Amikor Yanko kinyitotta a szemét, a számítógépfalon már fenn ragyogott a virtuális napkorong. Ebből tudta, hogy eljött a reggel. Ráeszmélt, hogy az irányítógömbben nyomta el az álom, és mérges lett, mert így éjjel kimaradt az elmaradhatatlan izomstimulálás, azaz a napi testedzése. Az automata gépek ezt rendszerint alvás közben végezték, de csak ha a matracágyán feküdt. Ennek hiányában máris kimerültnek érezte magát, pedig még alig néhány perce ébredt fel.

Egy forró zuhany majd helyrehoz – gondolta, és az irányítógömbből kikászálódva bedobta kezeslábasát a tisztítógép tölcsérébe. Vetett egy pillantást ablaktalan, fekete falakkal határolt szobájára, de háttér dekoráció hiányában rossz érzés fogta el.

Visszaült a számítógépfal irányítógömbjébe. Kezét a kékes érintőfelületre helyezte, az ismerős érzés megnyugtatta. Mozdulatára a lakás életre kelt, és a háromdimenziós projektoroknak hála, napfénnyel áttört tenger alatti világ ömlött szét benne. Yanko belépett a kis fürdőfülkébe, ami a számítógépfal mögött rejtőzött. Bezárult mögötte a hangtalan ajtó, a nagynyomású vízsugarak beindultak, és még csak dörzsölnie sem kellett a magát, egy perc alatt lemosdatták. Sokáig állt a gőzben, az időutazásos játékra gondolt, amin elaludt az este, nem is akart tudomást venni semmi másról, amikor egy türelmetlenül csipogó hang visszarántotta a valóságba.

Holohívás – villant belé, de mire felöltözve az irányítógömbbe ült, a csipogás elhallgatott. Egy darabig nézte a Wica hívónevet. A nő őrült kívánságára gondolt, és érezte, hogy gyorsul a szívverése.

Megérintette a visszahívás ikont. Az irányítógömbje felületén villódzó halványkék szikrák kiterjedtek, hogy befogják testének minden négyzetcentiméterét. Hamarosan megjelent a szoba közepén saját háromdimenziós alakja.

Yanko-t kettősség-érzés fogta el, mint mindig a holohívó használatakor. Mintha valóban a szoba közepén lenne, miközben tudta, hogy a valóságos teste a gömbben lebeg. A tökéletes illúziót a minikamerák és szenzorok tömkelege biztosította, amelyeket a fekete falak minden négyzetcentimétere rejtett.

Mint egy tudathasadás. A hipermodern technika miatt a hívó fél számára olyannyira valóságosnak tűnik a saját holoképe, érzékeinek és testének olyan tökéletes kivetítésévé válik, mintha valóban átkerült volna egy másik helyre. Mindent érez, hall, lát, még szagolni, tapintani is képes. Ha pedig a számítógépfalon akar valamit beállítani, csak gondolnia kell eredeti testére, máris az irányítógömbje érintőfelületét látja.

– Á! Otthon vagy? – jelent meg Wica holoképe az övé mellett.

– Viccelsz? Hol lennék?

– Elalélok! A világ nem csak a celládból áll, máshol is lehetsz.

– Most már áruld el, mit hallottál rólam, hogy ilyen lehetetlenségeket tételezel fel.

Wica titokzatos arccal nevetett. Élénk, mozgékony szeme tele élettel.

– Ó, semmit! Hallottam, milyen selymes a szakállad.

– Akkor gyere, cirógasd meg! – fogta volna meg Yanko a nő kezét, ám meglepetéssel tapasztalta, hogy testük átsiklik egymáson.

– Még mindig csak részben működik a holohívód? – kérdezte.

– Nem, csak átállítottam – felelt Wica. A szája szögletében ártatlan mosoly jelent meg.

– Az első hívásodkor azt mondtad, rossz.

– Akkor ahhoz volt kedvem.

– Tehát nem romlott el? – kérdezte a férfi.

– Mondom, hogy átállítottam. Egyedül a látás van bekapcsolva – mondta Wica, és nevetve odébb szökkent, mintha kergetőzni akarna.

Yanko halványan emlékezett arra, hogy külön-külön ki lehet kapcsolni az érzékszervek jeleit. Eddig talán kétszer függesztette fel az illatérzékelőket valami kellemetlen szag miatt.

– Bizonyítsd be, hogy semmi baja a holohívódnak – lépett a nő után.

Wica kacagott.

– Ezt csak akkor fogod megtudni, ha elkapsz – mondta, és távolabb szökkent Yanko-tól. Lenge köntöst viselt, szinte átlátszót, így a férfi tisztán látta alatta a testét. Keblei olyan hetykén reszkettek minden mozdulatra, mintha át akarnák fúrni a ruhát.

– Nem menekülsz! – mondta fenyegető éllel a férfi, és Wica után lendült, aki cselesen kitért előle. Még néhányszor próbálkozott, egyszer el is érte a nő ruháját, de ujjai azon is átsiklottak. – Ez így nem igazságos! – ült le egy lebegőfotelbe, sértődött arcot mímelve. – Még mindig nem kapcsoltad be a többi érzékszervet.

Wica felemelt kézzel fordult néhányat egy helyben, mintha táncolni akarna, majd rejtelmes arccal megközelítette a férfit, és végigsimított a szakállán, majd az arcán. Ezt Yanko érezte. Keze gyorsan lendült, és rákulcsolódott a nő karjára. Magához akarta rántani, de egy pillanattal később ujjai megint a semmit markolták.

Kezdte unni a hiábavaló játékot. Wica ruhája és a haja meglebbent, ahogy furcsa táncba kezdett. Aprókat lépve, kezét nagy ívben emelgetve vadul rázta a csípőjét. Yanko felállt a lebegőfotelből, és nézte a nőt. Elképesztő kisugárzás áradt belőle, ahogy beszélt, mosolygott, mozgott, akármit csinált, rendkívül érzékinek tűnt. A férfi keze remegett, valóban úgy érezte, bármit megtenne, hogy a nőt elérje.

– Meg akarsz érinteni? Mondd ki! – hergelte a nő. – Mit tennél velem, ha megérinthetnél?

A férfi elindult a táncoló nő felé.

– Legszívesebben letépném rólad a ruhát – lihegte, mikor hirtelen tudatosult benne, hogy ezt még akkor sem tudná megtenni, ha a nő bekapcsolná a holohívó összes funkcióját.

Wica kacéran távolabb szökkent, mintha kinevetné a férfit.

– Lizi, a barátnőm mondott valamit, amiért megkerestelek – súgta. – Azt, hogy te nem csak virtuálisan szoktál szeretkezni.

Lizi valóban kért tőlem ilyet, de csak egyszer. Szereti megkavarni a dolgokat – bosszankodott a férfi, de a következő pillanatban úgy érezte, vágya elsöpör minden akadályt.

– Átmegyek hozzád – nyúlt a vékony derék felé, ujja ruganyos bőrt simított. Azt gondolta, elérte célját, de amikor Wica magához húzta, és testük egy pillanatra összeért, a nő eltolta magától.

– Sajnálom, már nem leszek itthon. Találkozzunk a szabadban, a tengerparton. Nincs messze, néhány száz méter séta a piramisháztól balra.

Yanko hiába mondott volna bármit is, a kapcsolat váratlanul megszakadt, csupán számítógépfala nézett vissza rá. Bénultan ült. Már megint ez az őrültség! Egyszerűen nem értette, miért nehezíti meg a dolgot Wica. Nincs ki mind a négy kereke. Honnan került ez a szigetre?

Ő kerek tíz éve élt itt. A többi nőjével egyszerűbben ment, rendszerint az első hívásnál szeretkeztek, és közben el se hagyták a szobájukat. A szigeten az összes férfi sterilizálva van, gyerek nem születhetett, akkor mit akar ez a nő? De ha valaki igazi fizikai érintkezéssel járó szexet akar, akkor is minek elhagyni az épületet? Mind az ötezren egyetlen piramisházban laknak.

A férfi dühös lett. Úgy érezte, bábként rángatják, de képzeletében hamarosan megjelent Wica hatalmas kék szeme, ami huncutul nézett rá, és dühe elszállt. Meg kell próbálnia, ha meg akarja szerezni ezt a kivételes nőt. Mélyet sóhajtott. Új háttér-dekorációt választott. A tenger elhomályosodott, szikrázó napfény ömlött a szobába, óriási távlatok nyíltak meg, és a falak mélyén felbúgott néhány csendes ventillátor, virágillat szállt a levegőben. Égbolt rajzolódott ki Yanko felett, benne fehér felhőpettyek úsztak, csivitelő madárcsapat húzott el a magasban, és a messzi sziklafalakon vízesések zubogtak. Elégedetten lépett ki a gömbből. Lába mellett fűszálakat hajlított a szellő, ami elfújta nyomasztó érzéseit.

Élvezte egy darabig a szabadság illatát, de csak néhány lépést tehetett előre, amikor a csodás táj váratlanul eltűnt, és a fekete falak újra megjelentek. Ajtó előtt állt, a helyiség véget ért.

Ráeszmélt, hogy a számítógép ilyenkor automatikusan kikapcsolta a háttér-dekorációt. Kezét rátette a fal egy halványan világító foltjára, az ajtó hangtalanul nyílt, és kiléphetett a teraszra.

Itt valóban a szabadba került. Tikkadt trópusi levegő ömlött a tüdejébe, amit fullasztónak érzett a benti hűs után, de a lába előtt növő türkiz, jáspis és ametiszt fényben játszó virágok felvidították. Smaragd fák lombja trónolt a tarka növények felett, idilli kertté varázsolva a kis teraszt. Ült már itt rengetegszer, napozni szokott, de virtuális kertje fáin túl nem szeretett nézni. Most mégis meg kell próbálnia.

Átgázolt az illúzióvirágokon, a teraszt lezáró fémkorláthoz lépett, ahol a hirtelen megnyíló távlat visszarettentette. Valódi erdő húzódott mindenfelé, de színei fakóbbak illúziókertjénél. Félve tekintett a távoli horizontra, amelynek ívét pusztán egy gigászi hegy törte meg. Lélegzete felgyorsult. Szíve még szaporábban vert, önkéntelenül vissza akart húzódni virtuális növényei közé. Émelygés fogta el. Az ismeretlentől való félelem béklyóba fonta érzékszerveit, továbbra sem mert lefelé nézni, agyában újra az a szörnyű gondolat csapongott, amit Wica akar.

Találkozzunk a szabadban.

Gerincén hideg borzongás kúszott fel. Senki se jár a piramisházon kívül. A szíve még sohasem vert ilyen őrülten, úgy érezte a hatalmas ég ráborul, a távolból lecsap rá valamelyik szörny, amellyel a virtuális játékokban találkozott. Képtelen volt a teraszon maradni tovább.

– Nem fog menni, nem fog menni – suttogta maga elé. Szapora léptekkel tette meg a pár lépést a szobája ajtajáig, végig küzdve azzal az érzéssel, hogy valaki üldözi.

Amikor a tolóajtó a helyére húzódott, semmi mással fel nem érő nyugodtság szállt rá. Elégedetten szemlélte a távoli vízesések, a lágyan hullámzó mező kivetített képét, majd amikor végre beült az átlátszó irányítógömbbe, idegessége egy csapásra elmúlt.

*

Teltek a napok, Yanko mégis ürességet érzett. Próbálta másokkal pótolni Wicát, de hamar rádöbbent, hogy a kivételes nő sokkal mélyebb nyomot hagyott benne, mint eleinte gondolta. Felváltva érzett szomorúságot és ingerültséget, amiért nem képes megszerezni, amit szeretne. Aztán egy éjjel már aludni sem tudott a vágyakozástól, és eldöntötte, megteszi, amit kérnek tőle.

Reggeli holohívására azonban Wica nem felelt. Aznap rengetegszer próbálta újra hívni. Csak arra gondolhatott, hogy a nő nem kíván vele társalogni, hiszen a szigeten mindig mindenkit el lehetett érni a szobájában. A mini otthonokat felszerelték étel-italkiadókkal, automatizált tisztítórendszerekkel, még a robotorvos is házhoz jött szükség esetén. Létezhet bárki is, aki elvágyódik a minden igényt kielégítő cellájából és az összes szórakozást biztosító számítógépfala elől? Yanko fejében, megfordult, hogy megtudja Wica szobaszámát, és az otthonában keresi fel, de a számítógép adatbázisa erre nem adott lehetőséget a nő beleegyezése nélkül.

Különben a piramisházban a többség titkolta, hol lakik pontosan. Ezt könnyen megtehették, hiszen kevés kivételtől eltekintve senki sem hagyta el az otthonát. Az emeletek speciális kiképzése miatt egyik teraszról sem lehetett átlátni a másikra, közöttük magas takarófalak húzódtak. De a titkolózás igazi oka másban rejtezett. A lakók testmódosító programokat használhattak a virtuális világban, és nem csak az idősek, a fiatalok is tartózkodtak attól, hogy megmutassák valódi önmagukat. Yanko harmincévesen csak néha élt ezzel a lehetőséggel, inkább az izgatta, ha egy nő lepi meg valami változatossággal, például a közkedvelt mellnagyobbítással vagy súlyfelesleg lefaragással, esetleg pont az ellenkezőjével, az idomok elnehezítésével vagy arcformálással. Hányszor fordult elő, hogy ugyanazon név alatt merőben máshogy kinéző nőt talált.

Amikor délután Yanko megkapta Wica üzenetét, sokáig nézte bénultan a feliratot. Bocs, csak most értem haza. Ebéd után várlak a tengerparton, a sziget nyugati oldalán.

A rátörő félelemtől erős szorítást érzett a szíve tájékán. Aztán düh váltotta fel szorongását. Hazudik, megint hazudik! Vagy csak hülyít

Olyan ideges lett, hogy a keze is remegett. Már nem gondolkozott, dühödten rácsapott a falra, és igénybe vette lakása kevésbé használt bejárati ajtaját.

Kilépett a sötét folyosóra. Ahol elhaladt, a lámpák kis késéssel gyulladtak fel, mintha hosszú álomból ébrednének. A lift hangtalan suhanását is egyedül élvezhette, majd a földszinti folyosóra lépve elbizonytalanodott. Egyik kezének ujjain meg tudta számolni, hányszor járt erre. A hideg fémfalakat és a gyér világosságot összehasonlíthatatlanul félelmetesebbnek érezte csodálatos számítógépfalánál. Némi ide-oda lépegetés után megtalálta a kijárat feliratot. Félve rakta kezét a zöld fényű nyitógombra, az ajtó a fémfalba húzódott, és Yanko hátratántorodott a rátörő világosságtól.

Bizonytalanul lépett a szabadba. Vissza is húzódott kissé az árnyékba, és csak egy idő után nézett fel a piramisházra, ami gigantikus látványt nyújtott alulról. A legalsó teraszig tartó része is magasnak tűnt. Ide nem építettek lakásokat, alighanem sok helyet foglalnak el az automata gépek. Látszott a tenger felé vezető zárt fémalagút is, amin keresztül ellátták őket. Yanko képzeletében megjelentek a számítógépes játékok hajói. Vajon milyenek azok, amelyek miattuk jönnek a szigethez? Sose látta, a teraszáról nem látszott a part. Kissé megrémült, amikor rádöbbent, milyen keveset tud ezekről a dolgokról, de aztán vállat vont. Hiszen ez a karbantartó robotok dolga meg az államapparátusé. Az ő gondja ennél nagyobb.

Nyomasztó gondolataival harcolt, apró pontnak érezte magát a hatalmas valóság fenyegetésében. Erősen sütött a nap, a felhők elképzelhetetlen magasságokban jártak, és a piramisház komor csendbe burkolózott. A teraszokon felfokozott színekben pompázó illúziófákat lehetett látni. Amikor kimerészkedett az árnyékból, a napsugarak melegére jóleső borzongás járta át. Felderült a kedve, már nem tűnt olyan képtelen ötletnek a hihetetlen kirándulás.

Az igazi erdő fái fölött kis pontok vonták el figyelmét.

Madarak! Valódi madarak – rettent meg, majd elképzelte, ahogy egyikük a közelében suhan el, és elborzadt. Azok a hatalmas szárnyas lények jelentek meg a fantáziájában, amelyek a játékokban riogatták. A távoli madarak azonban megmaradtak apró pontoknak, eszükbe sem jutott a piramisház közelébe szállni. Yanko ment néhány lépést, amikor mozgó árnyék borult a földre. Hanyatt-homlok menekült a szabad területről, sokáig lapult egy fa alatt, amíg rádöbbent, hogy ijedelmének oka csak egy felhő árnya.

Mérges lett önmagára, amiért minden nesztől és fényváltozástól pánikba esik, ezért megpróbált az útirányon kívül semmi másra sem figyelni. Tekintete a fák közé kalandozott, megnyugodni azonban nem tudott, mert a lombok alatti sötét területeket ismeretlen veszélyforrásnak képzelte. Mindenhol fatörzsek állták az útját, végig az járt a fejében, hogy vissza kellene mennie a szobája biztonságába.

A nap forrón eresztette ezernyi sugarát, a fülledt levegő nehéz volt, a férfi lába nehezen mozgott, szívdobogva figyelte tovább a zizegő leveleket, és érezte, a szél arról fúj, amerre mennie kellene. Talán nincs messze a tenger. Wica néhány száz métert mondott. Ez a távolság azonban őrjítően soknak tűnt. A fatörzsek közeit fürkészte ismét, de nem látott fényt, helyette sötét tömeg tűnt fel előtte, egy szikla.

Avar zörgése hallatszott a sűrűből. Elhatalmasodott rajta a félelem. Azt képzelte, hogy az addig mozdulatlan fák lassan elindulnak felé, ismeretlen állatok közelednek, mind be akarják keríteni, hogy már a ház felé se legyen esélye menekülni. Szinte érezte, ahogy ellenállhatatlanul sodorja egy sötét áradat, semmiben sem tud megkapaszkodni, és az erdő végleg elnyeli. Sokszor játszott azzal a játékkal, ahol a fák koponyafejű polipokká változtak, összeroppantották áldozataik csontját, és vért szívtak. Lefeküdt a földre csukott szemmel. Nem akarta látni a fákat, amelyek pont ugyanúgy néztek ki, mint abban a játékban.

– Wica – nyögte, és megrémült a saját hangjától.

Zavarta a nyirkosság, a föld állott szaga. A szobájába vágyott, ahol bármilyen illatot beállíthatott, aztán erőt vett magán, de a szemét nem bírta kinyitni. Egészen hangosan kiáltotta Wica nevét. Válasz nem érkezett, ellenben az erdő neszei elcsendesedtek, és a némaság sokkal rémisztőbbnek tűnt minden eddiginél.

Yanko nem bírta tovább. Felugrott, visszafutott arra, amerről jött. Közben elbotlott egy ágban, kis híján orra esett, lehorzsolta a tenyerét, de ezt csak akkor vette észre, amikor lihegve egy fatörzsnek támaszkodva megállt. Izzadtság csorgott a hátán, keze lüktetve fájt.

– Wica! – Vadul dobogó szívvel kiáltott arra, amerre a tengert sejtette.

Néhány pillanatig csak a saját zihálását hallotta, majd mintha hullámok robaját hozta volna felé a szél, emberi hang azonban nem hallatszott.

A férfi torkát keserűség szorongatta, de félelme ennél is erősebb volt. Úgy látta, az ágak elevenen mozognak. Reszketett. Már csak kúszva mert közlekedni, izzadtság csorgott a szemébe, a szája viszont annyira kiszáradt, hogy nem bírt nyelni. Vágtatva dobogó szívét hallgatta egy ideig, aztán újra elindult a biztonságos piramisház felé. A felhők, a távoli hegyek, az erdő látványa mind nyomasztó érzéssel nehezedett rá, azt képzelte a hatalmas tér rátelepszik, és összenyomja. Hogy mehetett volna bárki is ebbe a borzalmas erdőbe? Wica becsapta, csak le akarja rázni, azért mondta, hogy a tengerparton van.

Biztosan csak egy öregasszony, aki a férfiak hülyítésében éli ki magát. Egy kibaszott pszichopata! Nem meglepő, hogy a rabok között vannak ilyenek. Erre a börtönszigetre csak visszaeső gyilkosokat zárnak, életfogytosokat.

Yanko kúszva tette meg a gigantikus piramisházig hátralevő tíz métert, alig kapott levegőt, pedig úgy zihált, akár egy víziló, és amikor becsukódott mögötte a fémajtó, sokáig feküdt a földön, amíg lábra tudott állni.

Megváltásnak érezte, hogy bezáródott a cellája ajtaja.