Wharton megvárta, amíg az időgép eltűnik a felhők között, aztán földhöz vágta a távirányítót. A kijelző ezernyi darabra repült szét a töredezett betonon, a műanyag keretből kibucskázott a vezérlést irányító panel. A férfi arcán széles vigyor terült szét, ahogy cipője sarkával keményen rátaposott a chip-re. A reccsenés beleveszett a tömb mögül hallatszó türelmetlen dudaszóba. Wharton a csatornába rúgta a legnagyobb darabot, aztán a csuklóját húzó vaskos órájára nézett. Hét harmincnyolc. Bő egy órája maradt a találkozóig.

A falak között hideg szél süvített, por és szemét kavargott mindenfelé. Árnyék mozdult a sarokban egyetlen pillanatra, majd nyomtalanul felszívódott. Az időutazó mereven nézte a helyet, ahol a villanást látta. Beleborzongott a gondolatba, hogy valaki tudomást szerzett az érkezéséről, visszakozni azonban már késő volt. Felrántotta a dzseki cipzárját, és a fények felé indult. Két kuka között egy dühösen fújtató vörös macska őrizte a papírok alatt hortyogó részeg álmát. A férfi elfintorodott az átható bűztől, távolabb húzódott, azután a fal mellett folytatta az útját, míg végül kilépett a homályos sikátorból a fényesen kivilágított utcára.

– Elnézést! – nyögte, amikor nekiütközött egy járókelőnek.

– Nézz a lábad elé, te barom! – taszított rajta nagyot az ismeretlen férfi.

Az időutazó nekiesett a ház falának, behúzta a nyakát, várta az ütést. A kopasz férfi végigmérte a beesett arcát, aztán legyintett és magára hagyta a reszkető alakot.

– Te is, te barom! – suttogta maga elé Wharton, miközben ellökte magát a ház falától.

A zsebéből nyomtatott fóliát vett elő, és óvatosan szétnyitotta. Az udvart könnyedén felismerte, ahogy a kifelé vezető sikátort is. Az utca túloldalán az áruház is ott volt, ahol lennie kellett. Elnézett balra. Az olasz étterem teraszáról fűszeres illatot sodort felé a szél. Középkorú pár ült az asztalnál, a nő nevetve emelte magasba a poharát, hangját közeledő szirénaszó nyomta el. Párja az utca felé nézett, aztán az asztalon heverő telefonja után nyúlt. A nő arcán megfagyott a mosoly, pergő szóözönnel csapott le a férfira.

Wharton végignézett az utcán. A megszokott, lebegő irányjelző bóják helyett sötétzöld táblák lógtak be az úttest fölé, rajtuk feliratok a jól megszokott piktogramok helyett. A máskor egymást érő automata Google-taxiknak nyoma sem volt, ahogy Facebus megálló hologrammos jelzése sem látszott a közelben. A feje felett sötét felhők gyülekeztek, melyek duzzadó hasukkal kiadós esőt ígértek. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, mégis csalódottan biggyesztette le a száját. Átfordította a térképet, az irányok végre a helyükre kerültek. Ujját végighúzta a vörössel jelölt vonalon. Jobbra el, előre egy tömbnyit, át az úton, előre újabb három tömböt, balra le az alagútba, aztán fel és tovább egyenesen. Nem tűnt bonyolultnak. Biccentett magának, majd zsebre gyűrte a fóliát.

Felhajtotta a kabát gallérját, ahogy a néhány gyalogosnál látta, aztán komótos léptekkel útnak indult. Divatszalon, pékség, fényesen kivilágított látványfodrászat, sötét kapualj. Megpróbálta kikerülni az embereket, ám az áramló tömegben pillanatonként hozzáért egy táska, ernyő, könyök, vagy váll.

– Bocsánat! – mormolta, ám hamarosan rájött, hogy a szabódása válasz nélkül marad.

Átnéztek rajta, kikerülték, néhányan éppen hogy csak megpróbáltak ellépni az útjából. Első félelme hamar eloszlott, sápadt bőre nem érdemelt többet néhány futó pillantásnál. Kopasz fején biztosan ült a paróka, fehér szemére zöld íriszt varázsoltak a kontaktlencsék. Semmivel nem nézett ki furcsábban, mint a körülötte lévők.

Egy nagyobb csoport jelent meg a sarkon, akik felé vették az irányt. Először jobbra húzódott, azonban a házak tövében változatos akadályok nehezítették a dolgát. Kihasznált egy pillanatnyi üresedést a gyalogosok között és átsorolt az út mellé. Lendületesen haladt tovább egészen addig, amíg a zajtól és a bűztől bizseregni kezdett a tarkója. Egy hirdetőoszlopnak támaszkodott, szemét pár pillanatra lehunyta, mégsem enyhült a fájdalom.

– Nézd, anya, a bácsi milyen sápadt!

A gyerek, hóna alatt egy fekete szemű játékmacival, egyenesen rá mutatott. Az anyja mérgesen sziszegett rá, majd megragadta a kinyújtott ujjat és visszahúzta az emberek közé.

Wharton kotorászni kezdett a zsebében, aztán nagyot csapott az oszlopra. A fájdalomcsillapítót az asztalon hagyta, mivel a hatóanyag, és az adagoló is ismeretlen volt még ebben a világban. Körmeit a tenyerébe mélyesztette, a pillanatnyi fájdalom elterelte a figyelmét a fejében fokozódó nyomásról. Hiába tanulmányozta oly figyelmesen az úti célját, kísérletezett régi filmekből kivágott zajokkal, a felkészülés hetei alatt megtapasztalt terhelést össze sem lehetett vetni a rá nehezedő valósággal.

Elmosódó arcú emberek haladtak el mellette, színes ruhák kavalkádja örvénylett a járda teljes szélességében. A beszéd moraját hosszú másodpercekre érthetetlen zsibongássá tompította a hullámokban elhaladó kocsisor. A járda mellett egy robogó zúgott el, a pocsolyából vizet zúdított a lábak közé. A méltatlankodó hangok gyorsan távolodtak, hogy más hangoknak adják át a helyüket.

A sarok felől érkező, hangosan heccelődő társaság befurakodott a járókelők közé, egymás szavába vágva kiáltoztak át a fejek fölött. Wharton megvárta, amíg a fiatalok eltűnnek a kávézó lassan becsukódó ajtaja mögött, majd eltolta magát az oszloptól. A tömb sarkánál feltűnt a térképen jelölt első kereszteződés. Eltéveszteni sem lehetett, a túloldalán a gyorsétterem jól ismert fényei mutatták a helyes irányt. A férfi megnyújtotta lépteit és az átkelőnél nekiinduló tömeghez csapódott. A benzingőz csípni kezdte a szemét, ahogy a könnyeit törölgette, lépései elbizonytalanodtak. A járdaszegélynél megbotlott és nekiesett az előtte haladónak.

– Húzzál innen, részeg tuskó! – fordult ki a keze alól a férfi, miközben rutinos mozdulattal ellenőrizte a kabátja zsebeit.

Az időutazó visszanyelte a bocsánatkérést, lehajtott fejjel lépett tovább. A következő három tömbnyi távolság végtelen vesszőfutásnak tűnt. Lábak, kezek, soha nem látott arcok vették körül mindenfelől. Vibráló fények, morajlás, dübörgő taktusok, percenként más irányból felhangzó szirénák bombázták az érzékeit. A csatornából gyomorfordító gőz tört fel, azonban alig néhány lépés után a zsíros szagot elnyomta a parfümök és az utcán elfogyasztott ételek illata. Ugató köhögés hallatszott a közeléből, mire a férfi megtorpant. Riadtan nézett körül, de senki nem nyúlt maszk után. A kabátujjba törölte verejtékező homlokát, aztán tovább indult.

A kereszteződés remegett az átszáguldó járművektől. Az aluljáró lépcsőjénél bűzlő ruhájú férfiak ültek kettesével-hármasával egymásnak dőlve. Az egyik csoportból papírlapot tartottak felé. Wharton meg sem próbálta kibetűzni, arra ügyelt, hogy ne érjen egyikhez sem, és el ne csússzon a nedvesen csillogó lépcsőkön. Odalenn a neonfényben élesen elváltak az árnyékok. A metrólejárónál egyenruhások szórakoztatták egymást nagy hangon, figyelemre sem méltatták a mellettük elhaladó utazókat. A legtöbb bolt már lehúzta a redőnyt, alig néhányan pakoltak még a polcokról a felcímkézett dobozokba. A minipékség ajtaját záró nő a táskájából egy nagy zacskót vett elő és az egyik hajléktalan mellé tette, aztán hátra sem nézve eltűnt a forgatagban.

Wharton megnyújtotta a lépteit. A következő dübörgés a lába alól érkezett, hallani viszont csak a fentről beszűrődő zajt hallotta. Kikerülte az egy helyben söprögető, narancssárga mellényes nőt, aztán elengedett egy rohanó férfit. A két baloldali lépcsőt figyelmen kívül hagyta, a következőnél elindult felfelé. A kabát ujját a tenyerére húzta, úgy ért csak a korláthoz. Félhangosan számolta a fokokat. Harminckettő. Akár az évei száma.

Odafenn megtorpant, aztán eszébe jutott a vörös vonal. Jobbra fordult, majd belépett az árkádsor alá. Nagy levegőt vett és csak akkor fújta ki, amikor a túloldalon kilépett a fénybe. A házfalról lelógatott óra pontosan nyolcra váltott. Végignézett a nyüzsgő utcán. A járda és az úttest lüktető életet élt. Kíváncsian benézett a legközelebbi autóba. A szélvédő mögül közömbös arc bámult a lámpák felé, a karosszéria remegett az üvöltő zene ritmusára.

– Hé, haver, lenne egy kis apród? – bukkant fel a sötétből egy férfi.

Wharton megremegett a mosdatlanság átható szagától. Lerázta a kezet a válláról és szó nélkül megindult a körúton.

– Hé, mi a bajod, haver? – hangzott mögötte a kiáltás.

Nem nézett hátra, csak megnyújtotta lépteit. Megfordult a fejében, hogy leveti a kabátot és beledobja valamelyik kukába, aztán felnevetett. A fertőzéstől való félelem ostoba képzelgésnek tűnt a következő egy óra eseményeinek tudatában. A mellét szorító érzés enyhült, ám nem múlt el nyomtalanul. Kihúzta magát, szinte lelkesen haladt tovább a távolban feltűnő épület felé.

A háromszintes bevásárlóközpont üvegportáljának minden szeglete olyan volt, amilyennek a régi képeken látta. A földszintet elfoglalta a két hatalmas forgóajtó, fölötte a mesterséges vízesés kivilágított sziklái csillogtak nedvesen. A sziklakertre épülő étterem út fölé belógó, fedett teraszáról fémből és üvegből épült átjáró vezetett az túloldalon emelkedő irodaházba.

Wharton felnézett a hetedik emeletre és megkereste balról a negyedik ablakot. Vékony alak támaszkodott vállal az üvegnek, amennyire látni lehetett, az utcai forgatagot bámulta. Az időutazó az órájára nézett, aztán zsebre vágta a kezét. Terv szerint érkezett. Pontosan tudta, a férfi végtelenül unja a rábízott munkát. Az sem volt titok előtte, még negyed óra kell, ahhoz, hogy végre rászánja magát, és a munkaidő vége előtt elhagyja az irodát. Hamarosan elfordult majd az ablaktól, elpakolja a fontos iratokat, csupán néhány semmitmondó táblázatot hagy az asztalán a látszat kedvéért. Égve hagyja a villanyt, aztán a zakóval a karján kisurran a tűzlépcsőre. A lépcsőket kettesével szedi lefelé. A harmadikon várnia kell, csak azután meri kinyitni az ajtót, amikor a zajosan távozó csoport miatt a takarítók sietve befejezik az üzletelést a biztonsági őrrel. Nem húzza le a kártyáját a fotocellás ajtónál, inkább ügyesen helyezkedik az átjáró felé igyekvők között. Az üveghídon még együtt halad velük, csak az étterem előterében szakad el tőlük. Amikor megkerüli a mesterséges sziklák mellé kirakott padokat, összeütközik egy férfival. Az ismeretlen dühösen ordít vele, miközben kihalássza az elázott táskáját az aranyhalak medencéjéből, végül sietve eltűnik, amikor felbukkannak a biztonságiak.

Az időutazó az órájára pillantott. Értékes perceket vesztegetett el véges idejéből. A bejárat felé indult, közben nyakát nyújtogatva megpróbálta felfedezni a történet másik szereplőjét a tömegben. Akadt néhány homályos pont, amit nem sikerült felderítenie, a nő érkezésének iránya és ideje volt az egyik. Átnyomakodott egy papírtáskákkal felszerelkezett családon, megelőzött néhány fecsegő iskolás lányt a forgóajtónál és már bent is volt az épületben. Jól emlékezett az alaprajzra, a nyilvános telefonok az első szinten voltak, a bankautomata mellett. A mozgólépcsőn megfordult és az embereket fürkészte, azonban vagy fél tucat szürke kabátos nőt látott a kirakatok előtt, úgyhogy feladta az értelmetlen keresést.

Az emeleten egy fokkal enyhült a hangzavar, bár szemmel láthatólag ott is sokan nézelődtek. Elfordult a mozgólépcső körüli örvénytől, majd követte a zöld nyilat a bankautomata felé. Vízpermet hullott az arcába a sziklakert felől. A betonon felkúszó zöld növények színes virágaikkal a természet illúzióját varázsolták a falak közé, ám az oszlopokról lelógatott reklámok azonnal lerombolták a hangulatot. Gyerekek futottak el mellette csengő nevetéssel, egy idős asszony próbálta összeterelni őket, kevés sikerrel.

Wharton kikerülte a várakozóknak felfestett sárga vonalat és a legtávolabbi telefonhoz lépett. Aprót vett elő a zsebéből, amit rövid habozás után a készülékbe ejtett. A számot fejből tudta.

– A hét-tizenkilences melléket kérem! – mondta köszönés nélkül.

A telefon kicsörgött. Kinézett az üvegfalon, ám az átjáró szerkezete eltakarta előle az irodát. Szinte látta maga előtt a férfit, aki az asztal felé mozdul.

– Elemzés, Wharton!

Az időutazó nagyot nyelt. Ezerszer elképzelte már a pillanatot, amikor beleszól a készülékbe. Otthon a tükör előtt gyakorolta a fölényes hangot, amivel azonnali elemzést kér a bauxit árupiaci értékingadozásáról az utolsó harminc napra vonatkozóan, ám ahogy ott állt, csupán halk nyögés hagyta el a torkát.

– Halló! Ki van a vonalban? – kérdezte egy pillanatnyi várakozás után a vonal túloldalán lévő férfi.

Wharton majdnem elejtette a kagylót, az oldalába kemény tárgy nyomódott, tarkóját egy másik ember lehelete borzolta fel.

– Tedd le! – súgta a fülébe a támadója.

– Nem tudom, ki vagy, de ne szórakozz! – hallatszott a kagylóból, mielőtt felhangzott a szaggatottan sípoló jelzés.

Egy kéz lendült oldalra az időutazó mellett, a digitális óra kék számokkal mutatta az időt.

– Pont jókor! – közölte a rekedtes hang, majd eltűnt a kéz és az óra.

– Nézze, csak apró van nálam!– tette a helyére a kagylót Wharton, aztán a készülékbe kapaszkodott, ahogy az oldalának nyomott tárggyal taszítottak egyet rajta.

– Nem gondolod, hogy egy marék, más asztaláról ellopott apró érdekel! – hajolt közelebb hozzá a támadója. – Ne játszd meg az ostobát!

Az időutazó oldalra sandított, a telefon krómozott felületében azonban csak egy homályos alakot látott a háta mögött. A másodpercek könyörtelenül peregtek, a gondolatai viszont teljesen lelassultak. Valahogy szabadulnia kellett, mielőtt visszafordíthatatlanná válik a helyzet.

– Mégis, mit akar tőlem?

– Leginkább azt, hogy maradj nyugton! – felelte az ismeretlen.

Wharton érezte, ahogy izzadság csorog végig a hátán. A saját bűzének a gondolatától is fintorogni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, és belegondolt, hogy milyen érzés lehet belevágni valaki arcába, aztán elernyedt, mert eszébe jutott, hogy ha sikerrel járna, a biztonságiak órákig faggatnák. Szabadulnia kellett, mégpedig azonnal.

– Vissza kell mennem a barátaimhoz, különben keresni fognak! – mondta végül.

A mögötte álló ismét taszított rajt egyet.

– Ócska próbálkozás! Ha lenne akár egyetlen barátod is, nem lennél most itt!

Az időutazó megperdült. Várta a lövést vagy a szúrást, a fájdalmat, amitől egész életében rettegett, ám nem történt semmi. A mögötte álló férfi vele egymagasságú lehetett, a kapucni árnyéka homályba borította az arcvonásait, kezében fegyver helyett egy szögletes műanyagdarabot szorongatott.

– Takarodjon az utamból! – lépett hátrább Wharton.

A ruha árnyékából kibukkant egy vértelen ajkú, hegyes áll.

– Különben?

– Különben… – visszhangozta a tovább hátráló férfi, mígnem nekiütközött az üvegfalnak.

Rothadó fogak villantak elő, ahogy a vele szemben álló felnevezett.

– Nincs tovább!

Wharton előre lendült, ám visszatántorodott, amikor a támadója mellbe bökte.

– Ne siess úgy! Nem jó az senkinek!

Az időutazó szeme alatt rángani kezdett egy ideg. Gyomrát hideg kéz szorította satuba.

– Nagy levegő! Nehogy lerókázz!

– Nekem mennem kell! – nyögte a férfi, miközben önkéntelenül megfogadta a tanácsot. Ellökte magát a faltól, azonban többre nem futotta az erejéből.

– Elkéstél! Már elindult! – tárta szét a kezét a kapucnis alak.

Az utazó az átjáró felé nézett, azonban csak néhány szállingózó alakot látott.

– Már úton van. A telefonhívásod adta meg neki azt a lökést, hogy otthagyja az irodát.

Wharton megpróbálta kivenni az árnyékkal takart arcot, a villogó szemen kívül azonban semmit nem tudott kivenni.

– Ki vagy te? – kérdezte végül lassan, tagoltan.

– Aki nem engedi, hogy megváltoztasd a jövőt!

Tar koponya került elő a kapucni alól. Az arc bal fele merevnek látszott, fölötte az írisz és a pupilla fehér. A másik szem zöld szivárványhártyája ismerősnek tűnt, ahogy a gúnyos félmosoly is.

– Azt hiszed, a te fájdalmad a legnagyobb világon? – A férfi lépett közelebb az üvegfalhoz szoruló Whartonhoz. Bűzös lehelete messze megelőzte. – Azt hiszed, hogy csak téged bocsátottak el igazságtalanul? Azt hiszed, ezen múlt a házasságod? Ostoba majom! Értelmetlen az életed? Öngyilkos akarsz lenni? Menj fel egy hídra, majd én lelöklek, ha nem mersz ugrani! Ne a múltban kotorássz, azzal csak másoknak ártasz!

Wharton halántékán lüktetni kezdett egy ér.

– Ki vagy te? – kérdezte immár megemelt hangon.

– Ez az! – tért ki a fröcsögő nyál elől a félig vak férfi. – Engedd ki a dühöd! Ordíts, ahogy a torkodból kifér. Csendburok vesz körül, úgysem hall senki! Nézz körül, és mond el, mit látsz!

Senki nem nézett feléjük. A bankautomatánál két nő beszélgetett, reklámtáskák sorakoztak mellettük. A padok között három kisgyerek fogócskázott, miközben a szülők elmélyülten lapoztak egy prospektust. A mozgólépcső mellett két biztonsági őr beszélgetett egy járókeretes férfival, aki értetlenül csóválta a fejét. Egy piros dzsekis férfi fordult mellettük a felfelé araszolók közé, aktatáskáját két kézzel szorította a zöld ingéhez.

Az időutazó elfordult a kopasz férfitól és ismét felnézett az átjáróra. Népes csoport közeledett a hídon, férfiak, nők vegyesen. Az elől járó férfi hevesen gesztikulálva vezényelte őket, többiek vidáman nevettek mögötte. Nem látta azt, akit keresett, mégis biztos volt bent, hogy ott lépked ő is köztük.

– Nem teheted meg! Nem engedem! – lépett mellé a férfi, azonban nem ért hozzá.

Csendben álltak egymás mellett.

– Mi változik meg? – kérdezte végül Wharton.

A másik elbiggyesztette a száját.

– Te tényleg takarító vagy az Intézetben?

– Igen, de mi köze ennek ehhez? – nézett oldalra a férfi.

A kopasz vállvonása látványosra sikerült.

– Annyi, hogy más oldalról közelítem meg a dolgot. Emlékszel a férfira az aktatáskával?

Wharton felnézett a mozgólépcsőre.

– Ennek a történetnek ő a főszereplője, bármennyire is szeretnéd, hogy másról szóljon. Várj, ne vágj közbe! Két perc múlva egy névtelen senki az irodaházból beleütközik a felfelé igyekvő barátunkba, akinek a táskája a vízben landol. A táskában egy bomba van, aminek az elektronikája beázik, így az étteremben csevegő sokaság a többi gyanútlan járókelővel együtt ma szerencsésen hazatér. A kis elemző nem lesz hős, soha nem aggatnak a nyakába plecsnit, viszont találkozik álmai nőjével, szerelembe esik, aztán boldogtalan élete harminc év múlva egy balesetben ér véget a vaksi felesége vezette autó anyósülésén.

Az időutazó arca lángba borult, felemelte mutatóujját, ám a másik férfi ellépett mellőle.

– Nem fejeztem be! Az anarchista barátunk visszatérve a rejtekhelyére megpróbálja megjavítani a bombát és közben felrobban. Százhúsz ártatlan helyett magával ránt két önkényes lakásfoglalót, amiért biztos nem oda került, ahova szerette volna. Ezt a részt, gondolom, nem ismerted.

Wharton becsukta a száját és leengedte a kezét.

– Gondoltam – biccentett a kopasz férfi. – Sietnem kell, úgyhogy ne szólj közbe, ha lehet! Ha a két férfi elkerüli egymást, emberek tucatjai halnak meg ma este az ostobaságod miatt, miközben semmit nem érsz el. A menekülő tömegben apád és anyád ugyanúgy találkozik, a mai este pedig ugyanúgy csókkal ér véget a kapualjban. A beavatkozásod nem a várt eredményt hozza!

– Ha tudsz a robbantásról, akkor miért nem azzal foglalkozol, hogy elkapják a fickót? – kérdezte Wharton.

– Már a passzív jelenlétünk is eltéríti a jövőt és egy alternatív idősíkot valósít meg. A számítások szerint ez az eltérés statisztikailag belefér a hibatűrésbe, így a visszatérésednél nagy valószínűséggel nem történik jelentős változás. Egy fizikai beavatkozás viszont kiszámíthatatlan módosulást okozhat. Nem mehetek oda a biztonságiakhoz szólni, hogy felhívjam a fickóra a figyelmet, ahogy nem lökhetem a vízbe a táskájával együtt. Ezek maradandó emlékek lennének a résztvevők számára, míg most senkik vagyunk a sokaságban. Szépen hagyjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy kell, aztán eltűnünk ebből a világból.

– Azt mondod, ez a hely egy időelágazás?

A kapucnis körbeintett.

– Minden hely, minden idő egy elágazás! Minden lépés, döntés vagy elszalasztott lehetőség új irányt szab az egyén és a világ sorsának is. Az összképet nézve a hatás mértéke nem mindegy!

Wharton megvakarta az orrnyergét.

– Akkor semmi köze az apámhoz az egésznek. Csak a robbantás áldozatainak későbbi élete miatt van szükség erre a korrekcióra! Valaki közülük fontos ember lesz! Politikus? Feltaláló? Katona?

– Ha mondok egy nevet, akkor felrohansz, és kérsz egy dedikált képet? – villant mérgesen a zöld szem. – Ostoba vagy és az is maradsz, ezen nem változtat az idő sem! Tessék, vedd el ezt!

A kezében tartott műanyag dobozt a telefonra tette. Wharton nem mozdult.

– Mi ez? – kérdezte bizalmatlanul.

Az idegen zsebre vágta a kezét.

– A géped távirányítója. Sikerült kicserélnem egy pillanattal előbb, mint ahogy rátapostál. Hozd le, menj haza és folytasd az életed! Ettől az élménytől másképp látod majd a világot!

– Ezt vegyem ígéretnek?

Gúnyos nevetéssel érkezett a válasz.

– Nem sokat fogtál fel ebből az egészből, igaz? Mindegy, nem számít. Az idő elszaladt, ma este már nem lesz robbantás! Az alternatív szál megszakadt.

A kopasz férfi arcán fájdalom futott végig. Hasára szorított kézzel görnyedt össze. Wharton mellé guggolt, de nem merte megérinteni.

– Hívok segítséget! – emelkedett fel, ám a sziszegő hang megállította.

– Mire ideérnek, már nem leszek itt, és feleslegesen hívod fel magadra a figyelmet!

– Ki a fene vagy te? – kérdezte ismét Wharton.

A zöld szem hidegen villant.

– Az alternatív éned vagyok, te ostoba! Abban a világban, ahol felrobbant ez a bomba, tíz évvel később robbant egy másik is, csak mert az első merényletnél meghalt az, aki meg tudta volna akadályozni a másodikat. A piszkos bomba beszennyezte az egész várost, a túlélők évekig haldokoltak.  Ez azért kicsit fontosabb, mint egy elhagyott ember sértett önérzete!

Wharton összezavarodva egyenesedett fel. A kopasz férfi elhalványult és eltűnt, az egyetlen nyom utána a telefonon hagyott távirányító volt. Levette a dobozt és megforgatta. A gombok, a visszajelző, még a karcolás is itt volt, ahol kellett lennie. Megremegett a keze, ahogy belegondolt a történtekbe.

Nagy levegőt vett, azután körülnézett. Nem hallatszott sikoly, lábak sem dübörögtek felé, a pláza életében az elmúlt percek semmi változást nem okoztak. A biztonsági őrök ugyanúgy beszélgettek, mint amikor utoljára feléjük nézett. A gyerekek kacagva futottak egymás elől, a nagymama feladta a küzdelmet, az egyik padon ülve figyelte őket. A mozgólépcső mellett egy férfi guggolt és papírlapokat szedett fel a földről. Szürke kabátos nő állt mellette, aki mosolyogva nézte a zavart igyekezetet.

Wharton zsebre vágta a távirányítót, és lehajtott fejjel feléjük indult. Mielőtt rálépett volna a mozgólépcsőre, hallotta a férfi dadogó bemutatkozását, ahogy a gyermekkorából jól ismert női hang válaszát is. Megborzongott egy pillanatra, aztán a kijárat felé indult.