Nyolc éve csatlakozott a nagy tervhez: cserébe a hosszú, háborítatlan kalandozásokért alvásai közben felajánlotta tudata számítási kapacitását a tudománynak. Nem volt egyedül, sokan jelentkeztek a kijelölt menhelyeken. A rendszer megálmodói bárkit befogadtak, fiatalt, öreget, nőt, férfit. Nekik csak az exponenciálisan növekvő neuronok száma számított.

Kezdetben elítélteket merítettek mélyálomba, és a büntetésük végéig használták őket. A hosszú évek alatt sokuk vált nyáladzó zombivá, személyiségük lemorzsolódott, tudatuk törlődött, csak motoros képességeik maradtak meg. Ekkor jött az ötlet, hogy interaktív játékokkal törik meg a számítások monotonitását, amivel sikerült megőrizni az alanyok szellemi épségét.

Imádott játszani, dolgozni annál kevésbé, hát csatlakozott.

Léptek kopogására ébredt. Tudata lassan tisztult, felsejlett előtte néhány molekulalánc, amit a gégerák ellen teszteltek, majd teljesen szertefoszlottak. Tapogatózva keresett valamit, amit a manójához vághatna, amitől az abbahagyná a vég nélküli mászkálást. Az ablakon beszűrődő reggeli napfényben látta csizmáját a teremtmény arcának csapódni, de az tovább lépdelt a kopott hajópadlón.

Felült az ágyon. Gyűlölettel nézett segédjére, bár tudta, nem tehet késztetéséről. A programozók valamit elrontottak odakint.

Az első évben levelek százaival bombázta a készítőket, hogy szüntessék meg a hibát, majd amikor felfedezett egy másik, kevésbé zavaró problémát az apró segítő programjában, felhagyott próbálkozásával. Eleinte nem tudta, mihez kezdjen az apróság sérthetetlenségével.

Tanulóévei a mágusiskolában unalmasan teltek. Mindenki bolondnak nézte, amikor csatamágia helyett mozaikmágiát kezdett tanulni. Az oktatás három hónap helyett két évet vett el az életéből, de a varázslathoz – ami bármi élőt képes elpusztítani – szüksége volt a mozaikmágia két iskolájára. Mire kikerült az égbetörő mágustornyok falai közül, a többiek utolérhetetlennek tűnő előnyre tettek szert.

Keresett magának egy kezdő csapatott, és két év alatt elérte a megfelelő szintet, amikortól hatalmas mennyiségű mágikus energia felett rendelkezett. A varázslatot először egy medvén próbálta ki. Alig hitt a szemének, amikor a hatalmas jószág egy szempillantás alatt hullott el.

Felbátorodott.

Csapatától elszakadva, hol egy trollt, hol egy jetit, majd kisvártatva egy kőgólemet terített le. Magabiztosan sétált vissza társaihoz, akik nem értették, hogy pár nap alatt miként duplázta meg tapasztalati pontjait. A rákövetkező hónapokban többször indult magányos küldetésekre, csapata egyre jobban hátráltatta. Nem mert velük nehezebb ellenfelek felkutatni. Tiszteletből nem vezette őket a halálba. Nem mintha gondot jelentett volna az elmúlás, de bosszantó tudott lenni az újrakezdés az első szintről.

Fél év alatt magasabb szintre emelkedett azoknál, akikkel együtt kezdte a játékot, majd csatlakozott hozzájuk. Az első közös vadászatuk, órákon át tartó, eredménytelen vagdalkozásba torkollott. Amikor megunta, elővette titkos fegyverét – a Mindenölőt –, és pár másodperc alatt kivégezte ellenfelüket. Társai a meglepetéstől némán bámultak rá, majd a titkát akarták, de nem adta. Megosztoztak a zsákmányon, de neki nem kellett.

Az elkövetkező hónapokban sorra végeztek a leghatalmasabb ellenfelekkel, de a csapat többi tagja már nem küzdött, csak hagyták a társukat dolgozni. Ha kellett elterelték róla a figyelmet, hogy elvégezhesse feladatát. A közös kalandozás harmadik hónapjában nehézség nélkül, elsőkén kijátszották a játékot. A többiek a hírnévtől megrészegülve fogadták a dicséreteket, és lenézték az alacsonyabb szintűeket, akik a kegyeiket keresték. Az ötödik hónapban a hatalmasra nőtt egók összecsaptak, és gyűlölködve csatlakoztak híveikhez, akik felnéztek rájuk, és feltétel nélkül teljesítették parancsaikat.

Mindez cseppet sem érdekelte, egyedül is boldogult. Segítője veleszületett rendellenességei – a folytonos rohangászás és a sérthetetlenség – elegendőnek bizonyultak, hogy egyedül is megfeleljen a kihívásoknak. Nyolc hónappal később kapta az első hírt, hogy néhai társai a hatalomtól megrészegülten vezették híveiket a halálba. Egyikük sem élte túl a nagy vörös perzselő leheletét. A rákövetkező napokban – ahogy számított rá – megérkeztek a felkérő levelek a csapat újraegyesítésére. Elutasította őket. Szenvedjenek csak, talán legközelebb nem lesznek meggondolatlanok. Ennek idestova öt éve, és napról napra jobban unatkozott.

Tekintetével követte az asztal körül szaladgáló manót. Az ismétlődő képsortól kitisztultak gondolatai.

– Hozd ide a csizmámat!

A manó leírt még pár kört, majd felkapta a lábbelit, és gazdájához futott vele.

– Hírek? – érdeklődött unottan, míg a csizmájába bújt.

Az apró teremtmény megrázta a fejét, és újra az asztal felé indult.

– Istenem, miért nem tudsz legalább egy percre nyugton maradni? Ha tudtam volna, hogy ilyen vagy, Kobzost, a dalnokot választom. Bár ennyi idő alatt az is az agyamra ment volna. Állj már meg! – ugrott fel, és felrúgta derékig érő segítőjét.

A manó röptében elsodort egy széket, és égnek meredő, továbbra is mozgó lábakkal állapodott meg a sarokban.

Lemondóan legyintett a segítője felé, felöltözött, és lebattyogott a fogadó ivójába. Frissen sült pogácsa illata csapta meg. A tulajdonos boldogan – mintha most tért volna be először hozzá – kezdte sorolni lehetőségeit. Egyszerre mozgott a szájuk: betéve tudta az összes étel és ital nevét és azok pontos helyét a felsorolásban.

– Mézsört, pogácsát, mint minden reggel az elmúlt hat évben. Jegyezd már meg te istenverte.

A manó lépteit hallotta.

Azon tanakodott, vajon hogy a fenébe tudott kijutni a szobából, ha egyszer bezárta.

A segítője az asztal körül kezdett szaladgálni. Egy ideig figyelte, majd elkapta a batyujánál fogva. Kivett belőle egy kötelet, és az egyik székre kötözte a nyughatatlan apróságot. Elégedetten nézte művét. Jókedvét az apró lábak kapálódzása törte meg, ahogyan ütemesen rugdalták az asztalt. Mérgesen félrelöket a széket, csend telepedett a helyiségre. Lehunyt szemmel élvezte a hirtelen támadt nyugalmat. Valaki megállt mellette. Intett neki, hogy tegye csak le – mert a kocsmárosnak hitte –, de az megkocogtatta a vállát.

Lassan kinyitotta a szemét. Egy megsemmisült harcos ábrázata bontakozott ki előtte. Páncélzata több helyen megolvadt, arcán és kezén felhólyagzott a bőr. A kocsmáros mit sem törődve a látvánnyal letette az asztalra az ételt meg az italt, és visszament a pult mögé.

A levedző sérülésekre pillantott, megfogott egy pogácsát, nagyot harapott belőle, aztán ivott. Csámcsogott, majd egy fuldoklást megelőző mellkas döngetést követően megszólalt:

– Gorgot a rettenetes, vörös támadott rátok a Tiltott Rengetegben. Szeretnéd, ha újra béke szállna a környékre. Hallottad, hogy jóságos vagyok, és fizetség nélkül is vállalom az efféle apró csatákat. Jól mondom? – húzta kényszeredett mosolyra száját.

A katona némán bólintott.

– Meglátom, mit tehetek. Menj, ne rontsd el a reggelimet! – Két harapás közt nézte, ahogy a félholt távozik.

Befejezte étkezést, útban az ajtó felé elengedte segédjét. A felcsendülő kopogásoktól összerezzent. Elsétáltak a rúnákkal díszített teleport kőhöz, és pár másodperccel később már a Tiltott Rengetegben találták magukat.

Érkezésükre nem libbentek fel a madarak a fák és a bokrok lombjáról, nem futottak szét az állatok a fedezékük oltalma felé, csak az erdő lélegzett elszáradt levelek ezreit zizegtetve.

– Merre? Ne válaszolj, csak beugratás volt! Lódulj! – taszította maga elé az apró teremtményt.

Útban a hatalmas hegy lábához csapdák sokaságába dobta, lökte segédjét, aki önfeláldozásával megkönnyítette haladásukat. A nyílvesszők, akár egy sündisznó tüskéi meredtek ki a manó kormos batyujából, de az mit sem törődött velük.

Beléptek az előttük tátongó barlangba. Lángra gyújtotta az egyik nyílvessző tollazatát, imbolygó fénygömbjében haladtak a hegy gyomra felé, a távolban megcsillant valami.

Kioltotta a fényt, segítőjét a batyunál fogva maga elé emelte.

– Elmondom, mit kell tenned.

Az apróság némán figyelte gazdája minden szavát.

– Már ezerszer csináltuk: bemész és szaladgálsz! Ennyi. Nem is tűnik olyan nehéznek, igaz? És ami a legfontosabb, ne félj, nem árthat neked! Megértettél?

A manó hevesen bólogatott.

Behajította a folyosó végén található sötét terembe. A segítő halkuló visítását nyögések és pénzcsörömpölése váltotta, majd egy mély morgás.

Unottan vette tudomásul, hogy az ellenfelét a helyén találta. Megvárta, míg a sárkány a tolvajnak hitt manóra összpontosít, aki jó szokásához híven össze-vissza szaladgál a kincsek közt.

A terem szájáig osont, leült. Tenyerébe vette a Mindenölőt, egy tenyérnyi aranykorongot, aminek a közepén egy tűhegynyi lyuk volt, majd halkan kántálni kezdett. Teste körül megvonaglott a levegő, egyre sűrűsödő energianyalábok cikáztak körülötte. Kezében megremegett az aranylap, majd emelkedni kezdett.

A sárkány tüzes lehelete beterítette az apró segítőt, aki tovább szaladgált, mit sem törődve a testét nyaldosó lángokkal. A korong megcsillant a fáklyaként rohangáló manó fényében. A gigászi jószág tekintete a számára ismeretlen tárgyra szegeződött. A tenyérnyi fémdarab, megállapodott a feje fölött, majd egy szempillantás alatt széles márványtáblává változott közepén egy jókora lyukkal, és a sárkány vállára esett. A pikkelyes a hátsó lábára ágaskodott, mellső lábával mindhiába próbálta lekaparni nyakáról a fagyos kőtömböt. A kőlap megremegett, és amilyen gyorsan átváltozott, olyan sebesen nyerte vissza eredeti formáját. A sárkánynak esélye sem volt, feje csilingelve gurult a kincsek közt.

– Megvolnánk – kiabált le a manónak. – Vedd fel a Mindenölőt!

Nem telt bele sok idő, és újra a kezében foghatta a legtökéletesebb fegyvert, amit varázsló valaha alkotott. Ez volt az egyetlen dolog, amit még mindig nem unt meg, ezt is csak azért, mert az ő fejéből pattant ki az ötlet.

Révületéből segítője trappolása szakította ki.

– Ez a hétezer-háromszáztizenhetedik volt?

A segítő bólintott.

– Gyere, mennünk kell! – megragadta a manót, és eltűntek.

A falu latyakos utcáján, a kocsma bejárata előtt jelentek meg. Útban az asztala felé senki sem nézett rájuk, nem súgtak össze a hátuk mögött. Mielőtt a kocsmáros bele kezdett volna mondókájába, mézsört kért. A szék támlájának dőlt, és hátravetette fejét. Tekintete egy vérfoltos kötényét szorongató nőre esett, aki szólásra nyitotta száját.

Felemelte kézzel állítottam meg a felesleges szóáradatot. Elvette a kocsmárostól a korsót, nagyot húzott belőle, majd jókorát böfögött.

– Farkasok támadtak a tanyádra – közölte megjátszott együttérzéssel. – Szeretnéd, ha segítenék. Nincs semmid, és azt hallottad, jóságos vagyok.

Az asszony némán bólogatott.

– Meglátom, mit tehetek – csapta az asztalra a korsót.

A nő megtörölte könnyeit, búcsút intet, majd az ajtóban megtorpant.

– Felesleges. Menj nyugodtan. Az erdő északi részén laktok, a nagy odvastól órányira.

Az asszony biccentett, majd alakját elnyelte az éjszaka.

Unottan hátradőlt, újabb sört kért. A szüntelenül szaladgáló manóra tekintett.

Nyolc éve vetődött ide. Tanulóévei után élvezte a kihívásokat, de kíváncsiságát és tettvágyát unalomra cserélte. Az utóbbi hónapokban napról napra jobban hitte, hogy más is elunná magát a szüntelenül ismétlődő feladatokban.

Lassan két éve nem változott körülötte semmi. Kalandozásai mindig a helyi kocsmában kezdődtek és végződtek. Változatosságot csak az ellenfelek véletlenszerűsége nyújtott, amíg meg nem értette a rendszert, azóta pontosan tudta, mikor, hol és kivel kellett megküzdenie. A harcok végkifejletéhez kétség nem férhetett.

Felidézte az éjszakát, amikor segítőjét kizárta a szobából, hogy a kopogó talpak hangjától megszabadulva, háborítatlanul tudjon aludni. Egy órát sikerült pihennie, amikor az ágya mellől felcsendültek az apró csosszanások, surrogások. Kinyitotta szemét, és ő ott mászkált. Hogy miként jutott be, azóta sem fejtette meg, de akkor, haragjában egy varázslattal felgyújtotta.

Percekig figyelte a tébláboló manót, akit láthatóan nem zavartak a lángok. Aztán szaladgálása közben tűzre kapott a függöny és az ágy is. Eloltotta, majd fogott egy tőrt, és az apróság hasába döfte, de az csak állt, és bambán bámult, sérülésnek nyomát sem látta rajta. Hónapokig szórakozott vele, mire rátalált a megfelelő módszerre, amivel irányíthatja. Nem volt büszke rá, de ha belerúgott, vagy a cél felé hajította, valamiért ott téblábolt tovább.

Vajon hányan jöttek eddig rá, hogy a segítők sérthetetlenek és bizonyos módon irányíthatóak is? És a készítők miért nem tettek ellene semmit?

Végigpörgette fejben a küldetést, amit a nő hagyott rá, úgy döntött, ennyi volt, vége. Képtelennek érezte magát, hogy közel hatezredszerre is végigcsinálja. Egy levelet fogalmazott meg a készítőknek, amiben ébresztését kérte, majd elküldte, és várt.

Fél órával később egy ismeretlen, öltönyös férfi lépett a kocsmába, és leült vele szemben.

– Rögzítettük kérését. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem szándékának komolyságát, és megbeszéljük a továbbiakat.

Az utóbbi időben először mutatott érdeklődést valami iránt.

– Csak keltsenek fel.

– Ez nem ilyen egyszerű. Izomzata a nyolc év alatt elsatnyult.

Értetlenül nézett az öltönyösre.

–Megvan minden csontja, de izomzat híján képtelen használni a végtagjait. Ha lábra állítanánk, összerogyna, akár egy rongybaba.

– Nem mondhatja, hogy itt ragadtam. Ezt miért nem mondták el az elején?

– Egy szóval sem mondtam, hogy itt ragadt, csak azt, hogy az ébresztése nem megy egyik percről a másikra. A szerződés négyszázhuszonhatodik oldalán megtalálhatja az erre vonatkozó figyelmeztetést.

Majdnem felrobbant dühében. Nem tudta, mihez kezdjen. Tehetetlenségében a jövevényhez vágta a korsóját, ami széttört a férfi arcán, de semmilyen látható kárt nem okozott benne.

– Ha lenyugodott, rátérhetnénk a lényegre.

– Kalandokat ígértek… – motyogta, majd lemondóan legyintett.

– Az előző kirohanásával határozottan meggyőzött arról, hogy fel akar ébredni. Az eltelt nyolc évben igencsak megváltozott a világ odakint. Sokan csatlakoztak a szimulációhoz, hála az így nyert végtelennek tűnő számítási kapacitásnak a tudomány ugrásszerűen fejlődött. Bizonyos szakmák teljesen megszűntek, míg mások felértékelődtek. Az adatlapja szerint huszonnyolc éves. Van szakmai végzetsége? Ért valamihez?

Maga elé meredt. A munka elkerülése miatt csatlakozott a szimulációhoz. Nem akart beállni a sorba. Éveken át figyelte szüleit, ahogy egyik napról a másikra próbáltak boldogulni. Emlékeiben folyton dolgoztak. Csodának tartotta, hogy egyáltalán megszületett. Mindig csak este látta őket. Egyszer sem jelentek meg az óvodai és iskolai ünnepségeken. Vasárnaponként azért elvitték ide-oda. Velük látott először élő tigrist az állatkertben. Együtt építettek gátat egy tóba ömlő csermely aljánál. Ők vigasztalták…

Vajon élnek még? Cserbenhagyta őket. A felismeréstől zokogni kezdett.

A férfi egy ideig várt, majd megszólalt:

– Ért valamihez?

Felnézett, összeszedte magát, és nemlegesen megrázta a fejét.

– Értem. Félek nem sok lehetőség közül választhat, de ha kikerül, és tanulásra adja a fejét, akkor bármi lehet.

– Figyelek.

– A mezőgazdaságban traktorvezetőkre van szükség vagy lehet ápoló, aki a magafajtákat tartja tisztán.

– A két rossz közül a mezőgazdaságot választom. Minél távolabb akarok kerülni ettől a helytől.

– Egészen biztos ebben?

A rohangászó segítőjére nézett. – Holtbiztos.

– Rendben, akkor elindítom a rehabilitációját, és mire felébred lesz elegendő izomzata és tudása az új feladata elvégzésére.

A férfi felállt, és az ajtó felé indult.

– Csak egy kérdésre – szólt az öltönyös után, mire az megfordult. – Mondja, hogy kint lehet nyugodtan aludni!

– Lehet. – mosolyodott el a férfi. – Készüljön, kezdődik a tanítása.

Megremegett a tér. Először a kocsmát, aztán a segítőjét mosta el egy csűr képe, majd ruházata átalakult kezeslábassá. Egy sohasem látott férfi állt előtte, éppen olajos kezét törölgette, majd üdvözlésül a jobbját nyújtotta felé.

– Üdvözlet, barátom. Ez itt az új játékszered – pislantott a zöld traktorra.

Nagyot sóhajtott, megrázta a férfi csúszós kezét, és felkészült az újabb kalandra.