A.D. 2050.

 

Talán a lábát fogom elsőként megenni – gondolta Callum, miközben sóvárgó szemekkel bámulta Declan ernyedt testét. Declan szakadt rövidnadrágot viselt, melyből tökéletesen kilátszott combjának alsó része és szőrös lábszára. Rekkenő hőség kínozta őket, bár a Nap nem látszódott a szürke felhők takarásában. A nyitott elülső fedélzeten ültek mindketten, egymással szemben. Haldokoltak.

Lehet, hogy sokáig kell az izmot farigcsálnom – Callum szája sarkából néhány sűrű nyálcsepp csurrant elő. Declan mellkasa emelkedett és süllyedt, még életben volt. Callum alig várta, hogy elpatkoljon végre.

Behunyta szemét. Sült marhaszeletről és párolt zöldségekről álmodott. Utána csokoládé fagylaltot szopogatott, mindezt jéghideg Budweiser sörrel bőségesen leöblítve. Az emlékei régiek voltak. Több mint tíz éve evett utoljára ilyen ételeket. Még a régi világban, az előtt hogy a Nagy Összeomlás bekövetkezett.

Nagyjából kéthete hánykolódhattak az Atlanti óceán vizén. Callum teljesen elveszítette az időérzékét. Amikor elindultak Carolina Beachről, Joyner Marina lepusztult kikötőjéből, összesen négyen voltak a hajón, eltelve optimizmussal. Akkor még bíztak benne, hogy a küldetésük kivitelezhető. Muszáj volt hinniük a sikerben, a hit szoros társa volt a reménynek. Az optimizmusuk napról napra gyengült, majd végül szertefoszlott. Vizük alig maradt már, élelmük pedig semmi. Tele voltak ugyan konzervekkel, ám ezek fabatkát sem értek. A tartós élelmiszerkészletről, amit az útra kaptak, kiderült, hogy ehetetlen, a legtöbb fémdoboz közel egy évtizede lejárt. Indulásuk előtt a Szenátorok Nagytanácsa biztosította őket hogy minden készletük kifogástalan minőségű. Hazugság volt. Ez is.

Ők négyen lettek a Hamu Népe követei, akik szent küldetésre indultak. Útjuk az eltelt, végtelen hosszúságúnak tűnő napok alatt a katasztrófa szélére sodródott, csakúgy, mint odahaza az egész törzs.

Azóta csak hárman maradtak. Buchanan valahol az egyik kabinban haldoklott. Vagy talán már meg is halt. Callumnak nem volt hozzá ereje hogy megkeresse. Bármennyire is éhesnek érezte magát. Negyedik társuk, Goewin, az egyetlen női tagja a csoportnak néhány napja a vízbe zuhant. Esett vagy ugrott, ez már oly mindegy volt. Az a nő amúgy is állandóan csak hisztériázott, azzal az őrült kényszerképzettel zaklatva társait, hogy őt próbálják megölni a lejárt konzervekkel. Meg az ivóvízzel.

– Nem kell a mérgezett vizetek, rohadékok – rikácsolta lázrózsás arccal feléjük, majd belemerített egy nagy poharat az óceánba és egyetlen szuszra felhajtotta a sós, szutykos vizet. Utána otthagyták, mert összehányta a hátsó fedélzetet. Azóta nem látták többé.

A White Lady lassan sodródott a vízen. Még anno a régi világban elegáns luxus yachtnak épült, milliárdos tulajdonosa minden extrával felszereltette. Mára ezekből szinte semmi nem működött, a modern technológia régen hasznavehetetlenné vált. A vízsugárral működő hajtómű napokkal korábban meghibásodott, mostanra az áramlatok kénye kedvére voltak bízva. Korábban a hajó farán terpeszkedő két Evinrude régimódi csónakmotor is a rendelkezésükre állt, egészen addig, míg egy hatalmas viharban mindkettőt elveszítették a gyatra, alkalmi rögzítések miatt.

Callum és Declan néhány napja még együtt horgásztak, tucatnyi zsineget lógatva a vízbe. Rothadó konzervhúsokat használtak csalinak. Próbáltak bármilyen ehetőt kifogni a nagy sós vízből. De az Atlanti óceán ugyanúgy romlott volt, mint rozsdásodó konzervjeik. Megszámlálhatatlan műanyag darabon és egyéb mocskon kívül mást nem sikerült horogra ejteniük. Az erejük napról napra fogyott, míg mostanra már járni sem bírtak.

A köd hirtelen tűnt elő a semmiből. Callum előkotorta dereka mögül a vizes palackot és teljes tartalmát felhörpintette. A régen látott időjárási esemény visszahozta az álomvilágból, melyet menedékként használt gyengülő tudata. Egyre több volt körülöttük a hulladék, mely több napja hatalmas ringatódzó takaróként vette őket körbe.

Az összeomlott emberiség bűzlő mementója – gondolta Callum, miközben a megszámlálhatatlan fajta maradványból álló gyilkos úszó szigetet figyelte. Majd feje újból izzadtságtól csatakos mellkasára billent.

A köd rendkívül gyorsan sűrűsödött össze, hamarosan tejfehér paplan terült mindenre. A Lady White vakon sodródott. Törmelékdarabok százai csikorogtak a meggyötört hajótörzsön, hangjuk kísérteties hátteret adott a láthatatlanná vált világnak. Rothadás szag terjengett a párás levegőben. A szemét egyre vastagabb réteget képezett, melyből néhány darab a hajó oldalán is átbukott, egyenesen a fedélzetre. Callum ájult állapotából arra eszmélt, hogy egy méretes sárga valami a fejére koppint és leesik mellette.

– Egy szörfdeszka darabja – morogta Callum. Homlokából valami végigcsurgott az orra mellett. Erőtlenül felemelte a karját és végigsimított a fején. Megnézte a tenyerét, tiszta vér volt az egész.

– A végén ez a rohadt deszka darab fog kinyírni – erőtlen röhögés tört elő belőle. Felemelte a fejét. Akkor vette észre. Egészen közel volt hozzájuk, talán néhány méter választhatta el a Lady White-ot tőle.

Hatalmas valaminek tűnt.

Egy hajó, istenem egy óriás hajó – nézett fel Callum a sötétzöld fémtestre, melynek valódi méreteit elrejtette a ritkuló pára.

Callum kiabálni akart, de néhány rekedt gurgulázó hangon kívül más nem jött ki a torkán. Krákogott, néhányat görcsösen köhécselt. Vér ízét érezte a szájában. Rosszul érezte magát. Azt sem látta már, hogy Declan mellkasa nem emelkedik többé. Majd elsötétedett a világ.

*

Fehér fény. Ütemes sípolás. Rég nem érzett szagok.

Fertőtlenítőszer – futott végig egy ősrégi emléknek köszönhetően az agyán. Próbálta mozgatni a végtagjait. Kezét sikerült magasba emelnie, lábait még nem érezte. Kézfejéből csövek álltak ki. Erőtlen mozdulattal kötést tapintott ki a fején.

Hol vagyok? – nézte maga felett a lyukacsos anyagból készült mennyezetet.

– Felébredt? – fehérköpenyes nő hajolt fölé.

– Hol vagyok? – kérdezte Callum erőtlen hangon.

– Biztonságban – válaszolt a nő. – De ami még fontosabb, életben.

– Felkelhetek?

– Az nem igazán menne a mostani állapotában. Sokat kell gyógyulnia és pihennie – mosolygott rá az ismeretlen nő. Sötétbarna szemei voltak, fekete haját rövidre vágva viselte. Callum a legszebb nőnek látta, azok közül, akiket valaha is ismert. Bár azok mind alultápláltak voltak, állandóan betegségekkel küszködve. Emez viszont teljesen egészségesnek tűnt.

– Megtudhatom a nevét?

– Hogyne – mosolyodott rá ismét a nő. – Dr. Essylt vagyok. Most pedig aludni fog.

Kezével Callum feje fölé nyúlt. Callum teste újból elernyedt. Ez a tudatlanságba vezető örvény sokkal jobban esett, mint az eddigi eszméletvesztései.

*

– Ébresztő, Mr. Callum! – női hangot hallott, sokkal mélyebbet, mint a korábbi. A szavakat követően valaki megpaskolta az arcát. Muszáj volt kinyitnia a szemét. Egyenruhát viselő nő hajolt fölé. Ahogy meglátta amint magához tér, rögtön felegyenesedett.

– Emeljék fel a háttámláját! – szólt oldalra nézve valakihez. Szavai inkább tűntek parancsnak, mint kérésnek. Callum alatt az ágy megmoccant. Felsőteste lassan megemelkedett, míg közel ülő helyzetben megállt. A mellkasán átfutó széles pánt rögzítette a testét, így nem csúszhatott le egyik irányba sem.

– Hol vagyok? – kérdezte Callum.

– A nevem Leeuwen kapitány. Én vagyok ennek a hajónak a parancsnoka – mondta az egyenruhás nő. Majd mellé húzott egy széket és lehuppant rá.

– Most csak én kérdezek, maga pedig válaszol – mondta Leeuwen.– Megértett?

Callum biccentett a fejével. Ebből a helyzetből belátta az egész helyiséget, mely nem lehetett több úgy 20 nm-nél. Szemközt ajtó sötétlett, mellette ugyanaz a fehér köpenyes nő álldogált, aki elsőként felébresztette. Dr. Essylt. A doktornő most nem mosolygott, komoly arccal figyelte őt, kezét köpenye zsebébe mélyesztve. Callum jobboldalán műszerek tornyosultak, de nem bírta alaposabban megnézni a csipogó, villogó kütyüket, mert Leeuwen pillantása nem engedte.

– Mi a neve? – úgy tűnt, megkezdődött a kihallgatás.

– Callum – válaszolt. – Callum Inott.

– Mikor született?

– 2012. december 21-én.

Az elmaradt maja apokalipszis napján, mely végül mégiscsak bekövetkezett – gondolta keserűen.

– Hol? – Leeuwen gyors tempót diktált.

– Marylandben, Walker Millben.

– Honnét hajóztak ide a társaival?

– Élnek még? – kérdezett vissza Callum.

– Ahogy mondtam, – förmedt rá Leeuwen, – most én kérdezek. Honnét hajóztak ide?

Callum nyelt egy nagyot. Most eszmélt rá, hogy milyen szomjas.

– Víz – suttogta. Leeuwen intett a kezével. Dr. Essylt azonnal oda sietett. Átlátszó palackot vett elő valahonnét az ágy mellől, mely csordultig volt vízzel. A palack nyaka vékony műanyag csőben végződött, melyet bedugott Callum szájába. A férfi hosszan ivott, mire a doktornő elvette szájától a flakont, alig maradt az aljában néhány korty folyadék.

– Köszönöm – nézett Callum a doktornőre, aki visszament az ajtó közelébe.

– Képes folytatni? – kérdezte Leeuwen.

– Igen – mondta Callum.

– Honnan hajóztak ide?

– A keleti partról. Carolina Beachről, egy Joyner Marina nevű kikötőből.

– Az egykori Amerikai Egyesült Államok területéről?

– Igen – válaszolt Callum. Bár neki a Hamu Földje ismerősebb volt, mint az előbbi név, mely a távoli múlt homályába veszett.

– Tehát ott még mindig élnek emberek.

– Így van – bólintott Callum. – Mi a Hamu Népét képviseljük. A nagy vulkánkitörés elpusztította a kontinenst, de mi túléltük. A Hamu Népe. Az örökösök.

– Hova tartottak? – kérdezte Leeuwen, belefojtva a szót Callumba, aki nemzetségének történetéről még igen hosszan tudott mesélni. Ha hagyták.

– A Spitzbergákra akartunk eljutni. Magvakért.

– Vetőmagvakért?

– Igen – hadarta Callum. Érezte, hogy egyre forróbb a feje. – Szükségünk van magvakra. Éhezünk, sok a beteg közöttünk. Ehető növényeket kell ültetnünk, hogy túlélhessük. Azt mondta nekünk a Szenátorok Nagytanácsa, hogy a Spitzbergákon van a Föld legnagyobb, még létező magbankja.

– Mások is útra keltek?

– Igen, már sokan nekivágtak – suttogta Callum.

– Mi lett velük? – hallotta a férfi Leeuwen hangját egyre távolabbról.

– Soha senki nem tért vissza – válaszolt Callum alig érthetően, és elájult.

*

Onnét kezdve állítólag két napig aludt egyfolytában. Majd ahogy felébredt, jobban lett. Napról napra érezte, ahogy visszatér az ereje. Még jó néhányszor kihallgatták. Minden alkalommal Leeuwen kapitány, aki sok dolgot többször is megkérdezett. Callum emlékezett a kérdéseire. Mindig ugyanazt válaszolta. Az igazat. Mesélt még sok mindent, például arról, hogyan tett tönkre a Yellowstone kaldera gigantikus kitörése egy egész kontinenst. Hogyan terítette be a hamu egész Észak-Amerikát, elpusztítva a teljes mezőgazdaságot. Meg minden mást is. Hogyan tört ki ezután a nagy járvány, mialatt nukleáris tél borult az egész Földre. Leuween merev, szigorú arcán nem látszódtak a fájdalmas emlékek, melyek Callum mondandója alatt feltörtek a régmúltból. Callum mindent elmesélt, amire csak emlékezett, elmondva azt a történetet is, mely arról szólt, hogyan alakult meg a túlélőkből a Hamu Népe. Határozottan megkönnyebbült, amint mindezt elmesélte, tudva hogy hallgatósága is átélte ezeknek a dolgoknak egy részét. Neki mégis muszáj volt mindezt kiadnia magából, mint aki nehéz terhet rak le a válláról.

Az egyik napon, mely ugyanúgy indult, mint a többi, Dr. Essylt széles mosollyal lépett az ágya mellé.

– Találja ki, mit fogunk ma csinálni – kérdezte.

– Fogalmam sincs – válaszolt Callum. Mostanra elege volt a szüntelen fekvésből.

– Felkel az ágyból és sétálunk egyet – mondta Dr. Essylt és már ülőhelyzetbe is állította az ágyat. Callumban olyan érzések kavarogtak, melyeket már régen nem érzett. Boldog volt, hogy kiszabadulhat az ágy fogságából. Emellett félt is attól, mi vár rá az ajtón túl.

– Jöjjön – mondta a doktornő és segített neki felülni. Öt perc elteltével Callum már az ajtón túl csoszogott kísérőjével. Hosszú fémfalú, gumiszőnyeggel burkolt padlójú folyosón jártak. Rendkívül jó érzés volt ismét használni a lábait, főleg úgy, hogy nem akartak percenként összecsuklani alatta.

– Mi a neve ennek a hajónak? – kérdezte Callum, miközben igyekezett nem orra bukni szakadt papucsában. Egyrészes fehér kórházi pizsama volt rajta, néhány vérfolttal a mellkasán.

– Elsétálunk a látogató központba és ott elmondom – válaszolt Dr. Essylt. – Elég erősnek érzi magát, hogy még vagy húsz percig gyalogoljunk?

Callum bólintott. Valóban sokáig tartott az út. Utaztak lifttel, mentek egy darabig mozgó járdán és még számtalan folyosón is keresztülhaladtak. Sok emberrel találkoztak útjuk során, általában mindegyikük megnézte Callumot. Néhányan megeresztettek egy-egy mosolyt.

Útjuk végén, egy ovális fémajtó magas küszöbén átlépve Callum a csodák birodalmába ért. Hosszúkás terembe jutottak, melynek szemközti falát egyetlen hatalmas üvegtábla alkotta. Azon túl egy olyan világ terült el, melyhez foghatót Callum talán még a régi időkben sem látott. Óriási egybefüggő növénytakaróra láttak rá a magasból, megszámlálhatatlan fából álló sűrű, sötétzöld lombkoronájú erdőre. Messze fent a mennyezetet alkotó fémgerendákon lámpák serege biztosította a növényzet számára a fényforrást. Callum odabotorkált a kilátó széléhez, majd az üvegnek támasztva kezét némán csodálta a látványt. Rég látott képek emlékei villantak fel az agyában. Szemeiben könnycsepp csillant.

– A Meszkiaggaser óceánjáró lélekfáinak erdejét látja – mondta mellé lépve Dr Essylt.

– Az emberiség túlélésének egyik lehetséges forrását – tette hozzá a doktornő halkabban.

Callum nem válaszolt. Nem tudott betelni a látvánnyal. Szinte érezte a növények illatát. Legszívesebben a fák közé sétált volna, hogy érezhesse, amint a természet körbefonja, megtisztítva mindazon mocsoktól mely rárakódott a lelkére.

– Mindenkire ilyen hatással van – folytatta Dr. Essylt, – még én is, amikor csak tehetem, odasétálok az erdő széléhez. Jólesik a fák suttogását hallgatni.

– Mi ez a hely? – suttogta Callum.

– A Nagy Összeomlás korszakában a világ minden részéről érkezve számtalan tudós fogott össze, – mondta Dr. Essylt, – annak érdekében, hogy ez a hajó, és további hat társa útra kelhessen a világtengereken. Feladatunk sokoldalú. Függetlenségünket megtartva, próbálunk megoldásokat találni a Föld megmentésére és az emberiség túlélésére. Immár több mint tizenöt éve.

– Milyen fák ezek? – kérdezte Callum szemét le nem véve a lenti erdőről.

– Lélekfák – válaszolt Dr. Essylt.

– Lélekfa, – ízlelgette a szót Callum, – soha nem hallottam még ilyen fajtáról.

– A káosz korszakának kezdete előtt fejlesztette ki ezt a növényt egy európai genetikus csapat – mondta Dr. Essylt. – Ez a fafajta képes arra, hogy az emberi agy minden tudását, emlékét eltárolja, majd mások számára fogyaszthatóvá tegye az ágain termő gyümölcsökben koncentrálva. Amit odalent lát, az sok ezernyi, halott tudós lélekfáiból álló csodálatos erdő. Az emberiség kollektív tudásának egy szelete. Ugyanilyen erdő van a másik hat hajón is.

– Hogy működik a lélekfa? – kérdezte halkan Callum.

– Hosszú most ezt elmagyarázni – válaszolt Dr. Essylt. – Mivel foglalkozott, a régi időkben?

– Biztonsági őr voltam egy banknál – válaszolt Callum. Igazán már sok éve eszébe sem jutott, hogy mit dolgozott azelőtt. Az új időkben a napi túlélés körül forogtak a gondolatai.

– Miért kérdezi? – fordult el végre az üvegtől.

A doktornő őt nézte, arcán nyoma sem volt mosolynak.

– Ahhoz hogy ezt megérthesse, kell egyfajta képzettség. A szükséges tudás nélkül hiába is próbálnám elmagyarázni ennek az egésznek a mechanizmusát, ön úgysem értené meg.

– Rendben – válaszolt Callum visszafordulva az üveg felé. – Lemehetünk oda?

– Nem szabad – vágta rá azonnal Dr. Essylt. – Szigorú őrizet alatt van az egész terület.

– Sajnálom – mondta Callum. Csalódottságot érzett magában. Rendkívüli módon vonzotta a lenti csodálatos erdő.

– Titokban kell dolgoznunk – folytatta Dr. Essylt, – mert a még létező civilizáció hatalmasságai, a városállamok uralkodói sokat megadnának azért, hogy ezt a kollektív tudást megszerezhessék. Ezért utazunk mi is egy szeméttenger kellős közepén. Műholdról is csak egy óriási úszó szemétkupac részének tűnünk.

Callum hirtelen gyengének érezte magát. Mint akinek egy hegycsúcsra felérve az utolsó korty oxigénje is elfogy a palackból. Megroggyant a lába.

– Rosszul van? – kapta el a karját Dr. Essylt. Meglepően erős szorítsa volt a kezének.

– Nem, – mondta Callum, – nem érzem rosszul magam. Csak nagyon elfáradtam.

Az ajtó felé visszafordulva látta meg a képeket, hét nagyméretű színes fotót bekeretezve a falon, különböző óceánjáró hajókról. Mindegyikük hatalmasnak tűnt. A képek alatt feliratok sorakoztak: SAMAS, MESZKIAGGASER, EMMERKÁR, LUGALBANDA, DUMUZI, SZEMIRAMISZ, GILGAMES.

– Ez a hét hajó, még az átépítésük előtt – mondta Dr. Essylt. – Az utolsó hatalmas konténerszállítók, melyeket a Nagy Összeomlás előtti világban építettek. Mind átalakításra került ehhez a különleges küldetéshez. Jöjjön, visszakísérem.

Callum úgy dőlt el az ágyában mit egy homokzsák. Szinte azonnal elaludt. Azt már nem érzékelte, ahogy a doktornő betakarta egy vékony takaróval, majd otthagyta a villogó műszerek társaságában.

*

Callum még soha nem látta azt a magas férfit, aki az ágya mellett állt, amint felébredt.

– Dr. Rochad vagyok – mutatkozott be a fehérköpenyes ismeretlen. – Én vagyok az egészségügyi csoport vezetője.

– Nos, Mr. Callum, van egy rossz hírem – folytatta a doki. Odahúzott egy széket az ágy mellé, leült rá és így egészen közel került az arca Callumhoz. Több hosszú szőrszál lógott ki az orrából, világos barna szemei alatt mély karikák húzódtak. Homlokán és orrán néhány verejtékcsepp csillogott.

– Az elmúlt tíz napban, mióta a vendégszeretetünket élvezi, számtalan orvosi vizsgálatot elvégeztünk önnél. Sajnos találtunk egy olyan problémát, mellyel a rendelkezésünkre álló technikai eszközökkel nem tudunk megoldást biztosítani.

Dr. Rochad előhúzott egy kendőt a zsebéből és megtörölgette vele a homlokát. A kendőből néhány barna szál hullott alá Callum takarón pihenő kezére.

Erős szaga van a szájának, – futott át Callum fejében, – talán dohány.

Dr. Rochad visszadugta a kendőt köpenye zsebébe majd folytatta:

– Önnek féltucatnyi bőrrákos daganata van, többszörös belső áttétekkel. Nem tudjuk az életét megmenteni.

Beletelt egy kis időbe míg Callum felfogta a doktor szavainak jelentését. Azután ahogy megértette, elkezdett nevetni. A doktor homlokát ráncolva, értetlenül figyelte.

– Elnézést, – Callum igyekezett erőt venni magán, – csak most értettem meg a lényeget. Megmentettek a biztos halálból, a Lady White fedélzetéről, de mégsem menekülök meg attól, hogy elpatkoljak.

A nevetést gyorsan követte a letargia.

– Mégis mennyi időm van még hátra? – kérdezte pergamenszínűre változott arccal Callum az orvostól.

– Talán néhány hét, – válaszolt Dr. Rochad, – vagy annyi se.

– Basszus – nyögte Callum.

– Egyetlen lehetőséget fel tudok ajánlani önnek.

– A gyógyulásra?

– Nem. Az emlékei túlélésére.

– Mire gondol?

– Engedélyt kaptunk a parancsnokságtól, – válaszolt Dr. Rochad, – hogy amennyiben ön is beleegyezik, lélekfa magbeültetést hajtsunk végre önön.

– Akkor belőlem is…

– Önből is egy lélekfa fog sarjadzani, – folytatta Dr. Rochad, – melynek a gyümölcsei az ön tudatának lenyomatát fogják őrizni.

Callum azonnal döntött.

– Csinálják – mondta és lecsukta a szemét. Az erdőről akart álmodni. Fák között akart lenni. Örökké.

*

A beültetésre másnap került sor. Dr. Rochad elmagyarázta neki, hogy két fajta módja van a dolognak. Az egyik, hogy megvárják, míg a klinikai halál állapotába kerül és ekkor ültetik belé a magvat, a másik pedig, hogy még hamarabb elvégzik a beavatkozást.

– Fájni fog, ha már akkor megcsinálják, amíg még élek? – kérdezte Callum. Nem félt a fájdalomtól, de oly sokat szenvedett már, mire eljutott erre a kórházi ágyra, hogy nem akart a végső perceiben is kínoktól gyötörve eltávozni.

– Tudomásunk szerint nem – nyugtatta meg Dr. Rochad.

Még aznap betolták ágyával együtt egy másik helyiségbe. Ez sokkal kisebb volt, mit az melyben eddig feküdt. Néhány fémszekrényen kívül más berendezési tárgy nem volt benne. Dr. Rochad várta odabent, Dr. Essylt társaságában. Callum ránézett a doktornőre, de az most nem mosolygott rá. Kezét és lábát odaszíjazták az ágyhoz, homlokára kapott egy pántot, melynek két vége az ágy széléhez kapcsolódott, szorosan tartva a fejét.

Dr. Rochad az egyik szekrényből fémesen csillogó tálkát húzott elő. Széles csipesszel kiemelt belőle valamit, majd odatartotta Callum elé. A mag úgy kisebb szilva nagyságú lehetett, halványzöldes fényt bocsátott ki magából.

– Íme, így néz ki a lélekfa magja. Ezt behelyezzük az ön szájába és a mag elkezd gyökereket ereszteni. Néhány óra alatt megfogan, majd két nap alatt az összes agysejtet felszívva táplálkozik belőlük. Ezzel magába építi az ön agyának teljes lenyomatát. Amíg a mag elvégzi ezt a, nevezzük így, biológiai szkennelést, az ön teste végig életben lesz. Folyamatos megfigyelés alatt fogjuk tartani. Végül mire mindez lezajlik, halott lesz. Ezután az ön testével együtt eltemetjük a fiatal növényt, melynek majdani gyümölcsei rejtik az ön emlékeit.

– Istenem – nyögte Callum.

Szúrást érzett a nyakán.

– Kapott egy kis koktélt, – magyarázta Dr. Essylt, – nyugtatót és egy olyan anyagot mely kiiktatja a nyelési reflexet. A magvat egészen a garatnál kell elhelyeznünk.

Néhány percnyi várakozást követően érezte, amint teste ellazult. Amolyan „jöjjön, aminek jönnie kell” állapotba került. Az sem érdekelte, ha elkezdenék lefűrészelni valamely végtagját.

– Most szétfeszítem az állkapcsát – lépett mellé Dr. Rochad. Feltárult Callum szája, szabad utat engedve a beültetésnek. Dr. Rochad széles csipeszével kiemelte a fémtálcáról a lélekfa magvat és Callum szájába helyezte. Callum érezte, hogy a mag a torka mélyébe került. Lecsukta szemét.

Egy ideig semmit nem érzett. Hallotta a közelében az orvosok halk beszélgetését, de egyetlen szót sem értett abból, amiről szó volt. Talán idegen nyelvet használtak. Azután elkezdődött. Csiklandozást érzett a torkában, majd egy emlékkép villant fel előtte. Amikor feleségével, Laurával kézen fogva a parkban sétáltak, hatéves kislányuk, Shirley pedig előttük tekert a biciklijével. A kora nyári napfény kellemes melege bizsergette a bőrüket. Mindketten halottak sok-sok éve…

Könnyezett a szeme. Érezte, ahogy a cseppek legördültek a bőrén. Azután újból érezte a csiklandozást. Fények villantak előtte, újabb képek villantak fel, egyre gyorsuló tempóban. Az emlékek áradata egyetlen őrült kavalkádba torkollott. A csiklandozó érzés erősödött, kezének ujjai remegni kezdtek, szaporábban kezdte venni a levegőt.

Jó munkát odabent – futott át a fejében.

Hirtelen határtalan boldogság és nyugalom öntötte el. Napokig tartó éber álmát segítette a tudat, hogy elindult a halhatatlanság irányába. Fehér fényből szőtt alagút tárult fel előtte, melynek mélyében zöld lombkoronával integető, csilingelő fa emelkedett. Elindult az úton.