– Ne válasszák szét őket! Kérem!

A hivatalnokot Zoltánnak hívtak. Felnézett az iratokból. Rózsaszínű száriba öltözött, homlokán bindit viselő indiai asszony állt előtte, aki tenyerét összeérintve a mellkasánál, választékos angolsággal megállíthatatlanul beszélt.

– Bármit megteszek, amit kér! Csak ne…

Zoltán feje órák óta fájt. A nő ritmikus beszédhangja átcsapott kántálásba és a halántékát bombázta. Hosszú, fárasztó napok jöttek sorban, egymás után a munkahelyén, de melyik nem volt az, amióta itt, a fővárosi főhivatalban dolgozott, ahol minden negyedik, ötödik tisztviselő látása tönkrement, mielőtt több évtizedes szolgálatot követően kiélvezhette volna az elfogadhatónak számító állami nyugdíjat, amivel a kezdet kezdetén kecsegtették. Elszomorító volt a tény, hogy az íróasztalnál a neon, kint pedig a tűző napfény roncsolta a látóidegeket. Zoltán gyenge szeme ráadásul családi vonás volt, ahogy a rossz fogak és a gyenge ízület. Az implantátumok ára hét szűk esztendőbe került, hiszen hivatali bérből élve még azt is meggondolta az ember, vegyen-e apróhúst, vagy hétvégi ebédnek jó lesz a csontleves. Az állam nem kötött biztosítást a gyermekvédelemben dolgozó alkalmazottakra, ha egészségük védelmében bármire szükségük volt, saját zsebből fizették. Zoltán nős volt, egy gyermekkel, amit a társadalmi norma, mint hallgatólagos egyezmény, előírt. Felesége ifjúságvédőként dolgozott.

Az indiai nő úgy tett, mintha sírt volna, közben rá-ránézett a hivatalnokra. Jól ismerték egymást, Shiri két-háromhavonta megfordult itt és ugyanezt a jelenetet adta elő.

– Rendben. Itt írja alá. – A személyazonosság ellenőrzése után Shiri elmehetett. Hárman maradtak az aprócska szobában. A férfi átpörgette gépén az új aktát, itt-ott belenézett, majd egy nemzetközi adatbázisban is rögzítette. Amíg a válaszra várt, odahívta asztalához a két kócost. A fiú megszeppentnek tűnt, de a kislány szeméből félelem helyett csak úgy áradt a dac. Ramesh hatéves volt, Lipika négy.

A kislány merev nézésével, karba font kézzel szinte szuggerálta a férfit, mintha szerette volna eltüntetni a föld színéről.  Csak hosszú évekkel később tanulták meg becsülni, amiért túléltek egy több hétig tartó, földrészeken és éghajlatokon átívelő, életveszélyes kalandokkal teli utat és Shirinek, valamint jószívű idegeneknek köszönhetően sorsuk jobbra fordult.

A hivatalnok lett az apám, bár ezt azokban az órákban, amikor megismerkedtünk, akkor sem hittük volna el, ha a világ leghíresebb jósa jön el a kopott irodába és személyesen közli velünk a tényt. Én voltam az a félénk, bogárszemű gyerek, Ramesh, aki útlevél nélkül és az egyik kishúgával hosszú-hosszú utat tett meg egy jobb élet reményében. Zoltán angolul beszélt hozzánk. Egy mukkot sem tudtunk az anyanyelvünkön kívül, de bőszen bólogattunk, és a húgom, Lipika néha közbekiáltott egy-egy yes-t. Ennyi volt idegennyelv-ismeretünk, és amíg lehetett, nem árultuk el magunkat.  Vesztünkre gyerekpszichológus jött értünk egy tolmáccsal, és elvittek, hogy kiderítsenek valamit a múltunkból. Két idősebb nő volt, akik arra kényszerítettek bennünket, hogy figyeljünk rájuk és a kérdésekre adott válaszainkat palmtopjukban rögzítették. Elmondták, hogy hamarosan új családba kerülünk, értünk jönnek és elvisznek bennünket Norvégiába. Egy ottani házaspár volt a soron következő örökbefogadó. Ennyit tudtunk arról, ami előttünk állt. Fertőtlenítő fürdőt kaptunk és oltást, vért és vizeletmintát adtunk, majd visszakerültünk Zoltán szobájába.

Apám gondterhelt arccal ült az asztalánál, mert nem várt információt kapott. A skandináv társhivatal közölte leendő örökbefogadóinkról, hogy természetes úton gyermekük fogant, és mégsem tartanak igényt a két kis indiaira. Bár nem tudtam, mitől, de rossz érzésem támadt, ami figyelemzavarral és izgatottsággal párosult. Nem tudtam hova lenni, fészkelődtem a helyemen, egy rossz széken, és sírással küszködtem.

Az ablak nyitva volt, így láttuk az udvart, ahol gumiabroncs hinták lógtak vastag láncon, volt mászóka, mókuskerék, de gyerek, rajtunk kívül, sehol nem volt. Később megtudtam, hogy a Gyermek Bevándorlási Főhivatalt, ahol apám dolgozott, egy óvodából alakították át, ezért voltunk ott annyira hely szűkében és láthattunk a folyosón alacsony, gyerekekhez méretezett széket és asztalt. Szükség esetén ezekből vittek az irodákba, így amíg a felnőttek a fejük fölött egyezkedtek, a kicsik leültek és játszottak. Ha nagyon kimerültek a hetekig tartó utazás alatt, amíg Indiából, Thaiföldről vagy Pakisztánból magyar földre érkeztek, egykor iskolai testnevelésórákon használt szivacsmatracokon aludtak. Akik szörnyűséges körülmények között utaztak hajók legalsó szintjén, vagy a korukat bőven meghaladó tempóban meneteltek a szárazföldi szakasz során, egy talpalatnyi helynek is örültek, és visszabeszélés nélkül szót fogadtak a jóindulatú idegeneknek.

– Honnan ismeritek Shiri asszonyt? Éhesek vagytok? Mikor ittatok utoljára? – Apám kérdései egy idő után elfogytak. Miután saját fülével győződött meg nem létező angoltudásunkról – szép számmal akadtak olyanok, akik a pszichológusokat is szerették volna megtéveszteni, persze inkább gyerekcsíny okán, mint szánt szándékkal -, és látta sóvárgó tekintetünket, amellyel az üres udvart pásztáztuk, kiterelt maga előtt a folyosóra, előbb az ivókúthoz és hamarosan megint a szabad levegőn voltunk. Lipika indiánüvöltéssel vetette magát a hintába, én kőkemény elszántsággal ugrottam a mókuskerékre és magamtól ismertem fel a használat módját. Amíg otthon éltünk, soha nem láttunk ilyesmit.

Emlékszem, hogy megeresztettem egy barátságos mosolyt apám felé, amit kényszeredetten viszonzott. Ettől megint elszorult a szívem. Elöntött a honvágy, és leültem a homokozó szélére, hogy felidézzem az utolsó napok emlékét, amit a falunkban töltöttünk. Amikor Shiri értünk jött, bár akkor még nem tudtuk, milyen célból, a házunk előtt várakoztunk, mert anyánk éppen szült. Vendégünket csak távolabbról ismertük, látásból és hallottunk vele kapcsolatban ezt-azt, de ami a gyerek egyik fülén bemegy, a másikon rögvest kifelé távozik. Olyan gyorsan történt minden, és később szent borzalommal töltött el a gondolat, hogy akkor világra jött testvéremet soha nem fogom megismerni, ahogy ő sem engem vagy Lipikát. Nem sokáig nézhettem anyám félrefordított arcát, mert Shiri asszony kirángatott a házunkból, felkapta egyik húgomat a négy vagy öt közül és taxiba ült velünk. Gyorsan, siessen! – kiabálta Shiri és rácsapott a taxis vállára. Minket két oldalról magához ölelt, és halkan duruzsolta, hogy jó helyre visz, ahol rendes ennivalót kapunk és rendesen vigyáznak ránk, nem úgy, mint felelőtlen édes szüleink. Engem gyorsan meggyőzött, mindig éhes voltam. Húgomra pillantottam, aki az ujját szopta és félig már aludt a rossz vidéki utakon zötykölődő autóban. A meglepetéstől sírni is elfelejtett. Sok testvérünk miatt nélkülöztük anyánk valódi gondoskodását, azt mégsem mondhatom, hogy rossza anya volt. Rengeteget énekelt és mosolygott. A mi életünk így volt elviselhető.

Új apámat eleinte uramnak szólítottam. Hivatalnok volt, kijárt neki a tisztelet. Játék után visszamentünk az asztalához, és megint ittunk, majd meleg ételt tett elénk egy dobozban. Ettünk, mert ő is evett.

A klíma részben hasonló volt, mint Indiában. Megérkezésünk napján, június elején forró szél járt, hosszú és száraz nyárnak néztünk elébe, a viharokat pedig meleg esőzés követte.  A hivatal kertjének szikkadt talaján vadsóska és gaz nőtt és az egész hely tele volt kövirózsával. A kerítésre ráfért volna egy festés, még egy marék szöget is elbírt volna, ha akad egy ember, aki kalapáccsal végigkocogtatja a foghíjas részeket. Lipika telerakta a zsebeit kavicsokkal, húsos viráglevéllel, még egy kaktuszt is talált, amit a háta mögött tartva először apám irodájába csempészett be, majd az elektromos szolgálati autóba is. Öntudatlanul gyakoroltam a férfiak gyorsan elkomorodó természetét, míg igyekeztem akklimatizálódni, mint egy fiatal növény, levágott hajtás, amit átültettek és új földben várják, hogy gyökeret eresszen.

Shirit többet nem láttuk viszont, bizonyára hazatért Indiába, és újabb gyerekeket igyekezett kimenekíteni a másfél milliárd nyomorban tengődő pária országából. Nehéz dolga volt, bár ahogy láthattuk, dallamosan hangján előadott könyörgésével elérte, amit akart. De valóban Shiri és a hozzá hasonló emberek szerették volna azt, hogy ázsiai gyerekeket hordjanak egy földrésszel arrébb? Európa bezárkózása, mely a huszonegyedik század első harmadában történt, a népesség növekedésének megállását, majd a század közepéig drasztikus lecsökkenését jelentette. A vezetőik úgy döntöttek, az ázsiai szülőket nem, csak a gyermekeket engedik országaik területére lépni. Ha volt rá jelentkező, az örökbefogadás Európa két széle között bárhol megtörténhetett. Hogy zavarta-e őket a bőrünk színe? Megszokták, ahogy az egyre rosszabb minőségű élelmiszereket, saját hallgatag, passzivitásban felnőtt gyerekeiket, és türelemmel viselték azokat a napokat, amikor nem volt elegendő mennyiségű tiszta ivóvíz. A szemünket nem vájhatták ki, amellyel a nyugati egyetemen végzett professzoroknál ezerszer pontosabban és ösztönösebben diagnosztizáltunk. Szívósabban, erősebb akarattal jutottunk el a kevés állami ösztöndíjas egyetemi helyekre, és azt sem bántuk, ha csak egyszerűbb munkára voltunk alkalmasak. Híján voltunk az individualizmusnak, amitől Európa bennszülöttjei még a nyomor legalsó fokán is képtelenek voltak megszabadulni.

Mivel mégsem jöttek értünk, estefelé új utakon indultunk el apám szolgálati autóján, a hátsó ülésen. Később felfogtam, hogy onnantól kezdve itteni tartózkodásunknak célja volt, míg Ázsiában alig számítottunk többnek egy zsákmányállatnál. Megfogtam a húgom kezét, és akkor vettem észre, hogy a kocsi rázkódására ismét pillanatok alatt elaludt. Nem volt kihez szólnom, néma és kicsi voltam, és amíg meg nem érkeztünk Zoltánék lakásához, amiről egy darabig úgy hittük, ideiglenes, a mellőzöttség érzésétől még az ablakon kibámulni sem volt kedvem.

Apám felesége törékeny testalkatú és világos hajú volt – Indiában nem voltak természettől fogva szőke nők. Lipika egyből ment utána, mint a tojásból frissen kikelt madárfióka, míg én kétségbeesetten kapaszkodtam apám nadrágjába. Leültünk a konyhában és megint ettünk, amennyi belénk fért. Paradicsomlevest kaptunk, utána krumplis tésztát. Apám felesége jégkrémet vett elő a hűtőszekrényből, lefejtette róla a csomagolópapírt és a pálcikákat a kezünkbe nyomta. Nem tudtuk, mihez kezdjünk vele. Erre Larissza is kibontott egyet, hogy megmutassa. Könnyen nevetett, de ugyanilyen gyorsan elfelhősödött a tekintete. Sokáig féltem a kezétől, pedig sosem ütött meg.

– Hogy hívnak benneteket, gyerekek? – kérdezte és felénk hajolt. Furcsa volt leülni egy asztal köré. Ha képes lettem volna megszólalni a nyelvükön, elmondom, mennyire marta a gyomromat a honvágy és alig bírtam visszatartani, hogy ne sírjak. Ezért alig néztem rájuk, inkább elkaptam a tekintetemet, nehogy a végén eltörjön a mécses.

– Én Larissza – mondta az apám felesége és magára mutatott. – Te ki vagy? – bökött mellkasomra a mutatóujjával.

– Kivagy – feleltem. Lipika nevetett. Larissza megrázta a fejét és még egyszer elmutogatta.

Nem tudtam felelni. Lehajtottam a fejem és Lipika lábát néztem, ahogy harangozott vele a székén. Apám fejemre tette a kezét és kimondta a nevemet.

– Ramesh. – Majd Lipika fejét is megérintette és Larisszáét is. Ebből megértettük. Alig néhány órája érkeztünk meg és ugyanennyi új szóval lettünk gazdagabbak.

Engem jobban zavart, mint a húgomat, hogy ebben az új országban nem értek semmit. A sok napsütés némiképp vigasztalt és hogy a házunkban voltak állatok. Kutyákra és macskákra is emlékszem, szegények nem voltak valami jó húsban, ha a gazdájuknak kevés táplálék jutott, akkor nekik még kevesebb. Halakat és más, egzotikus számító fajtát alig tartottak Európában, a vizet és a lédús gyümölcsöt, zöldséget nem pazarolták eledelnek. Időnként még indult per a lakosságot fertőző élelmiszerek miatt, de az étellottó, amit itt ismertem meg, lekenyerezte a rászoruló embereket.

Egyvalakiről még nem beszéltem, ő a bátyám, Gábor. Miután megtanultuk egymás nevét, Larissza megmutatta, hogyan kell vécére menni, kezet és arcot mosni. Mintha sosem fürödtünk volna a falunkat érintő patakokban és folyóvizekben, persze inkább a játék miatt, mert mi nem szerettünk volna tiszta lenni, azt sem tudtuk, hogy létezik ez a fogalom. A friss hideg víz jól esett a bőrünknek. Új ruhákat kaptunk, majd Larissza kézen fogott és elsétáltunk az iskolához. Gábor bentlakó volt, csak hétvégéken járt haza. Jól emlékszem, ahogy szinte villámként csapott belém az irigység, amikor megláttam őt és megértettem, hogy mennyire védelmezik a szülei, létezésének és mindennek is, ami körülötte található, célja van. A családnak, az iskolának, a szaladgálásnak a tágas udvaron. Hiába volt hőség, a gyerekek fáradhatatlanul mozogtak, tele vitaminokkal, és ha megszomjaztak, friss vizet ihattak. Boldogok voltak és szabadok. Az európaiakat nem vitték máshova.

Gábor négy évvel volt idősebb nálam. Külsőre az anyjára ütött, és talán ezért is féltem közel menni hozzá – a kulturális sokk része volt a szőke emberek látványa -, úgyhogy kívül maradtam, és a kerítésbe kapaszkodva néztem, ahogy megölelte Larisszát, utána befutott az épületbe, majd visszatért a hátizsákjával. Péntek volt, ezért hazajött velünk. Gábor elköszönt a tanároktól és a többiektől, majd Larissza megint kézen fogott bennünket – szinte szégyelltem, hogy annyira kisfiú vagyok és nem is tartozom ide és talán sosem fogom beszélni a nyelvüket, hiszen minket továbbvisznek nyugatabbra-, és Gáborral végigbeszélgette az utat hazáig. Otthon fáradtan és csüggedten üldögéltem leendő szobánkban, nem volt semmi dolgom, a kopott faliszőnyegeket és a használt bútorokat nézegettem. Itt is volt szegénység, csak más, mint Indiában.

– Ha nagy leszek, orvos leszek – mondta Gábor. Lehasaltunk a szőnyegre és a könyveit nézegettük. Letettem a fejemet a karomra, laposakat pislogtam. Egyre csak arra gondoltam, hogy máshol kellett volna lennünk, Shiri is megmondta. Eddig arról volt szó, hogy Zoltán és Larissza csak átmenetileg vigyáznak ránk, míg meg nem találják az új örökbefogadókat. Apám másnap visszavitt az irodába, hogy egy tolmács elmagyarázza nekünk a helyzetünket. Aligha tudtam mit tenni. Sóvárgásom a játék és a kötetlen időtöltés után ismét erőre kapott, amikor megpillantottam a gumiabroncs hintákat. Lipika nyaggatta Zoltánt, hogy megint vigyen ki bennünket az udvarra, de ő dühösen rákiabált, majd kiviharzott a szobából és kívülről ránk zárta az ajtót.

Sírtam. Lipika odajött és kérdezgetett. A testvéreinkről és anyánkról hebegtem neki, erre ő is bőgött. Zoltán úgy talált ránk, hogy egymás mellett aludtunk két összetolt széken, és ahogy később elmesélte, ránk terítette a zakóját, pedig szakadt rólunk az izzadtság. Ismét hazavitt, és este eljött hozzánk a tolmács, egy magyar nő, aki évekig élt Indiában. Megint megmondta, hogy itt kell maradnunk és viselkedjünk jól. Megsimogatta az arcunkat. Lipika bólogatott, én nem válaszoltam.

Nem akartam tanulni. Hidegen hagytak a jutalmak, csak a játék érdekelt, a labda, a mászóka, és húztam magam után Lipikát, mert ő legalább feltétel nélkül jött. Este aludtam, mint a bunda. Az első magyarországi években sokszor álmodtam Indiáról. A falumban voltam, hátam mögött hallottam a húgom hangját. Az őserdőben lépkedtem és hirtelen megpillantottam valami ismerőset. Hevesen dobogott a szívem, de abban a pillanatban áthatolhatatlan tömegű inda termett előttem. Felhangzott anyám éneke, és hiába téptem puszta kézzel, a növények nem engedték, hogy átvágjak rajtuk. Ha felébredtem az éjszaka közepén, kényszerítettem magam a visszaalvásra. Reggel én voltam az első, aki felkelt, apám pedig befogott házimunkára. Ha elég vizünk volt, akkor megöntöztem a kert ránk eső részét, megtisztítottam a cipőinket a ráragadt kosztól, és apám megmutatta, hogyan kell inget vasalni. Van egy emlékem, tízéves lehettem, és nyáridőben bekaptam egy vírust. Larissza priznicet tett rám, de a lepedő gyorsan átmelegedett rajtam, míg ő a hivatali ruháját vasalta, és kint a reggeli órák dacára negyvenfokos hőség tombolt. Úgy éreztem, hogy a háromféle meleg érzete az én testemben gyűlt össze. Pokoli napokat éltem át a betegségem alatt, szerencsére a védőoltásoknak köszönhetően kevés ilyen nap volt az életemben.

A nyár mindig hosszú volt, mintha soha nem akart volna vége szakadni és száraz, amitől a termés fele gyakran elpusztult. Megérkezésünk évében ősztől bentlakó lettem, mint a bátyám, míg Lipikát beíratták az ifjúságvédő intézet óvodájába, ahol Larissza dolgozott. Csak ott talált neki helyet, külföldi gyerekek között, akik felnőtt kísérő nélkül jutottak át az országhatáron, gyakran betegen, a kiszáradáshoz közel és a hatóság emberei gyűjtötték be őket. A húgom néha elmesélt dolgokat, de rendszeresen foglalkozott vele pszichológus, nehogy a többi gyerek révén ért hatások miatt, és mert nem tudott rajtuk segíteni, lelkileg kiégjen. Talán itt kapott kedvet ahhoz, hogy ő is ifjúságvédő legyen, mint apánk felesége. Megtanult angolul és magyarul, kedves, mosolygós természete pedig mit sem változott az évek során.

Az eszem tizenkét éves koromra jött meg. Addig valódi kínszenvedést éltek át tanáraim, velem foglalkozni igazi türelemjáték volt. Ők nem tudták, hogy a kamaszkor helyett Zaharának köszönhettem, amiért magamra találtam. A lány Nyugat-Afrikából érkezett, szótlan volt és nehezen barátkozott. Addig hordott egy ruhát, amíg a színek ki nem fakultak belőle. Ha a szülei újat adtak rá, magával hozta a rongyos régit, és télen inkább megfázott, mert szégyellte divatos bőrcsizmáját. A tanárok sem tudtak vele mit kezdeni, amikor kijelentette, hogy tornacipőben fog járni, inkább ráhagyták.

Zahara kedvelt szórakozása volt a többiek ijesztgetése. Talán csak zavarta, hogy annyira kilógott a sorból, pedig ha odafigyelt volna a viselkedésére, vérbeli európaivá lehetett volna, ezt én is tanúsíthatom. Csakhogy nem akart. A többiek, akik otthon burokban éltek és fogalmuk sem volt a világnak arról az arcáról, amit sohasem mutatott feléjük, szájtátva hallgatták Zahara történeteit.

– Volt egy afrikai ember, most mindegy, merrefelé, Sierra Leonéban vagy Timbuktuban, aki egy krokodilfarmon dolgozott. Csak egy inge és egy nadrágja volt. Mindennap bement az állatok közé és megetette őket. Egy napon eladták a farmot és az új tulajdonos fizetésemelést ajánlott az alkalmazottaknak. A férfi nem fogadta el, de másnap reggel, mielőtt munkába indult, a tartalék új ruháját vette fel, hogy megmutassa az új tulajdonosnak. Amikor a krokodilok meglátták, nem ismerték meg és ezért darabokra tépték. – Zahara szája megremegett. Sokkal jobban meghatották a saját szavai, mint a közönségét. Csillogó tekintetében úgy ült a könny, mint egy kontaktlencse, amit rögtön észreveszel. – Ne változzatok meg. Maradjatok mindig ugyanolyanok. Maradjatok észrevétlenek. – Valószínűnek tartom, hogy ha Zahara is segítséget kapott volna egy pszichológustól, mint Lipika, biztosan vidámabb történeteket eszelt volna ki a szórakoztatásunkra.

Egyszer odajött hozzám, vállamra tette a kezét és így szólt:

– Szerencsés csillagzat alatt születtél.

– Hagyjál – mondtam, de nem engedte, hogy ellépjek mellőle.

– Egy napon a tiéd lesz, amit szeretnél. Bízz benne. – Zahara tekintetéből ősi, mély nyugalom áradt. Szavai felkavartak, és hamarosan elgondolkodtam azon, mihez fogok kezdeni magammal.

Az apropót a következő évben egy vidéki utazás szolgáltatta. A nyári szünetben Zoltán mindhármunkat táborba vitt. Az egész nyarat más-más országrészben töltöttük, és akkor élvezhettük ki az egészet, ha komolyan vettük magunkat. Nevelőink motivációs előadásokat tartottak a napi feladatok előtt. Kutat ástunk, földet műveltünk, mi végeztük a legeltetést, öntözőrendszereket és kisebb házakat is építettünk. Gábor még mindig orvos szeretett volna lenni, úgyhogy magával hozta a könyveit. Még nem mondta el az apjának, hogy külföldi ösztöndíjra pályázik.

– Azt hiszem, belehal vagy megver. – A táborban ültünk az alföldi pusztaság közepén, délután, éppen pihenőt tartottunk a kútásásban. Már nem volt mit levennünk magunkról, ezért alsógatyában támasztottuk a hátunkat a hűvös-romos házfalnak. A házban nem volt semmi, csak a holmink, kulacsban víz és némi kalória-utánpótlás. A távoli szélturbinákat figyeltük. A látványról eszembe jutottak a budai szélturbinák, hogy a megépítés előtt milyen sokan féltek, mennyire fogják megváltoztatni a városképet. Ilyen nevetséges dolgokon aggódtak. Akik féltek az újdonságoktól, azt gondolták, ezek a gépek zajosabbak lesznek a szélnél, vagy éppen majd az alacsony zajszint, a monotonitás fejt ki zavaró hatást az emberekre. A mi gyerekkorunkban már nem voltak Budapesten csendes városrészek, fokozatosan eltűntek az utcanevek egy részével együtt. Néhány tér elnevezése megmaradt, amelyek továbbra is központi szerepet játszottak a fővárosiak életében. Végül a turbinákat működésbe helyezték, szélirányba álltak és a városlakók hozzájuk szoktak. Ha elegendő villamos energiát akartak, kompromisszumot kellett kötniük.

– És ha mérnök lennél? – kérdeztem a bátyámtól. A hivatalnok negyed, ahol laktunk, közel volt a műszaki egyetemhez. Megrázta a fejét, cipője orrával nonfiguratív ábrákat rajzolt a porba és tudtam, minél hallgatagabb, annál nagyobb az elszántsága.

– Te mihez fogsz kezdeni? – fordult felém.

– Még nem tudom. Talán maradok kútásó vagy földműves. – Gábor bólintott és megveregette a vállam. Egy kis lenézést éreztem a mozdulataiban. A hátralevő órákban, míg befejeztük a munkát, nem szóltunk egymáshoz. Miért is vártam volna, én, a szegény indiai, hogy a mostohatestvérem magához hasonlónak érezzen? Azért vagyok itt, mert a demográfiai tények ezt diktálták. Nem született elég gyerek a kontinensen, tehát importtal pótolták. Eszembe jutott a szülőanyám, mi lehet vele annyi év után, és vajon viszont láthatom-e valaha a szülőhazámat? A világtérképen tenyérnyi hellyé zsugorodott össze az élhető vidék nagysága. Nehéz volt nyugatabbra kerülni, ahol az emberek ölre mentek a munkáért. Főleg értelmiségire volt a legkevésbé szükség, a képzés, a kutatás, a fejlesztés mindenhol milliós összegeket emésztett fel, amit a dolgozó tömegek kétkezi munkával teremtettek elő.  Gábor még el sem ment, de már hiányzott nekem. Tudtam jól, hogy készülődik. Visszagondoltam az iskolai hétköznapokra, amikor a reggeli vad pu’erh tea kedvelt, különleges, földes íze nyomán fáradtságunk nyomban elszállt. Tőle kaptam a ruháimat és a tankönyveket is. Bár nem éreztem, hogy különleges kapcsolat fűzné hozzám, sokkal inkább én rajongtam érte, tudtam, hogy kezdettől fogva elfogadott engem és Lipikát.

Aligha volt bennem komoly késztetés az itthoni nagyvárosi életre. Pedig mindenem megvolt, család, lakhely és elegendő élelem. Régen jobban szerettem a városban kószálni, ahol az utakat a SolCar elegáns hófehér elektromos és napelemes autói szelték át, az úttesten a csíkozás is a fényből táplálkozott, amit nappal felszívott, azt verte vissza éjjel. A töltőállomások magáncégek tulajdonában álltak. Bár az erdőültetés, mint a környezetvédelem tízparancsolatának első pontja nyomán a levegő tisztább lett, Budapesten egyre elviselhetetlenebb lett a zsúfoltság. Rengeteg turista látogatta meg az emlékműveket, a még megmaradt, és kevésbé balesetveszélyes épületeket, a Szabadság téri napórát, ami a legszebb volt az országban, és a gyepen rendszerint kismamák, hivatalnokok és diákok ülték körül. A huszonegyedik század közepére, amikor nagykorú lettem, már sok helyen hallhattam az embereket városszerte hindiül és mandarinul társalogni. A belvárost szerettem a legjobban, ahol a gyarapodó foghíjtelkeket citromfákkal és kisebb olajligetekkel ültették be.  Különben egyre kevesebb volt a város, amely a tömegek miatt élhetetlenné vált. Gyakran az étellottó csábította ide az embereket. Akik nem voltak olyan szerencsések, hogy a kisszámú jómódú családok tagjai közé szülessenek, vagy egyik napról a másikra munka nélkül maradtak, étellottóval a zsebükben nekivágtak szerencsét próbálni. Az élelmiszerboltokat esténként töltötték fel áruval, melyekben a tulajdonos cégek saját belátásuk szerint tarthatták a sorsolást. Aki mellé odaszegődött Fortuna, több karton száraz élelmiszerrel, konzervcsomagokkal, vízkészlettel lett gazdagabbak.

Eljött az utolsó tanítási nap, a tankötelezettség vége. Sikeresen letettem az elhelyezkedéshez szükséges alapvizsgákat. A véletlennek köszönhetően, vagy, mert egy jel volt, szitár és tabla zenéjével a fülemben léptem ki az iskolából, ahol kulturális antropológia órán éppen indiai művészek léptek fel A tanár odajött hozzám, még utoljára, hogy jó szerencsét kívánjon estére és azt is mondta, a csúcsokra nem hívnak, oda fel kell kapaszkodni. Az iskolaudvaron álló napóra szerint fél háromra járt az idő, ami egykor galaktikusnak tűnt, mikor hatévesen először léptem itt át a küszöböt. Tizenkét év – két szó. Elvettem egy almát a kapuőrség mellett felállított ládákból. Mielőtt lefutottam a lépcsőn, fejemben összeálltak és szétváltak a nemrég hallott zene és az iskolatársak beszédhangjai. A gyümölcs édes ízével a számban elindultam hazafelé.

Elhaladtam egy játszótér mellett, ahol kisgyerekek hosszú fehér selyemdarabra festettek kandzsikat, nyelvük lógott az igyekezettől. Szívesen lettem volna újra a hatéves Ramash, aki még bárminek ellenszegülhetett, nevelői ráhagyták, túlontúl türelmesen bántak vele, de már nem menekülhettem vissza az iskola falai közé. Előre meneteltem, célok és a végzet felé. Néhány percre leültem egy citromfa alá. Hátamat a törzséhez támasztottam, felhúztam a térdemet és kézfejemet a földön nyugtatva összeérintettem mutató- és hüvelykujjam begyét. Egy kis saját illúziót szerettem volna a végtelen nyüzygésben, de képtelen voltam rendesen elmélyülni a meditációban, gondolataim előreszaladtak az esti órák idejére. Megvártam, amíg a kicsik elkészültek és óvatosan, kétoldalt libasorba állva, mintha üvegpoharak lettek volna a kezükbe, vitték magukkal a selyemszalagot. Talán valami mesét írtak rá japánul.

A folyó, amit régen Dunának hívtak, alacsonyan állt. Teljes hosszában őrizték, a túl közel merészkedőket drónokról leadott figyelmeztetéssel kényszerítették hátrébb lépni. Ahogy megpillantották, a turisták legszívesebben belegázoltak volna. A fürdésre alkalmas szakaszok száma az utóbbi évtizedekben eléggé lecsökkent. Minden csepp víznek megvolt a helye a háztartásokban, a kórházakban, a kutatólaborokban. Rengeteg turistát láttam, amíg hazaértem a budai oldalon álló, mediterrán stílusban megépített otthonunkba, akiket lelkes idegenvezetők terelgettek, büszkén mesélve a város történetét.  Átmentem a Szabadság-hídon, elhaladtam a Gellérthegy mellett, ahol szélturbinák dolgoztak, és hamarosan megérkeztem a hivatalnok negyedbe. Addigra feltámadt a szél és a folyó felől kékesszürke viharfelhők érkeztek.

Tehát ma fog megtörténni, gondoltam, és a házunk közelébe érve megszaporáztam lépteimet. Örökre elmegyek, vagy örökre itt maradok. Az F, azaz Futurisztikus generáció tagja voltam, arra neveltek bennünket, hogy minden erőnkkel a jövő építésén dolgozzunk. A JÖVŐ volt a MINDEN, ott világított a homlokunkon, amikor a világra jöttünk. Mindenki ránk figyelt és tőlük várta a megoldást. Korán felnőttünk a feladathoz, mert tudtuk, hamarosan letelik az utolsó huszonnégy óra, ami az emberiség végső pusztulását előzi, és csupán két-három perc maradt hátra, ugyanennyi generációnak biztosított a lehetőség, hogy fordítson egyet a világ kerekén és behúzza a féket. Az idősebb nemzedékek elvárásainak reflektorfényében nőttünk fel, mintha kivételezettek lettünk volna, és bár látszólag az egyszerű hétköznapi életre készültünk, választási lehetőségeink valójában kötelező érvénnyel vonatkoztak ránk.

A hivatalnok negyed lakóparkjában, a mediterrán tetőkön esővízgyűjtő medencék álltak, amelyek a folyékony terhüket kiontó felhők nyomán megteltek, és működésbe léptették az elosztó rendszert. Így jutott tiszta ivóvíz a háztartásokba és tűz esetére is tartalékoltunk. Csak Larissza volt otthon, apámat és Lipikát későre vártuk – csak azután fogok beszélni velük, hogy a sorsomat elrendeztem. Lakásunk csendes volt, a jól szigetelő ablakok mögé nem hatolt a világvárosi zajszennyezés. Larissza ebédet tálalt kettőnknek, mindig szórakoztatta őt, ahogy ettem, mert az ételt összetevőkre válogattam szét. Először a zöldséget ettem meg, aztán a húst vagy szóját.

Apám feleségével őszintén beszélhettem, így volt ez akkor is.

– Nemsokára elmegyek a campusra, de ha véget ért a dolog, akkor sietek haza.

– Jól van – ennyit mondott Larissza. Eszembe jutott, amikor féltem a kezétől. Talán egy ősi félelem volt ez, keleti és nyugati ember között. Tizennyolc éves koromra sem tudtam teljesen levetkőzni az idegenségérzetet, és ettől rosszul éreztem magam, mert apám és Larissza mindent elkövettek a beilleszkedésemért.

– Elkísérjelek? – kérdezte még apám felesége, a teríték leszedése közben.

– Csak maradj nyugodtan itthon. Elmegyek egyedül – válaszoltam.

A campus a budai rakparton terült el. Itt régóta meghatározó egyetemek működtek, ám lejjebb, a folyóhoz közel egy másféle hely volt található, olyan, amely Európa más nagyvárosaiban is kialakult. A fesztiválparton lüktetett a zene. Akik ide érkeztek, a közösségi élményen keresztül szerettek volna elfeledkezni arról, amit a sors és a korszak kimért rájuk. Keveset törődtek a higiéniával, épp annyira, hogy a fizetős orvosi sátrakat lehetőleg elkerüljék. Színes imazászlókkal vették körül birtokukat és homlokukra bindit festettek. A pihenés szüneteiben a gépzenét emberi énekhang váltotta fel, fiatalok álltak körbe, egymás kezébe kapaszkodva, hogy megmutassák az összetartozás erejét. A nőket rendszeresen körbejáró segítők emlékeztették a fogamzásgátlás fontosságára, és időnként a férfiakat is sikerült megszólítaniuk, akik hazafias kötelezettségüket, úgy vélték, a szelektív hulladékgyűjtéssel teljesítették. Tényleg megpróbáltak rendet tartani, és ha kiemeltek valakit közülük, mert rosszul lett az illegális kábítószerektől, vagy az éhségtől – az élelmiszerláncok tulajdonosai nem látták jó okát annak, hogy étellottóval vagy ivóvízzel támogassák a partiőrületet -, akkor leállították a zenét és elbúcsúztatták. A mulatozók között az egész társadalom képviseltette magát, hiszen éppúgy megfordult itt a felső tízezer, mint olyanok, akiket családjuk nem bírt felnevelni.

Nadrágzsebemben egy papírdarab lapult. Mióta kiosztották a végzős évfolyamon, csak saját magamnak vallottam be, hogy sokkal rosszabbul alszom, mint egyébként, és gondolataim gyakran forogtak a sors bona körül.  Emlékeztem arra, amit régen Zahara mondott, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Szokatlan érzés volt magamnál tartani egy tombolát. Voltak kiváltságos helyzetűek, akik ma, az utolsó tanítási napot követően egyszerűen hazamentek és úgy éltek tovább családjukkal, mintha mi sem történt volna. Bekapcsolódtak a családi vállalkozásba, és új piaci lehetőségeket kerestek Mexikóban vagy Törökországban.

Sokunknak nem ez a sors jutott. Egyszer titkon meghallgattunk egy világtanácsi jelentést, az iskolában. Véletlenül olyan rádióhullámokat fogtunk be, amelyek egy titkos tanácskozásról tudósítottak. Izgalmas volt a felnőttek, a vezetők szemével látni a világot… Felszólalt néhány államelnök és miniszter, akik homlokráncolva figyelték a sorsjegyes rendszert, bár igazi alternatívát nem tudtak helyette kidolgozni. A világtanács vezetősége, tehetős üzletemberek és a befolyásuk alatt álló politikusok egybehangzóan állították, hogy ez pedig a lehető legigazságosabb rendszer, tekintve a Föld jelenlegi lélekszámát, kilencmilliárd főt. Hogy kiből lett egyetemista azokon kívül, akik állami ösztöndíjat kaptak vagy a család fizette a tandíjat, nos, ezt a döntést Fortunára bízták, aki voltaképpen megfelelt az isteni közbenjárás szimbólumának, és végső soron, hangzott a műsorvezető zárszava, mellyel megköszönte a részvételt a Világtanács képviselőinek, az embert nem egy másik ember, hanem Isten teremtette.

Végignéztem a fesztiválozókon, akik a campust körülvevő kordonon túl álltak és zavaros tekintettel fürkésztek bennünket. Majd elfordultam a színpad felé, ahol hamarosan megjelent egy speaker és felkonferálta az estét. Aki tehette, leült a fűre, bioteát vagy zöldkávét kortyolt, megpróbált nyugalmat erőltetni magára, ahogyan én is. Fogalmam sem volt, mit mondok majd apámnak, akármi történjék az elkövetkező órákban, mert a sors döntése ellen nem volt fellebbezés.

A speaker végre megnyitotta az estet, de itt nem voltak fellépők, mint a szomszédos fesztiválparton, sem szintetikus hangulatjavító anyagok. Aki eljött, türelmesen várakozott, amíg a kivetítőn sorban megjelent az ezer nyertes sorsjegy száma. A világ számtalan egyetemén volt lehetőség. Éreztem, ahogy az idő haladt, hogy az esélyeim egyre csökkentek. A vesztesek sírtak, vagy rögtön megoldási lehetőségek után kutattak. Sokan a megszerezhető előnyök ellenére elcserélték nyertes szelvényeiket, a számokat ugyanis nem tartották nyilván, így aki a szülőföldjén akart maradni, de a sorsjegye szerint nyert, cserélhetett egy kevésbé szerencséssel.

Tétováztam. Még nem tudtam, mihez fogjak, csak álltam, kezemben a szelvénnyel, forgattam ujjai között a dombornyomású papírdarabot, ami annyit képes volt felidézni benne egy rég letűnt világról, ahogy egyetlen ősállat csontja a jura korszakról. Társaim elszállingóztak a campusról, otthon várták őket vagy egy szórakozóhelyen folytatták az estét, ahol már legálisan fogyaszthattak alkoholt, de egy felelős beosztásra készülve ilyet mégsem volt ajánlott tennem. Mélyet sóhajtottam, hogy a rám törő letargia ellenére józan és összeszedett maradjak.

Valaki a hátamnak ütközött. Megfordultam és egy szeplős, vörös hajú lánnyal találtam szemben magam.

– Bocsánat – mondta. – Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy normálisan gondolkozzam. – Egymásra néztünk, tekintetünk a másikéban sötétlett, mint a viharos égbolt. Elhebegtem, hogy semmi baj, erre a lány felém nyújtotta a kezét.

– Flóra.

– R…Ramesh.

– Örülök, Ramesh. Van kedved sétálni egyet? – Flóra hüvelyujjával a háta mögé mutatott.

– Rendben. M…menjünk.

Szégyelltem magam a dadogás miatt. Elvileg ép volt az idegrendszerem, így előfordulhatott, hogy a várakozással eltöltött hosszú órák alatt én is megzavarodtam. Biztosan a stressz okozhatta. A tenyerem nyirkos lett, és Flóra látta a zavaromat, máskülönben aligha vett volna elő a táskájából két zacskó vizet, hogy kissé lenyugodjanak.

– Zsúfolt nap volt a mai – mondta Flóra.

– I…igen. – Elhatározta, hogy keveset fogok beszélni. Akkor sem szeretettem volna előtte lebőgni, ha soha többé nem látjuk egymást viszont. Megtorpantam és odafordultam felé, hiszen magyarázattal tartoztam neki.

– F…figyelj. Bocs, nem szoktam dadogni. Ha bármit szeretnél felajánlani, akkor sajnos nem fogadhatom el.

– Honnan tudod, hogy bármit szeretnék… felajánlani? – Flóra kacérkodva nézett rám a szemüvege fölött. – Várj, mégis felajánlhatok valamit. A barátságomat.

Volt már olyan alkalom, hogy úgy hittem, találtam valakit. Megtaláltam, akivel saját családot alapíthatok. De az öröm csak rövid ideig tartott, mert az illető meggondolta magát, vagy én hátráltam ki a kapcsolatból.

Némán sétáltunk egymás mellett, az úton, mert a járdák tömve voltak emberekkel és sötétedés után nem engedtek be járműveket a városba. A záróvonalak kísértetiesen verték vissza a nap fényét. Az étellotó nyertesei nagy hangon próbálták elcserélni azt a portékát, amire kisebb szükségük volt. Flóra keze nekiütődött az ujjaimnak, és mintha bátortalan kísérletet tett volna, hogy beléjük kapaszkodjon. A folyó felett drónok raja dolgozott, de a kitikkadt fürdeni vágyókat nehezen riasztották el.

Átértünk Pestre, amely gyönyörű volt az éjszakai kivilágításban, itt jóval több technokrata lakott, mint Budán, és tudatosabban formálták a városrészek képét. Aligha sajnálták, ha megszabadultak egy sor régi bérháztól, ha ültethettek a helyére egy olajfa-ligetet, és így több látogatót is vonzottak. A tűházak karcsún és vakmerően törtek a magasba, gyakran hotelek formájában, megmutatták magukat a látogatóknak, nem bújtak el a hegyekbe, mint Budán. Pest állandóan nyitva tartó kapuján szabadon lehetett járni-kelni.

Flóra megkérdezte, merre tartok. Azt válaszoltam, hogy egy darabig megyek utána

– Most szomorú vagy, vagy ilyesmi, hogy… szóval, érted. – Flóra hosszan nézett, láttam a szemem sarkából

– Csak… egyszerűen nem volt szerencsém. – Megálltam és felnéztem az égre, amelynek helyét a csillagok jelölték ki. Mintha forgott volna velem a föld. Talán egy pánikroham közeledett, hiszen tényleg kint voltam, az életben, ami új és félelmetes érzést keltett bennem. A világ, amely körülvett, hirtelen kitágult, annyira, hogy megpillanthattam benne a jövőjét. Szívem szerint megöleltem volna Flórát, de nem szerettem volna hamis illúziókat kelteni magukban. A szám kiszáradt, és pillanatokra eggyé váltam a folyton áradó tömeggel, azzal, ami ennek a világvárosnak is a velejét adta.

– Használd egészséggel – mondta Flóra, és kezembe nyomta saját nyertes szelvényét, amikor elbúcsúztunk egymástól. Lehet, hogy örökre. Elszégyelltem magam, mert ő bátrabb volt nálam, merészebben nézett szembe a jövőjével. Azt mondta, az ő családjában majdnem mindenki beteg, és neki nincs más választási lehetősége, dolgozni fog és ápolja őket. Családfenntartó leszek, jelentette ki büszkén, és arca kipirult, szeme ragyogott az örömtől, amiért sorsára talált. Arra gondoltam, hogy valószínűleg Flóra is a találkozásunk hatására jött rá néhány fontos dologra. Megöleltük egymást és eltette a sorsjegyet, amely már a sajátom volt, majd hosszan néztem Flóra egyre távolodó alakját, amíg az embermassza el nem nyelte.

– Nem kell szabadkoznod. – Apám a szobában ülve várt, kibontott egy üveg alkoholt, megkínált vele és leültetett maga mellé.

Hirtelen el akartam mondani neki az igazat.

– Ez a sors játéka és annyian veszítenek… Itthon is találunk neked valami remek elfoglaltságot.

– Chennai-ba megyek. – Nyeltem egyet, és a nyálat kétségbeesetten igyekeztem letuszkolni a torkomon.

Apám száját egy halk ó hagyta el, és fel akart állni, de nem tudott. Odaugrottam, hogy segítsek neki, erre leintett.

– Hol van ez a… Chennai? – A szemembe nézett, komolyan, és biztos voltam benne, hogy tudott olvasni a tekintetemből.

– Indiában.

Apám bólintott.

– Az egykori Madras – folytattam. – Már a te gyerekkorodban is túlnépesedett volt. Még nem tudom, mit fogok választani. Legjobban a szívsebészet és a pszichiátria érdekel…

Sokáig beszélgettünk. Mögöttünk, az ablakon túl a Szabadság-szobor világított annak a hegynek az ormán, ahonnan elmondhatatlanul régen letaszították névadóját, egy püspököt.  A közelgő repülőútra gondolva aludtam el, és arra, amit befejezésül apám mondott, hogy az én nemzedékem már nem tudta lecsapolni a történelem ingoványait. A térkép-táj, amelyet hamarosan egy időre a hátam mögött hagyok, nyüzsgött, mint egy hangyaboly.

A huszonnegyedik óra utolsó percei lassan eltelnek, és ha az emberélet egy ezredmásodperc, akkor minden egyes sors számít.