Részletek a Sztálingrád romjaitól 65 kilométerre keletre, a Volga bal partján elterülő hadműveleti területen állomásozó 13. magyar királyi könnyű gyaloghadosztály szolgálati naplójából. A Vörös Hadsereg 1945. őszi fegyverletétele óta a Keleti Megszálló Csoportot alkotó VIII. hadtestnek alárendelt hadosztályt Fehérváry Béla altábornagyi rangban vezeti, a törzskar állomáshelye és körletének közigazgatási központja Leninszk nagyközség, bevetési területe egybeesik a sztálingrádi termonukleáris csapás sugárveszélyes övezetével közvetlenül határos leninszki, babicsevói és pologojei volt szovjet rajónokkal. Feltöltött állománya 300 tiszt, 4500 közlegény, 650 málhásállat, 128 tehergépjármű, 21 löveg és 38 géppuska, valamint 1 motorizált Geiger-Müller-számláló állomás.

1947. április 18.

Átvészeltük a második telet.

Az állomány fegyelmezett, a közszellem kielégítő, bár körülményeink nehezek. A tavaszi enyhülés hozta olvadás a talajvíz megrekedésével jár együtt, állomáshelyünk mocsaras folyóvidékén kevés a betonozott út, a földutak pedig szinte felismerhetetlenek a sártengerben. Az egyetlen működő vasútvonalon a német szerelvények mindenkor elsőbbséget élveznek, azok is az akadozó hadtáp helyett sokszor csak a deportáltak további szállítmányait hagyják az állomásainkon.

Kedvező fejlemény, hogy lassan megérkeznek a pótolandó védőfelszerelések, amelyeket még hónapokkal ezelőtt kérvényeztünk. A magyar ezredek hadianyaga helyenként kimondottan szegényes, az anyaországban el sem tudják képzelni, milyen hiányt szenvednek az itteni bakák. Nem csoda hát, hogy egy-egy honvéd elragadtatja magát, soványka ellátmányát kiegészítendő.

A partizánok részéről természetesen töretlen ellenpropaganda tevékenység folyik. A hadsereg-parancsnokság minden rendteremtő akcióját a legsötétebb színekben festik le és igyekeznek álhírek formájában terjeszteni a megszállt területek polgári lakosságának körében. A hadtáp nehézségei miatt a kárpát-ukrán és nyugat-oroszországi árjásított területekről a helyi falvakba telepített többletlakosság ellátása érthető módon nem mindig oldható meg kielégítő módon.

A Sztálingrádot ért csodafegyvercsapás gombafelhője már csak német fegyvertársaink birodalmi propagandaplakátjain magasodik intő jelként, de az eltörölt város hamvait a mai napig minden tavasszal felkavarja a szél és havazáshoz hasonlatos módon teríti be vele állomáshelyünket, a Volga és Aktuba folyók ölelte mocsárvidék bal partján elterülő volt leninszki rajón faluvidékét. Megszállási körzetünkben eddig a népességnek a betelepítésekből következő természetellenes megszaporodása és az emiatt fellépő élelmiszerhiány ellenére viszonylagos nyugalom honolt, de a tavasz beköszöntével élénkülnek az egykori Vörös Hadsereg foszladozó egyenruháit viselő útonálló bandák támadásai. Ha egyet-egyet élve fogunk el közülük, a háború szabályaira hivatkoznak és hadifogolyként követelnek elbírálásban részesülni – lévén azonban, hogy az “Atomwaffen” nagy szövetségesünk általi bevetése nyomán a bolsevik haderő évekkel ezelőtt kapitulált, mindennemű további szervezett ellenállás törvénybe ütközik és az abban résztvevők és segítőik felkoncoltatnak.

1947. május 12.

Meleg, száraz idő köszöntött be végre, melynek jótékony hatására kiszikkadt a föld és így könnyebb az összeköttetés a falvak között. De koránt sincs olyan balzsamos idő, mint korábbi nyarakon, az ég gyakran borult, időnként megered a savas eső, amely a GM-számláló mutatója alapján “radioaktívnak” nevezhető.

A katonai közigazgatás helyi tisztjeinek jelentése szerint panaszkodnak a parasztok, hogy másképp nőnek a veteményesek, máshogyan viselkednek az állatok, és sok a szokatlan formájú újszülött jószág. A falubeliek babonásak, ördögi közbenjárást emlegetnek és a honvédkötelékek legerélyesebb fellépése ellenére sem akarnak vagy tudnak a beszolgáltatási előírásoknak eleget tenni.

Értesítettem a hadseregcsoport parancsnokságát helyzetünkről, melynek tükrében sűrűbb és nagyobb létszámú járőrkötelékekre van szükség. Ez a esetleges további ellátmányhiány ellenére is sürgős megoldásra szorul.

1947. június 4.

A Wehrmacht Ober-Ost Északi Hadseregcsoportjának jelentései a honvédség Volgától keletre állomásozó dandárjainak tiszti karában is aggodalmat váltanak ki. A m. kir. hírszerzés részéről adott felvilágosítást nem tartom kielégítőnek. A kiszivárgott hírek nyugtalanságot okoznak mind a katonai állomány, mind a civil lakosság soraiban, és megnehezítik a propagandaosztály által képviselt hivatalos álláspont képviseletét, miszerint a világháború végérvényesen véget ért.

A legutóbbi sürgönyváltás során tudomásomra jutott, hogy a volt Leningrád térségében, amelyet a frontharcok végnapjaiban szintén “Atomwaffen” csapás semlegesített, a megszállt területek békés gazdálkodásra való átállítása kudarcot vallott. A mezőgazdaság és a vadgazdálkodás terményeinek kóros elváltozása mellett a Waffen-SS különleges hadosztályai az idei tavasz beállta óta valóságos háborút folytatnak a csodafegyver egykori bevetési területén fellángolt partizánfelkeléssel szemben. Ha értesüléseim helyénvalóak, áprilisban már a szabadságolásokat is teljesen felfüggesztették abban az övezetben.

1947. július 27.

A partizánok támadásai a hónap eleje óta egyre kegyetlenebbek. Ilyen vakmerő és mértéktelen erőszakhullámra ellenállók részéről a Volga-menti bevetési körzetben még a frontharcok idején sem volt példa. Haladéktalanul hírzárlatot rendeltem el és parancsba adtam, hogy az állomány napi szolgálati beosztása látszólag a szokásos maradjon, nyugtalanságkeltő rémhírek elkerülése végett. Visszatekintve azonban a fegyverszünetet követő évek tapasztalataira, a közvetlen stáb tisztában van vele, hogy a háború vége óta egységeink nem voltak ilyen súlyos támadásoknak kitéve.

A sztyeppei brigantik, úgy tűnik, üzenni akarnak, de látszólag inkább a módszereiken keresztül, mert túlélőket egyet sem hagynak. Feltételezem, hogy soraik a kitelepítés szökevényeivel felduzzadtak, ezért képesek ilyen méretű portyákra, de nem bíznak senkiben, talán még saját atyafiaikban sem, ha azok fogságba esnének, és szemtanúkat sem szándékoznak maguk után hagyni. Az áldozatok egy részének rendszeresen nyoma veszik, azaz állományunkból több tábori csendőr és járőrszolgálatra beosztott baka tűnik el, mint ahány holttest visszamarad. A megkerült tetemek pedig, jobb szó híján, hiányosak, mintha szétmarcangolták volna őket.

Egyenlőre nem értjük, hogy a partizánok miért tesznek ennyi erőfeszítést azért, hogy a hátrahagyott testek vadállat-támadás áldozatainak tűnjenek. Akiket közülünk a jelek szerint fogságba ejtettek, bizonyára meg fognak törni, ha ehhez hasonló testi kínzásnak vagy lélektani megfélemlítésnek vetik őket alá. A törzskar már dolgozik megfelelő elhárítási terveken, abból kiindulva, hogy az ellenállók bizonyára részletes értesüléseket csikarnak ki bajtársainkból csapataink pontos elhelyezkedését tekintve.

1947. augusztus 20.

Országalapító Szent István királyunk ünnepét idén sokkal kevesebb pompával, nyomott hangulatban tartottuk. A győzelem utáni év eufóriáját aggodalom és zavarodottság váltotta fel.

A bitangok már a sajátjaikat sem kímélik. Példátlan módon a helyi falvak közösségei könyörögve fordulnak hozzánk, hogy védelmezzük meg őket a partizánoktól. A propagandaosztály munkája végre gyümölcsözni látszik. Ha eddig saját erőnkből nem tudtuk a lakosság nagy részét meggyőzni ügyünk igazáról, megteszik helyettünk a éj leple alatt rejtőzködő ellenállók kegyetlenkedései.

1947. szeptember 1.

Augusztus utolsó napjai a magyar megszállási övezet rendfenntartása szempontjából kedvező fejleményekre engedtek következtetni. Minden jel arra mutat, hogy a partizánok több csoportra szakadtak, amelyek között valamiféle belviszály alakult ki.

Az anyaországból erősítésként érkezett csendőregységekkel összehangolt hadműveletünk a gyanított partizánterületek felszámolására nem várt eredményre vezetett. Különítményeink mindenütt elpusztított telepekre, látszólag rajtaütésszerűen lerohant rejtekhelyekre bukkantak. Nyugtalanító azonban, hogy minden körzetből feltételezett ellenállók szétmarcangolt maradványait jelentették, bár jóval kisebb létszámban, mint amennyi lefedné a törvényen kívüliek feltételezett emberállományát. Túlélőket azonban egyetlen esetben sem találtak.

A hírszerzési elemzők szerint a sugárzás következtében nagyobb számban elhullottak bizonyos állatok és ez felborította a fajok közötti természetes egyensúlyt, ezért elszaporodhattak a farkasok – ennek azonban ellent mond, hogy járőreink évek óta egyetlen farkast vagy más, vadászni képes állatot sem láttak.

A helyiek a szokásosnál is buzgóbban vetik a kereszteket és azt rebegik, a támadások hátterében “nyezsitek” vagy “nyezsivojok” állnak.  A stábtolmács szerint ez olyasmit jelent, hogy “nem élők”, de a kifejezést csak orosz népmesékből ismeri. A hagyományos mendemondák megszállott, nyughatatlan holtjairól kezdett magyarázni, de nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a dolognak.

1947. szeptember 13.

Az utóbbi hét nyugalma vihar előtti csendnek bizonyult. Ma hajnalban a bevetési területünket átszelő főútvonal teljes hosszát lerohanta egy legalább hadosztálynyi létszámúra becsült, hordaként előrajzó ellenséges sereg. Személyesen jelen voltam a Leninszk északkeleti határában lévő vasúti csomópont rögtönzött védelménél, ahol páratlan tapasztalatban volt részem.

Mindennemű légi avagy tüzérségi fedezet teljes mellőzésével, kizárólag gyalogsággal támadtak, frontálisan, minden taktika vagy manőverezés nélkül összpontosítva állásainkra. A legérthetetlenebb, hogy erre a rohamra a lőszer nyilvánvaló hiánya ellenére vállalkoztak, hiszen fegyvereiket egyáltalán nem sütötték el. Az a látvány, ahogy hömpölygő, vérző hústömegként botladoztak a tűzvonalunkban, beleívódott a retinánkba és elszorította a torkunkat, hiszen még anno az alapkiképzés belénk sulykolta a fedezék keresését, a lövedékek elkerülését, a saját testi épség megőrzését. Azok pedig egyáltalán nem lőttek vissza és csak sokszoros túlerejük révén tudták fokozatosan megközelíteni az állásainkat.

Közelebbről kitűnt, hogy közülük igen sokan egyenruhát hordtak. Szakadtak, mocskosak és láthatóan zavarodottak voltak, de világosan kitűnt, hogy nem csak szovjet, de román, német, olasz – sőt magyar bakák is voltak soraikban. Elképzelhető, hogy főleg zsákmányolt felszerelést láttunk, de több alakra mintha rá lett volna öntve az uniformisa, és sokat hátizsákosan, teljes menetfelszerelésben rohantak neki az állásainknak. Nem hittem a szememnek, nem értettem, hogy ennyi nép fiai ilyen összehangolt, halált megvető támadást hogyan tudtak végrehajtani. És mintha nők is lettek volna közöttük.

Próbáltuk kivenni, milyen parancsnyelven utasították őket a tisztjeik, de mikor a támadás hulláma már géppuskafészkeink homokzsákjait nyaldosta, megritkított soraik hirtelen szétnyíltak és megfutamodtak. Ekkor már mi is láttuk, hogy nem vezette őket senki, csak valami láthatatlan kéz, afféle vak ösztön.

Délután háromkor érkezett egy futár a dél-keleti szektorból és jelentette, hogy a cárevi helyőrséget minden jel szerint elsodorta a támadás árja és megszakadt az összeköttetés az onnan keletebbre lévő alakulatokkal. A stáb becsületére legyen feljegyezve, hogy mindenki megőrizte a magyar mundér becsületéhez méltó higgadtságát, és mikor önkénteseket kértem kiürítési parancsok kézbesítésére, elegen jelentkeztek.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a sík területen özönlő ellenség tömegeinek nyomása előbb-utóbb az Aktuba mocsaraiba kényszerítené a teljes jobbszárnyat, ezért engedélyt kértem a Főparancsnokságtól, hogy nyugati irányba ideiglenes visszavonulást hajthassunk végre arcvonalunkat lerövidítendő – természetesen a feladott területek  mielőbbi visszafoglalásának hadműveleti előkészítésének céljából.

1947. szeptember 16.

Nem kaptunk visszavonulási engedélyt, és másfél napja az övezeten túli hadtáppal sem voltunk képesek kapcsolatot létesíteni. A tartalékdandárok érdekében remélem, hogy ez a maradványsugárzás zavarásának tudható be. Az utolsó értelmezhető parancs, amely eljutott hozzánk, a Volga bal partján való kitartásra utasított. Megtagadásáért személyesen vállalom a felelősséget.

Ennek amúgy sincs már jelentősége. A Horda nem ejt foglyokat, áldozatait válogatás nélkül szedi és a szó szoros értelmében szemrebbenés nélkül nekimegy a legalaposabban előkészített védállások pergőtüzének is. Reménytelenül későn, de megértettük, milyen sorsra jutottak a nyomtalanul eltűnt civilek ezrei és a hasztalanul keresett felderítőszázadok honvédjei is.

A könnyűhadosztály szétszórt egységeinek megmaradt szakaszait még két nappal ezelőtt menetoszlopokba szerveztük és kiosztottunk közöttük a megmaradt sugárvédelmi védőruházatot és felszereléseket. A nemesi származású tisztek megtarthatták díszkardjukat, egyébként minden nem közvetlenül szükséges holmit hátrahagytunk és uszályokon visszavontuk arcvonalunkat a Volga jobb partjára, a sztálingrádi körzetre annak idején ledobott “Atomwaffe” epicentrumába. Azt feltételeztük, hogy védőeszközök híján az ellenség nem tud bennünket a romváros legsúlyosabban érintett övezetébe követni. Ez a feltevés azonban nem igazolódott be. Ugyan semmilyen vízi járművel nem rendelkeztek, de a tisztelt Főparancsnokság által még akkor is dezertőröknek és törvényen kívüli partizánoknak titulált ‘személyek’ a vízparthoz érve rövid torlódás után tömegesen megindultak egyenesen a folyóba és belegyalogolva eltűntek annak felszíne alatt. Azonban az átkelésük megakadályozására semmilyen védelmi állás előkészítésére nem maradt csapatainknak ideje, mert negyed óra elteltével az első hullámuk már fel is bukkant a mi oldalunkon. Maradék fegyvereink szakadozó tüzének ellenére egymás tetemein másztak ki a volt volzsinyszki töltés teljes szélességén. A partvonal védelmét szinte azonnal fel kellett adnunk, hogy maradék kötelékeinkkel rendezett módon vissza tudjunk hátrálni a Metallurgov bunkereinek irányába.

Jelenleg a földfelszín alatt gubbasztunk. Felmértük az erőviszonyokat, mindennemű kitörési kísérlet kilátástalan. A Közép Hadseregcsoport német és román ezredeinek felmentési művelete kudarcot vallott, északabbra pedig az áttörés a folyó túlpartjára kezdeti sikerek után a támadó ékek megtorpanását követő rohamos összeomláshoz vezetett. Az ottani hídfővel már napokkal ezelőtt megszakadt a kapcsolat, ez kimondatlanul is tudjuk, mit jelent.

Fogynak a készleteink. Védőfelszerelésünk pótalkatrészek és tiszta szűrők nélkül már nem tart ki sokáig. Odafent a “nyezsivojok” hordája pedig halkan szűköl és várakozik. Várja, hogy az éhség és bezártság megtébolyítson bennünket, letépjük gázálarcainkat – és előmásszunk csatlakozni soraikba.