minden – vonta meg a vállát a férfi, és maga elé tett egy doboz szintetikus salátát.

Kai csilingelő hangon felnevetett.

– Maga nem is olyan búskomor, mint gondoltam. Azt hallottam, a kelet-európaiak pesszimisták.

– Azért nem az összes. Mit is hallottam én a koreaiakról? – Wicka olyan tulajdonságot keresett, ami feltételezhetően nem igaz Narira. – Azt, hogy nagyon hajlékonyak!

A nő sejtelmesen elmosolyodott, aztán lenyúlt az asztal alá, felhúzta egyik lábát, és a nyaka mögé illesztette a sarkát. Alex eltátotta a száját a csodálkozástól.

– Most már berozsdásodtam, de tizenöt évvel ezelőtt a cirkuszban becsomagoltam magam párszor egy tortás dobozba.

A férfi azt hitte, nem hall jól.

– Maga gumiember volt? Szuper! Ha túléljük valahogy ezt az utat, alapítunk egy társulatot, mit szól hozzá?

– Bevesszük Normant is?

– Persze, jó lesz oroszlánidomárnak, amekkora hajcsár!

Jóízűt nevettek az elképzelésen.

– Tényleg, ő mit csinált egész nap?

– LISÁ-t programozta. Leválasztott egy független alrendszert.

– Minek? – döbbent meg Alex.

– Nem árulta el, csak annyit mondott, számít a rosszra és készül a legrosszabbra.

– Még jó, hogy az amerikaiak optimisták – vigyorgott a férfi.

Kai arca elkomorodott.

– Azt mondta magáról, hogy nem is igazi szabadulóművész, mert a börtönből sem tudott megszökni.

Wicka sértetten horkantott.

– Hiszen most szabadultam ki!

– Úgy, hogy jelentkezett ide? Hát, érdekes felfogás – jegyezte meg Nari, és arcán ezúttal nyoma sem volt a naiv máznak.

– Megpróbáltam hagyományos módon is, rögtön az elején, de elkaptak, és négy év magánzárka lett az eredménye – morogta a férfi. – Kissé meglep, hogy ön előtt sem titok, hogy a másvilágra tartunk.

– Általában ostobábbnak mutatom magam, mint amilyen vagyok, így az emberek őszintébbek.

– Önként jött a hajóra?

– Igen.

– Tehát hajlandó meghalni néhány tudományos eredményért, amit talán el sem tudunk küldeni a Földre?

– Semmilyen ár nem drága, ha a népem büszke lesz rám. Mindig is túl akartam jutni a határokon. Először a sajátjaimon a cirkuszban. Aztán jött az űr.

– Miért pont asztrofizika?

Nari elpirult.

– Mert az apám azt mondta, nem tudom megcsinálni. Hát meg kellett mutatnom neki!

Alex elmosolyodott ezen a cseppet sem tudományos indokláson, és ahogy a nő szemébe nézett, úgy érezte, szövetségesre talált.

 

Két és fél hónap úgy repült el, hogy Wicka szinte észre sem vette. Az űrhajó rendszereinek karbantartása és az edzések jelentették az állandó programot, szabadidejében mindenki tetszés szerint használhatta a virtuális termet. Alex és Nari sokszor együtt töltötték a délutánt. Egyik alkalommal a férfi megmutatta neki Varsó belvárosát, máskor Kai vitte el egy koreai tó virtuális másához, ahol régi, faragott csónakban ringatóztak a vízen, a nő tértorzulásokról olvasott egy kézi konzolon, Wicka pedig az edzés után kimerülten aludt a kellemes napsütésben.

Norman napi két fogócskát tartott szükségesnek, amitől Alex először kétségbeesett, de aztán úgy döntött, a legjobb, ha kihívásnak fogja fel. Sokat fejlődött az első hónapban, és eljött a nap, amikor a parancsnok a kezébe adott egy elektrodiszruptort. Wicka azt hitte, mostantól egymás ellen harcolnak – szívesen visszaadta volna azt a régi találatot –, azonban új játékba kezdtek. Alaszkai hegyi terepen küzdöttek egy falka felfegyverzett troll ellen. Alex nagy élvezettel irtotta őket, és akkor sem ijedt meg, ha tízesével rontottak neki, hiszen a szörnyek nem voltak olyan félelmetes ellenfelek, mint Norman egymaga.

A hajót továbbra is Wicka vezette, ami alapvetően könnyű feladat lett volna: csak időszakosan ellenőrizni kellett, hogy LISA tartja-e az irányt, de valamiért folyton eltértek az útvonaltól, és Alex nem győzött korrigálni. A parancsnok egyszer megjegyezte, hogy úgy kormányoz, mint egy részeg, és a következő napokra átvette az irányítást. Wicka jót nevetett, amikor nála is előjöttek ugyanazok a rejtélyes pályaeltérések. Egy álló hétig kutatták a hiba okát, eredménytelenül. Norman kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a Jégmadár nem hajlandó egyenesen repülni.

 

Hamarosan eljött az idő, amikor már elég közel jutottak ahhoz, hogy megismerhessék a végzetüket. Az anomália úgy pulzált a képernyőn, mint valami óriási, pislogó szem. Wickát szinte hipnotizálta ez a lassú villódzás. Arra gondolt, végre láthatja a dolgot, ami meg fogja ölni. A parancsnok is a jelenségre bámult, világoskék szeme fehérnek hatott a távradar vezérsugarának zöldes fényében.

– Mit mond a spektroszkóp? – kérdezte a fő asztrometriai panel előtt ülő Kai-t.

– A mérések szerint a részecske-összetétel nem különbözik a környező űrétől, a sugárzási szint is egyezik a háttérrel. Ami viszont nem fér a fejembe, hogy a színkép is olyan, mintha az űrt néznénk, pedig az anomália vizuálisan érzékelhető.

– Akkor most mi bolondultunk meg, vagy a műszerek? – kérdezte Alex.

– Talán egyik sem – mondta Norman. – Mi jut eszébe egy hírszerzőnek, ha lát egy jelenséget, ami az érzékelők szerint nem létezik?

– Álcázás! – vágta rá Wicka. – Nem onnan kapunk jeleket, ahova nézünk. Valószínűleg tértükröket használnak.

– Micsoda? – hüledezett Kai. – Azt mondja, az anomália mesterséges?

A parancsnok keserűen elmosolyodott.

– Tudom, hogy egy soha nem látott természeti jelenségre számított, de ez itt minden jel szerint egy nagyon is emberi disznóság.

– De ha ez titkos objektum, akkor miért nem álcázzák vizuálisan is? – firtatta a nő.

– Azért, hogy a Föld építsen egy nagy kutatóhajót, ami elindul felé – morogta Norman. – Mi a véleménye, Alex?

– Ez csapda.

– Úgy ám, és mi idejöttünk, mint bogár a fényre. – A parancsnok arcán sötét mosoly terült szét. – De ha már itt vagyunk, kiderítjük, ki bujkál a tükör mögött.

 

Tíz feszült hangulatú nappal később kiléptek a Quaran-örvényből, és fénysebesség alá lassítottak. Már csak hárommillió mérföld választotta el őket a csalfán kacsingató ál-anomáliától. Kai megpróbálta ebből a távolságból is letapogatni, de a műszerek továbbra sem érzékeltek mást, csak űrt. Váratlanul csipogni kezdett a kommunikációs panel. Wicka értetlenül bámulta az adatokat: binárisan kódolt rádióüzenetet fogtak, és LISA magát a hajót jelölte meg forrásként.

– Mi a fene… – motyogta éppen, amikor Norman villámokat szóró tekintettel berontott az asztrometriai terembe, és a fejéhez nyomott egy elekrodiszruptort.

– Azt hittem, akivel így elbánt az IH, az többé nem dolgozik nekik – mondta. – Ki vele, mit küldött, és kinek?

– Nem én voltam!

– Semmi köze hozzá! – erősítette meg Kai.

– Hárman vagyunk, és csak maga ért a rejtjelezéshez. Ugyan ki más lehetett?

Alex lázas gondolkodásba kezdett, ami nem ment könnyen a halántékához nyomott fegyvercső árnyékában. Sorra vette a Jégmadár körüli furcsaságokat: a vegyi hajtómű szabálytalan lángja, a pályaeltérések a Quaran-alagútban, most ez a rejtélyes rádióadás, amit ők küldtek, és mégsem. Eszébe jutott, hogy a jelforrások azonosítása a térben nem túl pontos ekkora sebességnél.

– Egy hajó van mögöttünk! – bökte ki végül. – Akkor tapadhatott ránk, amikor a Külső Kolóniák tüntetőivel vacakoltam.

A parancsnok arcára volt írva, hogy ekkora ostobaságot még életében nem hallott.

– Nincs az a burkolat, ami kibír tizenkét órányi gyorsulási hőmérsékletet, aztán több hónapnyi Quaran-csóvát!

– Ismertem egy őrült indiait, aki ilyen célra tervezett ötvözeteket a Hírszerzésnek.

– Ez egyszerűen lehetetlen – rázta a fejét a parancsnok.

– Csak ott bújhatott el, ahová sohasem nézünk – bizonygatta Wicka kétségbeesetten. – Itt a seggünkben, és küldi az adást a haverjainak az anomáliába!

Norman végre elengedte, elrakta a fegyverét, aztán leült a hajtóművezérlő konzolhoz.

– Hát jó, egy próbát megér. Adok a tatra egy kis szűkített Quaran-örvényt. Kai, ha szólok, nézzen oda a spektrométerrel. Ketten együtt valószínűleg leszedjük az álarcukat.

Nari késve reagált, láthatóan még nem tudott napirendre térni az iménti jelenet fölött.

– Ettől a mi burkolatunk is megolvadhat.

– Ennyi kockázat kell – vont vállat Norman, és zongorázni kezdett a konzolján. – Most, Nari!

Felzúgtak a reflexiós tányérok motorjai. A hajó önmagára visszatükrözött érzékelő sugarai interferenciába kerültek a Quaran-mezővel. Az egész hajó finom rázkódásba kezdett, néhány áramkör elfüstölt a túlterheléstől, de a parancsnok arcán elégedett mosoly terült szét, ugyanis a hátsó kamerák reszkető képén lassan kirajzolódott a főfúvóka mögött rejtőző űrhajó vörösen izzó körvonala. Norman odasétált Wicka mögé, és a barátinak nevezhetőnél kissé nagyobb erővel lapockán csapta.

– Igaza volt, Alex. Meg kell szabadulnunk egy élősködőtől. Úgy látszik, az ember az eszét is akkor használja legjobban, amikor az élete múlik rajta.

Az egykori hírszerző mély levegőt vett, tízig számolt, és megtartotta magának a véleményét.

 

Lassítottak, és az álcáját vesztett, rádiócsendbe burkolózó kémhajóhoz dokkoltak, amely meg sem próbált kitérő manővert tenni.

– Várnak minket – mondta Norman, miközben ellenőrizte két elektrodiszruptora töltöttségét.

– Miért jó az nekik, ha átmegyünk? – kérdezte Wicka.

– Nem tudom, előbb lövünk, aztán majd megkérdezzük – vigyorgott a parancsnok. – A fegyvereit kezdetnek állítsa hatos fokozatra! Ha van páncéljuk, ez gyengén, de átmegy rajta, ha meg nincs, akkor úgy jártak. Nem lesz idő megfigyelni a felszerelésüket.

Beléptek a zsilipbe. Az előre megbeszélt terv szerint Wicka felkapaszkodott a plafon alatti csövekre, Norman pedig a padlón hasalva lövésre készen várta az ajtó nyílását. A túloldalon sortűz fogadta őket.

Az egész harc nem tartott tovább fél percnél, pedig legalább tíz kék ruhás ellenféllel néztek szembe. Norman, miután leszedte a legközelebb állókat, akár egy tekegolyó begurult közéjük, feldöntött három-négy embert, a többieket egyszerre lőtte, rúgta, gáncsolta, volt, akit a diszruptor markolatával terített le. Wickának csak egy ellenfél jutott, akit sikeresen fejen talált.

– Bocsásson meg, Alex, nem hagytam érvényesülni – súgta Norman, amikor utolérte.

– Valami azt súgja, maradtak még. Egyébként ez a hajó belülről egy őskövület Arden 54-es lopakodó.

– Remek, ezek szerint van helyismerete. Irány a vezérlőterem!

Gond nélkül eljutottak a hatszögletű helyiségbe, amely üresnek tűnt. Egymásnak háttal helyezkedve beóvakodtak középre, hogy minden zugot beláthassanak, ám ekkor beszakadt a lábuk alatt a padozat, és a mélybe zuhantak. Wicka sajgó tagokkal ült fel a sötét üregben, keze minduntalan éles fémperemekbe ütközött. Undorodva konstatálta, hogy a konzervdobozokkal teli fémhulladék-tárolóba kerültek. Felnézett, és látta, hogy a szabálytalan alakú nyílásban erőtér vibrál, amely magához tapasztotta a fegyvereiket. Fény gyúlt a vezérlőteremben, és egy kaján, szakállas arc hajolt a rés fölé.

– Nocsak, ez Wicka! Nem hiszek a szememnek!

– Rayala, te szemét! – üdvözölte Alex a feltalálót. – Mi a fene folyik itt?

– Megtudod hamarosan, barátom, elvégre idehoztad nekem az alapanyagot – kacagott az indiai, és felugrott a nyílás mellől. Egy pillanatra felvillantak a zubbonyára nyomott betűk: KKAG.

– A Külső Kolóniák Anarchista Gárdája, gondolhattam volna – szólalt meg a parancsnok az egyik sarokból.

Wicka hátrahőkölt, amikor rápillantott. Valamelyik fémdarab felhasította a homlokát, és ahelyett, hogy leszorította volna a sebet, csak ült karba tett kézzel, és a szájába csorgó vért lefetyelte.

– Vajon mit hoztunk nekik?

– Megfelelő teljesítményű Quaran-hajtóművet tömegpusztító fegyverek gyártásához. Szerintem kitelepítettek ide a semmibe egy interplanetáris rakétagyárat, aztán megvárták, amíg bekapja a csalit egy jó nagy kutatóhajó, ami könnyű préda, hiszen nem kaphat erősítést. Az ő emberei viszont már rég útban vannak, hogy elfoglalják a Jégmadarat. – Norman oldalra billentette a fejét, és véres vigyort öltött. – Na, most mutassa meg, mit tud! Vagy felőlem dekkolhatunk itt ítéletnapig. Először a konzervekből halásszuk ki a maradékot, aztán megesszük egymást.

Wicka számára nem is kellett több motiváció – tudta, hogy ezzel az emberrel nem bírja sokáig összezárva. A szabadulás lépései szinte maguktól álltak össze a fejében.

– Szólok Kainak, hogy állítsa le a forgást.

– Remek, de a barátunk lehallgathatja.

– Nem fog érteni semmit – mosolygott Wicka, és hívást kezdeményezett a kommunikátorán. Közölte a mondandóját, majd bontotta a kapcsolatot.

– Nahát, maga megtanult koreaiul? Nem is gondoltam, hogy ennyire összemelegedtek – kuncogott Norman.

– Adja ide az övét!

A parancsnok elcsodálkozott a kérésen, de gyorsan Alex kezébe nyomta, aki áldotta az egyenruhájuk tervezőit, hogy ízléstelen, vastag műanyag övet álmodtak hozzá. Összecsatolta a kettőt egy nagy karikává, és ellenőrizte a műve merevségét. A nehézkedési erő érezhetően csökkenni kezdett. Wicka kivárta a megfelelő pillanatot, aztán elrugaszkodott a konzervhalomról. A légiesen könnyűvé vált karikát belülről érintve a feje fölé emelte, majd hevesen dobogó szívvel az erőtérbe illesztette, és apró mozdulatokkal megállította. Szerencsére kiválóan szigetelt, így nem érte áramütés. A gravitáció teljes megszűnésével a tákolmány a helyén maradt, Alex pedig a lendületéből mit sem veszítve kilebegett az erőtérben támadt lyukon.

A nyomában Norman is nekilendült, és szinte egyszerre ütköztek a plafonba, majd a légcserélő berendezés csöveibe kapaszkodva kijutottak a folyosóra. Wicka ismét próbálta hívni Narit, hogy indítsa újra a forgást, de a nő nem válaszolt.

– Rayala elkaphatta! – dühöngött.

– Siessünk – mondta a parancsnok, és elsuhant mellette a zsilip irányába.

 

A Jégmadár asztrometriai terme éjszakai szórakozóhelyhez vált hasonlatossá a konzolok értelmetlen villódzása miatt. Nari Kai a megbolondult navigációs terminál előtt lebegett, vállán elektrodiszruptor szíja csillant, a plafon alatt az indiai anarchista úszott eszméletlenül.

– Ezt nevezem meglepetésnek! – örvendezett Norman.

– Jártam lövészetre is az egyetem alatt – mondta a nő szerénykedve. – Sajnos nem voltam elég gyors. Rátett valamit az adatátviteli portra, és LISA megőrült.

– Okkupációs vírus – konstatálta Wicka.

– Még jó, hogy van alrendszerem – mondta a parancsnok, és a főkonzolhoz húzta magát. Követhetetlen sebességgel jártak az ujjai, mígnem újraéledtek a monitorok.

Wicka a navigációs terminálra pillantott, és tágra nyílt a szeme.

– Egy egész hadsereg! – mutatott a képernyőre elkeseredetten. – Alig negyvenezer kilométerre!

Kai időközben a könnyebb mozgás érdekében beindította a hajó forgását, így lassan a padlóra süllyedtek. Alex bejelentése után minden szem a parancsnokra szegeződött.

– Menjenek át a lopakodóra, és javítsák meg az álcázást! – mondta Norman, miközben kissé bizonytalanul felállt a főkonzoltól. A homlokához nyúlt, amely továbbra is enyhén vérzett. Nari segítőkészen elindult felé, de kitért az útjából.

– Mi a terve a Jégmadárral? – kérdezte Wicka. Erőfeszítésébe telt, hogy ne remegjen a hangja, mert sejtette a választ.

– Kilövöm a tárakat az anarchistákra, aztán ütközőpályára állok az anomáliával.

– Ne! – nyögte Nari.

– Sok szerencsét! – biccentett Norman.

Wickával tisztelegtek egymásnak, aztán a parancsnok eltámolygott a pilótafülke felé.

 

– Hiányozni fog magának – mondta Kai, amikor kiléptek a zsilipből.

– Dehogy! – ellenkezett Alex, és meggyorsította a lépteit a kémhajó folyosóján.

– Biztos sokat tanult tőle.

– Persze, most már tudom, mit kell tenni, ha véletlenül trollok szállják meg Alaszkát – Wicka nevetést tettetett, hogy elnyomja a szipogását.

Becsatolta magát a pilótaülésbe, és arra gondolt, egy lopakodó kettejüknek, amin tucat embernek elég oxigén, víz- és élelemkészlet áll raktáron, nem sokkal rosszabb a mennyországnál. Újrakalibrálta és bekapcsolta az álcázó berendezést, majd levált a neutronágyúit élesítő Jégmadárról, és csapott ívben eltávolodott a harcszíntérről. Nagyított vizuális megjelenítést állított be a képernyőn, aztán kézen fogta Narit, hogy ne féljen. Így nézték végig Norman parancsnok utolsó játékát.