május 27. kedd

Egyedül maradtam. Végleg és teljesen egyedül. Annyi küzdelem, tanulás, kitartó edzés, számtalan vizsga és megpróbáltatás után a Küldetés 1681. napján Ádám is „elrepült”.

Meg kell próbálnom összeszedni a gondolataimat. Először is, elhatároztam, hogy a mai naptól naplót írok. Kell a rendszeresség, kell, hogy ha csak írásban is, de megörökítsem az eseményeket, mert félek, hogy e nélkül megőrülök. Másodszor, fel kell mérnem, hogy mi az, ami megmaradt. Hogy állok étellel, vízzel, ruhával, van e még elég kötszerem, gyógyszerem, egyéb készleteim. Mostantól szigorú napirend szerint élek, nem engedem eltántorítani magamat. Meg kell néznem a Bázis széleit is, ha kell, naponta körbe kell járnom, nehogy meglepetés érjen.

május 28. szerda

Késő este van, hulla fáradt vagyok, de mindent elrendeztem, amit mára terveztem. Legszívesebben a zuhanyzás után beleestem volna az ágyba, de ha már az első nap feladom a naplóírást, mi lesz később. Rendszeresség, ez az életben maradás kulcsa. A kiképzésen is ezt sulykolták. Állítólag régen a Földön hadifogságban is azok haltak meg legelőbb, akik legkorábban adják fel a saját maguk által felállított szabályokat. Az öreg foglyok az első hét után tudták, kitől mire számíthatnak. Aki napok alatt elhagyta a borotválkozást, mondván, hogy úgy sincs értelme, a szanitécek is azt vitték el leghamarább.

Csapongok.

Étellel jól állok, látszik, hogy az utóbbi időben megfogyatkoztunk. Gyakorlatilag húsz ember is évekig elélne belőle. A víz már kicsit zűrösebb, de a vízgyűjtők működnek, ha nem történik valami technikai gond, nem kell vele jobban spórolnom, mint eddig. Ruhám, gyógyszerem is van, ami a kötszert illeti, azt nem találtam, de még nem jártam be minden „odút”. (A Küldetés második hetében Iván nevezte el a fura, gömbölyded óriási gesztenyére emlékeztető házainkat „odúnak”, amikor véletlenül lecsúszott az egyikről. A név azonnal rajtuk maradt.

Úgy általában is, már a kiképzés kezdetétől mindennek saját nevet adtunk. Az első körben több ezer, (talán több tízezer) jelentkező volt, mindenkit vonzott a végleges, életre szóló űrutazás gondolata. Volt katonák, tudósok, kalandorok, a világ minden tájáról (na jó, csak a Földről) válogatás nélkül adták be a jelentkezésüket, azaz hogy nagyon is válogatva, mert a szigorú egészségügyi és pszichológiai teszteken már csak alig több mint nyolcszázan jutottunk túl. Egy különösen megterhelő nap után (zuhogó esőben kellett egész nap állóképességi feladatokat végezni a tábor melletti erdőben) ázottan remegő testünkre tapadó kezeslábasban támolyogtunk vissza a szobáinkba, amikor egyikünk előbb halk, majd egyre hangosabb röhögésben tört ki. „Úgy nézünk ki, mint a vágásra előkészített csirkék!” A „csirke” kifejezés rögtön elterjedt, innentől kezdve egymás közt a jelölteket csak csirkének neveztük.  A létszám dekádonként csökkent, minden tizedik napon kihirdették a távozókat, „csirkevágás” volt.

Elfáradtam, alszom.

május 30. péntek

Az elmúlt két napban körbejártam a Bázis határát. Sehol nincs sérülés, a búra olyan biztonságosan választ el a külvilágtól, hogy minden aggályom elmúlt. Tegnap nem bírtam tovább, kitört belőlem a feszültség, amikor az egyik „odúban” ruha után kutatva megláttam egy fényképet Krisztáról. Percekig tartó sírás jött rám és még két órával később is megremegtem időnként a zokogástól.

Nyomasztóan nagy a csend. Persze, kereshetnék valami „konzerv-zenét”, de nincs kedvem hozzá.

Az utolsó százhúsz „csirke” között már kevesen maradtunk nők. Részben a nagy fizikai terhelés miatt, talán sokaknak az otthon, a család hiánya is betett, de tény, hogy itt már nem csak a kiképzők szűrtek, hanem sokan önként döntöttek a távozás mellett. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy a végleges létszám 28 lesz, de mindenképpen fele-fele ivararányban. A fiúk között őrül verseny kezdődött az üres 14 helyért, én egy kicsit lazíthattam, mert éreztem, hogy jók az esélyeim. Agrármérnökként a szaktudásomra szükség volt, évekig versenyszerűen úsztam és közben öttusáztam is, így az állóképességemmel nem volt gond, és egyedül voltam, mint a kisujjam, így engem sajnos vagy szerencsére, de az otthonhagyott család sem befolyásolt.

június 3. kedd

Egy hete vagyok egyedül. Nagyon magányosnak érzem magam! Ebben a valamivel több, mint négy és fél évben hozzászoktam a létszám fogyásához, de a magánynak erre a mindent átjáró, húsig, csontig hatoló dermesztő érzésére nem voltam felkészülve! Minden reggel, ahogy kilépek az „odúmból”, várom, hogy valaki szembe jöjjön, megszólítson, – és perceknek kell eltelnie, mire az eszem után a lelkem is újra felfogja: nincs más.

Az első társam, Honta – aki fura neve ellenére ízig-vérig spanyol volt – négy hónappal az érkezésünk után „repült el”. Ezt a kifejezést is – „elrepült” – Iván kreálta.

Honta minden előzmény nélkül egy reggelre eltűnt. Így, ahogy mondom! Este még ott volt, közösen vacsoráztunk, terveztük a másnapi munkát (fatönköket akartunk gomba-spórával beoltani), elbúcsúztunk egymástól és párosával elmentünk aludni az odúinkba. Reggel is csak jóval reggeli után kezdtük el keresni a spanyol lányt, – először azt hittük, hogy kiment sétálni a Bázis határához – de hiába. Sem ő, sem a holmija, amivel a Küldetésre jött, soha többé nem került elő! Olyan volt, mintha valóban eltűnt, elrepült volna, valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon. Utána sokáig nem történt semmi rendkívüli. Már több mint egy éve éltünk a Bázison, (az évfordulót becsületesen megünnepeltük, még alkoholt is ittunk, ami egyébként a dolgos hétköznapokon szóba sem jöhetett) amikor a következő eltűnés történt. Ezúttal Gábor, egy csendes, alacsony, szőke magyar srác „repült el”, úgy, hogy semmi nem maradt utána.

Aztán hol ritkábban, hol kissé gyakrabban ébredtünk arra, hogy egyik társunk nincs köztünk. A forgatókönyv szinte mindig kísértetiesen azonos volt: az illető este még velünk volt, nem látszott rajta semmi előjel, másnap a reggelinél már nem jelentkezett, az odúban a szobája üresen állt, sem a ruhái, sem egyéb személyes holmija nem volt sehol. Bár, most ahogy végiggondolom, az „elrepültek” az utolsó napokban mintha másképp jártak-keltek volna köztünk. Nem volt ez észrevehető, nem tettek vagy mondtak semmi különöset, de mégis…

Ez inkább egy érzés, amit akkor fel sem ismertem. A szemükben, az arcukon olyan érdekes melankólia, szomorkás félmosoly bujkált, de az is lehet, hogy ezt már csak én magyarázom bele, így utólag.

Egyedül Zsuzsa eltűnése volt más. Zsuzsa a konyhát vezette, ő felelt kis kolóniánk napi étrendjéért. Az adott körülmények között nem is kis feladat! Ennyi, (akkor éppen 21) embernek tápláló, egészséges, ugyanakkor változatos kosztot kitalálni, még átlagos „földi” körülmények között is komoly feladat lehetett volna, hát még Bázisunk szűkös forrásait figyelembe véve. Aznap délelőtt a központi raktárban pakolt, amikor elcsúszott és esés közben olyan szerencsétlenül fordult, hogy a bal oldalán egy kiálló fémdarab hosszan felhasította a lábát. Percek alatt átvérzett a munkához felvett világos nadrágja, de ami ennél rosszabb, hogy délutánra belázasodott és a sebből ekkorra már gyanús színű és állagú véres folyadék szivárgott. Másnapra egyértelmű volt, hogy elfertőződött.

Reggel hét óra körül Doki (dr. Máriusz, bázisunk román orvosa) még ránézett, elment egy gyulladáscsökkentő injekcióért és mintegy húsz perc múlva Zsuzsát már nem találta a szobában!

Ami számunkra a történteket még érthetetlenebbé tette, az, hogy az ő ruhái és személyes tárgyai ugyanúgy „elrepültek”, mint gazdájuk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a furcsa eltűnések nem nyugtalanították a maradókat, de semmilyen elmélet nem tudott magyarázatot adni a történtekre és semmilyen óvintézkedés nem tudta megakadályozni a későbbi „elrepüléseket”.

június 7. szombat

Ma bekövetkezett az, amitől tartottam, megsérült az egyik vízgyűjtő. Először nem is a hibát vettem észre, csak azt, hogy szokásos reggeli körsétám alatt egy természetes mélyedésben kisebb kacsaúsztató méretű tócsát találtam. A víz egyértelműen a vízgyűjtő felöl csordogált, nem volt kétséges, hogy gondosan beosztott vízkészleteimből származik.

A tartály oldalán keskeny repedést találtam, melyen vékony sugárban folyt el a számomra sokat érő víz. Először megpróbáltam ideiglenesen betömni, valljuk be olyan gyatra és amatőr módon, amiért egykori mezőgazdasági géptan tanáromtól percekig tartó korholást kaptam volna, de aztán rájöttem a megoldásra. Eszembe jutott egyik évfolyamtársam, aki lelkes akvaristaként saját maga készítette az akváriumokat régi, vastag ablakokból származó üveg és némi szilikonos bázisú ragasztó segítségével. Gyorsan visszasiettem a központi raktárhoz, kerestem valami szilikonszerű anyagot, aminek a címkéjén a „ragasztásra is” felirat szerepelt, majd néhány vékony műanyaglappal felfegyverkezve visszasiettem és megkezdtem a helyreállítást.  A primitív és nem túl esztétikus megoldásra nem vagyok büszke, de a célnak megfelel (és azóta is kitart).

június 15. vasárnap

Rohamosan fáradok. Eldöntöttem, hogy ma pihenni fogok, sőt ezután földi szokás szerint minden vasárnap szabadnapot tartok. Ennyi regenerálódás hetente egyszer kell, mert már érzem a túlterheltség jeleit. Tegnap este szinte úgy estem be az odúmba, fájt a fejem, s miközben éreztem, hogy iszonyú kimerült vagyok, mégsem tudtam elaludni. Remélem, nem valami betegség bujkál bennem! Egyébként a vasárnap a napló-írásra is remek alkalom lesz, mert a hétköznapokban már nincs rá időm. Most is több mint egy hét után folytattam…

Persze kezdetben itt a Bázison is tartottuk a vasárnapot, de amikor a létszám 16 fő alá csökkent – rettenetes, hogy már azt sem tudom felidézni, ez kinek az eltűnésekor történt – úgy döntöttünk, hogy a kevés ember és sok feladat miatt szükség van a szabadnapokra is. Ezután fejenként csak minden második hétre jutott egy pihenőnap és az is össze-vissza, csak ritkán esett pont vasárnapra. Mindemellett ekkor még nem okozott gondot a feladatok ellátása. Feladatok? Igazából nem volt más dolgunk, mint az önellátást folyamatosan biztosítani az egyébként nem túl ideális, de azért elviselhető körülmények között. Elég meleg és száraz itt a Bázison az idő. A hatalmas kör alakú búra választ el a külvilágtól, azon belül kell előállítani és megtermelni mindent, amire szükségünk – még mindig többes számban írok – szóval, amire szükségem van. Én a növényi alapanyagok előállításáért feleltem, sok szétszórt kisebb területen folyt a termelés, igyekeztünk a földi zöldségek közül minél többet meghonosítani a vékony termőtalajon. Ha előre tudtam volna, hogy éveket a búra mögött töltünk, talán néhány gyorsan növő gyümölcsfával is megpróbálkoztam volna…

Vasárnap volt a végleges csapat kihirdetésének napja is! Ekkor már csak ötvenhatan voltunk, huszonnyolc férfi és ugyanennyi nő. Szóval pont kétszer annyian, mint ahány hely volt…

Nem csalódtam, hatodikként mondták a nevemet, szóval én lehettem a harmadik nő, aki biztosan részt vesz a „nagy kalandban”. A mai napig a fejemben hallom, ahogy a két név közti csöndbe belehasít: Erika Wolf, – és megnyugodhattam.

Katonásan pattogott a kiképzésvezető hangja és minden egyes elhangzó név után egyre fokozódott a várakozás, a még ki nem választottak tűkön ülve igyekeztek hipnotizálni, hogy az ő nevük következzen. A végén azok, akik kihullottak az utolsó rostán, csalódottan indultak el a szálláshely felé, mi pedig, bár már több mint fél éve ismerkedtünk, mégis újult erővel kezdtük el vizsgálni egymást. Szép nap volt! Ma is jóleső melegség jár át, ha arra az estére gondolok: tele reménnyel, nagy tervekkel, és végtelen várakozással az ismeretlen iránt.

június 22. vasárnap

Már nehezebben veszem rá magamat az írásra. A napok végtelenül lassan telnek. Munkám rengeteg lenne, nem is tudom utolérni magamat, de egyre kevésbé látom értelmét a puszta létfenntartásnak. Már csak annyi területet művelek, amiről tudom, hogy fedezi a saját igényeimet. Az odúkból mostanra begyűjtöttem mindent, amit használhatónak láttam a túléléshez, de közben gyakran merül fel bennem a kérdés: miért? Mi értelme van a napi rutint végigcsinálni, felkelni, tisztálkodni, enni, dolgozni, ismét enni, majd a berendezéseket ellenőrizni, feljegyzéseket készíteni, megint enni, mosakodni és fáradtan lefeküdni nap mint nap. Kinek írom rövid naplóbejegyzéseimet, amikor semmi remény rá, hogy valaha is olyan ember kezébe kerül, aki el is tudja olvasni. Kezdek zagyvaságokat írni: mi esély van egyáltalán arra, hogy ember kezébe kerül? Tudatomba szép lassan alattomosan kúszik be a félelem: meddig bírom ép ésszel az egyedüllétet. Azt már felmértem, hogy fizikailag nem okozhat problémát további hetek, hónapok átvészelése, ennél messzebb nem is merek gondolkozni…

De meddig bírja a psziché, az oly sokszor felmagasztalt lélek ezt a terhelést? A kiképzés során sok mindenre felkészítettek minket. Tudtuk, hogy a Küldetés során lehetnek, lesznek veszteségek, nehéz helyzetek, de mindig arra tanítottak, hogy egymásra számíthatunk, nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol a csapat cserbenhagyja az egyént.

Hát most piszkosul cserben vagyok hagyva!

Soha nem került szóba az, hogy mi lesz az utolsóval?! Mi lesz azzal, aki a végén egyedül marad, mit tud tenni a rettenetes magány ellen?! Erre nincsenek technikák, nem ér semmit az önkontrol, meg a meditáció, mert meditálás közben is csak egy gondolat lüktet minden megtépázott idegsejtemben: egyedül maradtam!

Félelmetesnek érzem az elkövetkező napokat, heteket, és nem látom a végét…

Összeszedtem magam. Ki kell tartanom! Ezt kívánja az „elrepült” huszonhetek emléke, de ezt várom el önmagamtól is. Csak ez az egyre gyakrabban visszatérő fejfájás ne kínozna. Az elmúlt héten már szinte minden nap jelentkezett. Valahol tudom, hogy volt gyógyszerem…

július 5.

Az elmúlt másfél hetet lázasan, sokszor félálomban töltöttem odúm biztonságában. A fejfájás előbb elviselhetetlenné fokozódott, később a láztól olyan bágyadt voltam, hogy nem is éreztem. Valószínűleg valamilyen agresszív fertőzés terített le és minden pillanattal egyre jobban szívta ki az erőmet. Szerencsére az orvosság-készleteim szinte érintetlenek voltak, így csak az okozott gondot, hogy nem tudtam, mit vegyek be. Végül egy fura sárgás színű kapszulát választottam, aminek a papírján lázcsillapító hatást is feltüntettek, mellé elkezdtem szedni valami kimondhatatlan nevű antibiotikumot. Doki elszörnyedt volna ennyi dilettantizmus láttán, és az első két napban nem is volt semmi haszna a kúrának, de a harmadik napon, mintha valami pozitív változás elindult volna. Először is arra ébredtem, hogy csillapodott az állandó fejfájásom, és ugyan még napokig álmatag voltam, de a lázam is lejjebb ment. Mostanra határozottan jobban vagyok, de a gyomrom kikészült a sok gyógyszertől.

Érdekes, hogy a láztól tompult időszakok között voltak pecek, órák, amikor a szokottnál is tisztább fejjel, élesebb elmével tudtam végiggondolni a helyzetemet.

Most először felötlött bennem a gondolat, hogy esetleg abba kéne hagyni ezt az egészet…

Ezt az élet nevű kínlódást! De nem konkrétan fogalmazódott meg, csak úgy felötlött, mint megfontolható lehetőség. Túlságosan szeretek élni! Még így is! Meg egyébként is, akkor ki locsolja meg a kertet?

A kiképzés alatt nem sok szó esett a Küldetésről vagy a Bázisról. Soha nem mondták meg, hogy hova megyünk, mi lesz a konkrét feladatunk, vagy, hogy van-e kitűzött célja a munkánknak. Ha néha elkerülhetetlenül szóba jött a kérdés, inkább ügyes eltereléssel vitték más irányba a beszélgetés menetét, vagy ködös, értelmezhetetlen válaszokat kaptunk a „magasztos célról” és az „emberiség érdekében vállalt hivatásról”. Most, hogy így visszagondolok, még az indulás napján sem tudtam volna összefüggően megfogalmazni, hogy mit fogunk csinálni. De ez akkor nem is tűnt fel. Hatalmas várakozás tombolt bennünk, olyan felfokozott állapotban volt mindenki, hogy ilyen „apróságokkal” nem volt időnk törődni. A Küldetés időpontját többször is kitűzték, – aztán többször is elhalasztották. Mindig volt valamilyen ok, de én azt hiszem, hogy teszteltek minket. Kíváncsiak voltak a reakciónkra. Melyikünk hogyan éli meg a csalódottságot, kiből vált ki váratlan indulatokat, dühöt, agressziót. A sokadik beteljesületlen indulási ígéret után már szinte az okozott meglepetést, amikor a bejelentés után kiderült, ez úttal valóban készülhetünk, mert elhagyjuk a kiképző központot. Hamar összekaptuk magunkat. Végül is nem volt túl sok holmink és az utolsó napokban szinte ki sem csomagoltunk, mert tudtuk, hogy bármelyik percben riaszthatnak. Busszal mentünk át a tábor egészségügyi blokkjába, ahol mindenkit felkészítettek a beavatkozásra. Tudtuk, hogy az út nagy részét egyfajta mélyaltatásban fogjuk megtenni, amit felesleges lenne a tudományos-fantasztikus művek hibernálásához hasonlítani.

Mindenki elfoglalta a helyét a középső gondolában, ahol a menetirányhoz képest kissé elfordítva, négy sorban ott voltak a „buborékok”, ezek a felfújt hálózsák-szerű műanyag „ágyak”, melyek feladata volt biztosítani az út alatt a biztonságunkat, az élethez és a tartós alváshoz szükséges feltételeket.

Még egyszer körülnéztem, aztán én is bebújtam a „buborékra” tervezett szűk nyíláson. Kényelmesen elhelyezkedtem, miközben buborékom csendben lezárul és néhány másodperc múlva már hallottam is a mélyaltató hatású gáz áramlását jelző csendes sziszegést. Még hallottam, hogy a személyzet vezetője jó utat kíván, aztán már csak arra emlékszem, hogy nyitva akartam tartani a szememet, de hiába, – elnyomott a kényszerű álom.

július 18.

Elhanyagoltam a naplót, már nem írok hetente.

Sok a tennivaló, nehéz beosztani az időt. Semmivel nem tudok annyit foglalkozni, amennyit kellene. A kertek elhanyagoltak, a műszerek nem működnek, ami döbbenetes, hogy a keveset használt utakat már most elkezdte visszahódítani a természet, valami fura sivatagi folyondár veszi birtokba a területet.

Nem tökéletes az áramellátás sem. Már többször újra kellett indítanom az áramfejlesztőket. Hiába, amit nem tartanak karban folyamatosan, minden nap, annak az állaga előbb utóbb elkezd romlani.

Persze a kiképzésen tartottak valamiféle technika órát, ahol megtanultuk a berendezések legalapvetőbb javítási ismereteit, de minek, ha ennyi idő elteltével már szinte semmire nem emlékszem, csak homályos képek derengenek fel. Egyedül a kabin oldalán lévő figyelmeztetés konkrét: Vigyázz nagyfeszültség! Balesetveszély!  -Egyelőre még a zárat sem tudtam kinyitni…

Szinte mindenki egyszerre ébredt fel. A buborékok oldalán lévő rés már kinyílt, így némi gémberedett nyújtózás után ki tudtam kászálódni.

Valamilyen műszaki állomáson voltunk egy nagy hangárban. Azt, hogy emberi kéz műve, azonnal fel tudtuk mérni. Kilépve a szabad ég alá, az első, ami feltűnt a Nap furcsa iránya volt. Ugyan kinézetre kísértetiesen hasonlított a földire, de a fény beesése nagyon eltért az otthon megszokottól.

Az első napok, hetek a Bázis feltérképezésével teltek. Megtapasztaltuk a határokat, azt, hogy melyik irányba meddig mehetünk el.

Sajnos már az első nap kiderült egy lényeges probléma, amit azóta sem sikerült megoldani: a Földdel nem tudtunk kapcsolatot teremteni.

augusztus 10.

Már megint csak az egyik áramfejlesztő működik. Meg kell próbálnom megjavítani a másikat, mert, ha ez is leáll, végem. Energia nélkül a Bázison semmi nem működik. Jó lenne, ha találnék valami leírást, vagy rajzot, mert így szinte reménytelennek tűnik.

október 13.

Nincs teám! Az elmúlt hónapokban szinte csak teát ittam, fel sem tűnt, milyen kevés van belőle. Nagyon hiányzik!

december 24.

Ma nem csináltam semmit. Emberi szavakkal ki nem mondható üresség van bennem. Úgy érzem, felbecsülhetetlen távolságra vagyok mindentől, ami értelmet adhat az emberi létnek, és olyan egyedül érzem magamat, mint még soha.

Tegnap leállt a másik áramfejlesztő is, de most nem volt erőm hozzákezdeni. Valamennyi tartalék energia még van, azzal kihúzom egy darabig.

március 17.

Felkelek, tisztálkodom, eszem, dolgozom, ismét eszem, ellenőrzöm a berendezéseket, feljegyzéseket már nem készítek, megint eszem, mosakszom és vége a napnak, fáradtan lefekszem. Holnap megjavítom az áramfejlesztőt.

* * *

Erika balesetéről azonnal értesült mindenki.

A Bázisra szinte percek alatt ért oda a rohammentő és alig az áramütés után negyed órával már a központi kórház felé száguldottak. A kocsiban az orvoson és a mentőápolókon kívül még egy férfi volt, aki az úton végig csendes aggódással figyelte a nő állapotát.

A Küldetés kiképzőparancsnoka már hónapok óta önmagát vádolta a lány széthullását látva, de nem avatkozhatott be.

Olyan bíztatóan indult, és annyira ki voltak éhezve a sikerre. Végre minden támogatást megkaptak az évszázad tudományos kísérletéhez, a nagy szimulációhoz! Nem kellett mást tenni, mint meghirdetni a Küldetést, az életre szóló űrutazást. A jelentkezők özönlöttek, párhuzamosan öt bizottság végezte az előszűrést. A rengeteg kalandkereső fiatal közül alig több mint fél év alatt választották ki azt a tizennégy férfit és tizennégy nőt, akiket beköltöztethettek a Bázisra. A cél világos volt: némi színjátékkal körítve bejuttatni a jelölteket, aztán a hermetikusan elzárt világban megfigyelni azt, hogy miként boldogulna huszonnyolc összezárt ember egy idegen bolygó idegen világában. Mennyire lennének képesek az önellátásra, tudnak-e a cél érdekében tartósan együttműködni, milyen folyamatok játszódnak le a közösségben?

A Bázis kialakításához sem volt nehéz megtalálni az ideális helyszínt: az afrikai ország kormánya kevesebbért is rendelkezésre bocsátotta volna a sivatag szélén lévő kráter-szerű mélyedést. Technikailag a búra kialakítása volt a legbonyolultabb, ami a teljes elzártságot volt hivatott megteremteni. A védő-taszító mező generálása már rég nem volt megvalósíthatatlan, bár a találmányt gondosan titkolták a média és így az átlagemberek elől, ugyanakkor a mező folyamatos stabil fenntartásához szükséges hatalmas mennyiségű energiát nem volt könnyű az adott helyen biztosítani.

Több sikertelen próbálkozás után eljött a nap, amikor a gondosan altatott jelölteket bejuttatták a Bázisra. Senki nem gondolta, hogy már az ötödik hónapban ki kell valakit hozni. A spanyol lány testvéréről derült ki, hogy súlyos beteg, csak az ikerhúga által adott csontvelő menthette meg. Hontát késő este a szállásul szolgáló üvegszálas épületben kereste meg a központ erre kiképzett pszichológusa, gondosan ügyelve arra, hogy látogatására ne derüljön fény. A beavatkozást kint nagy veszekedés előzte meg, többen arra szavaztak volna, hogy a kísérletet nem szabad megszakítani, de egy ember – talán megelőzhető – haláláért senki nem akarta vállalni a felelősséget. A lánynak elmondták a tényeket, és korrekt módon felajánlották neki a nyom nélküli távozás lehetőségét. Egy másodpercig sem habozott!

Gábort már több mint egy év után kellett kihozni. A fiatal férfi – a sok teszt és vizsgálat ellenére – nem bírta lelkileg a szeretteitől való távollétet, és bár ezt társai még nem ismerték fel, kívülről figyelve egyértelművé vált, hogy kezd ön- és közveszélyessé válni.

Ez után sokáig nem volt szükség „menekítésre”. Mindenki tette a dolgát, úgy tűnt, akár évtizedekig képesek lennének önellátó módon fenntartani a Bázis életét.

Nem is a létszükségletek miatt kezdtek el fogyni. A lélek magányossága, a honvágy, a monotonitás lassan őrölte fel az idegeiket. Minden kiemelést komoly viták kísértek, de mindig volt indok, hol egy közeli hozzátartozó halála, hol egy súlyos betegség, hol csak a résztvevő mentális állapota. Ahogy fogytak a Bázis lakói, egyre könnyebben és könnyebben hozták ki a következő embert.

Zsuzsa esetében már fel sem merült az, hogy a sorsára hagyják, és ezt követően végképp feladták a kísérlet alapcélját: modellezni azt, hogy mit tenne, – mit tudna tenni – ennyi összezárt ember a túlélésért.

Ezért is volt meglepő, hogy több mint négy és fél év után, Ádám távozását követően a vezetőség ragaszkodott az „utolsó túlélő”, Erika maradásához. Megfigyelni a magányos lány harcát, ez már nem az a feladat volt, amire a Küldetés kezdetekor szerződtünk! Egyre többen követelték, hogy szakítsák félbe a kísérletet, hozzák ki a lelkileg kimerült lányt, de hiába.

És most mégis itt fekszik egy hordágyon, eszméletlenül, fájdalomcsillapítóktól és a sokktól kábultan.

május 27.

A karomon és az oldalamon lévő vörös folt valószínűleg örökre emlékeztetni fog az áramütésre. Arra a balesetre, amibe majdnem belehaltam, és ami mégis talán az életemet mentette meg. Ha ez nem történik, ki tudja, meddig hagytak volna a Bázison…

A kórházban vártak a társaim, szinte mindenki ott volt. Napokig nem tudtam felfogni a valóságot. Azt, hogy a Földön vagyunk, azt, hogy mindenki él, azt hogy…

Senkire nem tudok haragudni, és mégis ugyanazt a jeges hideg szorítást érzem magamban, mint bent, egyedül. Nem akarok beszélgetni, nem érzek szeretetet, akárhány ismerős van mellettem, csak egy érzés marad meg bennem: a magány.

A hosszú távú űrutazások és idegen bolygókon létesítendő önálló telepek gondolatát a Tanács – további kutatások eredményéig – elvetette.