A sci-fi nagymestere a The Owl in Daylight című új regényén dolgozott Santa Anai otthonában. Átszellemülten püfölte elnyűtt masináját – az Olympia SG-3 fantázianévre keresztelt betűvető (az írógép túl puritán megnevezése egy szerkezetnek, mely 20 karakter/s sebességgel képes papírra köpni a betűket összeakadás nélkül) úgy kerepelt, mint egy automata fegyver –, kávétól felpörgetve, dohányfüstbe burkolózva térben és időben messze járt…

A kapucsengő rángatta ki ebből az állapotból. Csak a tudatalattija érzékelte a hangot, az állította meg az ujjait. A rázuhant csendben hirtelen nem is tudta, hol van, és mit csinál, értetlenül bámulta a karjait maga előtt… Ahogy megrázta a fejét, helyére zökkent körülötte a téridő, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, gyorsan szívott egy slukkot a cigarettából, mielőtt az végleg elhamvadt volna, majd figyelme visszatért a munkájához. Újraolvasta az utolsó bekezdést, hogy felvegye a történet fonalát, amikor másodszor is megszólalt a csengő.

Egy pillantás az órára: éjfél elmúlt. Becca…

– Megyek! – kiáltotta, miközben feltápászkodott. Sietve elnyomta a parázsló csikket, kapkodva legyezett párat, hogy eloszlassa a levegőben megülő mozdulatlan füstcsíkokat, aztán a maga mackós módján elindult ajtót nyitni.

– Nem találtad a kulcsot? – élcelődött leakasztva az otthoni példányt a tartóról, kinyitotta a zárat, majd szélesre tárta a bejáratot… A mosoly az arcára fagyott. Úgy tűnt rossz diát rakta be az égiek, vagy az ajtó a valóság egy másik szeletére nyílt, mert…

Két rendőr állt előtte. Egy magasabb, és egy alacsonyabb. Az egyik idősebb, a másik fiatalabb volt. Egy afroamerikai, és egy latinamerikai. Komor ábrázatuktól, s az egyenruhájuktól eltekintve semmiben sem hasonlítottak egymásra.

– Philip Kindred Dick? – kérdezte a magasabb minden bevezető nélkül.

– Igen?… – válaszolt maga is kérdő hangsúllyal, mintha bizonytalan lenne a saját kilétét illetően.

– Bocsásson meg a késői zavarásért, de tájékoztatnunk kell, hogy a nyilvántartásunkban az ön tulajdonaként bejegyzett gépjárművel balesetet szenvedtek.

– Jóságos ég! – sápadt el a hír hallatán. Tudta, hogy baj van. A rend őrei nem csöngetnek be csakúgy az emberhez az éjszaka közepén. Ahogy végigpörgette magában a lehetőségeket, arra gyanakodott, talán betörtek a szomszédba, vagy rejtőzködő bűnözőt keresnek, esetleg gázszivárgás miatt figyelmeztetik a környéken lakókat, de egy baleset? az ő kocsijával?… Becca!

– Meg tudná mondani, ki használta a járművet?

– Rebecca Sanchez – adta meg a nevet. – Mi történt vele?

– A baleset Santa Fe Springsben történt az 5-ösön. A los angelesi kollégák csak arról értesítettek bennünket, hogy az ön nevére regisztrált rendszámú gépjármű ütközést követően kigyulladt, vezetőjét, egy fiatal, latin amerikai nőt, aki kiesett a járműből, a mentőszolgálat súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállította korházba.

– Melyikbe?

– Erről sajnos nincs információnk, de utánaérdeklődhetünk – biccentett a néger a mexikói társának, aki elindult a rendőrautó felé, ahonnan a rádióból a diszpécser recsegése hallatszott. – Ön hozzátartozója?

– Nem…

– Milyen viszonyban áll az illetővel?

– Viszony? – értetlenkedett.

– Az illető a bejárónője, ápolója, szomszédja, kollégája… Meg tudja esetleg adni a címét, hogy értesíthessük a hozzátartozóit? A lakcímnyilvántartásunkban valószínűleg nem ő az egyedüli Rebecca Sanchez… Mindenkinek nem akarunk kellemetlenséget, megkönnyítené a munkánkat, ha ennyivel segítene.

– Sajnálom… – mentegetőzött.

– Illegálisan tartózkodik az országban?

– Nem! – vágta rá egyből, de rögtön helyesbíteni kényszerült: – Nem tudom. Tudja… Ő a tanítványom – hazudta. – Író vagyok, és próbálom egyengetni a fiatal pályakezdők útját, akik megkeresnek. Csak annyit tudok, amennyit megosztanak velem, és a magánélet ritkán része a szakmai beszélgetéseinknek.

– Értem – konstatálta a rendőr. – Ez esetben…

– A Cole’s-ban dolgozik! – jutott eszébe. – Ott biztosan többet tudnak róla.

– Köszönjük – búcsúztak. Időközben visszaért a társa, aki arról tájékoztatta, hogy a sérültet a los angelesi Community Hospitalba szállították, állapota válságos.

Becsukta az ajtót, amivel kizárta a szörnyű valóságot, a valóság azonban az otthonát is megfertőzte. Becca karambolozott… Az állapota válságos… – csak ezek a szavak visszhangzottak benne. Azonnal a telefonhoz ugrott. Fejből nem tudta a számot, ezért a központot kérte. Ők kapcsolták a közösségi kórházat, ahonnan idegtépő várakozás után azt a lesújtó hírt kapta, hogy a traumás beteget az 5-ösről sajnos nem sikerült megmenteni, belehalt sérüléseibe.

A valóság szilánkjaira hullott, s ő a darabok közt úgy érezte magát, mint legújabb főhőse, egy bagoly nappal, aki értetlenül szemléli a vele történteket. Rebecca meghalt… Visszahelyezte a kagylót a tartójára, majd nyomban felkapta, hogy tárcsázza a lány otthonát – naná, hogy tudta a számát, az elmúlt hónapban nem egyszer hívta őt vissza, hogy ne neki kerüljön pénzbe –, de a mozdulat félbemaradt. Még sosem beszélt a szüleivel. Nem csöröghet rájuk ismeretlenül, nem ébresztheti őket azzal, hogy a lányuk… Rebecca meghalt. „Ki maga? Honnan tudja? Miért önt értesítette először a rendőrség?” Megannyi kérdés, amire nem szeretett volna válaszolni… Bontotta a vonalat. Következő gondolata az volt, hogy felhívja legjobb barátját, s egyben mentorát, akire mindig számíthatott, s aki már számtalan krízisen segítette át, de… Hiába osztaná meg vele fájdalmát, hogy Rebecca meghalt!, ő sincs képben. „Kiről beszélsz? – hallotta előre Robert meglepett hangját. – Milyen Rebecca?…” Másodszor is bontotta a vonalat. Annyira szeretett volna felhívni valakit, most az egyszer nem egyedül lenni, beszélni, sírni, faggatni bárkit, hogy melyik isten intézte így, miért ebben az univerzumban történik ez, de képtelen volt megmozdulni. Rebecca meghalt…

A kagylóban búgó vonalhangot hallgatva, az ujja magától tárcsázott.

0…

Jól esett lefoglalni a kezét, csinálni valamit a tehetetlenség közepette.

0…

Az esett legmesszebb a tárcsán, az kattogott vissza a leghosszabban.

0…

A kattogó hang ugyanúgy transzba ejtette, mint az írógép zakatolása.

0…

Gondolatai messzire kalandoztak, amikor még minden rendben volt.

0…

Rebecca… Mint egy Borgesi novella: A titokban végbement csoda…

0…

Szilveszterkor találkoztak. Pontosabban újév napján. A Cole’s-ban. Utószilvesztereztek a haverokkal, amolyan kutyaharapás szőrével. Nem először járt ott, de még sosem figyelt fel a lányra. Akkor sem. A lány azonban nagyon is felfigyelt rá. Felismerte! De nem mutatta. Otthon találta meg a Cole’s szalvétáját a zsebében a kulcsát keresve. Egy vörös rúzsnyom virít rajta, alatta egy telefonszám… El nem tudta képzelni, ki rejtette oda. Mikor? Hogyan? A rejtély kíváncsivá tette. Ha nem hívja fel, Rebecca még mindig élne. Ő pedig mérhetetlenül szegényebb lenne. Ezt az elmúlt másfél hónap bizonyítja. Ötször nősült, és ötször vált el, azt hitte, kiábrándult a nőkből, ám az a csilingelő kacaj azonnal elbűvölte. Gazdája az őket kiszolgáló pincérlány volt. Szemtelenül fiatal. Nemhogy a lánya, az unokája lehetett volna! Sosem szabadott volna kikezdenie vele. Tudta. Érezte. De a rajongása lehengerelte. Csak úgy vállalta, ha titokban tartják. Már Tessát, utolsó feleségét is nehezen fogadta el a környezete, akivel huszonhat év volt köztük a korkülönbség, mit szólnának egy még nála is fiatalabbhoz? Nem… A lány szó nélkül belement. Munka után, az esti busszal járt ki hozzá, mindig hozott valami kaját, ami mellé sört vedeltek, átdumálták, vagy átdorbézolták az éjszakát… Egy csoda volt. Csoda!

Aznap meginterjúvolták a hamarosan moziba kerülő Blade Runner kapcsán. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a kocsit otthagyta a lánynak a Cole-s előtt, és busszal jött vissza. Húsz percet nyerhettek volna, ennyivel tölthettek volna több időt egymással… Helyette elvesztette. Örökre. Ha tudta volna… Én tehetek róla! Az én hibám! – átkozta magát, miközben továbbra is a nullákat tárcsázta sorra…

A füléhez szorított telefonban váratlanul kattanás hallatszott.

– Itt a Jesus & Co isteni segélyszolgálat, miben segíthetünk? – kérdezte egy éteri hang.

– Becca meghalt – bukott ki belőle az, amit bárkivel megosztott volna.

– Szeretné, ha feltámasztanánk? – tudakolta a hang a vonal túloldalán.

– Hogyan? – azzal, hogy megszűnt a monoton kattogás, kiesett a révületből, csak most fogta fel, hogy valaki beszél hozzá…

– A szolgáltatás megrendeléséhez kérem, igennel, vagy nemmel válaszoljon! – követelte a hang. – Szeretné, ha Rebecca Sanchez elhunytat feltámadásban részesítenénk?

– Igen… – mondta önkéntelenül. Nem értette, ki az, és mit akar tőle. – Ne haragudjon, de…

– A szolgáltatás ára egy lélek – közölte az ismeretlen. – Felajánlja a sajátját Rebecca Sanchez elkárhozott lelkéért cserébe?

– Igen… – habogta újfent.

– A kérés teljesítve – tudatta a hang. – Köszönjük, hogy minket választott. A viszonthallásra –, s azzal letette.

Zavartan meredt a kezében szorongatott telefonra. Ez valami vicc? Amit képes volt felfogni belőle, az annyira abszurd volt, hogy hirtelen nem tudta eldönteni, a beszélgetés valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele? A vonal szaggatottan búgot… Visszahelyezte a kagylót a villára. A fájdalom az eszemet vette – konstatálta.

Elcsoszogott a hálóba. Lefeküdt. De nem jött álom a szemére. A hang járt a fejében, amit hallani vélt, s az, amit mondott: „Szeretné, ha Rebecca Sanchezt feltámasztanánk?… A szolgáltatás ára egy lélek… Felajánlja a sajátját?… A kérés teljesítve…” Órákig forgolódott. Már világosodott, amikor nem bírta tovább. Felhívta a kórházat. Ezúttal egy másik recepciós vette fel – nyilván a nappali váltó –, aki arról tájékoztatta, hogy…

Rebecca Sanchez él! Az intenzíven ápolják. A kagyló kihullott a kezéből… Lehetetlen! Azonnal felöltözött, és elrohant. Taxival vitette magát a korházig. Az intenzív osztályra csak steril öltözetben, orvos kíséretével léphetett, miután hozzátartozónak hazudta magát. Bár ne tette volna! Senki nem értette, mi történt. Küzdöttek a lányért, de a műtőasztalon „exitált” – így fogalmaztak, meg hogy „a beteg sérülései összeegyeztethetetlenek voltak az életjelenségekkel” –, holttá nyilvánították, aztán a prosecturán valami csoda folytán mégis megmozdult… Azóta az intenzíven van. Él. Már, ha életnek nevezhető ez az állapot. Hogy mi volt meg belőle a lepedő alatt, az nem látszott, csak sejteni lehetett, hogy amputálták a végtagjait, ugyanígy hiányzott a fél arca, az orra, az alsó állkapcsa… Egyetlen szeme vádlón pillantott rá, a torkából artikulálatlan sípolás tört elő, a nyelve szabadon vonaglott a nyakán, ahogy szólni próbált…

– Nem! – borzadt el hátrálva. – Nem! – sikoltotta, ahogy elhagyta a helyiséget. – Nem-Nem-Nem! – hajtogatta egyre.

Otthon újra kézbe vette a telefont, és tárcsázni kezdte a nullákat. Önkéntelenül is számolta… A 666-odikra kattant a vonal.

A tudatáig már nem jutott el a fals tárcsázás sípolása, és az ezt kísérő üzenet:

– A hívott számon előfizető nem kapcsolható.

(Philip K. Dick 1982. február 17-én agyvérzést kapott otthonában. 1982 március 2-án hunyt el, alig négy hónappal a Blade Runner bemutatója előtt.)