– Kávét? – kérdezte Andersont a titkárnő, és választ sem várva töltötte tele a csészét, majd szokás szerint főnöke kezébe nyomta. Anderson csak egy biccentéssel köszönte meg, mert a társait figyelte, akik még mindig a kínai egyetemista találmányán vitatkoztak. Green élénken győzködte Wilsont, de az hajthatatlan volt. Túl drágának és időigényesnek ítélte azt bevezetni a piacra, nem beszélve arról sem, hogy aggasztották a védjegyjogok is. Mikor kifogytak az érvekből, Anderson felé fordultak:

– Nos, John, neked mi a véleményed? – fordult Green feléje, miközben egy szendvicset vett el az asztalról. – Tény, hogy kockázatos, – mondta teli szájjal. – de szerintem érdemes lenne belevágni!

– Nézd Harry, szerintem meg Ryannek van igaza! – válaszolt Anderson. – Túl drága, és bizonytalan a hosszú távú megtérülése is. De, szerintem zárjuk le a vitát, – kortyolt a kávéjába, majd így folytatta – és szavazzunk! – Wilson bólintott, Green még mondani akart valamit, de végül ő is jelezte, hogy késszen áll. Az alapszabály, az alapszabály. Ez volt az üzleti sikereik titka, amelyekkel berobbantak a pénzügyi világ élvonalába, és ami a Wall Street arany ifjaivá tette őket. Az alapszabályt még az első napon fektették le, amikor egy kollégiumi szobába kerültek az egyetemen. Ők voltak a hatvankettesek, a szoba szám alapján, vagy, ahogy a legtöbben ismerték őket, a három „amigó”. John Anderson, az alabamai gépész fia, Ryan Wilson Clevelandból, egy középosztálybeli, városi tisztviselő családból, és Harry Green, egyenesen egy pennsylvaniai farmról. Amikor már eléggé kitárgyalták és alaposan körüljárták az adott üzletben rejlő lehetőségeket, akkor szavazásra bocsájtották a kérdést. Egymillió dollár alatt elég volt a kettő-egy arány, de az felett szükség volt arra, hogy mindhárman beleegyezzenek. Ez az évek során mindig bevált, hiszen Green élettapasztalata, Wilson üzleti érzéke és Anderson mindig alapos, kellő gyanakvással fűszerezett meglátása sokat segített abban, hogy sikerre vigyék közös cégüket, a Tripla 62 Corporationt.

– Ok, én benne vagyok! – kezdte Green.

– Én nem! – folytatta Wilson, majd mindketten Andersonra néztek. – Gyerünk John, már csak neked kell nyilatkoznod! – sürgették Andersont, aki még egyszer összegezte magában a tudni valókat, majd így szólt: – Nem!

– Rendben! – szólalt meg csalódottan Green, de elfogadta a döntést. Már rég megtanulta, hogy ő sem tévedhetetlen, és tudta, hogy az igazi erő a közös döntésekben rejlik. Az évek során így építették fel virágzó üzletüket, mindig közösen eldöntve, hogy vállalják-e az adott kockázatot. Mert amiben ők utaztak, abban mindig volt kockázat. Felkutatták és megvásárolták, majd piacra dobták, esetleg jó érzékkel eladták mások találmányait, hiszen ilyen találmányok mindig akadtak bőven. Mostanra már eljutottak oda, hogy elég volt meghirdetni egy-egy nyílt napot és tömegével jelentkeztek az emberek. Mindenki egy percet kapott, hogy prezentálja az eddig elfekvő ötletét. Persze a nagy része használhatatlan ostobaság volt, de mindig találtak közöttük igazi kincset is, amit megvásároltak, úgy, hogy az eladó is mindig jól járt. Erre ügyeltek. Nem kihasználni akarták az embereket, hanem együttműködni velük.

– Ki a következő, Mary? – kérdezte John a titkárnőt, és miközben az a papírjait ellenőrizte, Johnnak eszébe jutott, hogyan is ismerkedtek meg vele. Mary az első ügyfelük egyike volt, és egy adminisztrációs rendszert fejlesztett ki, húsz éves titkárnői tapasztalatára építve. A srácok számára igencsak kapóra jött az ügyviteli rendszer, mivel kezdtek belefulladni a papírmunkába. Meg is vásárolták azonnal, sőt még Maryt is alkalmazták. A nő nemcsak rendbe tette az adminisztrációt, hanem amolyan pótmamaként is gondoskodott róluk. Hálából a fiúk egy százalékkal bevették az üzletbe, ahogy akkoriban hívták „a buliba”, őt is. És nemsokára csatlakozott hozzájuk Mary lánya, Jenny is, mint a cég jogásza. Legnagyobb fájdalmukra a lány már az elején tisztázta velük, hogy csak, mint kollégákat, legfeljebb, mint a „bátyjait” hajlandó kezelni őket. A lány most is ott ült a számítógép mögött, és azonnal háttér információkat gyűjtött az adott találmányokról, ahogy azokat az egyes feltalálók bemutatták. Anderson szerelmes pillantásokat küldött felé, mert érezte, hogy mintha egy kicsit közelebb került volna az utóbbi időben Jennyhez. Legalább is, ő így érezte. És nagyon remélte, hogy igaza van, hiszen szerelmes volt Jennybe, ezt már rég bevallotta magának. – „Most már csak el kellene hívni, vacsorázni!” – gondolta, de nem volt elég mersze átlépni a lány által felállított szabályt. Ábrándozásaiból Mary zökkentette ki, és térítette vissza a valóságba, mikor hozzá lépve megigazította a nyakkendőjét, és csak annyit mondott az előbbi kérdésre válaszolva:

– Zen. Egy bizonyos Zen, ennyit írt a jelentkezési lapra. – nézett a titkárnő is meglepetten.

– És a találmány rovatban mi szerepel? – kérdezett rá Wilson.

– Hm! Ezt nem fogjátok elhinni, srácok! – nézett rájuk Mary. – Itt egyetlen egy szó szerepel csak!

– Ki vele, mert mindjárt vége a szünetnek, és még azt a kínai fiút is tájékoztatnunk kell a döntésünkről! – sürgette Green.

– Na, ki találja ki? – rántotta el a lapot Green elől Mary. – Rajta! Akinek sikerül, annak extra adag pitét sütök a hétvégén!

– Ezt már szeretem! – gondolt a pitékre Anderson. – Lássuk! Szerintem ez a..

– Zen! – segítette ki Mary.

– Szóval ez a Zen…, szóval megalkotta az ötkerekű kerékpárt!

– Mint tavaly az kanadai fickó? – röhögött egyből Wilson. – Azt a pofát! Sosem felejtem el, mikor közöltük vele, hogy azt már feltalálták!

– Aztán egy hónap múlva megint jelentkezett! – nevetett Anderson is, és szinte egyszerre kiáltották: – A hatkerekű biciklivel!

– Több komolyságot srácok! – korholta őket Mary, rajta gyerünk, találgassatok!

– Nos, a férfi neve Zen, én ebből valami távol keleti micsodára gondolok, talán Koreából. Lehet, hogy egy robot PSY? – mondta nevetve Green, és máris idétlenül táncolni kezdett Mary körül. A másik kettő kórusba énekelte: „Oppa is Gangnam style… Gangnam style!”

– Sosem nőtök fel! – nevetett Mary is. – De elég legyen! Megmondjam, vagy találgattok még? – kérdezte sejtelmesen, majd mivel látta, hogy a fiúk kíváncsian ránéznek, csak ennyit mondott: – Időgép!

– Na, ne! – tört ki belőlük egyszerre megint a nevetés. – Időgép! – mondta Wilson és újra nevetni kezdtek. Pályafutásuk alatt számtalan meghökkentő ötlettel találkoztak már, de ez most minden vitt. Legalábbis ezt lehetett kihámozni Green szavaiból, aki újra és újra elcsuklott a nevetéstől. Aztán szép lassan megnyugodtak. Anderson az arany Rolexére nézett, majd két tenyerét összeütve csak ennyit mondott:

– Idő van fiúk! Már így is csúszunk, szedjétek össze magatokat. Ha időgép, akkor időgép, még úgy sem láttunk olyant. A szünetnek vége! Ryan! Megtennéd, hogy behívod gyorsan a kínai srácot! Essünk túl rajta, aztán jöhet ez a titokzatos Zen!

– Rendben John, máris! – felelt amaz, azzal az ajtóhoz lépett, és behívta a kínait.

– Mr. Han! – szólította meg a belépőt, Anderson. – Sajnos el kell utasítanunk a találmányát! Mint tudja, a szabályzat szerint meg sem kellene indokolnunk, hogy miért, de a magam részéről most kivételt teszek. Annyit kívánok hozzáfűzni, hogy túl kockázatosnak érzem a gyakorlatban is megvalósítani. Viszont, ha a többiek is beleegyeznek, szívesen látjuk a fejlesztői részlegünknél, ott hasznosítani tudná az alkotói képességeit! – A kínai egy darabig csalódottan nézett, majd elfogadta az ajánlatot. Mary odalépett hozzá és röviden elmondta a jelentkezési formaságokat, majd kikísérte Hant. Aztán az ajtóból visszafordult, és a férfiakra nézett:

– Hívhatom Mr. Zent? – Green intett, hogy igen, majd a többiekhez fordult:

– Aki nevetni mer, az fizeti ma a vacsorát! – szólt, de ő is alig bírta visszafojtani a nevetését. Aztán megjelent egy alacsony ember, komótos léptekkel eléjük sétált és nagyon mély hangon, ami egy kissé meg is lepte őket, eléjük állt.

– Zen vagyok! – mondta és csak bámult maga elé.

– Üdvözöljük Mr. Zen! Kérem, foglaljon helyet! – szólt hozzá Wilson a többiek nevében is, de az alak nem mozdult, hanem a szavába vágott:

– Zen vagyok!

– Igen, ezt már mondta, Mr. Zen! – Mi pedig…

– Zen vagyok! – ismételte meg, aztán gyorsan hozzátette: – Zen! Csak Zen! Szólítsanak így!

– Rendben Mr…, izé, Zen! – egyezett bele Wilson, és azt vette észre, hogy le sem tudja venni a szemét a furcsa alakról. A férfi meglehetősen nyúlánk volt, de mégsem magas. Wilson azon tűnődött, hogy mi lehet ennek az oka. Talán az aránytalanul hosszú karok és lábak adhatták ezt a hatást, mindenesetre zavaró volt. Kicsit fészkelődve, feltűnés nélkül a teste mellé tette a karját, majd nyugtázta, hogy az övé körülbelül a combja közepéig ér. Ránézett Maryra is, aki a háttérben várakozott, és örömmel állapította meg, hogy a nőnél is ilyenek az arányok. Csak ennél a furcsa alaknál van másképpen, neki a karja szinte a térdéig ért. Tűnődéseiből Anderson hangja zökkentette ki, aki megunva, hogy Wilson elmélázott, a férfi felé fordult:

– Zen! Ismertetné a találmányát, kérem! – majd így folytatta: – A jelentkezési lapján azt írta, hogy időgép! – és sokat sejtető tekintettel a többiekre nézett. – Valóban az?

– Inkább pontosítanék! – válaszolt szinte gépiesen Zen. – Nem időgép, hanem…

– Nocsak! – csúszott ki Wilson száján, de Zen szúrósan ránézett, mire Wilson visszakozott.

… Hanem – folytatta Zen, – egy időmódosító-generátor. Legalábbis, én így hívom.

– Szóval mégsem időgép? – nézett rá fölényesen Wilson, de a Zent nem lehetett kizökkenteni.

– Most mondtam! – szúrta le Wilsont mély hangon. – De magának megismétlem: Ez egy időmódosító-generátor! – és büszkén körülnézett. – Módosítani tudom vele az időt!

– Azt akarja mondani, hogy nem lehet vele az időben utazni? – nézett rá csalódottan Green, de látszott rajta, hogy teljesen komolyan is gondolja, amit mondott.

– Természetesen nem! – válaszolt Zen.

– Kár, pedig szívesen elutaztam volna a jövőbe, hogy megtudjam, melyek lesznek a következő heti lottószámok!

– Ezt most komolyan mondja? – nézett rá döbbenten Zen.

– Persze, elutaznék, megnézném a húzást, felírnám a számokat, visszatérnék, és nagy nyugalommal feladnám a nyertes lottószelvényt.

– Az nem lehetséges! – válaszolt Zen. – Az időparadoxont okozna!

– Na és? – nézett rá Green. Ott lenne a nyertes szelvény a kezemben!

– Mondom, hogy az nem lehetséges! Ennek elméleti okai vannak. – mondta kimérten, és fel-alá kezdett sétálni, mint egy professzor az előadáson. – Szóval, ha a jövőben kihúzzák a nyertes számokat, akkor ahhoz a számsorhoz tartozik egy adott számú nyertes szelvény. De a magáé nincs közötte, mert még ki sem töltötte, csak ott áll és figyeli a húzást. Eddig tud követni? – állt meg egy pillanatra.

– Igen, Zen, Tudom! – válaszolt illedelmesen Green. Zen helyeslően bólintott, majd így folytatta, miközben újra járkálni kezdett:

– Kihúzzák a számokat, maga visszatér a jelenbe és megvásárolja a szelvényt azokkal a számokkal, amelyek egy hét múlva kihúznak. De, ekkor keletkezik egy újabb szelvény, egy létszám feletti. És ez nem lehetséges! Ez itt a paradoxon! Érti? – fordult Green felé, aki hallgatott.

– És, mi van, ha a „mi” szelvényünk is a nyertesek között van? – szólalt meg hosszas gondolkodás után Wilson is.

– Az nem lehet, mondtam már! A húzás pillanatában egy adott mennyiségű nyertes szelvény volt. Az öné, az önöké, nem volt közöttük! Azt csak a húzás után a jelenbe visszatérve adták fel.

– Igen, de a húzáshoz képest korábban történt a szelvény feladása, tehát az a szelvény is a nyertesek közé került! – akadékoskodott Wilson.

– Nem érti! – méltatlankodott Zen, de jó pedagógushoz méltón, újra magyarázatba fogott. – Gondoljon arra, ha a húzás után kiderül, hogy nincs nyertes szelvény, de maga tudja a számokat, amivel telitalálatot lehetett volna elérni. Visszatér a jelenbe, kitölti és feladja ezekkel a számokkal a lottószelvényt. Ennek ellenére a húzáskor, mint ahogy a jövőben tapasztalta, még sincs telitalálatos szelvény. Értik már? – nézett az elmélyülten gondolkodó három férfira. Ez ezért paradoxon! És mivel minden mással így van ez, ezért nem lehetséges a jövőbe utazni!

– Elnézést kérek! – szólt ekkor közbe Mary. – Kint még ketten várnak, és Zen úr ideje már rég lejárt!

– Kedves Mary! Ugye, szólíthatom így? – fordult ekkor feléje Zen. – Nyugodtan küldje el azt a két urat, aki kint várakozik, mert a találmányuk érdektelen e három úriember számára! Köszönöm! – A titkárnő zavartan nézett főnökeire, míg végül Anderson sietett a segítségére.

– Nézze Zen! Azt hiszem, ez a mi dolgunk, és azt sem tudja, hogy milyen találmányokkal rukkolnak majd elő azok az urak. Talán jobb lenne, ha a döntést ránk hagyná!

– Kérem, csak azt akartam, hogy kellő idő maradjon rám. Az a két idióta kint, csak feleslegesen rabolná a maguk idejét is! – válaszolt Zen, miközben a találmányát babrálta. – Az egyik, egy mini méretű mikrohullámú sütőhöz keres befektetőt, a másik pedig, egy applikációt fejlesztett ki, amely állathangokat utánoz. Ezt maguk úgyis elutasítanák…

– Köszönjük Mr. Zen! De…

– Zen! Csak Zen!

– Igen, Zen, elnézést! – felelte Green. – De amint a társam mondta, ezt majd mi döntjük el. Megyek és behívom azt a két fickót, csak egy perc! Ha gondolja, nézze végig maga is! – válaszolt Green, majd kiment, és szinte azonnal vissza is jött a két férfival. Az egyik tényleg egy mini méretű mikrohullámú sütőhöz keresett befektetőket, a másik pedig az app fejlesztő volt, az állathangokkal. A rövid prezentációk után egyhangúan utasították el őket.

– Megmondtam, nem? – nézett rájuk szemrehányóan, de enyhe fölénnyel is Zen, miután a két jelentkező távozott. A kínos csendet végül Wilson törte meg:

– Most lebukott Zen! Hazudott az előbb! Lehetséges az időben utazni, és maga is megtette!

– Én? – nézett rá furcsán Zen. – Mikor?

– Most, az előbb! Hihetetlen, de van rá magyarázat! – mondta vádlón, miközben Zenhez sétált. – Ez az ember,– mutatott rá. – utazott az időben! Nyílván való, hogy végignézte, hogy mi fogadjuk ezt a két férfit, megnézzük a prezentációikat, majd elküldjük őket a fenébe. Különben, honnan tudta volna, hogy így lesz? Honnan tudhatott volna arról, hogy egyik a sütővel házal, a másik meg állathangokat utánzó applikációt fejleszt, ha nem így tett volna?

–  Pontosan erre gondoltam én is! – csatlakozott hozzá Green ragyogó arccal. – Akkor így a lottószámok megismerése is lehetséges!

– De, kérem! – tiltakozott Zen sértődötten. – Végig itt álltam önök előtt!

– Nem! Nem! – csapott le rá Wilson. Az előbb a gépéhez ment, és valamit babrált rajta.

– Csak megigazítottam az asztalon!

–  A fenét, akkor állította be az időzítőt! Utazott, majd visszajött! Ez az igazság, vallja be!

– Az igazság az, amit mondtam. Nem lehet az időben utazni!

– Pedig maga megtette! Mondom!

– Vagy…, – mosolyodott el a beszélgetés során először Zen. – vagy talán az történt, hogy amíg az a kínai srác itt bent prezentált, addig én kint elbeszélgettem azzal a két idiótával. A mikro sütőssel, meg az állathangokat fejlesztővel. Már az a beszélgetés is elég kínos volt, és előre láttam, hogy esélyük sincs magukat megnyerni. Ezért mondtam azt, amit, hogy spóroljunk az idővel, de maguk nem hittek nekem! Nos? – és kérdőn az üzletemberekre nézett.

– Hmm! – gondolkodott el Anderson – Ez hihetően hangzik, mindenesetre nem tudjuk sem megcáfolni, sem hitelt adni neki. Viszont most már én kíváncsi lennék arra, hogy akkor mire jó a maga készüléke? – mutatott az asztalon lévő dobozra.

–  Meg szabad vizsgálni? – kérdezte egyből Wilson is. – Miféle szerkezet ez?

– Megnézni, megszabad, – lépett hátrébb bíztatóan Zen. – Csak ne nyúljanak hozzá! Azt nem szeretném!

– Jól van, akkor lássuk! – léptek a dobozhoz, még Mary is közelebb jött.

– Hogy nyílik? – érdeklődött Green.

– Ott a tetején! Annál a saroknál kell megfogni, ahol egy kicsit hosszabb az anyag! – mondta Zen, és a doboz tetejére mutatott.

– De hiszen ez egy egyszerű tároló doboz! – nézett nagyot Anderson. – Minden fillérmarketben egy dollár, az öt darabos készlet! Zen! Át akar verni minket? Feleljen!  – és a vézna férfi fölé magasodott.

– Ez csak a doboz! – válaszolt Zen sértődötten, majd így folytatta: – Jól van, megengedem, nyissa csak ki, bátran! A lényeg ott van belül! – Anderson gyorsan lepattintotta a fedelet, és ha lehet, még nagyobb csodálkozással bámulta annak tartalmát.

– Mond, mit látsz? – sürgette Wilson. De Anderson nem válaszolt, hanem magából kikelve, Zen felé fordult.

– Kifelé! Kifelé! Nem fog szórakozni velünk! – mutatott az ajtóra, majd emelt hangon folytatta. – Képes lett volna egy sima követ ránk sózni? – mondta dühödten. De Zen nem mozdult, hanem nagy nyugalommal és kellő daccal válaszolt:

– Tulajdonképpen nem kő, hanem üveg. Vulkáni üveg, azaz obszidián. Látják az éleit? Borotvaélesek! De nem attól működik, hanem…

– Hanem mitől? Na, ne! Ne akarjon itt bűvészkedni, hagyjon minket békén a varázslásaival! És mint a barátom mondta, kifelé! – lépett eléje Green is. – Csak nem képzeli, hogy egy darab kővel fog minket itt átverni? – nézett fenyegetően a férfira. De Zen ettől sem ijedt meg, hanem a zsebébe nyúlt és egy darab drótot vett elő. Nagy nyugalommal a kő köré tekerte, majd egy kis áramkört kapcsolt rá és egy zsebtelepet. A három férfi most már csak figyelt, beletörődve és türelemmel, ahogy az elmebetegekkel szokás viselkedni.

– Ha a zöld lámpa kigyullad, akkor lesz feltöltött állapotban. – folytatta Zen a bemutatót. – Látják? Most! – és óvatosan felemelte a követ. – Hajoljon közelebb! – szólt rá Andersonra, majd a férfi homlokához érintette a szerkezetet. – Mit lát? – kérdezte tőle. Anderson megadóan hajolt le Zenhez, majd ahogy a kő a homlokához ért, felkiáltott:

– Hé! Ez csodálatos! Ez…, ez csodálatos! – ismételte meg. – és még akkor is ezt hajtogatta, amikor leült a székébe.

– Mi történt John? – néztek rá a többiek, de az csak intett, hogy próbálják ki ők is.

– Lássuk! – lépett előre ekkor Green, és hagyta, hogy Zen a homlokához érintse a követ. Egy pillanatra megmerevedett, majd ragyogó arccal csak mosolygott és nagyokat bólogatott, miközben ezt dadogta: – Ez…, ez…! – de többet nem tudott mondani. Wilson gyanakvóan nézte, ekkor azonban Zen váratlanul az ő homlokához is odanyújtotta.

– Csak bátran, nem kell félni tőle! – szólt Wilsonhoz és teljesen természetesen figyelte, ahogy az is átlényegül. A három férfi csak bámult maga elé és mosolygott. Mary pedig rémülten Zennek esett.

– Mit tett velük! Ez valami méreg? Kábítószer, vagy mi a franc, feleljen! – fogta vallatóra Zent, de az felemelt mutató ujjal figyelmeztette, hogy maradjon csendben.

– Még pár másodperc és vége! – közölte nyugodt hangon, majd a három férfihez fordult. – Na, milyen volt? – és csak vigyorgott.

– Csodálatos volt! – válaszolt először Green és a többiek is helyeseltek.

– De mi volt ez? – vonta kérdőre Anderson. – Valami varázslat? – fordult társai felé érdeklődve, de Wilson már megelőzte, neki máris az üzleten járt az agya.

– Hívhatnánk boldogság készüléknek. HappyPhone vagy HappyBox néven piacra lehetne dobni. Jenny! – fordult a lányhoz. – Kérlek, nézz utána, van-e ilyen névvel levédve már valami! – majd így folytatta: – Kétszáz dollár per darab. Ebből öt dolcsi a magáé! – kacsintott Zenre! Na, mit szóltok hozzá?

– Én előbb tudni akarom, hogyan működik! – torkolta le Green.

– Én meg azt, hogy mi is történt velünk? – fordult Zen felé, Anderson. Zen büszkén kihúzta magát, mint egy győztes hadvezér, mert érezte, hogy ha a háborút még nem is, de az első komolyabb csatát ő nyerte meg. Látszott rajta, hogy gondolkodik, mit is mondjon úgy, hogy a három üzletember meg is értse, aztán végül belekezdett.

– Biztosan látták a Mátrix című filmet, és emlékeznek arra a jelenetre, mikor Neo egy fekete macskát lát, majd szinte azonnal újra megismétlődik a jelenet?

– Igen! – válaszolt szinte egyszerre a három férfi. Jenny is közelebb jött a számítógépe mellől, és ő folytatta:

– Trinity akkor azt mondja Neonak, hogy „Ez deja vu. Többnyire hiba a Mátrixban, mikor változtatnak valamit”.

– Nos, valami hasonlót éltek át. – vette vissza a szót Zen. – De szerintem egészen másról van itt szó, csak a deja vu jelenséggel tudom megmagyarázni azt, amit átéltek. A deja vu azt jelenti, hogy „már egyszer látott dolog”. Azaz, ezt már egyszer átéltük, pontosan ugyan úgy mind a kétszer, és ez meglep, ugyanakkor fel is villanyoz minket. Létezik két hasonló jelenség is: Az egyik a jamais vu, ezt azt jelenti, hogy „a soha még nem látott dolog”. Ezt akkor tapasztaljuk, mikor a megszokott tárgyainkról vagy ismert személyekről úgy érezzük, mintha még sose láttuk volna őket. Valamint van a deja entendu, a „már hallott dolog”, ezt akkor éljük át, amikor egy zeneszámról, dallamról érezzük azt, hogy már hallottuk korábban. Értik? – nézett a jelenlevőkre, majd választ sem várva folytatta. – A tudomány jelen állása szerint, ennek a jelenségnek több magyarázata is van. Az egyik szerint az agyi dopamin-tevékenység erős fokozódása a kiváltó ok, a másik szerint pedig  a deja vut, hasonlóan az epilepsziás rohamokhoz, az agy hippokampusz idegpályáinak fokozott tevékenysége okozza. Van egy harmadik elképzelés is, amely azt tárgyalja, hogy a baloldali homloklebeny, amely a beérkező információk osztályozásáért felelős, az adatokat kétszer kapja meg egymás után, két különböző csatornán keresztül. A beérkezések közötti néhány milliszekundumos fáziskülönbség miatt az agy, az első beérkező információ már, mint egy korábbi emlékképet értelmezi, és ez kelti a deja vu érzetet!

– Ez történt akkor velünk is? – kérdezett rá Wilson.

– Ezt nem állítom! – válaszolt Zen. – Csak úgy gondolom, hogy ez a dolog a deja vu érzéshez hasonló, ezért próbáltam ezzel megmagyarázni önök számára azt, amit átéltek. Ha eddig ez érthető volt, akkor folytatnám. – érdeklődve körülnézett és elégedetten nyugtázta, hogy mindenki helyeslően bólint. Tartott egy kis hatásszünetet, majd így folytatta, miközben újra járkálni kezdett.  – Az én véleményem szerint, viszont időmódosítás történt. Megjegyzem, vannak olyan kutatók, akik a deja vut is ezzel magyarázzák. Szerintük, és ismétlem, szerintem is, az ember képes előre érzékelni, és látni is bizonyos dolgokat, ami, ha nem is tudatosul benne, de azért az idegpályák elraktározzák. Amikor az esemény bekövetkezik, akkor „újra átéljük” és az az érzés alakul ki bennünk, hogy ezt már láttuk, hallottuk korábban. Ezt az „előre érzékelést” hívom én úgy, hogy időmódosítás.

– Akkor mégis csak lehet az időben utazni! – lelkesült fel ismét Green. – Irány a jövő hét, és visszatérve a jelenbe a lottózó! – mondta vidáman, de Zen szúrós tekintetet hamar lehűtötte.

– Maga okos fickó, Mr. Green! – kezdte Zen pedagógiai nyugodtsággal. – Értse meg végre, hogy nincs időutazás! Az, hogy esetleg lát előre dolgokat, az csak akkor fog tudatosulni, amikor ténylegesen be is következik. A tudat alatt hiába tudja, hogy melyek lehetnek a nyerő számok, ha csak akkor döbben rá, hogy ön mindvégig tudta, amikor ténylegesen is átéli a sorsolást és a korábban látott számokat húzzák ki. De akkor már késő bármilyen szelvényt is kitöltenie!

– Kár! – adta meg magát Green, de máris előtört belőle ismét az üzletember. – Hogyan tehetünk szert ilyen köre? Mennyibe kerül az előállítása, és végre elárulhatná, hogy hogyan működik!

– Ez egy obszidián kő, – válaszolt Zen. – úgy találtam. A hegyet másztam a fiaimmal, és az éjszakát is a hegyen töltöttük. Tudják, a vihar miatt. Szóval ez a kő ott volt közvetlenül a fejem mellett, és amikor a villám nem messze tőlünk csapott le, akkor valószínűleg feltöltődött, mert rendkívüli álmom volt tőle, nem is egyszer átéltem azt, amit maguk az előbb. Aztán az egyik fiam hazavitte a követ, és a TV mellé tette le. Valószínűleg akkor is feltöltődött, mert mikor megláttam, akkor, felvettem, hogy újra megvizsgáljam. És ahogy a szemem elé emeltem, ismét ez a kellemes érzés fogott el, mint korábban a sátorban. Vagy úgy, mint magukat itt, az előbb!

– Ezek szerint, akkor elég, ha veszünk magunknak egy obszidián bányát, kifejtünk ilyen, és ekkora méretű köveket, körbetekerjük rézdróttal és a kábel végeire elemet illesztünk. – kapcsolódott a beszélgetésbe Anderson, akinek remek műszaki érzéke volt, majd kimondta, amit akart.

– Mert én úgy látom, hogy az az elektronikai kütyü, csak valami szemfényvesztés. A kő valójában akkor működik, ha elektromágneses mezővel gerjesztik. Amíg a gerjesztés fent áll, addig képes hatni az emberi agyra. Vagy a dopamin termelést fokozza, vagy az információ áramlás egyik útját késlelteti, mindegy, de így fejti ki a hatását. Igazam van? – nézett fölényesen Zenre.

– Igen is meg nem is, uram! – válaszolt a férfi továbbra is rendkívül nyugodtan. – Az elektromos szerkezetet én készítettem és egy bizonyos szintű elektromágneses gerjesztés után a zöld LED-lámpa jelezni kezd. De igaza van, tényleg csak ennyi a funkciója. Viszont amire azt mondtam, hogy nem, az arra vonatkozott, hogy ezek nem igazából deja vu érzések, csak ezzel magyaráztam el önöknek a jelenséget, hogy megértsék. Ha visszagondolnak, akkor nem egy „láttam már” hatást váltott ki magukból, hanem egy örömöt, amit az okozott, hogy beleláttak a jövőbe. Ténylegesen előre láttak az időben, mégha az csak pár másodpercre terjedt is ki. Aztán a valóságban is megtörtént, és ez okozott örömteli perceket. Így volt? – nézett körbe a férfi. Anderson bólintott először, majd felállt, és Zenhez sétált.

– Mikor a homlokomhoz nyújtotta, akkor azt láttam, hogy Jenny felém néz és rám mosolyodik. És tényleg, abban a pillanatban, amikor elvette, én Jenny felé néztem, és ő tényleg rám mosolygott. Csodálatos érzés volt!

– Én meg, – tűnődött el Green. – a jackpotra gondoltam és a százmillióra. És arra, hogy mégis csak lehetséges az időben utazni. Kár, hogy a magyarázatával elrontotta ezt az érzést. – mérgelődött Green. – Mert tényleg rendkívüli volt!

– Én pedig nem emlékszem konkrétan semmire, csak egy kellemes élményre, amely már a múlté! – sajnálkozott Wilson. – De utána rögtön az üzleti lehetőség jutott az eszembe és egy jövedelmező vállalkozás!

– Lehetséges, hogy azt élte át újra! Sajnos, ön volt az utolsó, és a kő már lemerülőben volt, így önnél rövid ideig hatott csak. – nézett rá Zen.

– És, ha erősebb árammal töltjük fel? – szólt közbe egyből Anderson, mert őt a technikai részletek érdekelték. – A hatás is erősebb lesz?

– Nem! Otthon már kísérletezgettem vele, növeltem az áramerőséget, a tekercs menetszámát, a rézdrót vastagságát is, de növekedést nem értem el. Ez a kő úgy látszik, ekkora hatás kiváltására képes csak. De van egy… – válaszolt Zen, elharapva a mondat végét, és látszott rajta, hogy már megbánta, hogy belekezdett.

– De? Mi az a „de”? Csak nem azt akarja mondani, hogy van egy másik kő is, esetleg egy nagyobb? – csapott le rá Green.

– Nos, van egy sokkal nagyobb, – mutatta a karján a méretet Zen. – de az nem eladó! Meg számtalan kicsit is találtunk, úgy húszegynéhány darabot. De ez utóbbiak alig működnek.

– Azt mondja, nem egy bányából származik ez a kő?

– Azt, uram, és csak ennyi van belőle. Két nagy, meg a huszonkettő kicsi. Ennyi volt a lelőhelyen.

– A hegyen, ott, ahol sátoroztak a fiaival? – érdeklődött Wilson.

– Pontosan! Pedig átkutattunk egy jelentős területet, de csak ennyit találtunk.

– Mégis minek járkálnak maguk a hegyre?

– Meteoritokat gyűjtünk, letisztítjuk, majd eladjuk őket.

– Azt akarja mondani, hogy ez egy meteorit volt? – értetlenkedett Wilson.

– Igen! Méghozzá különleges! – válaszolt Zen. – Eléggé ritkaság, talán fogalmazhatok úgy is, hogy egyedi, ugyanis a földi eredetű obszidián kőzetekkel a „deja vu” jelenség nem működik. Valószínű, hogy ebben, az én általam fellelt kőzetben van valami, ami hatással van az emberi agyra. Nem tudom, hogy mi, talán egy molekulányi antianyag, vagy sötét energia, ki tudja? – nézett körül titokzatosan Zen, és egy kis szünet után így folytatta. – Kipróbáltam más, legalább tucatnyi, a világ különböző pontjairól származó obszidiánt, de sajnos minden eredmény nélkül. Így csak ez az egy van, amitől hajlandó vagyok megválni. Tisztes fizetségért cserébe, persze! – tette hozzá gyorsan, és várakozóan körbe nézett, de senki sem reagált, ezért tovább folytatta. –  Szeretném ugyanis megvalósítani egy nagyon fontos tervemet, amihez pénzre van szükségem, ezt nyugodt szívvel bevallom most önöknek. Ezért vagyok itt! Tudják a bank nem adott hitelt, így nekem csak ez az egy esélyem maradt, hogy pénzhez jussak, ha önök megvásárolják a követ. Sajnos szoros a határidő, és nekem, ahogy már említettem, pénzhez kell jutnom. És az az igazság, hogy még ma! – és kérdőn a férfiakra nézett.

– Nézze Zen! – kezdett hozzá, a beálló csendet megtörve, Green. – Mi itt üzletemberek vagyunk. Találmányokat, új üzleti ötleteket keresünk, és ha látunk benne fantáziát, akkor vagy megvásároljuk azokat, vagy társtulajdonosként segítünk a megvalósításukban. Nem látom be, miért kellene áldoznunk egy ilyen, nevezzük találmánynak, a finanszírozására, amikor sem eladni, sem tömeg gyártatni nem tudjuk azt. Üzletileg, számunkra, így érdektelen. Ön megtett mindent, de be kell látnia, ez mégis csak egy kő. Egy egyszerű obszidián, azaz vulkáni üveg. – helyesbített gyorsan, mert látta, hogy Zen már nyitja a száját, és nem akarta, hogy félbeszakítsa. Majd hangját felemelve folytatta. –  Amikor előadta, hogy mire is való az ön „találmánya”, akkor engem tényleg megfogott vele. Főleg az időutazás lehetősége érdekelt, mert be kell vallanom, hogy vonz a téma. Annyi minden titok van még a kvantumfizikában, amit még nem ismerünk, miért ne lehetett volna ez a kirakó egy darabja. De sajnos kiderült, hogy ez más, mint amire számítottam. Mint érdekességet szívesen kipróbáltuk, – nézett társaira. – sok új ismertet sajátítottunk el a deja vu érzésről is, amiért hálásak is vagyunk, de én úgy gondolom, hogy kár az időnket tovább pazarolni. Én amondó vagyunk, hogy szavazzunk! – zárta le hosszúra nyúlt monológját Green. – Én nem támogatom! Nos, John, Ryan? Nektek mi a véleményetek? – de őket megelőzve ismét Zen szólalt meg.

– Azt mondja, Mr. Green, hogy nem ér meg maguknak ez a kő, huszonötezer dollárt? – nézett Zen a férfiakra, és látszott az arcán, hogy meg sem lepődött Green szavain. – Biztos vagyok benne, hogy egyiküknek megér ennyi pénzt! – és várakozva Andersonra nézett. Wilson azonban sietve közbe lépett és határozottan közölte a véleményét:

– Nem! Egy fillért sem fogunk áldozni magára. És ne is próbálja újra beadni nekünk, hogy ön, belelátva az idő módosulásába, már most tudja, hogy mégis kifizetünk önnek huszonötezer dollárt! Ezt elfelejtheti! A magam részéről, én is nemmel szavazok! És, ha megbocsájtotok, most mennem kell! – fordult társai felé. – Harry, velem tartasz? Azt hiszem, a lezárást már rábízhatjuk Johnra. A kérdés úgyis eldőlt, a cég nem száll be az üzletbe! – Green bólintott és Wilsonhoz csatlakozva elhagyták az irodát. Anderson hosszasan fürkészte Zent, gondolatban összefoglalta az elmúl óra történéseit. Zen állta a tekintetét, és nyugodtan várakozott, és időnként a követ babrálta.

– Mary, Jenny, végeztünk mára, köszönöm! – szólalt meg végül Anderson, és a két nőre nézett. – Zennel is rövidesen befejezem a beszélgetést, és majd én kikísérem. Jó hétvégét kívánok nektek, és hétfőn találkozunk! – szólt még a távozók után. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, aztán Zenhez fordult.

– Tízezret ajánlok a kőért!

– Huszonöt! – válaszolta Zen, rezzenéstelen arccal. – Tudom, hogy kifizeti, és nem! – emelte fel a mutatóujját, mielőtt Anderson meg tudott volna szólalni. –  Ismétlem, nem látok előre az időben, csak ismerem az embereket. Magának tetszik ez a lány, ne is tagadja! Ahogy feléje nézett, az mindent elárult. És tetszik a kő is! Gondolom ajándéknak szánja majd a lánynak, ezért vagyok biztos benne, hogy ki fogja fizetni nekem azt a huszonöt rongyot. Tudom, hogy már rég eldöntötte, hogy meg fogja venni, ez látszik magán, és én azt is tudom, hogy nem jelent túl nagy érvágást önnek ez az összeg. Elég csak a gyémántdíszes nyakkendő-tűjére pillantani, vagy az öltönyére, nem beszélve a Rolexról, a csuklóján. Nos, Mr. Anderson? – kérdezte Zen a férfit, aki csak mosolyogott rá, és megadóan bólogatott.

– Talán nem is a kőért, bár igaza van, tényleg ajándéknak szánom Jennynek, hanem ezért az óráért, amit itt eltöltöttünk együtt. Ezért fogok fizetni! Zen, amit ma itt előadott, az felér egy szemeszterrel a Yale üzleti kurzusán! Kezdve az „időgép” elnevezéssel a jelentkezési lapon, aztán a pontosítás, amivel még jobban felkeltette a figyelmünket. Ahogy titokként kezelte, majd mégis megengedte, hogy kipróbáljuk, azzal alaposan elhúzta a mézesmadzagot előttünk. És a szakmai ismertető a „deja vu” jelenségről, az is fenomenális volt! Aztán az, ahogy felismerte és kezelte Green mániáját az időutazással kapcsolatban, azt pedig tanítani kellene! És akkor is megállta a helyét, amikor Green és Wilson elutasította. Nem beszélve a mi kis üzleti alkudozásunkról, ugyebár? Végig maga irányított Zen, gratulálok! Ezért kapja meg tőlem a csekket, parancsoljon!

– A kő az öné! – nyújtotta át viszonzásul a dobozt Zen, és azonnal sarkon fordult, és fura, szinte groteszk járásával az ajtó felé indult.

– Mi ilyen sietős, Zen? – kérdezte kíváncsian Anderson. – Csak nem attól tart, hogy visszakérem a csekket? – nézett utána kérdőn, de a férfi vissza sem fordult, csak a válla fölött szólt vissza:

– Bocsásson meg, Mr. Anderson, de hamarosan kezdődik a Kentucky Derby, és nekem még meg kell tennem a téteket! – válaszolta Andersonnak, aki nem állhatta meg, hogy ne kiáltson évődve, még egyszer, a távozó férfi után:

– Csak nem azt akarja mondani, hogy tudja, melyik ló nyeri majd a versenyt? Elárulhatná nekem is! – mondta félig nevetve. De Zen nem válaszolt, hanem visszafordulva egy pillanatra, egy nagyot kacsintott Andersonra, majd becsukta maga után az ajtót. Anderson pedig, tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt a széles vigyort, ami akkor Zen arcán ragyogott.