A szonda, amely semmiben sem különbözött milliónyi társától, nem sokkal azután, hogy elődje replikáció útján létrehozta őt, belépett egy középidős, sárga csillag bolygórendszerébe. Mozgási energiája születése pillanatában is meghaladta egy átlagos üstökösét, és azóta csak növekedett. Falánk teste mohón habzsolta a csillagközi port. Bensőjében jóleső vibrálás jelezte, hogy elegendő anyag gyűlt össze egy újabb replikáns életre hívásához. Ez lesz az első gyermeke, szakasztott mása, egyenrangú kutatópartnere.

Az új szonda levált a testéről. Magával vitte elődei összes tudását. Azonnal tisztában volt küldetésével, és a replikánsok végeláthatatlan hálójában elfoglalt helyével is. A két vándor fokozatosan szabadult fel a sötétség öleléséből. Az eleinte alig derengő fénypont éles határozottsággal ragyogott fel előttük.

Bár a bolygóközi tér hőmérséklete még annyit sem emelkedett mintha egy háborgó vörös óriás szelébe kerültek volna, a két szonda kezdetleges tudatát jóérzés járta át a világosság láttán. Agyukban a csillagok fogalma összekapcsolódott a testüket alkotó atomokéval. Szupernóvák porából születtek éppúgy, mint teremtőik, a makáiok.

Kettéváltak, de munkájukat összehangoltan végezték. Minden szülő magához láncolta gyermekeit néhány örökre egymáshoz kapcsolt részecskével, melyek az azonnali kommunikációt biztosították. Könnyen feltérképezhették a rendszer tagjait, a szülő a kőzetbolygókat célozta meg, leszármazottja a gázóriások felé indult.

„Négy bolygóm, és egy számba vehető holdam van” ‒ mérlegelte a környezetét az idősebb. A legkülső kőzetbolygóhoz repült. Légkörében széndioxidot és vizet talált. A vörös porban bomlástermékek után kutatott.

Újabb utódokat szült a bolygó anyagából. Rájuk hagyományozta ezt a poros világot; magának a szomszédos, felhőbe öltözött planétát szemelte ki. Még félúton sem járt, amikor elsőszülötte jelezte: elég anyagot gyűjtött a bizsergés beindulásához.

„Nagyszülő lettem” ‒ ötlött fel a gondolatfoszlány a szonda agyában. A felismerés új érzeteket szabadított rá. Elhanyagolható méretük ellenére minden újabb replikáns erősebbé teszi kozmikus méretű hálózatukat.

A vastag légkörön átzuhanva elé tárult a tarka szőnyegként pompázó táj. Találomra megcélzott egy zöld hullámtengerrel borított, széles területet. Ahogy megvetette a lábát, kész volt az előzetes ítélet: a körülötte az ég felé nyújtózó, zöldes-barnás micsodák élőlények. A kutatóegység megpróbált kapcsolatba lépni néhányukkal, de nem járt sikerrel. Behúzta támasztékát, és tovagördült. Tágra nyílt érzékelőkkel vizsgálta át az egzotikus életközösséget.

Gigi unottan figyelte a gömbbé kerekedett Menint, akit pedig pont azért hozott magával a munkahelyére a tilalom ellenére is, hogy elszórakoztassa őt üres idejében. A jószág okosan használta fel a testében egyenletesen eloszló információt. Kellemes, jól nevelt társ volt.

A makái hatékonyan dolgozott. Hamar végzett a napi rutinnal, aztán már csak a megfigyelés maradt. Mindvégig a műszereihez kötötte a várakozás. A terem összes berendezése a fennhatósága alá tartozott, így a teljes munkaidejét itt kellett töltenie. Felnőtt élete derekán járt, de még egyszer sem fordult elő vele, hogy bármelyik kijelző csak egy csöppet is érdekes adatot szolgáltatott volna.

Végigsimította Menin testét. A kristályok, mintha sűrű folyadékban úsztak volna a kis jószág bőre alatt, kellemesen masszírozták nyúlványai hegyét. Elnyújtott figyelmeztető hang érkezett válaszul, amely beitta magát a makái megfigyelő elméjébe. Döbbenten kapta vissza nyúlványait. Ilyet még sosem hallott kis kedvencétől.

A hang megismétlődött. Gigi megpördült. Már látta is a jelzést: az egyik ellenőrzése alá tartozó szonda életre lelt.

A makái bensője felbolydult. Enzimek özönlötték el szervezetét, és cselekvésre sarkallták. Pillantása a kommunikátort kereste. Persze, a fiókba hányta a többi alig használt kütyü közé. A falba süllyesztett konténerhez futott. Kristályteste két újabb nyúlványt növesztett, hogy legalább megközelíthesse gondolatai sebességét.

Felillesztette a kommunikátort. Az elektromos szinapszis szinte egybeforrasztotta a szerkezettel. A kívánt kapcsolat létrejött, és a makái megfigyelő elméjében megjelent főnöke, Norton képzete.

‒ Jelet fogtam! Jelet fogtam! ‒ robbant ki Gigiből a hang.

Norton felpattant, és villámként cikázott végig a folyosókon Gigi terméig. Az intézet munkatársai bizakodva figyelték üvegkalitkáikból az izgatott elöljárót. Aki csak tehette, a nyomába szegődött. Egy makái szerencséje, az össze makái szerencséje. Mind részesülni akartak az örömből.

Menint felverte az ismétlődő zaj, és most elégedetlenül vonult keresztül a szobán csendesebb zugot keresve. A közel álló makáiok kíváncsian lesték, mit szol Norton, de ő észre sem vette a szabályszegést. Minden érzékszervét a kijelzők felé irányította.

‒ A szonda többsejtű életet talált. A koordinátákat azon a kivetítőn láthatja ‒ hadarta Gigi.

‒ Pontosan mivel van dolgunk?

Norton lecövekelte nyúlványait, és megpróbált nagyon tekintélyesnek látszani.

‒ Bonyolult életközösséggel. Első lépésként itt vannak ezek a főként zöldes lények. Közvetlenül a csillagjuk energiáját hasznosítják. Helyhezkötöttek, és a szonda nem tud kapcsolatot teremteni velük.

‒ Azt mondja, nem értelmesek?

‒ A plazmaincidens óta nem mernék találgatásokba bocsátkozni.

‒ Az elég égő volt!

A bekiabált cinikus megjegyzést fojtott nevetés követte. Mindenki élénken emlékezett az esetre. A plazmatestű, lebegő pacákat elhamarkodottan nyersanyagforrásként kezelték mindaddig, amíg a felbőszült teremtések meg nem ismertették velük a perzselő valóságot.

‒ De vannak másfajta, izgő-mozgó létformák is. ‒ Gigi nem hagyta kizökkenteni magát.

‒ Azokról mit tudunk?

‒ Hogy gyorsan menekülnek.

‒ Az összes körzeten belüli szondát irányítsák át erre a lelőhelyre! ‒ rendelkezett Norton. Gigi nyúlványai sebesen jártak, de szemét végig a vizuális kivetítőn tartotta.

‒ Nézze, Norton! Egy épületet talált.

‒ Ez akár természeti képződmény is lehet.

‒ De nem az. Figyelje a szerkezetét!

‒ Ott mozog valami ‒ kiabált ki a tömegből egy munkatársuk feszülten. Egy alak sétált a képbe. Világos testéből nyúlványok nőttek ki, akárcsak a makáiokéból. Megállt az építménynél, vizsgálgatta kicsit, aztán felkent rá valamit.

‒ Utasítsa a szondát, hogy lépjen kapcsolatba vele! ‒ vezényelt Norton.  ‒ Elromlott? ‒ türelmetlenkedett. Munkaideje négyszázad része is eltelt már, de a szonda nem reagált.

‒ Időbe telik. Ez egy százhetvenharmadik generációs szerkezet.

‒ Az megannyi kommunikációs pont.

Az idegen kisétált a képből, a szonda továbbra is mozdulatlanul várta a parancsot. Az egész intézet lélegzetvisszafojtva csodálta az ismeretlen világ bizarr formáit. Attól lehetett tartani, hogy a legkisebb zaj is megtörheti a pillanat bűvöletét.

Újabb sárgás alak sétált a látómezőbe. Ő is építőanyagot cipelt, amit feltapasztott az előző mellé a falra.

‒ Ez ugyanaz? ‒ kérdezte tompa hangon Norton.

‒ Ha nem, akkor a szakasztott mása.

Ekkor érte el a parancs a szondát. A megfigyelt lény érzékelte az elméjébe kúszó entitást. Nyúlványaival vakon hadonászott a láthatatlan behatoló felé. Lágy teste megrázkódott, tudata teret engedett a fürkésző akaratnak. Tehetetlenül engedelmeskedett a szonda minden kívánságának: elsétált a faltól, magányt keresett.

‒ Te építetted ezt a valamit? ‒ küldte az első kérdést fényévekkel távolabbi beszélgetőtársa felé Gigi.

‒ Nem. A családom örökölte, mi csak karbantartjuk ‒ közvetített a szonda.

‒ Mire jó?

‒ Ebben élünk.

‒ Ez az otthonotok? Megvéd az elemektől?

‒ Annál jóval több. Itt születtem, nevelkedtem. Itt dőlt el, hogy felnőttként mi lesz a feladatom. Itt neveljük az utódainkat is. ‒ Mindenki érezte az idegen büszkeségét. ‒ Otthonainkban szabályozni tudjuk a hőmérsékletet, a páratartalmat, a levegőben lévő gázok arányát.

‒ Ezek határozottan értelmes lények ‒ hallatszott a tömegből a kommunikációs csend idején.

‒ Várjuk ki a végét, haver! Lehet, hogy pont olyan ösztönvezéreltek, mint te ‒ kiáltotta vissza egy másik makái.

‒ Így, vagy úgy, de izgalmas helynek tűnik ‒ kérkedett Gigi.

‒ A lényeget még nem tudjuk ‒ elégedetlenkedett Norton.

‒ Nem szegezhetem csak úgy neki a kérdést. Simán hazudhat is.

Nortonnak, hiába nem tetszett, be kellett látnia, hogy Giginek igaza van. Az életjelöltek tesztelése nem az ő feladata. Ez a kapcsolatszimulációk során, melyeket rendre a Gigihez hasonló éber vigyázók nyertek meg, igazolódott is. Kapkodásával el is ronthatja az őrszem munkáját.

– Azért igyekezzen! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.

‒ Húzz bele, pajtás! ‒ állt az intézet egyhangúan Norton mellé, de Gigi nem hagyta sürgetni magát

‒ Hogy hívnak? ‒ kezdte elölről, mintha bosszantásból tenné. Felnőtt élete jelentős részét azzal töltötte, hogy különféle forgatókönyveket eszelt ki mindenféle elképzelt lénnyel való találkozáshoz. Most ezek közül próbálta kicsemegézni a megfelelőt.

‒ Munkás ‒ jött a felelet.

‒ Ez inkább valami foglalkozás féle ‒ találgattak a makáiok.

‒ Ezt a nevet csak te viseled?

‒ Nem. Elég jellegzetes megnevezés ez mifelénk.

‒ Akkor ezzel nem nagyon lehet kérkedni.

A szonda hiába keresgélt, hogy alanya fogalmai között megtalálja a megfelelőt.

‒ Ezt nem érti – tudatta a központtal.

Gigit bosszantotta az időveszteség. Elmélyültebben szelektált a kérdések között.

‒ Nem vágysz arra, hogy különlegesnek tartsanak?

‒ A társadalomban elfoglalt helyemet a képességeim és az igények együttesen szabják meg. Büszke vagyok rá, hogy bármilyen feladattal bíznak is meg, tisztességgel helytállok. ‒ A teremtmény szavaiból neheztelés érződött.

‒ Nem akartalak megsérteni. Úgy értettem, sosem vágytál rá, hogy több legyél a társaidnál?

‒ Én egy vagyok a társaimmal.

A szerzet alázata mellbe vágta Gigit. Lelke mélyén ott motoszkált a gondolat, hogy nem véletlenül az ő felügyelete alá tartozó szonda talált életre a kietlen galaktikában. Elszégyellte magát. Ő sem tett többet a társainál, csupán szerencséje volt. És ugye egy makái szerencséje…

‒ Azért biztosan különbözöl valamiben a tőlük.

‒ Gyengébb vagyok a katonáinknál, akik védelmeznek minket. De ugyanakkor okosabb is vagyok náluk, így meg tudok építeni, mondjuk egy alagútrendszert, ahol biztonságosan közlekedhetnek a felfedezőink.

A makáiok elkínlódtak egy ideig, amíg körvonalazódott számukra a katona szó jelentése. Egyből elhallgattak a Gigi megfontolt tempóját bírálók. Az erőszakot már ismerték. Éppen ezt akarták elkerülni a csillagközi beszélgetéssel. Most már azt is tudták, hogy az erőszakhoz hivatás is tartozik.

‒ Azt mondta, védelmezők ‒ vetette fel egy örök optimista.

‒  Gyakran van szükségetek katonákra?

‒ Békés nép vagyunk, katonáink sem csak a harchoz értenek. Igénybe vesszük erejüket, például akkor is, ha súlyos akadállyal kell megküzdenünk.

Giginek eszébe villant egy furcsa ökoszisztéma egy iskolai tananyagból. A gondolatba is belesápadt. Az életkutatás hajnalán ráleltek egy bolygóra, melynek lakói egymás testével táplálkoztak. Sok fiatal makáihoz hasonlóan el se tudta képzelni, hogy nem minden létforma képes a környezetében lévő élettelen anyagokból felépíteni a testét, és fedezni energiaszükségletét.

‒ Mivel táplálkoztok? ‒ kérdezte, előre félve a választól.

‒ A növények ehető burokkal vonják be számunkra magjaikat, és jóval több magot érlelnek a szükségesnél. A felesleget betakarítjuk… És a halott fákat – toldotta még meg a választ.

A táplálkozás ezen formája újdonságként érte az intézetben felgyűlt tömeget. Mindenkinek megvolt a véleménye az idegenekről.

‒ Kihasználják a növöizéket ‒ hangoztatta egy kutató, akinek nem tetszettek az idegenek.

‒ Hiszen a növények maguk adják nekik a magot ‒ kelt a védelmükre egy másik. Volt, aki nem látott tisztán:

‒ Mik azok a magok? ‒ kérdezte.

‒ A gyerekeik, te dinka.

‒ Az nem lehet. A gyerekeikkel táplálják őket?

‒ Biztosan félelemből.

Gigi úgy érezte, most nagyot léphet előre.

‒ Adtok valamit cserébe a növényeknek? – kérdezett rá.

‒ Felássuk a talajt, tápanyaggal látjuk el a földjüket.

‒ Ők etetnek titeket, ti pedig őket? ‒ Gigi sóhajtva tette félre előbbi aggályait.

Menin elunta az egy irányba bámuló makáiok látványát. Hangosan horkantva felugrott gazdája vállára. Jólesően nyújtózkodott, majd szinte beleolvadt Gigi testébe. Norton most vette csak észre őt.

‒ Pont olyan bájos, mint az én Seém ‒ simogatta meg. ‒ Ha ilyen jól viselkedsz, máskor is szívesen látunk ‒ gügyögött most már Meninnek, de továbbra is a kijelzőt leste. Gigi szerint Seé rosszindulatú és torz, de erről mélyen hallgatott. Sejtette, hogy csak a kivételes helyzetnek köszönheti főnöke nagyvonalúságát.

Alig várta, hogy újra hozzá kerüljön a szó. ‒ Mindig van elegendő élelem? ‒ Ezt csak úgy ötletszerűen kérdezte meg az idegentől. Saját éhségét hozta felszínre a tudatalattija.

‒ Vannak ínségesebb időszakok, de a katonáink mindig eleséghez juttatnak bennünket.

Beletenyerelt! Már-már megkedvelte őket, és tessék!

‒ Mit tesznek a katonák?

‒ Elveszik a méltatlanok területeit.

‒ Kik a méltatlanok?

‒ Akik különböznek tőlünk. Gyengébbek, csúnyábbak, más színűek, szagúak…

Már csak egy kérdés volt hátra:

‒ Mit tesznek velük?

‒ Elpusztítják őket, éltető tápanyaghoz juttatva ezzel a növényeket.

‒ Az összes szondát visszahívni! ‒ pattogtak Norton szavai ijedtében. ‒ Ezt a csillagrendszert, összes bolygójával és holdjával, mindörökre veszélyes helynek nyilvánítom.

A szonda késedelem nélkül továbbította a parancsot leszármazottai felé. Elengedte a kis termesz tudatát, és viharos sebességgel hagyta el a Földet.