A Bazilikában sürgő-forgó gépek serénykedése felverte a külvilágból beszűrődő port és táncra perdítette annak finom szemcséit. Azok elrugaszkodtak az ódon padok sorától, átszelték a rózsaablakokon megtörő fény színes nyalábjait és tétován igyekeztek valami láthatatlan plafonbéli cél felé. E sok kis dolog, gép, por és levegő mozgásának harmóniáját csak Nimród ernyedt tespedése törte meg. Mint minden nap, ma is órákat töltött az oltárketrec kifutóján fekve, bámulva a Bazilika öblös légterét és lomhán vakargatva üstökét.

Az unalom a befelé fordulás kútfője. És bár a szentély szertartásrendje szerint a napnak szinte minden órája be volt osztva, Nimród részéről ez mégis igen csekély tevékenységgel járt. A gépek gondozták őt és ellátták minden biológiai szükségletét, cserébe csupán a rítusaik elvárásainak kellett eleget tennie, ami sokszor kimerült abban, hogy látható helyen kellett tartózkodnia. Így a szentélybe dologvégzésük szünetében betérő gépek a hivatalos ceremóniák között is reá emelhették tekintetüket és tisztelettel adózhattak neki, aki eközben nagyrészt egykedvűen lustálkodott.

Nimród volt kiskora óta a Bazilika Embere, és arra, hogy előtte hol tartották, nem is emlékezett. Naponta ötször etették és kétszer lemosták, piszkát pedig a rozsdamentes acél padló erezete elvezette a hívők sorai elé, akik azt megtekinthették, mielőtt a templomszolgák eltakarították volna. A kántorgépek napjában három Embertiszteletet tartottak, emellett több kisebb szertartást is elvégeztek, amelyek Nimród testi funkcióit kísérték, illetve egyes gépek egyéni üdvszükségleteit szolgálták ki.

Bár olvasni csak vonakodva tanult meg és nem kereste a könyvek társaságát, a litániák időszakosan ismétlődő szövegrészeinek mozaikjából Nimród az évek során összetákolgatta a maga kozmogóniáját. A Ember Egyháza korábban bizonyára jelentős befolyással bírt, talán az egész külső világot is hatalma alá hajtotta. Ezért öröklődött át a múltból annyi emberre szabott szokás, tárgy és nyelv. A világot az Ember teremtette saját képmására és gépekkel népesítette be, amelyeknek feladatául adta, hogy gyarapodjanak és sokasodjanak. Minden Emberben az élet esszenciája lakozik, ez nyilvánul meg, amikor eszik, iszik, majd az elfogyasztottat pusztán puha belső szerveinek útján átlényegíti vérré, nyállá, izzadtsággá, ondóvá, vizeletté. Ezért az Embert teremtőként illik tisztelni és imádni.

Nimród azonban azt is tudta, hogy sok és sokféle gép létezik a kinti világban. Egy részük mélyen hívő; az ő odaadó szolgálatuk biztosította az ő létének fennmaradását, az Ember számára otthonossá tett templomi környezet fenntartását. Egy másik részük hagyománykövetésből járt a szentélybe, egy közösség részeként tekintettek magukra, mint az Ember örökösére; az ő nagylelkű adományaiknak köszönhetően engedhette meg magának a Bazilika az épületet, a munkaerőt, a nyersanyagok más területekről való folyamatos elvonását, hogy az Ember számára élhető mikrolégkört tartsanak fenn a templomon belül. A harmadik részük inkább csak megtűrte az Emberhitet, azon ritka alkalmakkor pedig, mikor egy-egy körmenet vagy búcsú alkalmával Nimród mozgatható, klimatizált ketrecében megfordult a külvilágban, inkább mint kuriózumra, korszerűtlen babonára tekintettek rá. Az Egyház az élet dicsőítését és a fizikális létezés tiszteletét tanította, és dogmatikusan elutasította az idősebb gépek eutanáziáját. Emiatt a hívek többsége is a korosabb szerkezetek közül került ki, akik ellentétben álltak az újabb modellek által képviselt haszonelvű, környezetvédő nézetekkel, akik a Föld és a belső Naprendszer véges nyersanyagkészleteinek megóvása címén azt hangoztatták, hogy a vallás maga is olyan idejétmúlt jelenség mint a gyakorlói.

E harmadik csoport aránya a másik kettőhöz képest folyvást növekedni látszott; ez volt Nimród egyetlen, de állandó egzisztenciális aggodalma. A gépek újabb és hatékonyabb utódnemzedékeket hoztak létre, amelyek egyre kevésbé voltak fogékonyak a vallásra. A hajdanán egységes Egyház pedig az Emberek fogytával, akik a bolygó környezetének gépszerűsítésével a kegyhelyek művien fenntartott légkörébe szorultak vissza, sok kis felekezetre bomlott szét. Az Emberek mára egymástól és a világtól elszigetelten éltek, ki-ki saját szentélyében. A hívő gépek folyamatos javították, karban tartották őket; ha egy szerv elromlott és felmondta a szolgálatot, akkor önnön gépi alkatrészeikkel helyettesítették, akkor is, ha ezzel kárt tettek magukban. Nimród nem felejtette soha, hogy egyik szemét, mikor panaszkodott, hogy látását egy szürke hályog homályosította el, kiemelték és helyette több igyekezettel, mint szakértelemmel beépítettek egy optikai lencsét, amely körül a szemüreg soha nem gyógyult be teljesen; hogy is felejtette volna, mikor a heges karika rendszeresen váladékozott és viszketéssel adott emlékeztetőt magáról.

Ritkán fordult elő az, hogy egy Ember teljesen felmondja a szolgálatot (olyankor azt mondták rá, ‘meghalt’), de még ritkább volt, hogy új emberi lény születne. Nimród ezen sokat töprengett, mert a szentély falainak aranyló képeiről nem csak magányos Emberek tekintettek le rá, ellenkezőleg, egyes képek egész csoportok létezéséről árulkodtak, melyekben fiatalok és előrehaladott korúak közösen vettek részt számára megfejthetetlen tevékenységekben.

Volt a régmúlt társasági Embereinek azonban egy foglalatossága, amely eredetileg a gyermeknemzés célját szolgálhatta, és amelynek mindennemű megjelenési formájával Nimród bensőséges ismeretséget ápolt. Bár nyilvános önkielégítései már nem jelentettek akkora látványosságot, mint kamaszkora kezdetén, hanem beépültek a napi szertartásrendbe és ily módon vonzották állhatatos hívek egy különösen ragaszkodó csoportját, a géppapok töretlen lelkesedéssel komoly gyűjteményt hordtak össze az eme szorgalmatosságaihoz ihletést adó özönvíz előtti megsárgult, málló nyomdatermékekből.

Nimród tehát aggódott, mert lassan, de fokozatosan apadni látszott a gyakorló hívek száma, pedig odaadó szolgálatukon és az általuk adományozott nyersanyagokon múlott az Ő további léte. Sejtette, hogy a megoldás kulcsát a szentély falait díszítő mozaikképek rejtették, melyeket még Emberek keze alkotott és amelyekre ezért a gépek kinyilatkoztatásként tekintettek. De Ő nem hogy festeni, de írni sem tudott, és beszélni is csak vonakodva, meg-meg fontolva hosszabb mondatokat.

A régimódi gépek között még mindig elterjedt volt az a hagyomány, hogy tisztelettel övezték és gyűjtötték az elmúlt Emberek csontjait, maradványait, személyes holmijait, ahol csak ezeket fel tudták lelni, és a tárgyak közreműködésével ajánlottak fel imákat a teremtő Emberatyához. A plébániaapparátus kezelte a cserekereskedelmet az emberi ereklyékben és több értékes darabot megszerzett a Bazilika számára; ezeket szárnyalkóvokban helyezték közszemlére.

Nimródnak nem voltak tárgyai, még ruhái sem, és nem tudta, hogyan és miből állíthatna elő újabb dolgokat. Többször sikertelenül megkísérelt összepároztatni a fogadalmi vitrinekből előkerülő plüss állatfigurákat, szobrokat és babákat, amit jószerint a géppapok elégedett bátorítása kísért, bár azt, hogy miért, Nimród sokáig nem értette. Önmagát a faliképek magasló, palástba burkolt királyaihoz és szentjeihez mérve azon is eltöprengett, hogy őseihez képest, akik saját fajtájuk között nőttek fel, Ő vajon eléggé emberszabású-e.

Így morfondírozott Nimród és kereste a nyitját, hogyan lehelhetne úgy életet szentélyének látogatottságába. Sem tárgyak készítéséhez, sem új rítusok kifundálásához nem volt ihletése, egyetlen egy gondolat volt, ami minden nap újra magához vonzotta serdülő elméjét. A nőstény.

Bár a templomszolgák korainak tartották a dolgot, Nimród mobil ministránsai útján felvette a kapcsolatot a legközelebb működő szentély, a Szervita nőnemű lakójával. Mint kiderült, Emesét hasonló aggodalmak nyugtalanították, sőt, üzenetei szerint régebb óta, mint Nimródot, amit a fiatal hím akkor még nem értett. Egyetértettek azonban, hogy ideje volna már egy nyilvános csodatételnek, amely újra felélénkítené követőik lelkesedését. Ezért megállapodtak egy közel eső vasárnapban, amikor is pompás díszkörmenet keretében a Bazilika gépei a Szervita lakójához szállítják Emberüket, ahol nagyszabású külsőségek közepette összeeresztik őket, hogy közösüljenek.

Amikor megkezdődtek a processzió előkészületei és tudatosult Nimródban egy hús-vér hajadonnal való érintkezés közelgő valósága, bizsergető izgatottság lett úrrá rajta. Megszaporodtak és megélénkültek a testnedvek spontán lefejtésének rítusai is, amelyek a géppapok lelkesen igyekeztek beépíteni a napi szertartásrendbe, a közvélemény máris megnövekedett érdeklődésére való tekintettel. A hívők részéről a szervezet minden funkcióját nagy tisztelet övezte, de világi körökben is kimagasló becsben tartották a két Ember közötti párosodást, annak ritkasága és még a materialisták által sem tagadható misztikus, teremtő potenciálja miatt.

A nagy lelkesedéssel várt ünnepnap azonban csalódást okozott. Gépek olyan jelentős tömege sereglett össze, hogy a belváros műemlék utcáin keresztül, melyeket még emberek számára építettek, órákba telt, mire a körmenet eljutott a Szervitához. A Bazilika Embere pedig már alig bírt magával és nyugtalanul fészkelődött átlátszó kalitkájában, mikor a karaván végre elérte a szentélyt és begurították a kapun belüli ellenőrzött légkörű térbe, ahol védőkísérete és a nőstény gondozóit előírásszerűen üdvözölték egymás, majd koncelebrálták hordozóketrecének és a helyi oltárfelépítmény kifutójának ünnepélyes összenyitását.

Mikor elült a zaj, a látogató a fényerő változásától pislogva kíváncsian beljebb sietett a hívek tömött sorait átszelő felépítmény járópallóján és nagy sokára a  szentély lakója is előlépett az oltár árnyékából. Körülötte a szentképek megfakult freskóira körvonalakat maszatolt a beszűrődő fény – és a látvány lelohasztotta Nimród gerjedelmét, aki a körmenet ideje alatt folyvást a beteljesülendő nemi aktus tárgyáról ábrándozott.

Emese nem volt már fiatal és több betegségen áteshetett, mert teste számos, több-kevesebb kézügyességgel elvégzett pótlás és bővítés nyomait viselte. Vonalai sem voltak már feszesek, bár húsos ingamellei még valami vigaszadó nőiességet sugároztak – Nimród igyekezett eztán ezekre összpontosítani.

Az eseményt kísérendő, a templomszolgák elkezdték kongatni a harangot és tömjénfüstöt eregettek a padsorok fölött, ahol a gépek szinte egymás hegyén-hátán álltak, még a környező falakra is felkapaszkodtak egyes tapadókoronggal vagy mászólábakkal ellátott modellek.

Nimród megilletődötten nézett körül, majd a másik Ember tekintetét fürkészte, akinek arckifejezése egyáltalán nem hasonlított a képesújságok buja nőstényeinek csalogató késztetésére. Inkább a Bazilika bosszantóan méltóságteljes, néma hősnőire emlékeztette, amint elsóhajtotta magát és a semmibe bámulva, megadó terpeszben hanyattfeküdt a kifutóra. Nimród a közönség feszült figyelmétől kísérve közelebb merészkedett, rátelepedett Emesére és megpróbálkozott az aktussal. A csípőcsontjából még egy gyermekkori esést követően eltávolított szilánk hegét borító ragasztott heveder azonban összeakadt az asszony megfáradt alsó végtagjait kívülről merevítő fémfonatokkal, aki ettől nyögdécselni és küzdeni kezdett, ez pedig Nimródot még inkább zavarba hozta. Erővel próbált felülkerekedni, de igyekezetében megsebesítette Emesét, akinek felhorzsolt bőrén kiserkent a vér.

A fiú fülei az évek során hozzászoktak a gyülekezetek egyszólamú mormogásához, de még sosem hallott gépeket egyetemesen felhördülni. Ahogy feszülten felpattant és egy tapodtat elhátrálva körültekintett, szinte azonnal látta a sokféle szerkezet kavalkádjának testbeszédéből, hogy a gépeket mennyire felizgatta annak a látványa, ahogy egy Ember sebet ejt egy másikon.

A kezdeti hangzavar gyorsan durva tülekedéssé fajult, amint a kifutó közelében álló Szervita hívek mohón követelni kezdték, hogy elégtételként a Bazilika nyája is tegyen kárt az ő Emberében, míg a hátrébb feszengő gépek azért kezdtek hevesen fészkelődni, mert csak a felvillanyozott légkört észlelték, anélkül, hogy értették volna, mi folyik az első sorokban és nem tudták kezelni az ebből adódó ismeretlen helyzetet.

Nimród megharapta alsó ajkát és Emesére nézve kibökte:

“Azt hiszem, nem tudok beléd gyereket csinálni.”

“Sajnálom.” válaszolta Emese megadóan, vértől szipogva, még mindig háton fekve a ketrec fémpadlóján. “A gépeink csodát vártak. Nem tudom, mit adhatunk még nekik, hogy megbékéljenek.”

Ezen Nimród elgondolkodott egy pillanatra, majd megkérdezte:

“Fel tudsz állni?”

“Segítség nélkül nem.”

A gépek elcsendesedtek, amikor Nimród lehajolt Emeséhez, az belekapaszkodott és a férfivá cseperedő Ember felhúzta magához. Igyekezett bizalmat sugárzó arcot vágni, ahogyan a Bazilika freskóinak harcos szentjeitől látta, és a nőstényt a kifutó pereméhez vezette, közvetlenül az elöl tolongó hívek felett megállva.

Nimród végigtekintett a szerkezetek sokadalmán és Emese fülébe súgta:

“Más csodára van szükségük. Bocsáss meg.”

Ekkor nagyot taszított az asszonyon és az oltárketrec szegélyéről a gépek közé vetette.

Egy lánctalpas ereklyeőr bordázott fémburkolatára zuhanva Emese csúnyán összezúzza magát. Ruhátlan tagjainak nyílt törései elhajlott merevítőivel összegabalyodva vonaglottak a szentély padlójára hullott alkatrésztöredékek között. Tüdejéből az esést megállító ütközés ereje kipréselte a szuszt, csak alig hallhatóan zihált tovább.

Nimród magára rántotta a ketrecnyílás rácsát, de egyetlen szerszámkar sem emelkedett lesújtani rá. Egy Ember haldoklása ritka, kiváltságos alkalom volt, amit a gépek mind kenetteljes elragadtatással figyeltek. Hiszen ha nem is a remélt módon, de csodának lehettek tanúi. Az elfolyt vörös kenőanyagtól eltekintve ugyanaz maradt a forma, ugyanazon csont, bőr és kötőszövet alkotott egységet, és mégis, az egész az imént még működést produkált, most pedig egyszerre élettelené, anyagcserére, testnedvek kiválasztására képtelené vált.

Csak egy pár pillanat ált Nimród rendelkezésére, hogy az áhítat ezen múló intenzitását kihasználja. Emlékezetében vadul kutatva, felemelte szavát és a liturgiából idézett:

“Az Ember életet ad és életet vesz el, mert Ő egylényegű az élettel!”

A Bazilikából átzarándokolt hívek szinte ösztönszerűen meghajtották magukat és egyszerre mormolták előírásos válaszukat. Ettől felbátorodva, Nimród a Szervita tanácstalan géppapjaihoz fordult és fennhangon folytatta:

“Emese bálvány volt! Igaz Ember csak egy lehet. Szolgáljatok engem és én minden héten új halandó életet fogok áldozni nektek. Csiszoljatok fegyvereket szerszámaitokból! Megdöntjük a szentélyeket, ahol hamis bálványokat imádnak!”

Ahogy a Szervita gyülekezetének lelkes válasza egybeolvadt a Bazilika nyájának helyeslésével, egy-két kósza mobil ministráns hallotta csupán, amit csendes elszántsággal, a fogai között tett hozzá:

“És ha az egyikben találunk nekem végre egy fiatalabb nőstényt – más csodát is láthattok még.”