I.

Az nem volt kérdés, hogy túl a hetvenen, a rossz ízületeikkel nem fognak nekiállni sírt ásni, így maradt a tűz. Virgil a keze munkájával, Mohikán pedig egy kanna benzinnel meg néhány keresetlen szóval járult hozzá az őrnagy végtisztességéhez, és ők ketten alkották a gyászoló közönséget is.  Virgilnek volt elég tapasztalata a máglyarakásban: leszámítva azt a fél tucat szerencsétlent, akik elevenen égtek meg a szálló épületében, meg azt a két Korcsot, akinek egyszerűen nyoma veszett a Bükkben, a város környékén minden Túlélőről ő gondoskodott az elmúlt tíz évben.

Hajnalban látott neki, hogy még a rekkenő hőség beköszönte előtt végezzen, s közvetlenül a Hámori-tó partján tornyozta fel a fahasábokat. Alaposan leizzadtak, mire sikerült rá felszuszakolni a megboldogultat, mert az őrnagy hájas, pókhasú ember volt. Virgil megszenvedett már azzal is, hogy valahogy ráerőszakolja a réges-rég kihízott tiszti uniformisát, s a végén Mohikán rosszalló tekintetétől kísérve  felhasította a zubbony hátát, hogy elől össze tudja gombolni. Így fektették bele abba az ócska talicskába, amivel aztán a bungalójától a máglyához tolták. Miután minden előkészülettel végeztek árnyékba vonultak és borozgatva várták, hogy beesteledjen és alágyújthassanak.

– Sosem kedveltem igazán – kezdte Mohikán. –  Egyszer majdnem meglőtt azzal az átkozott puskájával, mert azt hitte, vaddisznó vagyok, és utána még neki állt feljebb. Örömét lelte a gyilkolászásban, és elvárta, hogy tátott szájjal hallgassa az ember, ha a régi időkről mesélt.  Hiú volt, unalmas, és goromba, mint egy pokróc, de meg kell adni, volt érzéke a szarvaspörkölthöz. Szépen szavalt, és nevetett eleget kettőnk helyett is. Hiányozni fog.

– Ámen. – Rövidnadrágban álltak a magasra csapó lángnyelvek mellett, mint két ősz bráhmin: hajuk-szakálluk nem látott ollót azóta, hogy három tavasszal ezelőtt elégették az utolsó nőt.

A tort Virgil menedékének a tetején ülték meg, hogy ne legyen gondjuk a macskákkal. Közel jártak a teliholdhoz, és a felhők is elmaradtak az égboltról: a tetőről egyformán jó kilátás nyílt a tó vizének tükrére, és a szálló üszkös falaira is.

A napok, hónapok, évek jobbára egymásba folytak, de Virgil élénken emlékezett arra az éjszakára. Ehhez mi kevesek leszünk – a szesztől bűzlő őrnagy csak ennyit mondott, amikor ráverte a bungalója ajtaját, és kirángatta a tornácra. Abban a pillanatban legszívesebben képen törölte volna, de amikor újra szembefordult lángokkal, be kellett látnia, hogy igaza van a vén részegesnek. Dzsoni Bí Gúd azon az estén is Chuck Berryt játszott egész este, mint most: az őrnagy pincéjének hűvöséből kerített pörköltmaradékot kanalazva, meg egy üveg könnyű rizlinget kortyolva nézték, ahogy tűz mindent elemészt. Ha nem jön az a hajnali felhőszakadás, sokkal rosszabb vége is lehetett volna.

– Ha meggondolnád magad, én szívesen látlak – mondta Mohikán, amikor letették a kanalat, és felbontották a harmadik üveg bort. Kapatosak voltak már, és az ősi rituálé szerint ilyenkor jött el az Azelőttről szóló történetek ideje.

– Tessék?

– Úgy értem, ha elszánnád magadat, hogy beköltözöl innen. –  Mohikán a diósgyőri depóban lakott, amit egy szupermarketből alakítottak ki annak idején, amikor a zűrzavar idejét a beletörődés ideje váltotta fel. Akkor még több mint kétezer bódult, makacs lélek élt a városban és környékén, akiket csak megrágni tudott a Láz, de elnyelni nem: elszánt pionírok a végítélet kihalt határvidékén, akik végig akarták csinálni.  Azoknak, akik még ilyen körülmények között sem tudták kiirtani magukból a közösség iránti sóvárgást – ők alkották a többséget – a három városbéli depó szolgált menedékként. Nagy részüket egy szimpla influenzajárvány vitte el nyolc tavasszal ezelőtt, és mostanra Mohikán teljesen magára maradt. Am azt illeti, ide számítva néhány magányos őrültet a régi huszonhatos főút mentén, meg egy kisebb kommunát a Bodrogközben, a megye egész lakosságát legfeljebb három tucat ember alkothatta. – Legkésőbb az esős évszak beköszöntéig, ha rám hallgatsz. –  Az utóbbi időben sokszor szóba hozta a dolgot. Virgil nem akarta kedvét szegni, hagyta, hadd beszéljen, de esze ágában sem volt a saját madárfüttyös vackát olyan civilizációs előnyökért feladni, mint a folyóvíz, meg a saját generátor. Annál is kevésbbé, mert kettőjük közül csak a másiknak volt szüksége valódi társaságra. Most viszont úgy volt tisztességes, hogy közbevágjon – végül is, már több mint egy hete forgatta magában a dolgot, és mindig arra jutott, hogy a nyers őszinteség az egyetlen járható út.

– Elmegyek innen, és ha minden jól megy, nem is jövök vissza. Két vagy három nap múlva, amikor elkészülök.

– Tessék? Hova? Miért?

– Gondolkoztál már rajta, hogy tulajdonképpen milyen keveset tudsz rólam? Úgy értem, az azelőtti életemről?  – fordítva ennek épp az ellenkezője volt igaz, azzal együtt is, hogy Mohikán életrajzát kényelmesen le lehetett olvasni a testét borító rengeteg tetoválásból. Virgil ennyi év után valamennyi darabról meg tudta mondani hogy mikor s milyen indíttatásból keletkezett. Az első darab, a bal combon terjeszkedő tarajos indiánfej például valójában a második volt, és Mohikán első barátnőjének a keresztnevét rejtette. A napszítta, ráncos testen jutott hely minden fontos stációnak: a rockzenekarnak, ahol dobolt; a kórháznak, ahol megmentették az életét, amikor túl magasra szállt valami ócska kínai drog miatt, és ahol a sikeres rehabot követően húsz évig dolgozott, mint mentőápoló;  Sákjamuni Buddhának, akinek meglehetősen sokat köszönhetett ez ügyben;  második feleségének, akit a Láz vitt el, és az egyetlen fiának, aki nyitott gerinccel született, és csak pár napot élt. Mohikán a javíthatatlan fecsegő volt, ő pedig zárkózott, ám roppant figyelmes hallgatóság. Talán ezért is tűrték meg egymást ilyen jól.

– Ha akartál volna, beszéltél volna róla.

– Azt hiszem, most jött el ideje. De ehhez a történethez pálinka kell.

A Nap állásából ítélve már közel jártak a délhez, amikor Mohikán magához tért.  A padlón feküdt, abba a rossz takaróba csavarva, amin rendes körülmények között a Virgilnél élősködő bolhazsákok tanyáztak – kettő most is ott ült vele szemben, rosszindulatú képpel méregették – és borzasztó mód háborgott a gyomra. Próbált odakint könnyíteni magán, de savanyú epénél több nem jött ki belőle, és az előzékenyen a fejéhez készített forrásvíz sem segített sokat. Ami rosszabb, úgy talált rá házigazdájára egy helységgel arrébb, hogy az a szakállát nyírta egy nagy ollóval egy csorba tükör előtt.

– Szóval nem csak rossz vicc volt.  – macskahúgy-szagú, renyhe álma nem hozott enyhülést: a nő, akinek zöld volt a szeme, szabálytalan az orra, és akiről olyan áhítattal beszélt ez a vén hülye, mintha még mindig szaros kölyök volna, követte őt oda is, s éppoly tehetetlen volt vele szemben, mint amikor Anna, vagy – ritkábban – a kicsi Botond látogatta meg. Értetlenség, düh és félelem lüktetett benne egyszerre, és még mindig nem akarta elhinni, hogy igaz.

– Kíváncsi voltam, fogsz-e egyáltalán emlékezni.

– Hogyne emlékeznék! Több mint húsz éve nem hallottam ekkora baromságot. Van ez a vénasszony, akit legalább negyven éve nem láttál…

– Negyvenkét éve, meg az apró.

– Leszarom. Te hetvenhárom múltál, és szakáll nélkül se fogsz egy nappal sem fiatalabbnak tűnni hetvenkettőnél. Ha kicsit is van igazság a földön, éppen úgy és csikorog mindened, mint nekem. Aztán van ez a…

– Laura.

– … ez a némber háromszáz kilométerre innen, aki lehúzott egy életet egy másik férfi mellett, aki még jószerivel ki sem hűlt, és erre te… – Virgil körülbelül erre számított. Akinek magának nincs, nem értheti meg, milyen az, amikor egy efféle rögeszme csontig beissza magát az ember húsába. Ő több mint negyven éve élt együtt a magáéval: olyan mélyre rekkentette, amennyire tudta, de végérvényesen elűzni éppúgy nem állt hatalmában, mint vér nélkül kivájni egy font húst a saját testéből. Idővel megtanult úgy gondolni rá, mintha valami kellemetlen kórság lenne, ami hajlamos időről időre kiújulni, de amibe végső soron nem hal bele az ember. –  Volt idő, amikor majdnem harminc nővel éltem egy fedél alatt. Amikor nem a gyerekeik miatt ríttak, akkor a halálukat várták, de mindjárt másnapra. Nem nőknek való a világvége, nekem elhiheted. Nem tudják értékelni azt, ami jó benne. Ez a te… ideálod sem lehet más mostanra, mint egy lompos, kövér banya.

– Meglehet. – azon az éjszakán, hét nappal ezelőtt Dzsoni Bí alkonyattól pirkadatig Pink Floydot játszott. Jócskán be lehetett tépve, mert két szám között, hisztérikus röhögés kíséretében egész fejezeteket olvasott fel a Jelenések könyvéből (ezt hallgassátok meg, baszdmeg!). Virgil egy idő után elunta, és amikor a High Hopes harangjai elültek a tó néma tükrén, inkább elzárta, és bekapcsolódott a rövidhullámú forgalomba.  A tihanyi állomás gazdája – a szegedi mellett egyébként ez volt a legnépesebb kolónia – pont olyan éjjeli bagoly volt, mint ő, és legalább annyira szerelmes a saját hangjába, mint Mohikán. Virgil gondosan ápolta vele a barátságot, s az ő szemén keresztül leselkedett Laura, meg azután a Másik után, akinek a kedvéért elhagyta őt, és akit előző nap elvitt az ördög. A tihanyi rádiós valamit evett éppen, és teli szájjal, két harapás között kottyantotta el a hírt, aminek hallatán megszédült, és olyan hascsikarás fogta el, mintha magát az Apokalipszis hétfejű, tízszarvú fenevadát készült volna megszülni.  Berúgott, egy fél napot átaludt utána, és amikor újra kitisztult a feje, már nem volt benne kétség. Az őrnagy hirtelen infarktusa és hosszú haldoklása késleltette az indulást, s közben végig azon töprengett, hogyan valljon színt Mohikánnak. Most már tudta, hogy csinálhatta volna okosabban is: körültekintőbben, racionális alapon kellett volna előhozakodni vele. Talán még most sem késő. –  Nem kell hogy megértsd, de szeretném, hogyha elfogadnád. Igazából arra gondoltam, hogy velem is jöhetnél.

– Én ezt nem hallgatom tovább. – Mohikán úgy viharzott ki az ajtón, mint aki meg sem akar állni a depóig, de mivel a slusszkulcsa Virgil zsebében volt, hagyott neki negyedórát. Megetette a macskákat, töltött egy nagy bögre kávét, és azzal sétált utána, le a tópartra.

– Amúgy is beszéltünk arról, hogy lelépünk innen, emberek közé.   –  Mohikán elvette a bögrét, de nem nézett a szemébe. – Nem tudhatjuk, meddig tudunk gondoskodni magunkról.

– Öt percet, vagy öt évet, nem mindegy? Azért vagyunk még mindig életben, mert elfogadjuk a Mostot, és nincs gondunk a Majddal. Én szeretek itt. Itt nőttem fel, itt temettem el anyámat, Annát és a kicsit is. Ha elmész, legalább az enyém lesz az egész.

Két napba telt, mire Virgil mindent elrendezett. Csak a macskáktól, és korlátra támaszkodó,  bronzba öntött költőtől köszönt el, akivel annyi éven át szoktatta együtt a szívét a csendhez, aztán beült a rozsdás, fehér furgonba, és bezötyögött vele a városba.

Mohikán a depó előtt üldögélt a kedvenc foteljában, és szivarozott. Adott egyet Virgilnek is, a többire pedig nem vesztegettek szavakat. Csöndben üldögéltek egymás mellett, és nézték, ahogy a depót körülvevő szürke, élettelen betonkaptárak fürdenek a fényben. A villamossíneket már benőtte a fű, és az enyészet itt-ott megkörnyékezte a lakótömbök alját is, de ezen túl, ha az ember félig lehunyta a szemét, egészen olyan volt, mint egy lusta vasárnap délután Azelőttről.  Csak az olajban sülő rántott hús illata hiányzott.

– Na és mi lesz a macskákkal?

– Nem lehet okuk panaszra. Néhány könyv, meg pár ruhadarab kivételével rájuk hagytam mindent. – letette a szivar csonkját – Ha odaértem, hívlak. A hívójel…

– Figyelni fogom.

–  Hát akkor szevasz – mondta végül Virgil, és ennyibe maradtak.

Mohikán megvárta, amíg a furgon eltűnik a szeme elől, és csak akkor állt fel a fotelból. Elégedett volt magával, amiért ilyen méltósággal állta a sarat, pedig a haragja alig csillapodott valamit, mióta elváltak. Azt hitte, már mindketten réges-rég maguk mögött hagytak mindent, ami az Azelőtthöz kötötte őket, senki nem hibáztathatja hát, amiért csalódott. Hányan mondhatják el magukról, hogy eljutottak a legvégéig?  Hogy farkasszemet néztek az elkerülhetetlennel, és csak egy fröccsöt kértek? Hogy, ha némi csalás révén is – elvégre a szemük előtt hullott darabokra a számszara – de rátaláltak a nemes nyolcrétű ösvényre? Csak magára vethet ez a vén hülye, ha megint szenvedés lesz a jussa. Észre sem ette, hogy viszi előre a lába, csak amikor már ott állt a kanyarban, ahol a furgon eltűnt a szeme elől.  Annak persze már nem volt nyoma, ő pedig válogatott szitkokkal szidta magát, amikor megérezte az oszló test szagát.

Jól megtermett, erős kutya lehetett valamikor: mostanra alig maradt belőle valami. Sűrű harapások tarkították a kocsonyássá húst és valami játékos kedvű dögevő egy méternyi hosszan kicibálta a beleit a forró aszfaltra. Mohikán borzongva nézte a körülötte örvénylő légyrajt, és egyszerre szörnyű félelem fogta el. Rohanni kezdett, vissza a depó felé, mintha egy láthatatlan rém űzte volna.

II

– Szerelem? Ugyan már… két rész erekció, egy rész illúzió, nem más. Szerencsére nekem már egyikből sincsen.  – a társaság reakcióiból Mohikán gyanította, hogy nem először hallják ezt a bölcsességet. A vak ember, akit a „mi Stricklandünk”-ként mutattak be nekik (bármit is jelentsen ez) szemlátomást bírt néhány előjoggal: egyedül ő ülhetett trikóban és sortban az asztalhoz, és elnézték neki az evőeszközök mellőzését is. A nő az asztalfőn, aki olyan ellentmondást nem tűrően ügyelt az asztal rendjére, őrá csak mosolygott, bármit csinált.

Tizenketten ültek az asztal körül, mindannyian az ő korosztályukból: a vak ember kivételével egytől-egyig „alkalomhoz illő öltözetben”, ami a férfiak esetében fényesre suvikszolt fekete cipőt, hosszú nadrágot, és hosszú ujjú inget jelentett. Ha az Olgával kijön az ember, nem lehet baj, mondta neki a szomszédja – a „mi Vasarelynk” – aki a szoáré előtt segített nekik átvedleni, és kritikus szemmel méricskélte, ahogy a kölcsönzött cipőket pucolják.  Az étel minősége és a kiszolgálás aztán némileg kárpótolta őket a megpróbáltatásokért. A ház úrnője mintha csak a szemével irányította volna azt a gyűrött arcú, félénk asszonyt, aki lompos termetéhez képest meglehetős fürgén gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, ő maga viszont egy pillanatra sem ült le közéjük. Mohikán meg is kérdezte Vasarelyt, de a válasz az asztalfőről érkezett.

– A mi Pannink csak zavarban lenne köztünk. – Magától értetődő természetességgel használta a királyi többest, és ami még szebb, az asztal körül ülők úgy is viselkedtek, mintha az csakugyan uralkodónőjük lenne.  Mohikánnak az első pillanattól kezdve ellenszenves volt a spiné: elvégre a Mostnak az volt az egyik legnagyobb előnye, hogy senki nem egzecíroztatta az embert. Ez az egyenes tartású, keskeny szájú, nyájas bestia a finom szabású fekete estélyiben, nyakán egy hatalmas fehér gyöngysorral viszont tíz lelkes önkéntest tartott az uralma alatt valami furcsa, de működőképes protokollon keresztül.

Azt persze a javukra kellett írni, hogy szívesen fogadták őket.  Miután cébén még éppen elcsípte Virgilt, az visszajött érte, és mire befordult a depó elé, Mohikán már mindent össze is rámolt az útra. A motor Gödöllő magasságában kezdett füstölni, és a város határában adta meg magát teljesen. Itt akadtak össze Vasarelyvel, aki fején egy irdatlan szalmakalappal, kezében horgászbottal meg egy fél üveg pálinkától eltekintve üres vödörrel éppen a kastélyba tartott, és őket is meginvitálta. Akkor már majd fél órája vakarták a fejüket a nyitott motorháztető felett, így nem esett nehezükre igent mondani. Ha kilépünk, pont odaérünk a szoáréra, mormolta a szapora beszédű, a nap tüzétől kissé kótyagos Vasarely, aki tőle telhetően próbálta őket felkészíteni.

A kalkulusból csak azt hagyták ki, hogy Virgil pipaszár lábaira nem lesz könnyű megfelelő nadrágot találni.  Késve értek a díszterembe, ahol kiderült, hogy addig miért nem találkoztak egy lélekkel sem: már mindenki az ellipszis alakú, impozáns tölgyfaasztal körül ült. Az asztalfőn trónoló karcsú, szigorú tekintetű öregasszony Virgilt a jobbjára ültette, Mohikánnak viszont – talán a gallérja mögül kikandikáló tetoválás láttán – csak kettővel lejjebb, a vak ember és Vasarely között jutott hely.

Sorban bemutatkoztak nekik. Mindenki ugyanabból a korosztályból származott, mint ők, de a nevek nem jelentettek semmit. Ettől függetlenül udvariasan bólogattak, és ugyanilyen udvariasan hallgatták a fekete asszonyt is, aki egy egész monológot vágott ki, mialatt a többiek a levesestálra függesztett, sóvár tekintettel várakoztak. Mohikán el is pilledt kicsit, csak akkor eszmélt fel, amikor Vasarely finoman bokán rúgta.

-… hiszek abban, hogy az ember akkor hasonul leginkább a Teremtőjéhez, amikor maga is alkot.  Egyetlen szenvedély van, ami nem öregszik együtt a testtel, nem múlik el a vággyal, és nem tehet tönkre az sem, ha nincs holnap: önmagunk kifejezésének a szenvedélye. Ebben az azílumban csupa olyan ember gyűlt össze, aki töretlen hittel vallja ezt, és én büszke vagyok rá, hogy közöttetek lehetek. Vendégeink is megbizonyosodhatnak arról, amiről beszéltem. Örülnék, ha személyesen vezethetném majd körbe Önöket a mi kis galériánkban.

Hamar kiderült, hogy a meghívás inkább csak Virgilre vonatkozik: amikor véget ért az étkezés, a nagyasszonnyal karonfogva hagyta el a termet. Mohikán őszinte örömmel nyugtázta ezt. Sohasem volt nagy rajongója a festészetnek, főleg nem a modern fajtának, és ezt meg is mondta Vasarelynek, akivel ösztönösen megérezték egymásban a rock’n rollt.  Önkéntes ciceronéja a vasalt inggel együtt levetkezte magáról az úri modort is, és csak ennyit felelt.

– Egy nagy rakás szar az egész.  – aztán amikor a madárlátta pálinka társaságában kényelembe helyezték magukat egy padon a kastély parkjában, még hozzáfűzte. – Van köztünk olyan, aki még nem adta fel, de én személy szerint az idejét sem tudom, mikor volt utoljára ecset a kezemben. Szép dolog persze, amiről Olga beszélt, de olyan ez valahol, mint a kangörcs. Enyhülni fog akkor is, ha csak magadnak csinálod, de hosszú távon belefásul az ember.  – Kellemesen hűs nyári este ereszkedett rájuk. Onnan ahol ültek, éppen rá lehetett látni a belső udvarra nyíló bejáratra, ami előtt a társaság hölgytagjai – Vasarely szerint egykori színésznők mindannyian – üldögéltek egy napernyő körül. Látták azt is, amikor Virgil és a fekete asszony visszatért, és helyet foglalt közöttük. Mohikán jelezni akart neki, de Vasarely visszatartotta.

– Ő most helyetted is áldozatot hoz. Ahogy ismerem a vén banyákat, az összes húst le fogják rágni a csontjáról.

Virgil csakugyan feszengett kicsit, érezve a rá összpontosuló figyelmet, de sokkal könnyebb volt megnyílnia, mint gondolta volna. Eleinte szabadkozott, kereste a szavakat, de aztán nem volt megállás: részleteiben is elmesélte az egész történetet.

– Nagyon romantikus – talán a bornak is volt hozzá köze, de mostanra a fekete asszony is sokat engedett a merevségéből. Virgil arra gondolt, hogy a barátjának nem volt igaza: ezt a nőt is pár órája ismerte csak, de a ráncos, gőgös álarc mögött mégis könnyen el-elcsípte benne azt a csillogó szemű, élettel teli másikat, aki valamikor volt. Laurával ennél sokkal könnyebb lesz… és ennek semmi köze a szerelemhez, csak a fiatalsághoz, amiben osztoztak. –   Florentino úton az ő Ferminájához. Szurkolok magának.

– Gondolod, van értelme? – kottyantotta közbe a szomszédja, egy pufók öregasszony.

– Azt nem mondtam.  Mit mondott, mennyi idő telt el, hogy utoljára látták egymást?

– Valamivel több, mint negyvenkét éve… de sokkal kevesebbnek tűnik.

– Kérdés, hogy az ő idejéből mennyi telt el ezalatt. Hiszen maga úgyszólván átaludta az egészet, mint valami modern Rip van Winkle. Magának élő és friss az egész, még ott van benne az álom mámora… míg ez alatt az a nő leélt egy hosszú, küzdelmes életet. Nagyon szoros kapocs kell ahhoz, hogy újra szót értsenek egymással. Bocsánat, ha kissé nyersen fogalmaztam. Nem hétköznapi a története, de az idő sem az, amiben élünk, és ez talán a maga javára dönt majd. Meséljen egy kicsit róla.

– Én…- kezdte Virgil, de ennél nem jutott tovább. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit a markában szorongatott üveggolyóról faggatnak az egymásra kacsingató, értetlen felnőttek, akik ha voltak is hasonló kincseik, már réges-rég megfeledkeztek róla.– Soha senki nem szeretett engem úgy mint ő, mielőtt elveszítettem…és soha senkit nem szerettem úgy, mint őt, miután elveszítettem.

– Ebben a darabban mindannyian játszottunk egykor, ugye lányok? Azt hiszem, összességében mégis inkább irigylem, mint szánom magát – hangzott el a végső szentencia, de aztán nem állta meg, hogy ne folytassa. –  De ha elfogad egy tanácsot, a barátját küldi előre, amikor célhoz érnek.

– Talán igaza van. – elnéző, bár kissé gonosz mosolyt kapott jutalmul.

– Maga tetszik nekem. Elég udvarias ahhoz, hogy ne mondjon ellen, de látom a szemén a konokságot… gyere csak, nyugodtan ideülhetsz közénk. – az asszony, aki kiszolgálta őket lesunyt fejjel, óvatosan ült le a ház úrnője mellé, s Virgilnek csak most tűnt fel a hasonlóság.– Jól látja, testvérek vagyunk. Ikertestvérek méghozzá, akik még az anyaméhben megosztoztak mindenen, ugye Panni? Nekem jutott az erő, neki az alázat. Nekem a hiúság, neki a szívjóság. Nekem a tehetség, neki az alkalmazkodás. Ketten kitesszük a tökéletes nőt. – nevetett, és a testvére kivételével vele nevettek a többiek is: ez utóbbi mintha fel sem fogta volna, ami körülötte zajlik, a körmét rágta, és lopva, az ujjai mögül bámulta Virgilt. – Azelőtt olyanok voltunk külsőre, mint két tojás, még ha hihetetlenül hangzik is. Amíg magamhoz nem vettem, együtt ivott apánkkal, és együtt imádkozott anyánkkal. Amikor velem élt… nos, akkor az én rossz tulajdonságaimhoz hasonult. Háromszor vetélt el, és a végén ki kellett venni a méhét. Akkor bezárkózott…és sohasem nyílt meg újra.– Virgil nem tudta, mi a borzongatóbb: a kitárulkozás társalkodó, fesztelen kegyetlensége, vagy ahogy a másik nő hallgatja mindezt,  kifejezéstelen, üres arccal. – Mielőtt szánakozna rajta, kicsit gondoljon bele: abból, amit mi átéltünk, őhozzá nem jutott el semmi. Amíg én itt vagyok neki, az ő világa teljes… tedd le azt a poharat, kérlek! Tudod, hogy megárt neked.

Talán egy óra telhetett el így, s végül kettesben maradtak a napernyő mellett. Az asztalka közepén egyre fogyó gyertya fényénél Virgil csak az asszony kezeit látta.

– Higgye el, nem akartam a kedvét szegni. Én… a Láz óta nem volt férfi az életemben, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, előtte sem volt benne sok köszönet. – Virgil hallotta, ahogy a gyöngyeit babrálja közben, mintha azokból fűzné elő a szavakat. –  Ne vegye magára… én is kellettem hozzá. Tudja, a mi szakmánkban régi, elkoptatott közhely, hogy a leghálásabb szerep a gyarlóké és a bűnösöké. Szajhák, méregkeverők és fúriák: nekem is ezek voltak a legkedvesebb szerepeim. A legkedvesebb és a legkönnyebb szerepeim, hiszen minden ami kell, már ott volt bennem.– Előrehajolt, és Virgil kezére tette a kezét. Virgil érezte, ahogy a húsába vág a körme, és érezte a lehelletét is: borszagú volt, savanyú és mohó. – Elárulok magának egy titkot: féltékenység, irigység, erőszak, ez az ember valódi természete, és csak az a színjáték, ami ezen kívül esik.  – Elengedte Virgilt, és hátradőlt. – Az olyasféle szeretet, amiről maga beszélt, sosem létezett, legfeljebb a melodrámákban. A valóságban a romantikus máz alatt mindenhol az ÉN rejtőzik, mindig csak az ÉN: ott van még az anyák ragaszkodásában is, akik a gyermekükben a saját húsukat féltik és imádják. Önzéstől mentes, őszinte és tiszta formájában talán csak egy helyen lelhető fel a természetben: az olyanok fejében, mint az én szerencsétlen, elmebeteg húgom.

III

Ez itt a nevelőapám, Lubos. Együtt laktunk az Orient-expresszen, ami a főpályaudvaron ragadt Velencéből visszafelé, amikor az egész elkezdődött. Igaz, hogy egy vörös Taurus volt elé fogva, de a pullmannkocsik olyanok voltak, mint az eredetik: királykékre festve, oroszlános címerrel, belül meg tiszta króm és üveg az egész. Amikor beköltöztünk, már mindenkinek jutott saját hálókocsi. Ez itt az egyenruhában a Karel bácsi, ő régen forgalmista volt, és az utolsó percig gondozta ezeket a nagy jelző táblákat, mintha még mindig járnának a vonatok, és nem csak egy halom rozsdás kasztni döglene ott a rohadó csarnok alatt.  Ez a kép akkor készült, amikor egyszer nagyon berúgott, és a faterék megtréfálták. A legalsó három tárcsát átragasztották a táblán: ez a három szó, amire az apám mutat, azt jelenti csehül, hogy hit, remény, jövő, ez itt a másik végén a tárcsáknak meg azt, hogy törölve.

– Nem tudom, hogy alakult volna, ha együtt maradunk.  Benőtt volna végre a fejem lágya, vagy még többet jártam volna más nők után? Beleszoktunk volna a hétköznapokba, csöndes unalomban egymáshoz kötve, vagy szépen lassan elemésztettük volna egymást? Mit művelt volna velünk a Láz, meg az a sok szarság, ami utána jött? Egyáltalán: abból, amit néha olyan erősnek, és olyan tisztának érzek, mennyi a valóság, és mennyi egy vénember hagymázas nosztalgiája?  Létezett egyáltalán, és ha igen, nem jobb-e mégis, hogy úgy végezte, mint egy rocksztár a huszonhetes klubból, aki meghalt fiatalon, hogy örökké élhessen?

Kevéssel Érd után csapott le rájuk a vihar, ami elől egy útszéli benzinkúton kerestek menedéket. Befészkelték magukat az üres pult mögé, s míg körülöttük minden ízükben reszkettek a falak, kinyitották az üveg scotchot, amit Vasarelytől kaptak ajándékba. Még az előző estét sem heverték ki teljesen, így pár korty is elég volt, hogy a fejükbe szálljon.

– Láttam azt a pár fényképet, amit abban a tálban tartottál, de vörös hajú nő nem volt az egyiken sem.

– Három évet éltem együtt eggyel, és majdnem tizet egy másikkal. Tisztességesen bántam velük, és cserébe ők is velem. Szerencsém volt… beérték azzal, ami jutott nekik.  – Ivott egy kortyot. – Komiszul hangzik, de sokkal könnyebb volt így. Te hallod ezt?

A kút elé kanyarodó motorbicikli az utolsó métereken csúszott meg, és az üvegfalon keresztül robbant be a menedékükbe, nyomában az orkánná dagadt széllel, ami Virgilt is majdnem két vállra fektette, amikor előbújt a fedezékéből,  és megragadta a motor alatt fekvő ernyedt test bokáját. Mohikán is kellett hozzá, hogy kiszabadítsák, és egyesült erővel vonszolták be a pult mögé, aztán még tovább, a mosdóba. A mozgássérült szakaszban volt annyi hely, hogy kinyújtóztassák, és Mohikán itt fejtette le róla  a bukósisakot – hogy aztán ordítva hívja Virgilt.

Ez a zsákfalu nem lehetett több hatszáz lelkesnél. Öt-hat utca az egész pár kilométerre a Visztulától, és egészen a végéig elkerülte a Láz. Amikor én megálltam ott, már csak egyetlen lakója volt. Jaceknek hívták. A fő utcán találkoztam vele: ezt a keresztet vonszolta a hátán az utolsó utca felé. Olyan volt, mint egy rongyos, öreg Krisztus az üres Golgotán. Ez a sok kereszt az udvarokon mind az ő keze munkája volt. Ezen a képen lehet a legjobban látni, amit a templom tornyából csináltam. Minden utca minden portájára jutott belőlük: Jacek a saját kezével faragta őket az erdőben, és utána kézikocsival, vagy ha sár volt, a saját hátán vitte el minden portára. Pont annyit, ahány fős volt a család odabenn. Mondom, sokáig elkerülte őket a Láz, de éppen ezért már senkire se számíthattak, amikor rájuk talált. „Őket nem tudom elvinni a temetőbe, de a temetőt elhozhatom hozzájuk” – csak ennyit mondott. Bentről nincsenek fotók, a kegyelet, meg persze a szag miatt.

– Hány éves vagy?

– Huszonnégy múltam.  – szakálla és szanaszét meredező rőt fürtjei sem tudták leplezni torz arcának fiatalságát. Ízes akcentussal beszélt a nyelvet – mint kiderült, az anyja felvidéki magyar volt – és kezével folyamatosan a nyakában lógó fényképezőgépet dajkálta. Ez a masina volt az első gondolata is, amikor magához tért: egy szót sem lehetett kihúzni belőle, míg alaposan át nem vizsgálta. – Valami baj van velem?

A két öregember összenézett. Ez most szórakozik velünk, kérdezte Mohikán szemöldöke. Virgil felvonta a vállát.

– Semmi a világon. Csak mostanában nem nagyon találkoztunk senkivel a te…- fajtádból, csúszott ki majdnem a száján, de még időben korrigálta- korodból.

– Ami azt illeti, én sem. – A belső zsebéből egy fém laposüveget húzott elő, és megkínálta őket. –  A nevem Olivér, és a tengerhez megyek. – Miután ivott egy kortyot, folyni kezdett belőle a szó. Életének első szakaszát Prágától pár kilométerre délre, egy földbe süllyesztett, szigorúan őrzött WHO – komplexumban élte le, ahová a  Lázat túlélő olyan nőket gyűjtötték össze, akik termékenyek maradtak. Gépkarabélyos őrök pesztrálták őt meg fél tucatnyi, kivétel nélkül az elefántiázisnak egy eddig ismeretlen válfajában szenvedő társát, miközben a bunker mélyén egy maroknyi orvos egyre fogyatkozó reménységgel próbált ellenszert találni a természet utolsó, minden eddiginél groteszkebb tréfájára.  Három éves lehetett, amikor az eredménytelenségbe belerokkant, Istentől, és ami még rosszabb, a mindenható tudománytól megcsalatott fehérköpenyesek összegyűltek az egyik laborban, majd az a szerencsés, aki a legrövidebb gyufaszálat húzta néhány injekció segítségével átsegítette társait a túlvilágra, és mielőtt maga is követte volna őket, mindenki szélnek eresztett a bunkerből. Olivért – akinek szemöldökeresze fölött akkor kezdtek megjelenni azok a csontkinövések, melyekből mostanra robusztus szarvak sarjadtak – és az anyját Lubos várta odakinn.

A cseh depókról volt térképem, de a határon túl magamra voltam utalva. Ezek a fotók….ez már a lengyel-ukrán határ. Aranyosak, nem? Majdnem összeszartam magam, amikor meghallottam őket motozni az áruházban, a polcok között, de kiderült, hogy csak őzek. Lehetett volna rosszabb is. Egyszer két napig dekkoltam egy kunyhóban egy csomó farkas miatt, és egyszer láttam valamit, ami azt hiszem, tigris volt. Csak képeken láttam tigrist, úgyhogy nem vagyok benne biztos. Többé-kevésbbé ugyanígy vagyok a nőkkel is, de nem fogom könnyen feladni.

– Élt velünk egy ember, egyetemi tanár volt. Matematikus, vagy ilyesmi. Azt mondta, hogy hetvenezer évvel ezelőtt majdnem kihalt egyszer az emberiség. Kétezren, vagy annál is kevesebben maradtak, egymástól távol élő, éhező és fázó kis csoportokban és valahogy mégis átvészeltük. Hétmilliárdos halmazzal kalkulálva most sokkal jobbak az esélyek. Nekem csak meg kell találnom őket.

Ezt csöndben emésztették egy darabig. Míg a vihar odakint kiadta dühét, és egyenletesen kopogó esőt hagyott maga után Olivér megmutatta nekik a fényképezőgépében rejlő fotókat, amikkel módszeresen dokumentálta majd kétezer kilométeres anabáziszát. Lubossal úgy okoskodtak, hogy először a prágaihoz hasonló inkubátorok környékén érdemes szerencsét próbálnia. Egyelőre nem járt eredménnyel, de ez sem a kedélyén, sem a kíváncsiságán nem rontott egy fikarcnyit sem. Mohikánt egy koravén, bumfordi kölyökkutyára emlékeztette, aki őszinte respektussal nézett Virgilre, amikor elmesélték neki, merre mennek. Ha tényleg olyan sokan élnek ott, talán el is kísérhetném magukat, mondta el gondolkozva, Virgil pedig nem akarta lelombozni: tudta, hogy a tihanyi kolónián nem él már egyetlen hozzá hasonló sem. Amennyire tudta, a Láz után születettek – a Korcsok – közül senki nem élte meg a huszadik életévét.

Ő Gyima és a három ikerfia. Egykorúak velem és ők is mind ilyennek születtek, csak sokkal súlyosabb … szóval látják.  A Kalasnyikovok, meg a kozák szablyák ne tévesszék meg magukat, nagyon rendesek voltak velem. Ennél keletebbre nem jutottam, lebeszéltek róla. Azt mondták, ott nem úgy volt, mint nálunk… rengeteg vér folyt az utolsó időkben. Atomot is robbantottak, de ezt biztosan tudják. Ha volt is olyan inkubátor Donyeckban, mint amilyenben születtem, biztosan nem maradt belőle semmi.

Már esteledett, amikor újra kimerészkedtek a mosdóból, és megvizsgálták az oldalára dőlt motorbiciklit, aminek néhány horpadástól eltekintve nem esett baja. Mohikán azonnal szerelembe esett vele.

– BMW még a második világháborúból – mondta büszkén Olivér – Ennek a mintájára készültek az első…

– … Harley-Davidsonok. Tudom.   – az oldalkocsiba szuszakolt katonazsákból kicsúszott pár zokni, meg néhány ősrégi pornóújság. Mohikán legalább harminc éve nem látott hasonlókat, de Olivér vöröslő arcát látva óvakodott a kezébe venni őket.

– A professzornak, akiről beszéltem, óriási készlete volt ilyenekből. Filmekből is. Ilyenekből, meg disztópiákból… már amilyennek Azelőtt képzelték a világvégét. A Mad Maxet legalább húszszor láttam. Valahol vicces is kicsit… rengeteget utaztam, de se fosztogatók, se kannibálok, se mutánsok… már ha magamat nem számítom. – Farkasszemet néztek, és Virgil volt az első, aki elfordította a tekintetét. – Semmi nincs, csak a csönd, meg a szél. – Akkurátusan visszarakta a zoknikat, aztán az újságokat is. – Azt hiszem, a szőke lesz a zsánerem.

– Üdvözöllek a klubban – mondta Mohikán.

Ez már Magyarország. A falu nevét nem tudom. Le kellett merüljek, hogy ezeket a képeket megcsinálhassam, mert az egész a víz alá került… nem látszott ki más, csak a templom tornya. Focipálya, játszótér, egy zászlót emelő honvéd szobra… ez most már mindörökre odalent marad. Ezt lőttem búcsúzóul, a gólyafészekről a templomtoronyban. A gólyák maradtak utoljára.

IV

Már a Balaton északi partjánál jártak, amikor Virgilt meglepte a félsz és ráförmedt Mohikánra, hogy álljanak meg. Kiugrott a furgonból, és gyomrára szorított kézzel rohant le a part menti nádas felé – első blikkre úgy tűnt, mintha az egész tavat végtelen, zöld szőnyeg lepte volna be – és Mohikánnak csak negyedóra múltán lett gyanús a dolog. Olivér ajánlkozását leszerelte, és egyedül ment a barátja után, aki a sárban ült, holtsápadt arccal.

– Minden rendben?

– Forduljunk vissza.

– Na ne szívass.

– Forduljunk vissza, most azonnal.  Nincs semmi értelme az egésznek.  Laura azt sem fogja tudni, ki vagyok.

Mohikán sóhajtott egy nagyot.

– Fél órán belül ott vagyunk, és most kezdesz el félni emiatt?

– Te ezt nem értheted. Az a nő a kastélyban… igaza volt, még ha nem is olyan értelemben, ahogy ő gondolta. Amit Laurától kaptam, nagyon is valódi volt. Hiszem, mert láttam, hiszem, mert éreztem, és hiszem, mert felprédáltam az utolsó csöppig… méghozzá a legostobább, és egyben legaljasabb okból: pusztán azért mert megtehettem. Azért, mert valami feltétlen és teljes, még nem jelenti azt, hogy kimeríthetetlen. Akármit mond az Írás, az Isten pénze is elfogy egyszer: az emberiség is a seggére vert az utolsó fillérig. Nem lehet helyrehozni, és mást sem okolhatunk érte: kitettük az utolsó kártyát, és most fel kell állni az asztaltól. Elég, hogyha körbenézel. Elég ha megnézed annak a kölyöknek az arcát.

Mohikán a fejét csóválta.

– Sosem voltam az a filozofáló fajta, de azon sokat gondolkodtam, hogy miért úsztam meg a Lázat, miért nem rokkantam bele abba, ami utána jött, és egyáltalán, miért húztam el idáig. Végül arra jutottam, hogy a válasz pofonegyszerű: mert velem már megtörtént a legrosszabb, amikor elveszítettem Annát meg a kicsit. Onnantól kezdve már nem számítottam. Tudom, hogy mit tennék, ha csak egy napra is újra láthatnám őket, és tudom azt is, hogy mit nem: nem ülnék a földön, picsogva mint egy kisgyerek. Egyszóval: kelj fel onnan, és embereld meg magad. Veszíteni már nem veszíthetsz semmit.

A tihanyi rádiós mesélt Virgilnek a tűzvészről, ami felfalta Balatonfüredet – az apátság előtti mellvédről nézték végig, úgy, ahogyan ő meg az őrnagy a szálló vesztét – de mégis elfacsarodott a szíve, amikor végighajtottak a kiégett, korommal lepett házak között. A kikötőben megálltak, és megterítettek a furgon motorháztetején. Virgilnek alig volt étvágya, de a másik kettő két pofára falt helyette is.

– Inkább tőle, mint érte – mondta Mohikán, amikor a végén elvette előle a szalonnát meg a paradicsomot, és megosztotta Olivérrel. Óvakodott volna bevallani, de a kastélybeli bőség láttán – malacokat és kecskéket is neveltek, kukoricakenyeret sütöttek – átértékelte magában az útjukról alkotott véleményét. Odahaza évek óta egyedül bajmolódott fél tucat girhes tyúkkal, meg pár lépésnyi krumplifölddel, s már rég elfelejtette milyen az, amikor mások keze munkájára is számíthat az ember. És ha már itt tartunk, nem lévén olyan érzelgős természetű, mint Virgil, az is megfordult a fejében, hogy talán megismerkedik majd egy szorgos özvegyasszonnyal, akinek elég pár jó szó azért cserébe, hogy gondoskodhat valakiről.

Virgilt végül otthagyták a mólón Olivér zsákjával együtt, Mohikán beszuszakolta magát az motor oldalkocsijába és teli hassal, felhőtlen kedvvel indultak el felderítőútjukra.  Húzasd meg egy kicsit, kiabálta Olivérnek, amikor feltűntek Tihany első házai, de a nagy durrogtatás hiábavalónak bizonyult: senki nem dugta elő az orrát, pedig ránézésre minden második háznak volt gondos lakója. Végül megálltak, és gyalogosan vágtak neki az apátság felé vezető emelkedőnek. Fehér ház barna tetővel, szőlőlugassal egy rézsútosan felfelé vezető utcán: Virgil ennyi instrukcióval tudta ellátni őket. A baj csak az volt, hogy ez a leírás jó néhány házra ráillett.  Ahol most ácsorogtak, ott például három ilyen is volt egymás szomszédságában. És mintha az egész kolónia szőrén-szálán felszívódott volna.

– Most mi lesz?

Mohikán csak a fejét rázta, amikor egy lomha, fehér macska futott át előtte az úton, a nyomában a két kölykével. A bal kézre eső ház kertjében tűntek el, aminek ebben a pillanatban az egyik nyitott ablakában is megjelent egy negyedik.  Te hülye barom, gondolta gyengéden Mohikán.

– Van rá esély, hogy ez lesz az. – Olivér hálistennek nem igényelt hosszasabb magyarázatot.

– Hogy akarja kezdeni?

– Fogalmam sincs. Szerintem kérek egy pohár vizet.

Már indult volna, hogy bekopogjon, amikor három ember bukkant fel  az utcán abból az irányból, amerről jöttek: két szálegyenes, ősz férfi fogott közre egy görnyedt anyókát. Olivér lecsukta a bukósisak plexijét – tanult az esetből, amikor valahol Lvov magasságában egy vénasszony majdnem szívinfarktust kapott az arca láttán – és bevárták őket. Illedelmesen előre köszöntek, s azok hasonlóképpen, rosszul leplezett kíváncsisággal viszonozták.

– Mi járatban? – kérdezte az egyik férfi. Most látszott csak, hogy úgyszólván támogatják az asszonyt, akit vöröslő arcából ítélve a hőguta kerülgetett, és alig állt a lábán. Lévén mindhárman úgy kiöltözve, mintha éppen egy szoáréről jöttek volna – Mohikánnak borzasztóan tetszett a szó – ezen nem is volt mit csodálkozni.

– Ketten maradtunk ott, ahonnan jöttünk. Úgy tudtuk, itt még sűrű a magyar szó.

– Jó helyen járnak – bólintott a másik. – Most érkeztek?

– Itt vagyunk már egy ideje, de nem találkoztunk egy lélekkel sem.

– Temetésünk van. – Zsebkendőt húzott elő a nadrágjából, és megtörölgette a homlokát, aztán a macskás ház ajtaja felé bökött. – Ezt a házat tegnap óta nem lakják.

– Hogyan? – kérdezte Mohikán. Érezte, ahogy az arcába szökik a vér, és dadogva buktak ki belőle a szavak. – És kit…vagyishogy…

– Tíz napja halt meg az ember, tegnap utánahalt az asszony – felelte az anyóka, és rögtön el is pityeregte magát. – Több mint negyven évet éltek együtt. Borzasztó nagy szerelem volt.