A nevem Jenő. Valamikor pénzügyminiszter voltam. Most háziállat vagyok.

Gazdám, a nagy Ovalion méretes ketrecet biztosított számomra. Ovalion a megtestesült felsőbbrendűség. Ovalion vigyáz rám.

Ő tanított meg arra, hogy mi az emberi faj valódi rendeltetése.

Kinyitottam a szemem és a kéken izzó rácsokon át rápillantottam a vékony, magas lényekre. Rózsaszín bőrük volt, és kezükön-lábukon csápok tekeregtek. Kidülledt szemükkel érdeklődve mustráltak.

Minden szavukat értettem. Amikor hónapokkal ezelőtt a nagy hajóval elhoztak minket a bolygójukra, a fejünkbe töltötték a nyelvüket egy különös fémsisakkal.

−  Milyen aranyos emberke! – búgott az egyikük. – Mennyiért vetted?

−  Ötvenért – felelte Ovalion, és csápjait spirálisan tekergette. Szinte nem is figyelt.

−  Nem túl sok érte? – aggodalmaskodott beszélgetőtársa.

−  Dehogy. Nagyon jól tud szórakoztatni. Mindig jót nevetünk amikor produkálja magát – Ovalion ásított.

−  Jópofa háziállat lehet – mondta a vendég. – Biztos örül egy törődő gazdának.

Az volt az érzésem, hogy jó benyomást akar tenni a ház urára. Ez a vendég mindenhova követte őt, bárhova sétált.

−  Jó dolga van, az biztos – értett egyet a gazda. Úgy tűnt, számára is dicséret, ha a háziállatáról szépeket mondanak.

A zavrilok meg vannak győződve róla, hogy törődnek velünk. Ebben a kolóniában a zavrilok nem eszik meg a fehérbőrű embereket, úgyhogy ebben – mint mindenben – igazuk is van.

Ugráltam egy picit, hogy jó benyomást tegyek az idegenre, és bemutassam, hogyan viselkedik egy igazi háziállat. Gazdám erre elégedetten kihúzta magát, és a vendégre sandított.

−  Na?

Egykor még elhomályosította a látásom az emberi gőg, de bizony én is tanulok a hibáimból. Miután kezelésbe vettek az igazság pálcáival, a múlt hazugságai elmosódtak az agyamban. A pálcák végén villogó apró villámok piros pöttyöket hagytak a bőrömön és én már tudtam, hogy nekik van igazuk.

−  Ugye majd adsz valami táplálékot, Ovalion? – kérdezte a vendég, és reménykedve szimatolt hosszú orrnyílásaival.

−  Gyere, az asszony elkészítette a fűszeres emberhúst!

−  És milyen fajtát?

−  Sötétbőrűt. Pazar illatú, ha mondom!

Figyeltem az izzó rácson át, ahogy a magas fémasztal mellé ülnek. Fölöttük egy vibráló fehérfényű gömb biztosította a világosságot. A levegőben lebegett és lassan mozgolódott ide-oda, amitől az árnyékok sosem maradtak egy helyben. A fém falakon lévő szenzorokon kihúnyt az éjjeli világítás.

Egy harmadik zavril jött be a helyiségbe, gazdám asszonya. Egy nagy tálcán felszolgálta a barna lábszárat. Láttam a megpirult húst és a szürke csontot, ami enyhén kiállt belőle.

−  De jó, sötétbőrű! – lelkendezett a vendég.

−  Mert azoknak van a legjobb illata! – mondta a gazda.

−  Méghogy a sötétbőrű embereknek van a legfinomabb illata! – a zavril asszony csápjai hevesen hullámoztak. Gyakran lehetett nála látni ilyen érzelemváltozást. – Pont olyan a szaguk mint az ürüléknek! Még jó, hogy sütés közben működik a szaglezárás. Bezzeg a szűkszeműek húsa! Miért nem akarsz soha olyat enni?

Ezek a zavrilok mindig az emberek illatáról beszéltek. Talán olyan dolgokat is megéreztek az orrukkal amiket mi nem. De az is lehet, hogy metaforákban beszéltek. Minden bőrszínhez társítottak egy illatot.

−  Szűkszeműek, szűkszeműek! – harsogott a gazda, miközben egy zöld turhagombócot köpött a padlóra. – Jó, hogy azt nem mondod, hogy fehérbőrű húst szeretsz.

−  Nem vagyok én fellob – kiáltott fel a zavril asszony, és félreállt a takarítórobot útjából – a fellob kolónián élő zavrilok barbárok, amiért megeszik a fehérbőrű házi kedvenceket. De ha már választani lehet barna és szűkszemű közül, akkor a szűkszeműek húsát választom.

A vendég halkan kuruttyolt.

−  Akármit is szeret, drága asszonyság, ezt szép pirosra megsütötte.

Egykor az iskolában azt tanultam, hogy Jenő áll a tápláléklánc csúcsán. Akkor szerettem meg a természetet, mert a nevében kihasználhattam a gyengébbeket, és elvehettem a pénzüket. Most boldog vagyok, hogy elismerhetem a zavrilok felsőbbrendűségét. A zavrilok hatalmasabbak nálam. És én mindig is hittem a hatalomban.

A hús foszlósra sült. Egy éles késsel lenyeszetelték a körmöket. Tekintetemet elfordítottam, hogy ne lássam a felsőbbrendűek dicső étkezését. Nem néztem, mégis korogni kezdett a gyomrom, amikor mélyet szippantottam az illatából.

Szerencsére kegyesek voltak, mert amint végeztek az ebéddel, a maradék húst csonttal együtt bedugták a rácsok között. Azonnal rávetettem magam az ételre, és nagy elánnal harapdáltam le a csontról a csüngő izomrostokat. Szám szélén kicsorgott a nyál.

A mellettem lévő ketrecben okádtak. Már el is felejtettem, hogy van szomszédos ketrec, annyira csak a felsőbbrendűeket figyeltem. Most megnéztem magamnak a férfit, akit tegnap hoztak be. Felsőtestén pöttyös volt a bőr. Most is a koszos szakadt nadrágját gyűrögette, és sírt, mint egy gyerek.

−  Maga egy undorító alak! – kiabált át a rácsokon nekem. – Hogy tud így lealacsonyodni?

−  Dögölj meg! – vetettem oda, és újra a csont fölé hajoltam.

−  Ma nem kapsz kaját, te szaros! – állt meg a pökhendi alak ketrece mellett a gazda – Majd az éhezéstől megtanulod, hogy kell viselkedni egy állatnak! Törd le a büszkeséged, vagy én töröm le!

−  Ezt nem tehetik! – rimánkodott – Ember vagyok, nem valami állat.

−  Az ember egy állat – szögezte le a gazdám – A legfinomabb állat. Örülj, hogy titeket, fehérbőrűeket nem eszünk meg! Pedig a mindenható Unslukk kezünkbe adta valamennyi  fajt, hogy győzedelmeskedjünk fölöttük, és tápláljuk magunkat húsukkal. Ez a természet rendje.

−  Ember vagyok, nem állat! – ismételte újra meg újra, mintha nem fogta volna föl gazdám szavainak igazságát.

−  Ne rinyálj! – kiabáltam rá. – Háziállat vagy, viselkedj úgy!

Az idegrendszere hamar felmondta a szolgálatot. Talán már jó ideje éhezett és gőgösködött, mert hamarosan üvöltött és tombolt. Többször a rácsnak rohant, és követelte, hogy engedjék ki. Végül összeesett, és úgy maradt. Az izzó fémtől nemcsak betört az orra, hanem égett csíkok is maradtak a bőrén. A levegőben enyhe bőrszag terjengett.

Figyeltem, ahogy a gazda felemeli a csápjaival az ernyedt testet és elviszi magával. Hogy hova, azt azóta se tudtam meg.

−  Ovalion jó gazda – mondogattam magamban remegő hangon. – A zavril gazdám vigyáz rám. – Könnyes szemeimet megtöröltem egy piszkos rongyban. A régi ruhámból téptem le, hogy borogatást tehessek a térdemre ami megzúzódott ugrándozás közben – Jenő jó háziállat… Ovalion kedvébe jár. Ovalion jó gazda – mondogattam.

Most nem volt senki aki átkiabált volna a rácsokon, hogy fejezzem be a monológom ismételgetését. Előre-hátra billegtem talpamon a térdemet átkulcsolva, és mantráztam a szent szöveget.

−  Milyen kezes jószágod van – mondta a vendég nem messze tőlem. Benyújtotta az egyik csápját, és megtépázta a hajamat. A maga módján barátságos mozdulat volt.

Már néhány hajhagymával kevesebb volt a fejemen, amikor a nagy Ovalion elvitt sétálni. Valami embervizsgálónak akart megmutatni. Nyakamra csukta a póráz nélküli fém nyakörvet, és a fénygömböktől vibráló széles folyosón át kivitt az épületből.

A zavrilok mindent fémből csináltak. A palotaszerű házakat, az utakat, amelyek pókhálókat alkotva szőtték át a várost, és azt a sok száz fémkagylót amely ott repkedett a levegőben közel és távol. Mindenhol rózsaszín csápos alakok töltötték meg az utcákat. Az arcuk és viselkedésük szinte egyformának tűnt. Mindegyik az utat nézte maga előtt, akárcsak valamikor az emberek a Földön.

−  Na futás! – legyintett meg csápjaival Ovalion, amikor kiértünk a közeli térre.

Én örültem a szabad levegőnek. Rohanás közben hangosan kongott a fém ösvény a lépteim alatt. A padokon ücsörgő zavrilok kuruttyoltak, ahogy rám, a gyarló háziállatra néztek.

Éreztem, hogy minden tagom élni kezd. Eddig egészen eltespedtem a ketrecben. Hájas tagjaim lötyögtek.

Megálltam a tér szélén, ahol egy nagy űrhajóleszálló terpeszkedett. A szél megérintette a bőrömet. Mélyen beszívtam a fák illatát, amelyek a Földet juttatták eszembe ahonnan pár hónapja elhoztak. Zokogva dicsőítettem gazdámat, aki kiszabadított mély tudatlanságomból amelyben régen éltem. Még hogy pénzügyminiszter! Kinek is képzeltem magam!

Láttam a hirdetést az egyik épület tetején, miszerint emberhúsos mártás kapható ott. Talán egyszer az én gazdám is eszik ilyet, és odaadja a maradékát. A gazdám tudja, hogy Jenő szeret enni.

Az égen megjelent egy nagytestű űrhajó. Amolyan legyező alakú. Az apró siklók nagy ívben kikerülték ahogy közelített a térszéli leszállópályához. Nagy fémcsengésssel és enyhe földremegéssel járt, ahogy landolt. Tiszteletet parancsolt.

Hangos sistergés kíséretében kicsapódott az ajtó, majd rámpa ereszkedett alá. Néhány zavril nyomában sötétbőrű emberek lépdeltek le rajta libasorban. Férfiak, nők, gyerekek. Olyan soványak voltak, hogy bordáik szinte átdöfték kipöttyözött bőrüket. Nyakukon elektromos fémpánt. Tudtam, hogy nagyjából pár hétig voltak a hajón és ez még nem győzte meg őket az igazságról. Na majd itt szembesülnek vele.

Abba az épületbe terelték őket, amelyen a hirdetés díszelgett.

−  Ilyen állapotban nem lehet őket feldolgozni – vélte a közelemben az egyik zavril, akinek csápjai összetekeredtek a mellette ülő csápjaival.

−  Először felhizlalják őket, és csak azután indítják be a filézőgépet – nyugtatta meg a mellette ülő pocakos alak.

−  Te mindent tudsz, édes szerelmem! – A vékonyabbik zavril odabújt társához, és csápjaik gyengéden cirógatták egymást.

−  Ahogy ezt mondod, ugrándozik lelkem örömében.

−  Szeretnék veled elmenni oda, ahol nem állnak házak és nem suhannak siklók. Oda szeretnék veled menni, ahol ég és föld összeér. Ott leülnénk kettesben egy kis asztalkához és én megterítenék neked. Hoznék emberhúsos mártást is, mert szeretem nézni, ahogy eszel.

−  Szeretlek! – búgta a pocakos zavril – Jobb asszonyt nem is kívánhatnék.

Könnyeim törölgettem, mert meghatódtam az iménti jelenettől. Bárcsak gazdám és az asszonya is ilyen szépen beszélne egymással! De biztos jó okuk van mindenre. A felsőbbrendűek mindig jobban tudják.

Amikor már eleget futkostam, a nagy Ovalion intett a kezével, hogy menjek utána.

Bánatosan néztem vissza a táblára ami az emberhúsos mártást hirdette, és nyalogattam a számat. Reméltem, hogy szerez nekem táplálékot. Amikor viszont láttam, hog a gazda a másik irányba megy, utána loholtam.

−  Beugrunk az embervizsgálóhoz – jelentette ki.

Percekig caplattam lehajtott fejjel, és nem akartam belenézni a szembejövő zavrilok szemébe. Egyszer majdnem beleütköztem valamelyikbe, de a gazda csápjai elkaptak és odébblöktek.

Megérkeztünk. A homályos előcsarnokot kékes ketrecrácsok világították meg. A ketrecekben gubbasztó alakok szótlanul meredtek ránk. Ahogy a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, nagy vonalakban meg tudtam tippelni, hogyan néznek ki.

−  Unslukk hozta magát ide! – szólította meg Ovaliont az embervizsgáló, miután kilépett az oldalsó ajtón – egy kis türelmet kérnék, csak épp egy fedeztetést akartam megcsinálni.

−  Csak nyugodtan – mondta a gazdám.

Az embervizsgáló kinyitotta az egyik ketrec ajtaját, és egy lesoványodott nőt rángatott ki onnan. Ez a példány mocskos volt, és csak egy szakadozott ruha volt rajta. Arcára ráfagyott a rémület, ahogy megértette, mi következik

−  Nem, nem, – sikoltott – nem akarom!

−  Embergyereket akarok! – Az embervizsgáló megnyomta az övén lévő gombot, mire a fém nyakörv sípolni kezdett, és a nő a földre rogyott. Már erő sem volt a lábában, csak szánalmasan vonszolta magát.

Egy pillanat sem telt el, és bezuhant egy másik ketrecbe, ahol új rabtársa várta, egy félmeztelen férfi. Épp szőrös mellkasába törölte az evés után ottmaradt emberzsírt és széles vigyor ömlött szét az arcán. Ahogy felállt, arcán kéjes sóvárgást véltem felfedezni. Lassú léptekkel közeledett a nőhöz, aki sikoltozva kapaszkodott a rácsba és könyörgött, hogy engedjék ki.

A többi ketrecben is megvadultak az állatok. Mind az embervizsgáló magasztos személyét gyalázták.

A ház ura kivezette Ovaliont az oldalsó ajtón, és én felkavarodott lélekkel iszkoltam utánuk.

Elpityeredtem.

Egy darabig még eljutottak hozzám a hangok, de aztán bevezettek egy gépekkel teli helyiségbe, és én megnyugodva másztam föl a fehér anyaggal lefedett fémasztalra.

−  Milyen szép fehér kan – dicsért meg az embervizsgáló, és egy kétágú villához hasonlító szerkezetet vett elő. Nem sokkal a bőröm fölött mozgatta, és ettől gép hangosan csipogni kezdett.

−  Mit gondol, alkalmas lehet az emberparádéhoz?

−  A testtömege kissé magasabb, de a szíve bírni fogja.

−  Remek. A megtermettebb példányokat jobban szeretik a nézők.

−  Úgy is van – helyeselt az embervizsgáló. – Parancsol még valamit?

−  Igen, szükségem lenne egy repülő szállítóládára.

Klausztrofóbiás voltam egész életemben. Ahogy meghallottam, hogy mit keres a gazda, felvillantak az előző szállítás emlékei, és a bennem lévő gondolatok egy pillanat alatt kikapcsoltak. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.

−  Ovalion jó gazda – vihogtam bólogatva –, Ovalion vigyáz Jenőre. Vigyáz Jenőre…

−  Jól van már, hallgass – torkolt le a gazdi, és a sötét láda ajtaját kinyitotta – befelé!

A láda oldalára csőszerű hajtóműveket szereltek. Igazán szép láda volt. A zavrilok jósága és kegyelme megmutatkozott abban, hogy elfértem benne. Pontosan annyi hely volt, amennyire szükségem volt. Csak a lábaimat kellett a mellkasomhoz húzni.

Az ajtó bezárult mögöttem és sötétség borult rám. Éreztem, ahogy a bőrömhöz passzírozódik a hűvös fém, és hüppögésemet felerősítik a közeli falak. Tudtam, hogy a zavrilok fenséges hatalma bárkit elérzékenyítene, így nem szégyelltem magam a sírás miatt.

Ketten voltunk a ládában: én és a hódolatom. Ostoba vergődésem mintha víz alá került volna. Valami bennem azt akarta, hogy végleg megfulladjon. Nem akartam több gondolatot és érzést, csak a gazdám elégedett arcát látni.

−  Ovalion jó gazda – mondtam ismét. – vigyáz Jenőre. Vigyáz a háziállatára.

Nem tudtam, mennyi idő telt el. Az idő képlékeny fogalom a ládában. A gazda megmutatta, milyen kis porszem a Jenő és mekkora az örökkévalóság.

Hangtalanul suhantam valahova. És a suhanásból nem láttam semmit, mert a láda falai arra késztettek, hogy inkább magamba nézzek a saját ürességembe.

Távoli hangok jutottak el fülemig. Hogy álom vagy valóság? Ki tudja. Mintha a feleségem beszélt volna… vagy a gyerekem? Hagytam, hogy megfakuljanak a múlt hazugságai. Nekem nincs gyerekem és feleségem. A gazda a családom.

Újra meg újra kifejezésre juttattam és bizonygattam érzéseimet a gazda iránt. Még akkor is ezt csináltam, amikor az ajtó kinyílt és friss szellő érintette a talpamat.

Talán azonnal kiugrok, ha elhiszem, hogy igaz. Így azonban erősen a falaknak nyomtam kezem-lábam, és nem akartam tudomást venni arról, hogy hova mehetnék a dobozomból.

Két zavril húzott ki onnan. Horzsolt csupasz testemet nemsokára selymes fűszálak erdeje ölelte körül.

−  Jenő fűben fekszik – gügyögtem.

−  Kelsz fel de rögtön! – dörrent rám a gazda.

Ijedten engedelmeskedtem, feledve gyengeséget és gyönyört. Bocsánatkérően lehajtottam a fejem, de már senki nem figyelt rám.

Ahogy végre körbe mertem nézni, egy zöldellő rét tárult a szemem elé; olyan volt, mint egy álom. Két oldalán zavrilok sorakoztak hosszan kihelyezett kordonok mögött. Ezek a kordonok persze nem izzottak kékesen, de a terület szélén tartották a látogatókat.

Középen háziállatok gyülekeztek. Már messziről látszott, hogy egy valamiben hasonlítanak Jenőre: mind tudták magukról, hogy háziállatok.

Amikor a lebegő hangszórók elhelyezkedtek, és a bemondó köszöntötte a vendégeket, mi felsorakoztunk egy vonal mögött.

−  Hajrá, Jenőke! – kiabált a gazda a kordon mögül.

Az emberparádéban minden érzésünk a felszínre került. Futottunk az emberhúsért egymást is földre tiporva. Ordítottunk és acsarkodtunk. Ugráltunk és verekedtünk, vagy csináltuk, ami éppen a feladat volt. Vérző sebeinkkel mit sem törődve próbáltuk büszkévé tenni a gazdáinkat.

Egyszer épp egy bedobott húsdarabot kaptam el, amikor hátulról fellöktek és a szám tele lett földdel meg némi fűvel. Egy békafejű alak próbálta kicsavarni a kezemből a zsákmányt. Ahogy valamennyit le tudott szakítani az enyémből, azon nyomban behabzsolta.

Lábdobogással és kuruttyolással jelezte tetszését a közönség. Aztán a békafejű bemosott egyet és én elaléltan visszaomlottam a fölre. Sajnos a maradék is az övé lett, amit a markomban szorongattam.

Ahogy kinyitottam a szemem, egy embervizsgáló hajolt fölém.

−  Maradandó károsodás nincs – jelentette ki és otthagyott a gazdával.

A parádénak már vége volt, ki-ki a maga gazdájához rohant. Megláttam a békafejűt, ahogy a kezéről nyalogatta a zsírt, miközben a gazdája elégedetten paskolta a csápjaival. Ezt a békafejűt őszintén meg tudtam volna fojtani!

−  Gyenge vagy – jelentette ki Ovalion. Rózsaszín arca és szája gyűrött lett a haragtól – Ha többet futkostál volna a ketrecedben, most nem lenne baj. De nehogy azt hidd, hogy még egyszer elküldelek, mert csak szégyent hozol rám! Most pedig mars vissza a ládába!

Szomorúan kullogtam vissza, és hagytam, hogy megint rámcsukják az ajtót.

Nem tudom, miként élte túl ezt az utazást gyenge testem, de amikor ismét a ketrecben ültem véresen, mocskosan és kimerülve, már a bedobott csonttal se akartam játszani. Inkább hallgattam a felsőbbrendűek beszélgetését.

−  Hol találkoztatok?

−  Az emberparádén.

−  És mikor érkezik?

−  Hamarosan – felelte a gazdám.

−  Gondolom, közölted vele, hogy nem engedünk a kérésének!

−  Naná! – mordult fel a gazda. – Hülyének nézel, asszony!?

−  De hát akkor miért jön ide mégis?

−  Ő a fellob vezető! Most mondjam neki, hogy máshova tolja a ronda pofáját?

−  Ki nem állhatom a fellobokat meg az egész kifacsarodott ízlésüket – fakadt ki az asszony. – Olyan, mintha nem is zavrilok lennének.

−  Én tudom, de van sok pénze, és jól jön egy ilyen kapcsolat a családnak. Ritka alkalom, hogy itt van a bolygónkon.

−  Jól van már, én is tudom! Nem fogok miatta hisztériát csapni, csak tereld ki minél gyorsabban!

−  Köszönöm, asszony!

A helyiséget egy harsonaszerű hang rázta meg. Én nagyot ugrottam, de a felsőbbrendűek nyugodtak maradtak. A gazda kiment a hosszú folyosóra, hogy beengedje a csengetőt.

A gazda mögött egy olyan zavrilt láttam meg, aki kétszer szélesebb volt nála. Rózsaszín csápjai végén fém hegyeket viselt. Ahogy tudtam, ez a rangjelzés a zavriloknál. Szinte gondolni se mertem arra, hogy azokat a tüskéket mi mindenre lehet használni. Az egész megjelenése tiszteletet parancsolt.

−  Üdvözlet a családnak – csápjait lustán begörbítette, amit valamiféle meghajlásnak fogtam fel.

−  Unslukk hozta magát ide, fellobok vezére! – kiáltott a gazdám és ő is begörbítette a csápjait.

−  Unslukk hozta – mondta a zavril asszony is. Sikerült visszafojtani az ingerültségét, de zord arckifejezése elárulta valódi érzelmeit.

−  Tudja miért jöttem, igaz?

−  Igen – felelte a gazda – Mi lenne, ha leülne az asztalhoz?

−  Jó, de nem maradok sokáig – A fellob félrelökte a kinézett szék elől a gazdát és kényelmesen leült.

−  És miben lehetünk szolgálatára? – kérdezte a gazda, miután visszanyerte egyensúlyát. Figyelmeztetőn legyintett az asszony felé, hogy inkább ne tegye szóvá a dolgot.

−  Az üzletet szeretném nyélbe ütni – mondta csápjait dörzsölgetve a fellob vezető. Felém fordította ijesztő szemét ami még zavril mértékkel is furcsa lehetett. Azon gondolkodtam, melyik szó illik erre a szemre. „Kiddülledt”? „Kigúvadt”? „Gülüszem”? De mivel mégiscsak zavrilról volt szó és ezek a szavak tiszteletlenül csengettek volna, ezért magamban a „domború” szót választottam.

−  Már mondtam magának, hogy nem szeretném eladni.

−  Ahogy megéreztem az illatát az emberparádén, azóta nem tudok ellenállni a csábításnak – a szívdobogásom szaporább lett.

−  Nem adom el – ismételte magát a gazda.

−  Rendkívül magas árat ajánlottam fel.

−  Eleve ötvenért vettem. Gondolja, hogy megszabadulnék egy ilyen szórakoztató háziállattól?

Magamban egyetértettem a gazdával. Küldje csak el azt a fellobot, és hadd maradjak ebben a biztonságos ketrecben! Éreztem, hogy a tagjaim remegnek a félelemtől.

−  A fellobok vezérét nem lehet visszautasítani – emelte fel a hangját a méretes zavril – Van pénzem, és nekem pont ez a különös illatú hús kell.

−  Ugyan, nincs annyi pénze!

−  Kétszázat ajánlok érte. Vagy eladja, vagy nagyon dühös leszek.

−  Kétszáz! – suttogta a gazda elképedve. – Hajlandó lenne kétszázat adni, csak hogy egy jót ehessen?

−  Úgy van.

−  És magasabb árat nem is fizetne? – A gazda hangjában reménykedést véltem felfedezni, és ez nagyon megijesztett.

−  Nem. Kétszáz és punktum.

−  Erre mit is mondhatnék…

−  Nagyon finom íze lehet! – nyalta meg szája szélét a zavril vezető, és élvezettel kuruttyolt egyet. – Itt és most megkapja a pénzt, ha kifilézi nekem.

Ahogy a filézés szó elhangzott, végre hajlandó voltam felfogni, miről beszélnek.

−  Hagyjanak, hagyjanak! – kiabáltam – Nem jó a húsom. Gazdám, csodálatos gazdám, védjen meg, jó háziállat leszek mindig!

A ketrec végébe húzódtam és kezem-lábam remegett.

−  Sajnálom, Jenőke – nézett rám Ovalion –, kétszázért a saját anyámat is eladnám – a fellobra nézett. – A magáé.

Visítani kezdtem. Le se lehetett volna fogni, úgy rohangáltam. De nem én voltam az egyetlen, akinek nem tetszett az események alakulása.

−  Tessék? – hördült fel az asszony. – Nem ezt beszéltük meg!

−  Maradj már! – reccsent rá a gazda. – Eladjuk. Kétszázat ad… gondolj csak bele, mennyi az!

−  Jó, hát… ha tényleg kifizeti most, akkor lehet – bizonytalanodott el az asszony.

−  Ovalion jó gazda… Ovalion jó gazda – üvöltöttem. – Megkönyörül rajtam. Tudom, hogy vigyáz Jenőkére.

−  Akkor itt van kétszáz – számolta ki a csillogó hatszögeket gazdám tenyerébe a fellob.

−  Az asszony elviszi a szomszéd helyiségbe a filézőgéphez, utána megkapja az állat húsát. Annyi kijön belőle, hogy tíz napig is jóllakik vele.

−  Öröm volt üzletelni magukkal! – mondta a fellob és csodálkozva pillantott rám amikor félelmemben nekirohantam az izzó rácsnak – Úgy látom a ketrec elősüti nekünk. – A fellob vezér ismét kuruttyolt jókedvében.

Szinte a fájdalmat sem éreztem, csak kántáltam ugyanazokat a dolgokat. A nagy Ovalion viszont rám se nézett, inkább elindult kifelé a házból. Hiába sikítottam, felsőbbrendű füle meg se hallotta.

−  Tudom, hogy nem voltam jó háziállat – sírtam. – Tudom, hogy hibáztam az emberparádén, de könyörgök, hagyják meg az életemet. Csak az van nekem.

A ketrec ajtaja kinyílt, és a zavril asszony belépett. Próbáltam kifutni mellette, de a csápjai elől nem menekülhettem. Úgy a földhöz vágott, hogy azt hittem, eltörött a gerincem. Keservesen nyöszörögtem.

Egy fém nyakörvet tettek rám, és amikor újra megpróbáltam elmenekülni, a szerkezet sípolni kezdett és éles elekromos fájdalom hasított a testembe. Hirtelen elernyedtek az izmaim és megszűnt az akaratom. Félkábán támolyogtam, ahogy a zavril asszony átvezetett a szomszéd helyiségbe a filézőgéphez.

−  Mindjárt készen lesz – ígérte a fellob vezetőnek, aki úgy döntött, hogy inkább nem kísér be minket. – Az apró csontokat is kiszedjem?

−  Legyen kedves – mosolygott a fellob.

−  Ahogy óhajtja, uram.

Sikítottam.

A filézőgépnek alapvetően lágy és andalító hangja volt. Néha csattant egyet. Profi gépezet volt, valódi mestermunka. Mérete akkora, hogy a fél szobát betöltötte.

Kimeredt szemmel bámultam a széles tölcsért, amely a gép sötétjébe vezetett. Oldalt volt egy kivezetőnyílása is meg egy adagolótálca, amire ránézve rögtön kijött a gyomrom tartalma.

Igyekeztem, hogy nyitva maradjon a szemem, és elbírjanak a lábaim. Azonban felesleges volt amiatt aggódni, hogy meg tudok-e állni, mivel a csápok megfogtak, és a tölcsérhez emeltek. Elborította az agyamat a rettegés köde.

Még nem értem be a gépbe. A tölcsérben voltam, a zavril asszony folyamatosan tuszkolt beljebb. Próbáltam ellenállni, de tudtam, hogy nem vagyok elég erős hozzá. A fémre vöröses cseppek hullottak. Vért izzadtam. Hallottam, hogy erős stresszhelyzetben előfordul ilyesmi, de most nem értettem, mi történik. Szemeim szorosan behunytam és vártam a fájdalmat.

És ekkor meghallottam a legcsodálatosabb mondatot, amit életemben hallottam.

−  Állítsd le, asszony!

A búgás néhány másodperc múlva abbamaradt. Pont, amikor már majdnem elkapott a gépből kinyúló fémkar. Istenítve a hatalmas Ovaliont előkúsztam a tölcsérből s minden ízemben reszkettem. Nem bírtam tartani magam, hisz szaporán verdeső szívem elgyengült. A szögecses fémpadlóra estem.

−  Megegyeztünk a fellob vezérrel, hogy inkább másik kettőt vinne el a pénzéért – jelentette be a gazdám – Kinyitottam neki a hátsó ajtót, és jobban érezte az illatukat.

−  A rohadék! – morgott az asszony. – Eddig is kitalálhatta volna!

A csönd, ami kitöltötte a lelkem, a nyugalom mélységes csöndje volt. Tudtam, hogy mostantól még erősebben hiszek a zavrilok felsőbbrendűségében.

−  Ovalion jó gazda – ismételgettem elfúló hangon a mantrámat. – Ovalion vigyáz Jenőkére…

Valahonnan az udvarról két kevésbé kedvelt fehérbőrűt rángatott be a vezér. Sikolyaikat szinte nem is hallottam.

Erőtlenül csúsztam a zavrilok mögött, és sírtam. Éreztem, hogy a gazda szeret.