Kövesi Péter: Leonard, az időjáró

Tisztelt Uram!

Sajnálattal közöljük, hogy beküldött esetleírása nem felel meg a lapunkban való közlés kritériumainak. A bűnöző beteg, akiről ír, nyilvánvalóan akut szkizofréniában szenved, és hallucinációit mesélte el önnek. Víziói, amelyekben megtörtént múltbéli események résztvevőjének érezte magát, egyértelműen olvasmány- vagy filmélményeiből táplálkoznak. Azok a képtelenségek pedig, hogy tárgyakat hozott volna át a múltból, kizárólag kényszeres konfabulációja termékei lehetnek. Nyomozóként Önnek nem kellene ilyen vallomásoknak hitelt adnia.

Tisztelettel:

Acta Psychiatria szerkesztősége, Stockholm

 

Kedves Barátunk!

Köszönjük érdekes levelét! A transzperszonális pszichológia álláspontja szerint valóban lehetséges, hogy egy szenzitív személy módosult tudatállapotokban, kvázi jelenlévőként, hitelesen számoljon be régmúlt eseményekről. Azonban mindez csak a tudatában játszódik le, és nem tudunk olyan esetről, hogy az ilyen utazásokról bárki is tárgyi emlékekkel tért volna vissza.

Javasoljuk, hogy a paranormális jelenségek valamely kutatóintézetével vegye fel a kapcsolatot!

Üdvözlettel:

(dátum, aláírás)

Esalen Institut, Big Sur, California

 

Kedves Lélektársunk!

Lenyűgözően érdekes történetében a pszichokinézis rendkívül ritkán megfigyelhető eseteit írja le. Véleményünk szerint a médium nem a fizikai testében, hanem asztráltesti kivetülésben járt a múltbeli helyszíneken, ahonnan tárgyi rekvizítumokat is képes volt teleportálni.

Nagyon sajnáljuk, hogy a médium már a szellemi világokba távozott, és így további kísérletekre és megfigyelésekre nem kerülhet sor.

Írását, amennyiben ezzel egyetért, az alábbi, némileg szerkesztett formában, lapunk következő számában, The Timewalker (Az időjáró) címmel közöljük.

Baráti üdvözlettel:

(dátum, aláírás)

Society for Psychical Research, London

 

 

Bennünket, nyomozótiszteket szigorú szabályok kötnek, milyen bűnesetekről és milyen részletességgel adhatunk hírt a nagyközönségnek. Mivel viszont a közelmúltban nyugállományba vonultam, az ügy nyilvánosságra hozatala pedig sem állami, sem magánérdeket nem sért, továbbá a szóban forgó személy is elhalálozott, nem látom akadályát annak, hogy beszámoljak erről a különös emberről, és számomra is érthetetlen történetéről.

 

Leonard – így szerette nevezni magát, valódi neve úgysem mondania semmit senkinek – látszatra egyike volt a pesti, kétes elemeiről híres nyolcadik kerület munkakerülő, kocsmatöltelék vagányainak. Tudom, évtizedeken keresztül nyomoztam az ügyeiket, többnyire verekedéseket, késeléseket, kisebb-nagyobb lopásokat, betöréseket, rablásokat, kurvákat és stricijeiket. Ismétlem, a nevezett személy csak a felületes szemlélő számára volt ezekhez hasonló. Szakmámból eredően nem lehetek hiszékeny, megszoktam, hogy a rossz fiúknak semmit se higgyek el, de a jóknak is csak módjával. De amikor ott ült velem szemben, a kihallgatószobában, megbilincselve, ahogy behozták, zsaruösztönöm azt súgta, nem valami közönséges bűnözőt gyűjtöttünk be. Egy kócos kamaszfiú ártatlan, valószínűtlenül kék szemei néztek vissza egy harmincas, jó megjelenésű szőke férfi arcából. Állíthatom, a legkülönösebb figura volt, akit valaha láttam. Bűntudatnak a nyomát sem mutatta, és nem színlelt, ebben máig is biztos vagyok.

 

Volt egy csoportunk, akikkel az illegális műtárgykereskedelemre álltunk rá. Külsősként régészek, művészettörténészek, restaurátorok is dolgoztak nekünk. Európa nagyvárosainak hasonló csoportjaival tartottuk a kapcsolatot, hiszen, ha Budapesten eltűnt valami, másnap már meglehet, hogy Amszterdam, Berlin vagy Kijev orgazdáinál volt. Természetesen a feketepiacon is voltak beépített informátoraink, akiknek elnéztük a kisebb balhékat, ha elég nagy halat dobtak fel nekünk.

 

Egyszer aztán feltűnt, hogy meglepően jó állapotú tárgyak jelennek meg a piacon, miközben sem a múzeumok, sem a jegyzett gyűjtők nem jeleztek lopást. Alapvetően kisméretű tárgyak voltak, olyan állapotban, mintha nemrégen kerültek volna ki készítőik műhelyéből. Ékszerek, pénzérmék, fegyverek az antik világból, Egyiptomból, Bizáncból, Mezopotámiából, Görögországból, Rómából. Képzeljék el, használatlan babiloni pecséthengerek, frissen égetett agyagtáblák vagy bronzfegyverek, amelyekkel szemlátomást egyetlen csatát sem vívtak! Érthetően az egész műtárgypiac felbolydult! Aztán különböző tárgyak tűntek fel Európa minden korából és országából. Nem túlságosan sok, de pont elég ahhoz, hogy az Interpol is felfigyeljen rájuk.

Sokáig semmi nyomunk nem volt. Mintha egy fantomot kergettünk volna: a tárgyak a semmiből tűntek fel és tűntek el a feketepiac útvesztőiben. A főnök éppen egy pitiáner rablási ügyet vágott hozzám, amiben a szálak a Fekete Tulipán nevű csehó törzsvendégeihez vezettek. Jól ismertem őket, és azt hittem, pár nap, és bilincsben a tettes. Így került a képbe ez a Leonard. Lecsúszott filoszként ismerték, aki kisebb műtárgyakkal üzletelgetett. Pontosabban, csak eladta őket, de venni senki sem látta. Nem kutakodott zsibvásárokban, nem licitált árveréseken, nem tartott fenn kapcsolatokat régiségtolvajokkal vagy hamisítókkal. Egyszerűen csak mindig volt egy-egy ókori, középkori tárgy a birtokában, amit megfelelő helyeken eladott. Ebből élt. És ivott, nem keveset, a megszokott asztaltársak között. Ott is volt pár érdekes figura, akiről írni lehetne, de róluk talán majd később. A zárórát viszont sohasem várta meg. Mintha tudta volna, mennyi fér belé, és amint elérte a megfelelő alkoholszintet, lelépett. Valahol a közelben lakott egy padlástéri lakásban, egyedül. Verekedései és más balhéi nem voltak.

Mindig kicsi tárgyakat szerzett, amik elférnek a zsebben vagy a kabát alatt, és mindig vadonatújnak látszókat vagy alig használtakat, amelyeken nem látszott az idő, az eltelt századok nyoma. Vevői természetesen hamisításra gyanakodtak, hogy ő, vagy valaki más, netán egy erre szakosodott műhely gyártja őket, ahol képesek bármilyen anyagból bármit megcsinálni, tökéletesen ismerve a stílusokat, a korok és mesterek munkamódszereit és technikáit.  Ám a szakértők némi fejcsóválás után mindet eredetinek találták, sőt még utólagos restaurálás nyomait sem tudták felfedezni. A kérdésekre, hogy honnan jutott a kincsekhez, csak annyit válaszolt, hogy onnan, ahol voltak, sokfelé szokott mászkálni a világban. Egyébként pedig annyi műszaki érzéke sem volt, hogy egy csöpögő csapot megjavítson.

Egy este rutinellenőrzést tartottunk a kocsmában. Igazoltatás után felszólítottuk a jelenlévőket, hogy mindenki maradjon a helyén, és mindent pakoljanak ki a zsebükből. A szőke férfi belső zsebéből rongyba csavart, hosszúkás csomag került elő.

– Bontsa ki, legyen szíves! – Megtette. Egy újnak tűnő, díszes tőr feküdt előttünk. Fényes pengével, a markolatán drágakő berakásokkal.

– Mi lenne ez? – tettem fel a nem túl eredeti kérdést.

– Ha nem látná, nyomozó úr, egy tőr. Valószínűleg Itáliában készült, a tizennegyedik század körül. Szép darab, nemde? – hangzott a válasz, és nem tudtam eldönteni, valami naiv őszinteséget vagy alig leplezett cinikus nagyképűséget kellene éreznem benne.

– Látom, ért hozzá. És hogy került magához?

– Találtam, egy lomos pincében. És mivel nincs gazdája elhoztam. Úgy gondolom, ez nem tilos. Vagy keresi valaki?

– Szóval egy pincében.

– Egy bontásra ítélt, elhagyott ház pincéjében. Sokat bóklászok ilyen helyeken. Nem a földből ástam ki, tudom, hogy akkor az államot illetné.

– Le kellett volna adnia a rendőrségen.

– Erre nincs törvény. Tehát az enyém, azt csinálhatok vele, amit akarok. Például eladhatom. Vagy bizonyítsa rám, hogy loptam.

– Lehet, hogy erre is sor kerül, főleg, ha valaki bejelenti, hogy eltűnt. Vagy ha egy szakértő bebizonyítja, hogy hamisítvány, amit eredetiként akar eladni.

– Ezt nem fogják keresni.

– Honnan tudja?

– Tudom, és kész. Jogom van ahhoz, hogy egy ilyen tárgy legyen a birtokomban?

– Joga van hozzá – mondtam megadóan. – Amíg ki nem derül, hogy törvénytelen úton szerezte. – Meg kellett állapítanom, hogy a fickó eszes és szemtelen, de valahogy mégsem éreztem bűnözőnek.

Mindazonáltal rajta maradtam. Tudják, a jó zsaru olyan, mint a vadászkutya: ha szimatot fog, addig űzi a vadat, amíg el nem kapja. És bármit is súgtak az ösztöneim, a józan ész azt mondta, ő az, akit az Interpollal együtt keresünk. Aztán más tárgyakkal is elkaptam, de egyikről sem tudtam bebizonyítani, hogy nem csak úgy találta őket, ahogy állította. Végül is orgazdaság, illetve orgazdaságban való részvétel gyanúja miatt tudtam behozatni. A „talált” tárgyakat ugyanis az eredetiséget bizonyító szakvélemények ellenére sem merte sem gyűjtő, sem múzeum megvenni. Leonard így külföldre csempészte azokat, és nemzetközileg is ismert alvilági figurákkal kezdett üzletelni, így bukott le. Két évet sóztak rá. Azért csak ennyit, mivel nem túl jelentős értékekről volt szó.

Szabadulása után nálam kellett minden hónap első szerdáján jelentkeznie, hogy ellenőrizzem, jó útra tért-e, és nem jelent továbbra veszélyt a társadalomra. Ez többnyire nagyon unalmas munka, de az ő esetében kifejezetten élveztem a találkozásokat. Dolgozott, és bár múltja miatt tanári munkát egyelőre nem kaphatott, magánórákat adott irodalomból és művészettörténetből – eredeti szakjai is ezek voltak – valamint novellákat írt irodalmi lapoknak, amelyeket a kritika meglehetős elismeréssel fogadott.

Első találkozásink érthető módon, elég hideg és hivatalos stílusban zajlottak. A bent töltött évek szinte nem is látszottak rajta, derűsnek és kiegyensúlyozottnak látszott.

– Ugye tudja, hogy igazságtalan volt az ítélet? – kezdte.

– Nem rajtam állt, Leonard. Én csak elkaptam magát.

– De nem voltam orgazda. Azt adtam el, ami az enyém. A csempészetről meg annyit, hogy ha csak hivatalosan behozott tárgyak lennének a múzeumokban, akkor üres termekből állnának.

– A tárgyakat pedig csak lopta valahonnan. Most már elmondhatja, hogy csinálta.

– Elhoztam valahonnan, ahol könnyen nélkülözni tudták. De ugye, senki nem tett feljelentést miattuk? A börtönben pedig el sem tudja képzelni, mennyit tanultam. Voltaképp hálásnak kellene lennem érte magának.

– Tanult? Erről nem írt a nevelőtisztje.

– Nagyon érdekes helyeken jártam.

– A cellájában?

– Nem, éjjelenként a nagyvilágban.

– Az álmairól beszél? Sokan álmukban élik meg a szabadságot odabent.

– Én tényleg szabad voltam.

– Ha így gondolja… De tényleg szeretném, ha elmondaná, hogy csinálta. Honnan szerzett vadonatúj régi tárgyakat?

– Talán elmondom egyszer. Amikor úgy érzem. Úgyis abbahagytam már.

Az érdeklődés nem hagyott nyugton, hogy megtudjam ennek nem mindennapi figurának a titkát. A hangulat oldása, és a közeledés végett egy idő után javasoltam, hogy ne a kapitányságon, hanem valami kellemes helyen találkozzunk. Ez ugyanis nem volt tilos. A témához illően az egyik múzeumot javasoltam, amelyet örömmel vett. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol a bizalmába fogadott. Sétálgattunk a termekben, miközben ő, érdeklődésemet látva, úgy mesélt korokról és uralkodói udvarokról, mintha maga is megfordult volna ott.

– Honnan tudja ezt ilyen pontosan? – kérdeztem nemegyszer.

– Ott voltam, láttam – volt a válasz mindig.

Én pedig nem tudtam, hogy őrült-e, vagy olyan szinten ismeri a történelmet, ahogyan talán rajta kívül senki. Szemmel láthatóan élvezte a zavaromat, hogy nem tudom hová tenni. Közben a kapcsolatunk – bár ezt a szolgálati szabályzat tiltotta volna – egyre távolodott a bűnöző-bűnüldöző mintától, és egy tanár-diák, vagy egy tapasztalt barát és kíváncsi hallgatója kapcsolatává vált. Magánemberként találkozgattunk, több-kevesebb rendszerességgel. Egyszer aztán meglepetésszerűen így szólt:

– Szeretnék megmutatni neked valamit, Gábriel! – Ekkor már túl voltunk a kötelezően előírt, jelentésírással végződő találkozásokon, és tegeződtünk. Gábor a nevem, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy Gábrielnek szólítson. Egy, a várhoz közeli kis budai utca egyik házát jelölte meg találkozási helyként. A ház éppen felújítás alatt állt, senki sem lakta.

– Gyere utánam – mondta, és levezetett a pincébe. Menet közben egy ott heverő, jókora kalapácsot vett magához. A pince hátsó falához ment és egy ponton határozott mozdulatokkal verni kezdte. A fal csakhamar beomlott, és egy alagútban találtuk magunkat. Lámpát gyújtott, és mutatta az utat. Annyit tudtam, hogy a Várhegy alatt alagutak vannak, amelyeket a háborúk alatt rejtekként használtak, és most valahol ott vagyunk. Hosszú séta után egy kör alakú helyiségbe értünk, amely török ízléssel volt berendezve. A falakon szőnyegek, mintha csak egy vezéri sátorban lettünk volna a középkorban.

– A budai pasa rejtekhelyén vagyunk. Itt próbált meg elbújni 1686-ban, mielőtt a mieink kiverték a törököket. – Meggyújtotta a falakon lévő tartókba helyezett fáklyákat. – A Gellérthegy van fölöttünk. Ne aggódj, a füst a szikla repedésein át a szabadba megy – találta ki a gondolatomat egy esetleges füstmérgezésről.

– Honnan ismered ezt a helyet? Sehol sem hallottam még róla.

– Itt voltam ő fényes tekintetű méltósága mellett. És el is hoztam egy türkiz berakású handzsárt emlékül – tette hozzá kaján mosollyal. – De foglalj helyet! Ne ott, az a szék már nem bírna el, inkább azon a párnán. Itt az ideje, hogy elmondjam: én időjáró vagyok.

– Micsoda vagy?

– Időjáró. Aki képes más történelmi időkbe átmenni. A tárgyakat, melyek eredete iránt olyan kedvesen érdeklődtél a lecsukásom előtt, így szereztem. Megtaláltam a múltban, és visszahoztam őket.

– Ez képtelenség, túl sok sci-fit néztél.

– Én is azt hittem volna valaha, amíg ki nem derült, hogy képes vagyok rá. Időjáró vagyok, annak születtem. Nem tudom, hogy történik, nem én csinálom. Először még srác koromban éltem át. Egy buliban voltam, jól berúgtam – nem először és nem utoljára – úgyhogy alig bírtam hazamenni. Ruhástól az ágyra zuhantam és már aludtam is. Azt álmodtam, hogy egy kocsmai verekedésben vagyok, egy faluban, valamikor a tizenkilencedik század körül. Éppen megragadtam valakinek a mellényét, hogy jól behúzzak neki, amikor hirtelen vége lett az álomnak, és felébredtem. Igen ám, de a kezemben ott volt annak a legénynek a mellénygombja, egy fényes rézgomb. Biztos voltam benne, hogy az esti társaságban senki sem viselt ilyet, és nem is szólalkoztam össze senkivel. Elmentem a néprajzi múzeumba, és megláttam a gombot egy tizenkilencedik századi matyó parasztviseletben. Ott jártam tehát, valóban! És ez azóta is így működik, csak jól ki kell ütnöm magam hozzá.

– Ezért kocsmáztál.

– Sajnos rászoktam, de nem a pia öröméért. Meg aztán sohasem volt kedvem napi iksz órát lehúzni egy munkahelyen, még értelmiségiként vagy tanárként sem. Azok a figurák meg a Fekete Tulipánban hasonló cipőben jártak, legalábbis a munka tekintetében, és szórakoztatónak is találtam őket. Aztán rájöttem, hogy ez a képességem megélhetési forrás is lehet.

– És elkezdtél ellopni ezt-azt.

– Mondjuk úgy, hogy magamhoz vettem őket.

– Ez akkor is lopás. Pitiáner tolvajlás.

– Ne légy már ennyire zsaru, Gábriel! Na jó, tolvaj voltam, de nem pitiáner. Vagy mutass valakit, aki XIV. Lajos asztaláról el tud hozni egy arany kanalat!

– Pedig megjártad a sittet ezek miatt.

– Jogos lett volna, ha mondjuk egy múzeum egyiptomi kiállításáról loptam volna el valamit. De hogy Kleopátra hajtűjét hoztam el, egyenesen tőle? Ráadásul ez volt a legnagyobb élményem. Elhinnéd, hogy Antonius bőrében én szeretkeztem vele?

– Na, ne etess!

– Oké, tényleg nem dugtam meg Egyiptom fáraónőjét. Egy rabszolganő képében találtam magam. De én fürdettem, kentem be illatos olajakkal a testét. Egyébként meg nem volt olyan jó nő, mint ahogy a képeken látni. Az utókor sokat szépített rajta. De a hajtűt tényleg elhoztam emlékbe. Legalább száz volt neki, szebbnél szebbek, aligha kereste ezt az egyet.

– Ha még sok ilyet mesélsz, el is hiszem.

– Be tudom bizonyítani neked. Mit parancsolsz, mit hozzak el, és honnan? Bár, ahogy már jeleztem, megfogadtam a börtönben – ahonnan szintén el tudtam szökni éjjelenként egy bizonyos erős altató segítségével, amit álmatlanságra panaszkodva kaptam – hogy többé nem lopni megyek a múltba, de a kedvedért még egyszer megteszem.

– Akkor, hozzál nekem valamit a Napkirály udvarából!

– Rendben van, gyere el holnap este a lakásomra.

Másnap este ott voltam a kis padlásszobában. Leonard már várt, egy felbontott üveg bor társaságában. Egy kisebbfajta ezüst gyertyatartót nyomott a markomba. A viaszgyertya csonkja is benne volt, az illatán érzett, hogy nemrégen még égett is.

– Mondd el, hogy csinálod!

– Eleinte, éveken át, sohasem tudtam, hová fogok kerülni. A legkülönbözőbb helyeken és tájakon találtam magam, de mindig csak néhány percre. Aztán lassan megtanultam, hogyan irányítsam az utazásaimat. Nem szabad túlságosan bepiálnom, és elalvás előtt valami történelmi témájú könyvet kell olvasnom vagy filmet megnéznem, és erősen beleképzelni magamat. Elég pár oldal vagy néhány perc. Elalszom, és ott vagyok, valamelyik szereplő bőrében. Aztán reggelre megint az ágyamban találok magam. Áthozni viszont csak olyan tárgyakat tudok, amelyeket a kezemben tartok.

– Bizonyára voltak kínos helyzeteid.

– Bár igyekszem elkerülni a veszélyes szituációkat, volt már úgy, hogy egy csatamezőn találtam magam, és alig bírtam az irhámat megmenteni. Az is megesett, hogy a várúr érkezett haza, talpig páncélban, miközben a felségével voltam félreérthetetlen helyzetben, de ezt is megúsztam. Ilyenkor nagyon erősen a szobámra, az ágyamra kell gondolnom, és pár perc múlva itthon vagyok. Mellesleg az ilyen kalandoknál mindig rá kellett vennem a hölgyeket, hogy vegyenek egy fürdőt a kedvemért, mert bizony meglehet, hogy hetek óta alsóruhát sem váltottak, hogy másról ne is beszéljek. Persze ehhez az kell, hogy férfiként jelenjek meg. Ezt még viszont nem tudom szabályozni, ahogyan Kleopátránál is egy női testben találtam magam. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy időnként nő vagyok, de megszoktam. Legfeljebb férfiak közeledését nem fogadom, amit ők persze sérelmezni szoktak.

– Azt mondd meg, ha ilyesmire képes vagy, miért nem használod valami hasznosabb célra? Például híres történész lehetnél.

– Ezzel is próbálkoztam. A hírnév nem érdekel, de írtam néhány cikket, hogy bizonyos események nem úgy voltak, ahogyan ma tudják. Érveket is hoztam – persze nem írhattam meg, hogy valamit a saját szemmel láttam. Tudod, mi volt az eredmény? Kőkemény elutasítás, hogy ezt a szakma jobban tudja, és még annyi fáradságot se vettek maguknak, hogy az általam felhozott tények valódiságának utánanézzenek. Persze a történészek között is vannak időjárók, nekik minden szavuk igaz. Nem eggyel találkoztam már a múltban valahol.

– Ezek szerint mások is képesek erre?

– Igen, elég sokan vagyunk, és mindig felismerjük egymást, bármilyen formában vagyunk is, akár egy szemvillanásról. És tudjuk is, ki honnan érkezett.

– És csak a múltba lehet menni, vagy a jövőbe is?

– Én csak a múltba tudok. Van olyan, aki a jövőbe, de senkivel sem találkoztam még, aki mindkettőre képes lett volna. Nem képzelnéd, hány feltaláló, tudós volt időjáró! Találkoztam például Edisonnal. Nemrégen, Budapesten. Na jó, őt sokan felismerhették volna. Egy villanykörtét tett éppen zsebre valahol. Megnézte a legújabb LED-es lámpákat is, aztán megcsóválta a fejét. Nyilván látta, hogy ez túl nagy falat lenne az ő korában, és a hagyományos izzólámpát vitte haza. De láttam az alkimista Böttgert is egy porcelángyárban, amint az égetést szemrevételezi. Sőt, egy alkalommal a középkorban egy hun kocsikészítővel akadtam össze, aki az első évszázadokból jött, és éppen egy lovaskocsi forgózsámolyos alvázát tanulmányozta, sőt rajzot is készített róla. És, mint tudjuk, a világ a jól irányítható szekér szerkezetét a hunoktól tanulta meg. Hát így születnek a találmányok, felfedezések, barátom! Szinte mindet egy-egy időjárónak köszönhetjük – akik persze mélyen titkolták, hogy tulajdonképpen csak ellesték a dolgokat a jövőben.

– Ezek szerint körülöttünk is lehetnek időjárók, akár a múltból, akár a jövőből.

– Ahogyan vannak is. Sőt az is előfordul, hogy ha a múltban eltűnik valami – ahogyan az én szerény személyem közreműködésével is előfordult néha – ami nagyon hiányzik a gazdájának, aki véletlenül szinten időjáró, úgyhogy érte megy, és visszaviszi. Szerencsémre hozzám eddig senki nem jött, hogy megdorgáljon valamiért.

 

Nem akarom az olvasók türelmét Leonard barátom valamennyi múltbeli kalandjának olyan részletes leírásával igénybe venni, ahogyan ő azokat elmesélte, hiszen továbbra is járta az elmúlt évszázadokat, sőt arra is rájött, hogy alkohol vagy bódító szerek nélkül, pusztán a gondolatai erejével is képes erre. Azt a fogadalmát is megtartotta, hogy legfeljebb jelentéktelen apróságokat hoz magával emlékül, de senkitől nem lop el semmit. Nem győzte hangsúlyozni, hogy a megjavulását voltaképp nekem köszönheti, ha akkor nem tartóztatom le, talán azóta valahol rajtakapták volna, és felkötik, mielőtt hazaérhetett volna. És mesélt, mesélt, én pedig csak hallgattam a történeteit. Már eszembe se jutott, hogy bármi is hazugság vagy kitaláció lett volna.

Bizonyos idő múltán egyszer meglepő ötlettel állt elő:

– Szeretném hasznossá tenni magam a történelemben, nem csak úgy szemlélődni. Néha úgy érzem magam, mintha egy kukkoló lennék, aki mások titkait akarja kilesni.

– Mire gondolsz?

– Hátha meg tudnék akadályozni rossz dolgokat, hogy ne történjenek meg.

– Csak nem valami időzsaru vagy terminátor akarsz lenni? Megakadályoznál egy háborút vagy megfordítanád egy csata kimenetelét? Tudod, ennek milyen kiszámíthatatlan következményei lennének?

– Nem hiszem, hogy ilyesmire képes lennék. Sokkal kisebb dolgokra gondolok.

– Például?

– Mondjuk, kezdetnek kibékíteném a Capulet és Montague családokat, még mielőtt Rómeó és Júlia meghalna.

– Ember, de hiszen az egy színdarab, Shakespeare elméjében fogant meg az egész!

– Korántsem, barátom! Az öreg Will is időjáró volt, találkoztam vele. Kétszáz évet ment vissza az időben, a saját szemével látta Rómeó és Júlia tragédiáját Veronában, ahogyan én is. Neki csak ki kellett színeznie egy kicsit a történetet, és leírni.

– És honnan tudjuk meg, hogy tényleg kibékültek?

– Azt nem tudom, de elmesélem holnap este, ha meglátogatsz. És lehet, hogy hozok egy flaska toszkánai bort is! Nem mindig ihatsz hatszáz éves bort, barátom!

 

Természetesen másnap ott voltam a megbeszélt időben. Hiába csengettem, senki nem jött ajtót nyitni. Megpróbáltam, nem is volt kulcsra zárva. Az agglegényesen rendetlen szobában minden a helyén volt. Leonard az ágyon feküdt, véráztatta reneszánsz bársonyruhában. A szívéből egy tőr állt ki, a markolatán drágakő berakásokkal. Az a tőr, amelyet az első alkalommal láttam nála.