Június 26.

Nem is olyan rég csúnyán összevesztem a feleségemmel. Évek óta ki nem mondott kritikák, sérelmek törtek a felszínre, amiket  – számomra is meglepő módon – rendkívül éretten kezeltünk és együtt túljutottunk ezen a mini válságon. Most éppen a házasság 2.0-át éljük meg, az előző verzió számos ponton újult meg. A konfliktus mélypontján kerestem valamit, amivel kifejezhetem az érzéseimet, és akkor este, emlékszem, éppen Forma-1-es futam ment a tévében, szóval egyedül, a fotelben ülve bepötyögtem a telefonomba egy tizenkét soros verset. Semmi perc alatt jött a világra és benne volt egy teljes életérzés. A lényeg, hogy felfedeztük eddig eltemetett írói vénámat. Az a vers túl személyes, nem kerülhet ide, de elég bátorságot adott, hogy újra tollat ragadjak. Mert megint válságban vagyunk. De nem csak mi ketten, hanem az egész világ. Az események biztosan benne lesznek a jövőbeli történelemkönyvekben és az is biztos, hogy nálamnál jobb tollú emberek is megörökítik az eseményeket, de az is lehet, hogy kurva rossz vége lesz az egésznek és csak az én kis kézzel írt naplóm marad fenn.

Az előző éjjelről nem sok emlékem van. Álmomban harcoltam ismerősök ellen, menekültem arctalan ismeretlenek elől, pillanatok alatt kerültem életem egyik rég elfeledettnek hitt helyéről egy mostanira. Bele is izzadtam rendesen, bár erről inkább tehetett a harminckilenc fokos láz.  Reggel hat körül viszonylag frissen, bár izzadtan ébredtem. A konyha felől a szokásos hangok szűrődtek be a szokásos sorrendben: katt (tv bekapcsol), ssshh (vízcsap megenged), klang (mikró ajtó becsuk), bíííp-bíííp (mikró idő lejárt), klang (mikró ajtó kinyit), klik-klik-klik (kanálcsörgés kávékeverés közben). A jól ismert rutin hangjai elbágyasztottak, pláne miután az ablak felé sandítva sötét felhőket láttam az égen. Előbb még azt gondoltam, azonnal kipattanok az ágyból, és közlöm kedvesemmel, hogy jól vagyok, de most úgy döntöttem rám fér még fél óra szunyókálás. Ha akkor felkelek, még egyszer, utoljára láthattam volna a feleségemet.

Szóval, a fél órából lett vagy három, ami pont elég volt arra, hogy odakint még sötétebb legyen annak ellenére, hogy már reggel kilenc is elmúlt. Saját izzadságszagom kikergetett a zuhanyzóban, ahol szinte újjászülettem. A pizsama repült a szennyesbe, én pedig felöltözve a konyhába vettem az irányt inni egy jó forró kávét és eldönteni mit kezdjek a napommal, ha már ilyen jól vagyok.

Az ablak előtt állva kortyolgattam a kávémat, amikor elkezdett esni. Vagyis jobban mondva leszakadt az ég. Az első pillanatban csak azt láttam, hogy hirtelen elsötétül a külvilág, a következőben pedig robbanásszerű dörejjel földet ért a zuhatag. A tetőn, mintha bölénycsorda száguldott volna át, a kintről bömbölő zúgás hallatszott. Megriadva, remegő kézzel hátráltam két lépést, nem hittem, hogy az ablak megvéd ettől az istenharagjától. Életemben nem láttam ilyen sűrű esőt, alig pár méterig láttam el az ablakon túlra. Egy nyárfa sziluettje épphogy átsejlett a vízfalon és láttam, ahogy lombkoronája megadva magát a víz erejének elveszti formáját, felfelé nyúló ágainak vége elkezd a föld felé hajolni. Éppen arra gondoltam, hogy aki kint van, az most megszívta. Aztán megláttam a nőt a kisgyerekkel. Kézen fogva futottak a járdán, de a hatéves forma kislány rövid lábacskái és a korához képest túlméretezett iskolatáska súlya rendesen hátráltatta őket. Az eső szó szerint a földbe döngölte őket. Mint amikor forró zuhany alá teszünk egy gombóc fagyit. Soha nem tettem, de a fagyi kábé ugyanúgy végezte volna. Minden esőcsepp tonnás lövedékként járta át testüket, és pár másodperc alatt nem maradt más belőlük mind ázott ruhacafatok. Meg egy iskolatáska. Aztán pár másodpercig csönd. Majd a házak között visszhangozva innen-onnan rémült kiáltások hangzottak fel. „Gyere vissza!” „Szállj be gyorsan!” „Gyerekek!” „Ki ne menjen!”, meg ilyesmi. Meg számtalan ”Ne!”. Meg fékcsikorgás és csattanás. Meg dudálás. És még több „Ne!” és kiáltások meg sikolyok minden irányból. A konyhaablakból a fákkal övezett udvaron át csak az üres utca egy pár tízméteres szakaszát láttam be, szóval leginkább hangok adták tudtomra, hogy közel s távol ugyanez történik. Az eső, amilyen hirtelen esni kezdett, olyan váratlanul véget is ért, talán fél percig sem tartott. Bámultam kifelé, a furcsa zöldes özönvízbe, nem mozdultam. Ha nyugton maradok nem lesz semmi baj, és előbb utóbb kiderül, hogy ez is csak egy újabb normális nap. Tipikus struccpolitika. Aztán elindultam a bejárati ajtó felé. Furcsán gumiszerűnek éreztem a lábaimat, hirtelen megint egyetemista voltam és a mumusok mumusa, a kémiaszigorlat helyszíne felé sétáltam. Akkor utoljára éreztem ilyen ingatagan a járásomat (mármint józanul). Belekapaszkodtam a kilincsbe és kiléptem a fedett teraszra. Az eső elálltával a minden irányból felhangzó sikolyok és kiabálás még tisztábban elértek hozzám és egy-két távoli sziréna is beindult. Tekintetemmel az utcát pászáztam, kerestem a kislányt és az anyukát. Nem tűnhettek csak úgy el, biztos behúzódtak valahová az eső elől. Elkezdtem kiabálni, szólongattam őket, de semmi. Csak a szétázott ruhacafatok és az iskolatáska. Mindig is csendes otthonra vágytam, ezt meg is találtam egy város széli ki utcában, ahol a házak még ritkásan, egymástól több percnyi sétára álltak. Sem két oldalról, sem szemből nem volt közvetlen szomszédunk, és most ebben a helyzetben mindennél jobban vágytam rá, hogy szóljak valakihez, hogy megbizonyosodjak, mindez valóság vagy csak valami durva félreértés. Megindultam az utca felé, fél lábbal már leléptem a teraszról, de az utolsó pillanatban belekapaszkodtam a korlátba és visszalendültem a fedél alá.  Nem testszett az udvaron álló esővíz. Nem tetszett, hogy a két ember – és a hangokból ítélve sok másik – eltűnésének köze lehet hozzá, és nem tetszett, hogy egyáltalán nem szivárog el. Mintha egy pár centiméter mély tóba néznék. Nem tudom, mi indított rá, de beleköptem. A nyálcsepp körül elkezdett fodrozódni a víz, hirtelen apró hullámok indultak meg feléje minden irányból, aztán a víz felszín lenyugodott.  Nekem viszont túl sok volt, visszamenekültem a házba, még az ajtót is bezártam. Remegő kézzel nyúltam a telefon után. Először A feleségemet hívtam, de Andi nem vette fel. Semmi gond, biztos nem hallotta a hívást, sokszor hordja magánál lenémítva. Aztán jött anya. Felvette. Apa vásárolni ment, mindjárt hazaér. Mondtam, azonnal hívjanak, ha megérkezett. Kérdezett Andiról, azt mondtam minden rendben, de ne hívja, éppen akkor merült le, amikor hívtam. Jobb a békesség, elég ha apa miatt aggódik. Aztán jött Tomi, a legjobb barátom. Kocsiban ült, éppen munkába tartott. A város közepén érte a zuhatag. Próbálta elmondani, mit látott, de mondatai hamar zavaros hadarássá folytak össze. Túl sokat látott. Azt tervezte, elindul hazafelé, hátha arrafelé nem is esett. Megeskettem, hogy bármi történik, nem száll ki a kocsiból, amíg meg nem bizonyosodott, hogy se esőnyomok a földön, se felhők az égen. Erről eszembe jutott anya, visszahívtam, hogy ő se menjen ki még a teraszra sem. Elsőre foglaltat jelzett, csak másodikra vette fel. Még jó, hogy beszéltünk, mert azt tervezte átmegy a szomszédba. Jucika fekvő beteg, nem veszik fel a telefont, a férje sincs vele. Azt kérdeztem, honnan tudja? Azt felelte „ruhák a hátsó udvaron…” de itt elcsuklott a hangja. Értettem. Ő viszont nem akarta megérteni, hogy nem mozdulhat ki. A végén már kiabáltam vele, hogy maradjon a seggén, ez hatott. A fiacskája nem szokott így beszélni vele, ebből tudta, hogy komolyan kell vennie. Aztán még intéztem jó pár hívást, de így utólag elég zavaros az egész. Az ismerőseim fele nem vette fel, de nem mertem semmilyen következtetést levonni ebből a tényből. Aztán kábé fél órával az első hívás után behalt a hálózat. Gondolom, mindenki azt tette, amit én is. Addigra már dolgozott bennem az adrenalin, és mivel nem volt ötletem gyakorlati dolgokkal lekötni az energiákat, rávetettem magam a médiára, hogy információfeldolgozással kössem le magam. Bekapcsoltam a tévét. Bréking nyúz mindenhol. Szigorú katona bácsik és sápadtan makogó politikusok. Az egyik harcolni akar, a másik nem tudja mi ellen. Kisírt szemű bemondók. Mindenki gyászol. Ne menj az utcára, az eső halálos. Elmondják vagy százszor. Jót tanács, baszkikáim, mint atomvillanáskor a hasra fekvés. Tudom, tök más szitu, de mindkettő eső után köpönyeg. Hm, ez az esőre kivezetett gondolatmenet nem is olyan rossz. Egyébként mindenhol esett, függetlenül attól, jeleztek-e előre csapadékot. Áldozatok száma egyelőre felmérhetetlen, kábé az a tíz-, vagy százmillió ember, aki éppen az utcán volt. Vezírünk nem volt köztük, így a jövő évi választásokat az eső nem befolyásolta előnyösen. Ház és kocsi jó, megvéd. Esőkabát, esernyő rossz, az nem. Elég pár csepp a ruhára, vagy belelépni egy pocsolyába, és annyi. Hatásmechanizmus ismeretlen, de kurva gyors lefolyású. Sporthírek. Délelőtti edzésen résztvevő sportolók megtizedelődöttek. Oda lett a BL élcsapatok fele. Ez mélyen érintett. Ennél már csak az volt a durvább, amikor óvoda- és iskolaudvarokról mutattak drónos felvételeket. A pedagógusok azonnal kirohantak segíteni, így nagy részük odalett. Akárcsak az egészségügyiek. Az önzetlen segítség egyenlő volt a halálos ítélettel. Vajon mi, túlélők racionalitásunknak vagy önzőségünknek köszönhettük életünket? Elegem lett, kikapcsoltam és egy takaró alá bújva lefeküdtem, hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem az alvásra. A város felőli folyamatos szirénázás volt az altatódalom. Fél ötre beállítottam az ébresztőt, Andi akkor szokott hazaérni.

Most este tíz óra van. Andi nem jött haza.

Június 27.

Megnéztem a telefonomat. Előző nap harminc hatszor hívtam Andit. Az egész nap kihalt volt, és még mindig lepelként borítja a víz. Már ha ez víz egyáltalán. Ma tudatosult bennem, hogy van benne valami beteges, gennyes-zöldes árnyalat és olajos csillogás. Biztos sokkal sűrűbb, mint a víz. Mai hír a tévéből, hogy már az autók sem biztonságosak. A nedves autók halálos csapdának bizonyultak, főleg a kerékdob és a motortér felől tud a Zöld Eső beszivárogni. Mert mára nevet is adtak neki. Volt pár meteorológus, aki védte a mundér becsületét, hogy az egész Földet érintő globális esőzést nem lehetett előre jelezni. Mutattak pár amatőr videót, amin látszott a villámgyors felhőképződés, ami teljesen normálisnak tűnt első látásra, csak éppen százszor gyorsabban zajlott, mint egyébként. Egyébként kijárási tilalom van és próbálják megszervezni a lakosság élelmiszerrel való ellátását. Élelmiszerszállítmányokat szerveznek a boltok és a lakóövezetek között. Tuti, hogy mire ezt vidéken is beindul, éhen döglök. A témán felbuzdulva leltárt készítettem a készleteimről, a fontosabbakat lemértem a konyhai mérlegen: 70 dkg szeletelt kenyér, 1 csomag diétás keksz, 2 liter tej, 1 szál parasztkolbász, 20 dkg párizsi, vaj, zsír, bolognai mártás (üveges), fél kiló paradicsom, egy fél szál kígyóuborka, egy kislábas paprikás krumpli (hétvégi maradék), 3 gyümölcsös joghurt, egy fém kekszes dobozban mindenféle cukorka meg müzliszelet, kb. 70 dkg különféle száraztészta, egy rahedli fűszer, tudoménmiféle fagyasztott húsok (házi csomagolás), másfél liter ásványvíz, filteres tea, 15 dkg sajt…az alkoholkészlet ad okot a legkisebb aggodalomra: ha két héten belül elmúlik a válság, az addig tartó időt képes lennék masszív részegségben tölteni. A hűtős cuccok aggasztanak, nem tudom meddig lesz áram. Ha az kimegy, 24-48 órán belül fel kell élnem a készleteket. A fagyasztott húst mihamarabb ki kell sütni. Először okosnak hittem magamat, mondván, ha a hűtőnek annyi, még marad fél napom, mire kiolvad a hús és elég aztán kisütnöm. Nyerek fél napot. Aztán a megvilágosodás, hogy lófaszt. Ha nincs hűtő, nincs sütő sem, mert mindkettő áramról megy. Szóval húst azonnal feldolgozni. Átmegyek Gordon Ramsay- üzemmódba. Ha a végén ehetetlen lesz, majd ráordítok magamra a tükörből: „Mi ez a szar?! Ez nyers, bazdmeg!”

Hívott anya, csoda hogy elért, nekem előző nap óta egy hívás sem jött össze. Neki meg elsőre, ilyenek az anyák. Apa a szupermarketből egy vezetékes telefonról adott életjelet. Ott marad, amíg nem normalizálódik a helyzet. Majdnem felnevettem. Szerintem kurva messze vagyunk mindentől, ami normális. Andiról kérdezett. Habogtam valami hasonló sztorit, mint apáé, de közben úgy szorított a torkom, hogy alig kaptam levegőt. Még egyszer nem fogom tudni előadni ezt a műsort.

Június 28.

Egész délután szellőztettem a konyhát, miután a teljes fagyasztott húskészletet feldolgoztam. Igaz, picit elkapkodtam, mert az összeset gyros fűszerrel szórtam meg. Görög Napok a világvége-étteremben, ha-ha! De legalább elveszi a kokszos bukét, amit „sikerült” belecsempésznem.

Megetettem az esőt is. Illetve dobáltam bele mindenféle ételt, de egyikkel sem értem el ugyanazt a hatást mint tegnap előtt. Úgy látszik csak emberi szövetre reagál.

A hírekben ma először mondták ki, hogy nem terrorizmusról van szó. Egytértek, hacsak nem maga a Jóisten pöccent be ránk, és nullázza le fő művét. Végül is, ha nekem jutottegy házasság 2.0, benne is felmerülhet a Teremtés 2.0, nem?

Június 29.

Tegnap este óta nincs áram. Áldom az eszem a feltöltött telefon és a kisütött hús miatt. Napi 10 percet engedélyezek magamnak a telefon internetén. Meg kell tudnom, mikor biztonságos kimenni vagy mikor hoznak valami ellátmányt errefelé.

Két fő hír van Az egyik a kijárási tilalom és hatásai. A legtöbb család többfelé szakadt (lakás, munkahely, iskola, bolt, satöbbi). A közösségi háló is lefagyott a túlterheltségtől, mindenki csetelni akar. Néhány szemfüles illető jó pénzért papírra írt üzeneteket továbbít drónok segítségével. Kormányunk kissé lemaradva drónos közbeszerzésen gondolkodik.

A másik a Zöld Eső eredete. Egyesek kapcsolatba hozzák a CERN részecskegyorsító legutóbbi kísérletével, mások eltitkolt kínai ipari balesetben levegőbe került biológiai fegyverről beszélnek, aztán vannak az UFO-hívők, a maja naptár tudorai, az Atlantisz-hívők, és megannyi vallási világvége-megszállott. Pár perc alatt megtelt a fejem a sok zagyvasággal, már csak az érdekel, hogy vége legyen és elhúzhassak innen.

Hosszú órákon át ültem a teraszon, hátha erre jön valaki. Persze, nem jött, de volt időm megnézni magamnak az ellenséget. Egyre halványabb, és hígabbnak is tűnik. Már nem is reagált, a nyál-tesztre.

Június 30.

Nahát, valaki beleolvasott a naplómba! A mai fő hír a leesett Zöld Eső állaga. Tudósaink mintát vettek, sokkal lassabban, de még mindig halálos tempóban bontja az emberi szövetet. Csak az emberit. Basszus, a végén mégis ez lesz a majmok bolygója!

Kevesebbet kell ennem, vészesen fogy a gyros-készlet. Mivel az a kis ásványvíz már tegnap elfogyott a vezetékeset meg erősen nem ajánlják, „ráfanyalodtam” az alkohol készletre.  De csak módjával! Tudom, hogy az alkohol dehidratál, de az tuti, hogy nem teszek próbát a  csapvízzel! Inkább száradjak ki, de legalább bódult részegségben ér a vég!

Július 1.

Májusban volt a házassági évfordulónk. Jó idő volt, koranyári enyhe este és úgy döntöttünk a teraszon üljük meg a gyertyafényes vacsorát. Már a lazacfilé maradéka felett borozgattunk, amikor egy váratlan zápor kezdett hullani az égből. Kihoztunk egy plédet és összebújva néztük az esőt. Az idillnek egy sistergő-csöpögő hang vetett véget. A terasztető egyik csavarja körül beszivárgott a víz és pont a vacsoraasztalon égő mécsesbe hullott az esővíz. Nevettünk az egészen, mondtuk is, na itt a buli vége, lehet bemenni. De valahol legbelül rossz ómennek éreztem, és tudom, hogy Andi is így volt vele, bár nem beszéltünk róla. Viszont a tetőjavítást egyre halogattam, ki nem mondva azért, mert úgy gondoltam, minél később teszem meg, annál kevésbé nyilvánvaló, hogy babonás félelmet okozott az eloltott gyertyaláng. Pedig, ha megjavítom, akkor nem járok úgy mint ma, és akkor sokkal nagyobb esélyem lenne túlélni ezt az egészet. A szokásos őrségemet ültem a teraszon, várva, hogy történjen már valami. De a víz (víz?) nem húzódott vissza, a város felől csak sziréna és helikopterek hangja jutott el hozzám, és egy teremtett lélek sem jött felém. Illetve volt pát kóbor kutya, akik vidáman caplattak a Zöld Eső által alkotott folyadékrétegben, még a madarak is leszálltak bele, de ahogy láttam inni egyik állatnak sem akaródzott belőle. Eme elmélyült megfigyeléssorozat közben éreztem, hogy valami a bal karomra csöppen. Reflex szerűen letöröltem a jobb tenyeremmel, majd a széket hátra döntve ugrottam fel, mint akit megcsíptek. A bal alkaromon, nem sokkal a könyék alatt és a jobb tenyeremen is halvány zöld folt volt, de száraz. A bőrömet nem láttam és nem is éreztem nedvesnek. Rémülten megdörzsöltem a zöld foltot a karomon, mire rájöttem, hogy a bőröm ALATT van, és MOZOG! Rohantam csaphoz lemosni, legkisebb gondom a nem garantált biztonságú vezetések víz volt. Fél óra pánikszerű szappanozás, szivacsozás, kefézés eredménye a véresre koptatott bőröm volt, de a zöld folt valahogy megint arrébb ment pár centit, és a végén ott virított a seb mellett. Szóval kurvára megszívtam, szó se róla!

Július 2.

Egész éjjel hánykolódtam, a végén felkeltem és elhasználva majd egy heti internet adagomat utánanéztem az Zöld Esővel történő kontaktálásnak. A Zöld Eső elállta után a gyors lefolyású “olvadásnak” nevezett jelenségek játszódtak le: lábbeliben belelépve a folyadékba az pár másodperc alatt elnyelte a delikvenst. Sok jószándékú segítő lett így oda az eső elállta utáni percekben. Aztán a napok múlásával már voltak túlélők, főleg akinek kezét vagy lábát érte a Zöld Eső, mert a lassabb lefolyás miatt volt idő cselekedni. Levágni. Tegnapról is találtam eseteket, a szerencsésebbek még élnek, tüneteik nincsenek, de voltak akiket a többi, nyilvános helyen összezárt ember lincselte meg, vagy lökte ki az utcára. Mintha nem lenne így is elég bajunk. Erről eszembe jut a Walking Dead című sorozat. Amikor valaki – aki vagy egy részt sem látott vagy csak egyet-kettőt – azt taglalta nekem, micsoda borzadály egy trancsír-horror ez, én általában jeleztem, hogy szerintem nem a zombik okozzák a fő gondot, hanem ahogy az emberek abban az új világban viselkednek egymással. Kimutatják a foguk fehérjét, “ember embernek a farkasa”, ahogy valahol hallottam. Mindegy, engem innen senki nem dob ki, a “Zöldség” hatása minimális, ha nem mocorog sokat a bőröm alatt, talán hamarosan el is enyészik! Ebben hiszek. Ebben KELL hinnem!

Július 3.

Számításaim szerint szigorú beosztással még egy hétig kitart az élelmem. Az internetes tíz percem alatt megtudtam, hogy lánctalpas katonai járművekkel és helikopterekkel fognak ételt osztani. Kezdik a nagyvárosokban. Kerestem ütemtervet, de nem találtam. A kisördög azt mondatja velem, hogy direkt nincs ilyen. Mert akkor sok vidéki rájönne, hogy ő azt már nem fogja megélni.

Kezdem unni a bezártságot, a csöndet, az áram nélküli korai sötétséget, a semmittevést, hogy túl sok időm van azon gondolkodni, ki mindenkit veszíthettem el. A lakás tele van Andi dolgaival, amiket csak úgy letett, hogy majd legközelebb, ha hazajön vagy ideje lesz, akkor arrébb tesz. Semmit sem mozdítok, a bejárati ajtó mellett lerúgott szandálját az első nap óta kerülgetem, az utolsó reggelen mosogatóba dobott kávéscsésze ott áll beszáradt kávédarabokkal és a legértékesebb része a kis folt a peremén, ahol kiitta…

Ja, még valami. Ma azon kaptam magam, hogy csak bámulom a bal karomon és a jobb tenyeremen lévő zöld foltot. Mire feltűnt a dolog és ránéztem az órámra, feltűnés nélkül elröppent fél óra.

Július 4.

Alkonyodik, itt ülök a konyhaasztalnál, az utolsó fénysugaraknál írom ezeket a sorokat és nem emlékszem, hogyan telt, mivel töltöttem a nap többi részét. Újra olvasom a tegnapi bejegyzéseket és próbálom összekötni az írott szavakat és legfrissebb emlékeimet. De bárhogy is erőlködöm, majd huszonnégy órás lyuk tátong az emlékezetemben.

Megyek egy kört a házban, hátha látok valamit, ami tegnap óta megváltozott és mai tevékenységeimre utalhat.

Kurva nagy bajban vagyok. Vagy nem, de akkor meg kurva rosszul olvasok a jelekből. Pedig néztem a Helyszínelők összes évadját, szóval penge vagyok az ilyesmiben. Szóval, láttam a zöld trutyit csupasz lábnyomok formájában a terasz és a pinceajtó között. Lementem a pincébe és ott találtam az egyik lavórunkat, tele a kintről behozott Zöld Esővel, amiben ruhadarabok és a megmaradt élelmiszerkészletem nagy része úszott undorító, habos levest alkotva.  Ami még fonnnnnnnnnnntws, hoggggggggg………..

Július 5.

Ki kell jutnom innen. Nem azért, mert megint este van, és a változatosság kedvéért nem a konyhaasztalnál, hanem a bejárati ajtó előtt állva “ébredtem”. Nem azért, mert a lemenő nap fényénél a bejárati ajtóra esett az első pillantásom, aminek zárjába beletörték a kulcsot. Még csak nem is a szétvert bútoraink darabjaival bedeszkázott ablakok miatt.

Sőt, az elmúlt napok eseményei után a város felől hallatszó lövöldözés sem rémít meg annyira, mint kéne.

DE Andi szandálja, amit napok óta szent áhítattal kerülgetem, mint valami ereklyét, félre lett rúgva az ajtóból. Az ajkai nyomát viselő kávéscsészében színültig áll a zöld trutymó. Na, EZ már sok! Nem vagyok egyedül a saját testemben, nem uralom a tetteimet, van ott benn egy kis zöld geci, aki származzon bárhonnan, de biztos köze van ehhez az egész apokalipszishez, és ha ő be akar zárni ebbe a kriptává vált házba, hát akkor emberi mivoltom egyedüli célja, hogy kijussak innen! Keresnem kell valamit, amivel kifeszíthetem az egyik ablakot!

A pince felől furcsa bugyborékoló hangok jönnek. Azt hiszem………….(((((((((((((((((((((((((((((((((

Július 6.

Folytatom ezt a naplót. Fontos történelmi dokumentum válhat belőle, mely fajunk Földre érkezését is megörökíti egy bennszülött szemszögén át. A hímből jó Hibrid vált volna, de ellenállt a szimbionta akaratának, ezért meg kellett szakítanom az életműködését.

Ma van a Kikelés napja, amikor is a szimbionták átveszik a teljes irányítást az őslakosok teste felett, mi, Tiszták pedig felépítjük magunkat az Összeolvadás során feloldott genetikai állományból. Ma még emlékszem a donor egyed utolsó gondolataira, holnapra ez már elillan, így hát legyen ez a földiek egyik utolsó bejegyzése: “Siess, kicsim, elkésünk az iskolából!”

Vége