– Ki akarja hozni az italokat, vagy itt tölti az éjszakát a társaságunkban?

Anikó a lehető leggunyorosabb modorát vette elő, de a felszolgálónő láthatóan nem reagálta le. Az továbbra is kérdően felvont szemöldökkel bámulta a férfit, és csak a kérdést követő halk köhintésre reagált.

– Éva – olvasta el a névtáblát Anikó –, kihozná az italokat?

A pincérnő összerezzent.

– Akkor tehát egy kóla a hölgynek, és két savmentes az úrnak. – Az utolsó szavát hűvös felhanggal nyomta meg, de továbbra is az előző célpontját fixírozta. A férfi biccentett. – Egy kétszemélyes burger menü lesz? Gyertyát hozzak esetleg? – Fordult Anikó felé gyanúsan ártatlan arccal.

– Még nem rendeltük meg az ételt – sziszegte Anikó.

– Elnézést kérek, azt hittem, a szokásosat kéri.

Anikó idegesen nyelt egyet. Vészjóslóan pillantott a pincérnőre. Legszívesebben kikaparta volna a szemét, de tudta, hogy türtőztetnie kell magát. Ezt a pasit nem akarta elszalajtani. A nyakát csúfító barna szeplőhalomtól és a furcsán-pergamenszerű, izés bőrétől eltekintve jóképű faszi volt, és amikor az első éles találkozásukkor felmérte a farmer domborzatát, tudta, hogy nem fog csalódni az este. Így inkább csak elfordult a felszolgálótól, és egy mosolyt dobott a kísérője felé: – Miről beszél ez? – próbált üzenni az arckifejezésével.

– Én mellőzném a húst – nézett fel a férfi, miután a kutakodó pillantások keltette kezdeti zavarát félretette. – Van Cézár-salátájuk?

– Igen. Utolsó oldal – vetette oda hidegen pincérnő.

Anikó fejében megfordult, hogy elzavarja innen ezt a hülye libát, de nyugalmat erőltetett magára. Nem akarta, hogy a partnere rájöjjön, hogy bármiféle hatalma van itt. De abban biztos volt, hogy az első adandó alkalommal szól a nagybátyjának, hogy tegye lapátra ezt az ellenszenves picsát – bármennyire is dekoratív, vendéghívogató külseje is van.

– Akkor én két vizet kérek, valamint egy salátát – pillantott bele az étlapba a férfi.

– Akkor én is ugyanezt – toldotta meg egy mosollyal a rendelést Anikó, miközben a felszolgálóra nézett.

– A savmentes is, vagy maradjon inkább a kóla? – sóhajtott unottan a felszolgálónő, majd a szemmeresztésre végül zsebre vágta a noteszát és a tollát, majd eloldalazott. A férfi fapofával fordult az elbattyogó felé, majd kifejezéstelen arccal fordult vissza.

– Gyakran jársz erre? – hajolt Anikó felé. Nem tolakodóan könyökölt az asztalra, de a kézfejét úgy tette, hogy csak pár arasznyira volt a nőétől.

– Nem – legyintett erőltetetten nevetgélve. – Néha itt eszem, mert közel van a lakásom.

Magát szidva nyelt egyet. Ezt nem kellett volna elárulnia. Csak a társkeresőről ismerte a pasit, és élőben is most látta először. No persze, rokonszenves volt már a kezdetek kezdetén is, sőt, a profilképénél is jobban nézett ki. Igaz, teljesen kopasz volt – sőt, ránézésre teljesen szőrtelen – ám azt hamar tisztázták, hogy Misi úszik, aminél elvárás a csupasz fejbőr. A profilképe akkor készült, amikor éppen felgyógyult egy izomhúzódásból. Ám mégis, rokonszenv ide vagy oda, az első randi első tíz percében nem akarta elárulni, hogy merre lakik: az elmúlt öt évben nem egy olyan kalandja volt, amikor a pasi többet akart, mint amit engedett volna. Például kapcsolatot. Sőt, az a fél évvel ezelőtti idióta azóta is zaklatja, miután párszor lefeküdt vele, és a múlt hónapban féltékenységi jelenetet is rendezett a lakás előtt… Rohadt ciki volt. Persze, a szomszédok tudták, hogy gyakran cseréli a partnereit, de akkor sem hiányzott a cirkusz.

– Aha. Csendes helynek tűnik – nézett körbe a férfi. – Biztosan finom a kaja is. Az étlapot nézve változatos is.

Hosszú ujjaival a félretolt leporellóra bökött. Anikó helyeselni akart, de a pincérnő visszatért, majd negédes mosollyal levágta eléjük az italokat, majd biztosította őket, hogy pár perc múlva hozza a salátákat is.

Anikó a szemét forgatva nézett utána. Így pont elkapta, hogy a nő a pult mögül sötét pillantásokat vet a kísérőjére. Azonnal leesett a modor oka.

– Kicsit zaklatottnak tűnik – jegyezte meg mellékesen, miközben lopva a vizet felhajtó férfire lesett.

– Kicsoda? – koppintotta amaz vissza az üres üveget.

– Az a csaj. Mintha téged méregetne. Ismered?

– Nem. Sosem láttam még – közölte, majd kitöltötte a második vizét és egy hajtásra azt is behúzta.

– Hűha, jó szomjas voltál!

– Ja, igen, bocsáss meg! Tudod, nagyon ki vagyok száradva.

– Kérjek még egyet?

– Nem, majd a saláta után, esetleg.

– Oké. Szóval… – Anikó egy pillanatra elgondolkozott, hogy melyik szövegével kezdjen. Ha tehette, ide beszélte meg a találkáit, mert hazai terep miatt nem kellett a környezetére figyelnie, és azt is tudta, hogy mit eszik. Így mindig az aktuális randijára tudott koncentrálni. Márpedig, ez most szép remények elé vitte. Jó szeme volt a ruha alatt megbúvó testrészek feltérképezéséhez is, és a chatek során felmérte azt is, hogy egy kellemes, de vad éjszaka elé nézhet, ha nem okoz csalódást a jellemével. A testében bízott, az a legtöbb férfinek bejött, és úgy tűnt, Mihály is vevő a dús keblekre és a telt ajkara. – … sikerült megúszni a legutóbbi rekordod?

 

*

 

– Hogy fulladnátok meg mindketten!

Éva gyűlölködve mormogta átkait az orra alatt. Gyilkos pillantásokkal, de tehetetlenül bámulta a négyesnél viháncoló párocskát. Azok már indulóban voltak. A nő kacarászva simult a kopasz férfihez, aki túlzásmentesen, de mégis egyértelmű jelzésként csúsztatta a baráti viszonyt jelző szinttől egy tenyérnyivel lejjebb a tenyerét a partnere derekán.

– A hármasnál már tíz perce várnak – hajolt közelebb a felszolgáló kollégája.

– Tessék? – tért magához a vendégek bámulásából. Sziszegve préselte ki magából a levegőt.

– A hármasnál. – Ákos még felhajtotta a kezében tartott palack ásványvizet, majd sóhajtva folytatta. – Már vagy tíz perce felvetted a rendelést, és még mindig nem vitted ki az italokat.

– Ó, a francba! – Éva idegesen kapott a pult gyomrába rejtett poharak felé. Közben előkapta a noteszát a farzsebéből és leellenőrizte a rendelést. – Segítenél? Nagyon sok.

A fiatal srác nagyot sóhajtott, majd határozott, felesleges mozdulatok nélkül, pillanatok alatt előkapta a hűtőből a szükséges italokat, majd segített felszolgálni. Csak akkor vonta felelősségre a kollegináját, amikor visszatértek a sörcsap mögé.

– Koncentrálj egy kicsit, még csak most pörgött fel az este! Még három óra van zárásig!

A mondatát már alig tudta befejezni, mert egy újabb népes csoport tódult be az étterem ajtaján. Éva nagyot sóhajtva lépett a fiú nyomába. Úgy gondolta, törleszt az előbbiért.

– Nagyon nem vagy itt. Rosszul érzed magad? – tért vissza a témához a társa egy negyed óra múltán, amikor volt egy kis üresjárat. Nem várta meg a választ, még kivitte a sült krumplit és a hamburgereket, és csak akkor nézett a nőre, amikor visszatért mellé.

– Nem, csak…

– Anikó lejáratott a csávó előtt?

– Tessék? – hökkent meg Éva.

– Láttam, hogy őket bámulod. Azóta vagy ilyen zavart, amióta őket szolgáltad ki.

– Hát, ööö…

– Az ismerősöd? – A kolleginája zavart pirulására ciccegve folytatta. – Nézd, kisanyám! Nem régóta vagy itt, így jobb, ha tudod, hogy Anikó a főnök unokahúga, és mivel az öreg betegeskedik, nem kizárt, hogy ő lesz az új tulaj.

– Ó, akkor azért láttam már többször is itt?

– Ja. Másrészt, ide hordja a kisebb halakat.

– Micsoda?

– Anikó… hát, eléggé… nos, egyes pletykák szerint – hajolt közelebb a fiatal srác, és mormogva folytatta – a csaj egy nimfó. Régebben volt, hogy heti két-hármat megevett. Azok, akik nem pestiek, azokat fel szokta vinni a közeli lakásába. Nem szereti panzióban csinálni. Meg amúgy is, otthon vannak a cuccai. Érted, ugye?

– Ó, basszus… – Nem tehetett róla, úgy érezte, felfordul a gyomra. – És te ezt honnan tudod, Ákos? Te is csak pár nappal hamarabb kezdtél, mint én…

– Igen, de én… – köhécselt zavartan. – Én hallottam egy s mást. Pletykák a konyháról, mendemondák Emesétől…

Éva kicsit furcsának találta ezt a mentegetőzést, pláne, hogy Ákos a harmadik pincérlányra hivatkozott, aki közismerten hallgatag és visszautasító volt a kollégáival szemben, de pillanatnyilag a párocska jobban érdekelte. Érezte, hogy meglódul a szíve, de maga sem értette, hogy mitől borult ki ennyire. Na igen, végül is… Meg tudta volna fojtani azt a hülye kurvát.

– És ezt tudják róla?!

– Ki? A pasijai?

– Hát…

– Szóval ez a gáz. Tehát a volt faszid.

– Hát, nem tudom. Igazából nem, de… Mi a…?!

Mindketten odakapták a fejük a szélharang csilingelésére. Ákos is félbeharapta a kérdését. Az ajtón az Anikóval távozó férfi, és egy középkorú, slampos nő lépett be, majd minden teketória nélkül a pulthoz szlalomoztak. A férfi vigyorogva könyökölt a pultra.

– Hahó! Gondoltam, Sárival benézünk, és megmutatom, hogy hol dolgozol. Farkas éhesek vagyunk, a közelben jártunk, és már annyiszor invitáltál, hogy úgy döntöttem, élünk az ajánlatoddal. Szóval, mi a ház specialitása?

Éva azt sem tudta, hogy köpjön-e vagy nyeljen. Ilyen bunkó nem lehetett valaki! Az hagyján, hogy másokkal randizik, olyan helyre megy a ribancával, ahol tudta, hogy összefuthat vele, ezek után megalázó módon keresztülnéz rajta, majd fél órán belül visszajön egy lepukkant picsával és jópofizik.

– Anyádat! – sziszegte. – Hogy lehetsz ekkora paraszt?

Sári és a társa meglepetten nézett össze. A nő vigyorra húzta a száját, majd zsíros haját kiseperve a szeméből, felvihogott.

– Hát, a kiszolgálás nem valami híres, Lacikám…

A férfi zavart mosolyra húzta a száját, majd félszegen visszafordult Éva felé.

– Valami rosszat mondtam?

– Rosszat? Ide hordod a lepukkant kurváidat, hogy enyelegj velük előttem, vagy mi?

– Na de kérlek! Hogy mondhatsz ilyet, Évi! – dadogta a férfi. Döbbenten kapkodta a tekintetét a pincérek és Sári között.

Úgy látszott, páran a vendégek közül is figyelemmel követték az eseményeket, így, mivel Éva nem akart balhét, visszafogta magát. A düh dübörgött az agyában és legszívesebben hozzávágta volna a hűtő teljes tartalmát László fejéhez. Nem ilyennek ismerte meg. El sem tudta képzelni, hogy a fiatal nyomozó ennyire bunkó legyen. Hogy tehetett vele ilyet? Oké, persze, nem jártak, de azért több volt köztük, mint jószomszédi viszony. Az is igaz, hogy egy borozgatás után ugyan összebújtak, de a másnapi józanodó kávé mellett megbeszélték, hogy a lépcsőház takarítást követő ismerkedős főzőcskézés során kicsit elszaladt velük a ló. De ettől még bármi lehetett volna, hiszen számtalanszor elkapta már a férfi tekintetét, ahogy őt stíröli. És a tegnap esti filmnézés után is lett volna valami, ha nem csörög az a fránya szolgálati mobil…

– Elnézést, hölgyem, uram, azt hiszem, egy félreértés történt. Nagyon kérem, foglaljanak helyet, és mindent megmagyarázok! – vette át a szót Ákos, majd megragadta a kolleginája karját és félrevonszolta a döbbent társak elől. Éva hápogva rázta le magáról, de a srác csak az átadóban eresztette el.

– Te hülye vagy? – sziszegte a nő arcába.

– Bocs, de nagyon bepöccentem… És ne cibáljál, mert nincs hozzá semmi jogod, hogy…

– Ez nem az a férfi!

– Dehogynem, csak átöltözött…

– És hajat növesztett fél óra alatt?

 

*

 

– Hát, ez eléggé kínos volt. Szerintem menjünk!

Sári megütögette a nyomozótársa vállát. Noha talpraesett és határozott nőnek tartotta magát, aki nem ijed meg az árnyékától, és kérdés nélkül leordítja a főnöke fejét is, ha úgy alakul… de most egy kicsit megrettent. Látott valami olyat a pincérnő szemében, ami elvakultságot tükrözött. Ezekkel pedig nem lehet szót érteni. Még a karperecben is vergődnek. Balhét pedig nem akart.

– Ne, várj! Nem tudom, hogy mi a baja Évinek. Egy kedves lány… Ó, biztos azt hitte, hogy járok veled, vagy valami…

– Hát, attól még nem kellene lekurváznia! – Nem vette le a szemét a két pincér kivetülő árnyékáról. A fiatal fiú ingerülten magyarázott a kollégájának: az erőltetett susmorgás kihallatszott a pultig.

A fogát szívva ingatta a fejét. Mi tagadás, teljes mértékben vérig sértve érezte magát. Lopva megnézte magát a pult mögötti tükörben. No, tény, hogy nem volt nagy szám, és a cigi, a kávé és a kialvatlanság öregebbnek mutatta harminchétnél, de annyira azért nem volt lestrapált. Persze, a vetélések sorozata és a két válás rányomta a bélyegét a megjelenésére, és a terepmunka sem engedte meg, hogy sminket és körömcipőt hordjon…

Önkéntelenül felidézte magában ezt az Évát. A bajtársa tegnap egész éjjel róla áradozott, így – már csak féltékenységből is – rákeresett a közösségi oldalakon. Hát, nem csúnya a csaj, és biztos, hogy egy tízessel is kevesebb nála. A legtöbb képen igyekezett kihangsúlyozni az adottságait, és számos férfinevet látott, akik írogattak a profilképei alá. Nem hiába mozgatta meg a fiatal nyomozótársa fantáziáját is. A kapitányságon mindössze három nő volt, rajta kívül az alezredes titkárnője, a másik meg a nyugdíjból visszamaradt Jolán. Nem hiába mondták az öreg Szamosira, hogy sikerült a leghímsovinisztább kapitányságot összeraknia az országban… Tavaly kifejezetten örült, hogy ilyen fiatal főhadnagyot osztottak be mellé, de Laci már az első héten kimondatlanul is tudatta vele, hogy bajtársakkal nem épít ki szakmán kívüli kapcsolatot, illetve ő a csöcsös lányokat szereti. Márpedig ennek a pincérfruskának volt mit markolászni. És a pofikája is csinos volt, bár most eléggé bután meredt rájuk.

– Elnézésüket kérem… – lépett oda a fiatal pincérgyerek. Éva kigúvadt szemekkel méregette őket a boltív alól. – Összekeverte önt valakivel – mosolygott kínjában, miközben a kollégájára bökött. – Az előbb itt volt egy másik úriember, aki önnek a kiköpött mása. Egy hölggyel volt, és Éva félreértette a helyzetet…

Laci feszengve felnevetett. Idegesen végigsöpörte a sörtésre nyírt haját. Sári is elhúzta a száját. Na persze, jó duma…

– Mondja, nincs magának egy hasonmása? Tudja, mint a filmekben… – kacarászott zavartan a fiú, aki láthatóan igyekezett elsimítani a kellemetlenséget. Egyre több vendég bámulta őket.

– Az ikertesód! – kapott a megjegyzésen Éva is. Izgatottan oldalazott közelebb. – Laci, mesélted, hogy van egy ikertesód! És mutattad a gyerekkori képeiden is! Ó, Istenem, de ostoba voltam! Jaj, ne haragudj, én annyira idiótán viselkedtem! Na most képzelheted – fordult oda a kollégájához a nő – mit gondolhatott az az úriember, aki az előbb a tulaj unokahúgával volt itt! Laci és… Misi ugye? Hogy nem esett le, amikor hallottam, amikor a nevén szólítja! – pislantott a nyomozóra. – Szóval ti egypetéjű ikrek vagytok, csak neked van hajad is. – Évából kitört a nevetés. – Én meg azt hittem… Ne haragudj, Laci, ez annyira ostoba helyzet… Valami baj van?

A nyomozó elsápadt és megragadta a pincérnő kezét. Rángatózó szájjal, feldúltan préselte ki magából a szavakat.

– Láttad már korábban is? Mikor volt itt? Kivel? És merre ment? Mit tudsz még róla?

Sári szíve is meglódult. Tudott róla, hogy Lacit három hete azonosításra kértek be a hullaházba. A DNS vizsgálatok szerint az ikertestvérét mosta partra a Duna. A megcsonkított holttest teljesen meg volt nyúzva, valamint hiányoztak a belső szervei, a szemei, a fogai és a körmei.

 

*

 

Elgondolkozva körözött a szobában. Dolgoznia kellett volna, hiszen időhiánnyal küszködött. Az egyedüli reménye az volt, hogy már régen besötétedett, márpedig ilyenkor az emberek többsége nyugovóra tér. Az elfáradt agyukban már nem bízhatnak, az izmaik fáradtak.

A szokásos egy-másfél napja megvolt hát. Kifaggatta a nőt a másnapjáról; nem volt betervezett programja. Senki nem fogja keresni. Mielőtt kikapcsolta, a biztonság kedvéért átnézte a telefonját, és nem volt benne bejegyzés. Tehát volt ideje.

De mégsem. Zavarta a felszolgáló. Felismerte. Biztosan felismerte! Vajon ki lehetett az? Egy exbarátnő? Egy volt munkatárs? Netalán egy másik metszéspont? Ki tudja. Annyira közeli ismerős nem lehetett, hiszen nem támadta le. Mindegy is. Csak egy szolgáló. És nő. Senki nem hallgat majd rá.

Nem tudta végérvényesen kirázni a gondolataiból az estét, de tudta, hogy sietnie kell. Visszafordult hát az áldozatához. Az már félkészen, feldolgozva hevert az ágyon.

Ostoba nőstény.

Nem nagyon szerette őket. Nehéz volt kitöltenie őket úgy, hogy megmaradjanak a férfiak számára vonzónak. És baj volt a hajjal is. A hímeknél nem volt probléma az élettelen, lelapult, majd kihulló fejszőrzet, de a nőstények… Azt egyből kiszúrták, ha egy női test ápolatlan és kopasz volt. Persze, ha talált egy valódinak tűnő parókát, könnyebben tudott mozogni, hiszen az ő testük szőrtelen volt, így nem volt annyira feltűnő a csupaszságuk. Ez még akár egyszerűbb is lehetett volna… de nehéz volt utánozni a modoruk. És az a fránya mozgás… és az a bevágó, zavaró alsóneműjük… Otthon minden egyszerűbb volt. Csak a megtermékenyítésre használták őket, de itt… teljesen máshogy kell viselkedni.

No persze, ha már több tízezer napfordulót lehúzott volna ő is, akkor már hozzászokott volna a szervezete az idegen DNS-hez. A bőr egészségesnek látszódott volna, és csak egy profi paróka kell, és akár több hónapot is eltölthetne egy bőrben.

Átlépett egy nagyobb vértócsát, majd a táskájából előhúzott egy nagyobb zsákot, és az ágyra dobta. Óvatosan látott munkához. A beszédhez szükséges szerveket becsomagolta, majd melléje pergette a fogakat és a körmöket. Már csak a hámszövet van hátra. Na, meg a szem. Ezekre is csak azért volt szüksége, mert ezeket képtelen volt leutánozni.

Tűnődve szemlélte a munkáját. Az elmúlt kilenc földi év alatt még mindig képtelen volt kevés mocsokkal dolgozni. No persze, ez még talán a tizedik saját áldozata volt, a többit a mentorától kapta, készen. Csak bele kellett bújni, kitölteni a bőrt, beilleszteni a szerveket és kész. Alig pár perc. De rémesen nehéz volt az alapanyagokat megszerezni. Több napos kemény munka.

Ha tudta volna, hogy ezzel jár, nem jön ide. Persze, mi mást választhatott volna? Még mindig ez a leginkább elviselhető klíma. Erre legalább van bőséges víz.

Erről eszébe jutott, hogy már két órája nem ivott. Otthagyta a holtestet, keresett egy poharat, és perceken keresztül töltötte fel a szervezetét. Szüksége volt a folyadékra, hogy a kölcsönteste ne essen össze.

A konyha ablaka félig nyitva volt. Alóluk veszekedés hangozott fel. Izgatottan lépett oda, de megnyugodott. Nem őt keresték. Az alsó szomszédok hangoskodtak. Az egyik jól hallhatóan nem a magyart használta, míg a másik próbálta magát megértetni vele.

Szerencsétlen – gondolta.

Eszébe jutott, hogy ő mennyit szenvedett a nyelvvel. Amikor a halál helyett az életet választotta, nem gondolta, hogy a hatezer napforduló ennyire meg fogja viselni. Szerencséjére, a háromnegyedén túl van, és végre mehet haza. No persze, kaphatott volna rosszabb ítéletet is. A Föld eme része jóval élhetőbb volt. Volt elégséges víz, nem volt szélsőséges a klíma, volt rengeteg emberi lény, akik annyira sem törődtek egymással, hogy észrevegyék, ha egy-egy szerettük örökre eltűnik. Csak ez a fránya nyelv…

Még a mozgásba is hamar belejött. A mentora az első hónapokban mindig vele volt. Mint hozzátartozója, földi megőrző és nevelő intézetekbe hordta, így az alapvető mozdulatokat és szokásokat hamar megtanulta. A szocializációjával sem volt sok gond. Noha negyedévente, majd havonta kellett költözniük – az új test új életet is jelentett – könnyen beilleszkedett. A gondviselő elmesélte neki, hogy volt egy elítélt, akit huszonnyolc földi éven át embergyermekként kellett pesztrálni, mert nem bízhattak rá önálló életet. Jót mulatott, amikor mondta, hogy egyszer egy fiatal felnőttet használt, és úgy bukott le, hogy nem vett magához táplálékot két héten át. Nem kevés időbe telt eltussolni az ügyet, de legalább lett bőven bőr…

Fintorogva lépett vissza az áldozathoz. Abban reménykedett, hogy sikerül elcserélnie egy másikra, de érezte, hogy a jelenlegi bőrtől meg kell szabadulnia. Egyrészt, elhasználódott, másrészt, pedig az az átkozott felszolgáló biztos, hogy felismerte. Fogalma sem volt, hogy honnan, hiszen szándékosan más területen fogta el a vadászt. Ő volt az első, akit nem azért ölt meg, mert bőrt akart cserélni, hanem azért, mert kis híján rájött a titkára. És tudta, hogy mivel jár a lelepleződés. Gyanította, hogy a mentora már sejti, de amint kiderül, hogy lebukott az emberek előtt, őt azonnal felfüggesztik, kivizsgálás következik, és az is lehet, hogy hazaküldik, ami jelen esetben egyenlő a halálos ítélettel.

Tétován bámult magán végig. Hosszú ujjaival végigsimította az arcát. Gyűlölte és egyben imádta ezt a bőrt. Hónapokon keresztül menekült a hajdani birtokosa elől, de aztán sikerült elkapnia. A vadászból vad lett, és ő örömmel törte el a nyakát, amikor eljött a pillanat. Megölhette volna máshogy is, de akkor már eldöntötte, hogy a férfit trófeaként fogja használni. Tudta, hogy ezt a megaláztatást az áldozata már nem foghatja fel, de neki örömet okozott a győzelem.

A félévnyi hajsza kimerítette, ráadásul, ha bőrt is szerzett, adatokat nem tudott, így a gondosan kiszámolt, egy földi hónapra jutó információmennyiség leadási gyakorisága felborult. Alig tudta meggyőzni a gondozóját, hogy ne dobja fel. Szerencsére, a másik két elítélt jól dolgozott, így az egységnyi információval nem voltak lemaradásban.

A vadász… Honnan ismerhette a pincér? Bármennyire is próbálta a memóriáját segítségül hívni, nem járt sikerrel. A nőt még sohasem látta.

És az, hogy a vadász honnan tudott róla, az is rejtély volt. Még a mentorának sem merte elmondani, hogy lebukott. Biztosan hazaküldené… Márpedig neki már csak alig egy földi éve volt… Ezt már ki kell bírnia!

Sziszegve csapott a levegőbe. Dolgoznia kell! Nincs idő a gyengeségre!

Az áldozata fejéhez illesztette a mutatóujját, pont, amikor a bőr alól előpattanó szövet megkeményedett és csontkemény éles pengévé szilárdult. Óvatosan dolgozott. Vigyáznia kellett a hajjal. Mivel ahhoz hasonlót sem tudott előállítani úgy kellett dolgoznia, hogy a hajhagymák se sérüljenek. És a nősténynek dús szőrzete volt a koponyáján. Talán hónapokig is megmarad.

Amikor végzett, mindent elcsomagolt. A megnyúzott testre rádobott egy műszálas plédet és azzal együtt a konyhába húzta. Az egyik filmben látta, hogy egy hathatós robbanás mindent elpusztít. Mire eloltják a tüzet, a testből semmi sem marad. Ha marad némi csont, azok azonosítása is heteket vehet igénybe. És addigra ő már másik országrészen lesz, más bőrében…

De egyelőre ráér vele később is foglalkozni. Először információkat kell szereznie.

Ideig-óráig ezt a testet és a hozzá tartozó kapcsolati hálót is meg kellett ismernie. Amikor az áldozatából kicsikart jelszavakkal sorra belépegetett a közösségi oldalaira és levelezési rendszerébe, rá kellett jönnie, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. Persze, egy zárkózott, magának való embert sokkal egyszerűbb lett volna használni, ám azok sokkal kevesebb valódi kapcsolattal rendelkeztek. Márpedig őt ezért fizették. Minél több adatot szerzett, annál kevesebbet kellett lehúznia itt, a Földön.

Órákon át görgette az oldalakat. Kétszer is nyugalmi állapotba helyezte magát, hogy a hosszú távú memóriájába helyezze át az információkat. Mire hajnalodni kezdett, már több, mint ötszáz embert ismert, és a szokásaikkal is tisztában volt. Elégedetten dőlt hátra.

Amikor mindennel készen állt, megmosakodott, felöltözött, majd a gáztűzhelyhez lépett és megnyitotta az egyik rózsát. Amikor meghallotta a sistergést, meggyújtotta a magával hozott gyertyát és a csap mellé állította.

Ezzel egy időben csengettek, majd a hívatlan vendég erőszakosan megdöngette az ajtót.

 

*

 

– Próbáld meg még egyszer!

Laci a szűk folyosó legvégében, szinte belebújva a falba, feszülten várakozott. Onnan noszogatta a tanácstalan bajtársát, aki határozatlanul toporgott az ajtó előtt. Fogalma sem volt, hogy mire számítsanak. Illetve, a nyomozó sejtette, hogy kivel – illetve mivel – állnak szemben, de tudta, hogy fölösleges Sárinak előadnia az idegenlényes inváziós elméletét. Azon felül, hogy kiröhögte volna, talán hülyének is nézné. Talán jelentene is róla, aminek aztán agyturkász lenne a vége. Nem… nem ez a járható út.

Amíg idetartottak, végig ezen zakatolt az agya. Persze csak akkor, amikor éppen nem Sári baszdmegolását hallgatta, és próbált értelmes lehetőségeket felvetni az érthetetlen helyzetre. Próbált elvonatkoztatni, hogy ő mire gondolna. Ó, persze, igen, egy hasonmás. Végül is, a sztároknak is van millió és egy. Nem?! De a név…!

Nem, nem is fontos… – bizonygatta a bajtársának remegő szájszéllel, miközben a házszámokat fürkészte a lakónegyed felújításra váró tömbházainak ajtaján. – Valaki csak szórakozik.

De akkor meg miért megy oda? Igazoltatni? Csak a bizonyosság kedvéért? Információért? És nem kellene beszólni a központba? – Sári dilemmája jogos volt. Azonban, látta rajta, hogy mindössze látszatból teszi fel a kérdéseket, hiszen ő maga is rendkívül zaklatottan követte a formaságokat a biztonsággal együtt sutba dobó társát.

A nyomozónő kérdően pislogott hátra a társára, majd a szolgálatkész szomszédasszonyra. Farkasné Margit néni a résnyire nyitott ajtón keresztül bámulta őket és rezdült össze, amikor Sári már vagy ötödjére is megverte az ajtót.

– Pedig itthon van, azzal a kopasz férfivel jött haza pár órával ezelőtt! Egész éjjel fent vagyok… Nem hallottam őket elmenni! Tudják, a rács is… Anikó mindig bezárja, és most nyitva van. Talán egy szatír volt?

A néni fújtatva hajtotta beljebb az ajtószárnyat, de a kíváncsisága nagyobb volt annál, hogy biztonságba húzódjon.

– Füredi kisasszony! Kérem, nyisson ajtót! Rendőrség! – Sári újra dörömbölt a szabad kezével. A másik a kibiztosított kézifegyverén dobolt.

– Kérem, menjen vissza a lakásba! – szólt rá Laci az öreg nénire, miközben az előhúzott kézifegyverét a 8-as ajtóra szegezte. – Bármi is történhet.

Sári szemforgatva fordult feléje. Egy kezdő is leolvashatta a szájáról: – Mégis, mi?

A fiatal nyomozó ádámcsutka-repesztően nyelt. Hogy mi? Maga sem tudta. Talán rossz ötlet volt idejönniük. Ha tehette volna, egyedül jött volna, hogy megbizonyosodjon a rémisztő feltevésről. A testvére is csak félszavakban beszélt róla. Csak annyit, hogy a nemzetvédelem gyanakszik. Az elmúlt időkben egyes profilok tulajdonosai nagyon sokat szörfölnek a közösségi hálókon; rákattintanak minden ismerősük adatlapjára, végignézik a feltöltött fényképeiket, majd a felhasználók rejtélyes módon felszívódnak a föld színéről. És mint egy lánc, pár nappal később az egyik megtekintett profil tulajdonosa hasonlóan cselekszik: napi kétszáz-kétszázötven újabb saját ismerős adatainak tüzetes átnézése, majd nyomuk veszik. Önszántukból lépnek le? Nem valószínű. Igaz, csak néhányukat találták meg. Többnyire csak a DNS-eiket. Illetve eddig kettőt megnyúzva és megcsonkítva. Mintha valaki gyilkolászná a sok ismerősökkel rendelkező profil tulajdonosokat…

És tessék, most az ifjú elhárító tiszt is hasonló sorsra jutott. Vagy mégsem? Hogyan lehetséges, hogy most pedig itt van?

Lacit kirázta a hideg. Maga sem tudta mire vélni ezt az egészet. Mire jött rá Misi? Mi történt vele? Ha most itt van, mit keresett a holtteste a Dunában? Vagy csak ő is fel szeretett volna szívódni, mint a többi? Csak el akarta hitetni a halálát mások előtt? Valahova be kellett épülnie? De miért nem beszélt róla neki? És a DNS?

Próbált nyugalmat erőltetnie magára, akárcsak az étteremben. Évi ugyan észrevette az ingerültségét, ám könnyedén átlépett a zaklatottságán. Szerencsére, Sári látatlanba is vette a lapot, így ki tudta faggatni a két pincért. Persze, óvatosság ide, vagy oda, a nyomozónő gondatlanságból csak kibökte, hogy miért fontos a kikérdezés. Laci sziszegve bökte meg a nő karját, bár maga sem tudta, miért óvatoskodik a felszolgálók előtt. Sajnos, egyikük sem tudta, hogy hol lakik Füredi Anikó, a nő telefonja pedig ki volt kapcsolva. Így a meglévő adatok alapján kellett a központból megtudakolni a lakcímet. És hát persze, hogy nem egy Füredi Anikó lakott a környéken… Mire meglett, hogy konkrétan kit keresnek, és Ákos azonosította a személyleírás alapján, órák teltek el. És a különös figurának, Misi hasonmásának – vagy Misinek – akár nyoma is veszhet…! De lehet, hogy a férfinek ez a célja?

Összerezdült, amikor az ajtó résnyire nyílt.

– Mit akarnak? – szólt ki a sötétből egy ismerős hang. A beszédmód és az akcentus nem olyan volt, mint a testvéréé, de a hangszín… Laci majdnem elejtette a fegyverét.

– Azonnal lépjen előre! Tegye a tarkójára a kezét!

– Semmi szükség erőszakra! Jöjjenek beljebb! Miben segíthetek?

Sári megrökönyödve meresztette a szemét. Ide-oda kapkodta a fejét a két férfi között. Laci nagyot nyelve emelte célra a pisztolyt, de amaz visszahúzódott a folyosóra, be az ajtó mögé. A testvére volt az, de mégsem… A mozdulatok másabbak, darabosabbak voltak, illetve az arcéle is, mintha egy picit torzult volna. A bőre feszesebb és fakóbb volt, valamint hiányzott róla az a megszokott borosta, amit ő mindig is utált. És a haja… Hova tűnt a haja? Észre sem vette, hogy közelebb araszolt. Oldalra pillantott. Sári még mindig meglepetten bámult, de aztán gyorsan biccentett. A nő villámgyorsan lépett be.

– Füredi kisasszonyt… – A hangja bugyborékoló hörgésbe fulladt.

Laci felkiáltott. A szabályzatot félredobva ő is berontott a folyosóra és azonnal lőtt. A hasonmása teste csak a becsapódás miatt lökődött neki a falnak, nem látszódtak a golyó ütötte nyomok. A hirtelen hely- és helyzetváltozásnak hála a penge elkerülte a nyomozót, de mégis úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. A döbbenet a földhöz ragasztotta a talpát, így képtelen volt kitérni az újabb szúrás elől. Szerencséjére, ez nem volt halálos, így arrébb tudott szökkenni. Újra tüzelt. A félautomata pisztoly felugatott, és az ellensége újra megtántorodott. Laci felsikoltott. A felszakadó bőr alól nem hús, vér és agyvelő, hanem takonyszerű valami csapódott ki.

Fel akart nyögni, de a hang a gégéjében maradt. Tátogva hullott térdre. A mellkasára meredt. Belőle bordó, sűrű vér patakzott – mint ahogy kellett volna a másikból is. Azt még be tudta fókuszálni, hogy Sári átmetszett nyakkal haver a földön, és azt, hogy a pincérfiú áll az ajtóban, ám már odáig nem jutott el, hogy akárcsak gondolatban is feltegye a kérdést.

 

*

 

Lendületesen lépett előre és a fegyverét az áldozatai felé forduló társa hátába nyomta. Az összerándult az áramütéstől, majd aléltan bukott a két nyomozó holttestére. Ő maga visszalépett, és a szomszéd ajtó mögött siránkozó öregasszony felé indult.

– Rendőr vagyok, nyissa ki! Elmúlt a veszély!

A nő habozás nélkül teljesítette a parancsot.

– Biztos úr…!

– Hívta a rendőrséget? Vagy valaki mást?

– Nem hívtam én senkit, kérem…

– Volt még valaki, aki látta a történteket?

– Nem, ezen az emeleten csak ez a két lakás van, és más sem jött fel az alsóbb szintekről…

Ennyi elég is volt. A csontszerű dárda kipattant a mutatóujja alól, és az öregasszony hangtalanul rogyott össze.

Tehát a legfelső szinten csak ez a két lakás van. Reménykedett benne, hogy a többi szomszéd, ha hallotta is a lövéseket, nem fog kíváncsiskodni, és inkább vad telefonálással van elfoglalva. Gyorsan kellett dolgoznia. A négy holttestet a lakásba húzta, és behajtotta az ajtót. Amikor végzett, szimatolva lépett beljebb. A konyhában talált egy nyúzott tetemet, és észrevette a pulton heverő gyertyát is. Azonban, nem csak a hulla bűzét érezte. Gáz…

Nocsak, sikerült valamit tanulnia ennek a balféknek az elmúlt évek alatt? Talán végre önmaga is rájött, hogy jobb örökérvényűen eltüntetni a maradékokat, mintsem rejtegetni, vagy eldobálni? Úgy látszik, a protokoll besulykolásánál jobb tanítómester az élet…

Visszalépett a fajtársáért, majd a gazdabőrt becibálta a konyhába. Nem maradhatnak nyomok. Mielőtt meggyújtotta a gyertyát, még végignézett a mentoraltján. Egyedül a megsemmisült adatokat sajnálta. Újabb napfordulók munkája veszett kárba. Sziszegve rúgott bele a bőrbe.

Még hány földi év? Még hány kiképzésre váró elítélt? Még mennyi adat kell, hogy végre megszabaduljon innen? Gyűlölte ezt a munkát, gyűlölte a bőröket, és gyűlölte az egész bolygót.

Elmerengve forgatta a kezében a gyertyát. Talán sohasem térhet haza. Talán meg sem éli a pillanatot, hogy annyi adatot gyűjtsenek össze, ami elégséges egy invázióhoz. Márpedig otthon az elnyomott fajuk fenntarthatóságára immár nincs remény. A harcuk vége kiszámítható napfordulókon belül bekövetkezik, és immár csak egy új világban lelhetnek nyugalmat. Már ha tudnak…

Vajon ki lesz a következő elítélt? Remélte, hogy jobb, mint az utóbbi tíz. És olyan, aki nem fog hibázni a feladat teljesítése közben. Koncentrált, és mentálisan leellenőrizte az egyirányú kapcsolatait. Jelenleg egyik mentoráltja sem tartózkodott érzékelhető közelségben. Mi tagadás, ő is hibás volt. Ezentúl jobban oda kell figyelnie rájuk. Emerről sem sejtette, hogy merre jár, csak a nőstény nyomozó kérdezősködésével fogott gyanút.

A távolról beszűrődő, tompa sziréna térítette magához. Csak pár perce lehet… Megnyitotta az összes gázrózsát, majd az égő gyertyát a tűzhelyre állította.

Miközben bezártra az ajtót, azon gondolkodott, hogy az emberek egyre gyanakvóbbak. Talán Évát is meg kellene ölnie…

Ezt utálta legjobban… Az a fránya takarítás.