Dea elegáns kiskosztűmben és széles karimájú・kalapban ült a Le Ballini de Suffren teraszán. Nem lehetett rálátni onnan az Eiffel toronyra, de ez nem is nagyon zavarta; hiszen annyiszor látta már az utóbbi napokban. A pincér éppen akkor hozta ki a kávéját, amikor a bal csuklóján viselt órájára pillantott: a mutatók háromnegyed hatot mutattak. Rögtön fizetett is, egy kopott tízfrankost nyújtott át a mutató és a középső ujja közé csippentve. A visszajárót különböző címletű aprópénzben kérte. A felszolgáló kérdő pillantására csak annyit válaszolt, hogy gyűjti a különböző országok apróit.

A szájához emelte a régi porcelánt, és elmosolyodott. Szerette a régi tárgyak hangulatát, talán éppen ezért lett végül régész. Mélyen beszívta a frissen főtt kávé illatát: ritkán jutott efféle luxushoz az utóbbi időben, ki akarta élvezni minden árnyalatát. Ivott egy lassú kortyot, aztán újra ellenőrizte az időt. Még volt néhány perce.

A délutáni fények mindent narancsra festettek. A házfalak, az utcán elhaladó vadonatúj Citroën – amit a mókás formája miatt mindenki csak kacsaként ismert – meleg ragyogásban fürdött. A nő szerencsésnek érezte az időzítést; a kedvenc napszakában, az egyik kedvenc helyén lehetett. Egy asszony és a kisfia sétált el a terasz mellett, a fiú iskolatáskája az anyja kezében lógott. Egymásra mosolyogtak, amitől a régész szíve kicsit összeszorult. Számított az érzésre, de így átélve a vártnál sokkal jobban elszomorította. Újabbat kortyolt, és a fenséges íz azonnal jobb kedvre derítette.

Közben enyhe szél támadt, elsodorva pár fehér szalvétát a környező asztalokról. Kósza szellemekként távolodtak el a szél hátára kapaszkodva. Az utca túloldalán álló fák sárguló levelei megzörrentek, mint egy üres koponyába szóródott homokszemek. A nő megborzongott, ahogy az elméjébe tolakodott az az ásatás. Az utolsó valódi, amin részt vett. A piramis hidege még sokáig rálehelt a rémálmaiban. Intett a pincérnek, konyakot kért.

Amint belekortyolt az italba, a melegség lekúszott a nyelőcsövén, majd szétterjedt a gyomrában. Remegett.

Nem akart újra az órájára nézni, de szinte kényszeresen megtette. Még három perc.

A gyönyörű fény lassan megfakult, az árnyak furcsa, sarló alakot vettek fel, ahogy a Hold elkezdte kitakarni a napkorongot.

A nő magához vette a bőr kézitáskáját, ami addig mellette pihent. Lassan felállt, és elhagyta a teraszt, hogy megnézhesse a jelenséget.

Az égbolt fokozatosan sötétedett, egymás után kapcsoltak be a köztéri lámpák. A nő jónéhány ámuló járókelővel együtt felnézett a magasba, hatalmasra duzzadt, sötét Holdra. Az égitest körül a Nap fényudvara lassan halványult, ahogy nőtt a látható mérete. Ahogy a Föld felé közeledett. Kisvártatva a Holdkorong középpontjában narancssárga pötty jelent meg, épp olyan szép, mint a várost beragyogó napsütés nemrég. A foltból gyűrű lett, ami a perem felé indult, miközben az eredeti helye citrommá, azután fehérré változott. A levegőt lassan tompa dübörgés töltötte meg, a talaj vibrálni kezdett. Senki nem mozdult, hová is futhattak volna?

– Dea! – csattant egy kiáltás a táskából. A nő megkönnyebbülten sóhajtott, és elővette a vaskos, ezüsthengert, a Transz-D-komját, az egyetlen eszközt, amit elhozhatott otthonról. – Dea! Azonnal jelentkezzen! – sürgetett a parancsolóan kemény hang.

– De sürgős – eresztett el ez cinikus mosolyt Dea, miközben elővett a táskából egy másik készüléket is: egy kusza vezetékhalomból, tranzisztorokból és kezdetleges nyomtatott áramkörökből álló ormótlan torzót. Felkattintott rajta egy nagy bakelit kapcsolót, aztán fogadta a hívást TDK-n.

– Miért nem vette fel? – rivallt a hívója. Nem ért rá?

– Elfoglalt vagyok – vont vállat a nő, közben a lassan hatalmas tűzgolyóvá alakuló Holdat figyelte.

– A törvény kimondja, hogy az elítéltnek jogában áll egy végső üzenetet küldenie. A D2107-es párhuzamos Föld egy percen belül megsemmisül, ideje üzenni, ha akar.

– Akarok bizony – azzal felemelte az összetákolt eszközt, hogy egy szabadon lógó kábelvég a TDC-hez érhessen. – Az üzenet a következő: A rejtett piramis hieroglifái megadták a kulcsot a végtelen tudáshoz. Az ábra amit közzé akartam tenni, az univerzum erejét adta volna minden ember kezébe, aki csak egy pillantást vet rá. Féltetek. Inkább hosszú évekre bezártatok, aztán halálra ítéltetek és még a Dimenziótokból is eltüntettetek, nehogy kiderüljön a titok. De valamit nem vettetek figyelembe.

– Na és mi lenne az? – nevetett a férfi a vonal túlsó végén.

– Hogy azt az ábrát én láttam először! – mosolyodott el Dea, miközben a szemei gyönyörű  narancsban ragyogtak, ahogy a két, készüléket tartó kezei is.  –  Hamarosan újra ott leszek közöttetek. ÉS RETTENTŐEN DÜHÖS VAGYOK!!!