Szokatlanul kényelmes selyemágyban ébredt. Némi időbe telt, mire teljesen magához tért a mély, hosszú álom után. Justin Metcalf ráérősen kimászott a paplan alól. Fekvőtámaszokkal kezdte a napját, majd a mosdó felé vette az irányt. Miután lezuhanyozott és hanyagul megborotválkozott, felfrissülve tért vissza szobájába. Szekrényéből kiválasztott egy elegáns fekete öltönyt, hozzá pedig egy fekete csokornyakkendőt.

Valami fegyver is kell majd – tűnődött, miközben megkötötte nyakkendőjét. Ágya alól előhúzott egy aktatáskát. Kiválasztotta belőle a legkisebb pisztolyt, ami csak elfért az öltönye alatt. A szemfülesebbek még így is kiszúrhatták. Leoltotta a villanyt a szobában, aztán elindult a hajó szalonja felé.

Tizenötödik napja szelte keresztül a világűrt a Navora Fox luxushajó. Fedélzetén többnyire vezérigazgatók, neves professzorok, életunt aranyifjak utaztak. Justin csak egy különleges munka útján kerülhetett a hajóra.

Megbízójával egyszer sem találkozott személyesen, még kivetítőn sem látta az arcát. Egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson a munkák között, főleg mióta elvesztette a hajóját. Egyszerű feladatot kapott, a vendégek közt elvegyülve, segítsen megvédeni egy értékes ékszert, amit a hajó Omega széfében őriztek. Ez leginkább abból állt, hogy ellenőriznie kellett az új utasok hátterét. Aki gyanúsnak bizonyult, azon rajta tartotta a szemét. Eddig azonban nem talált mást néhány közszeméremsértőnél vagy illegális szerencsejátékosnál.

A szalont egy csaknem hat méteres csillár ragyogta be, gurall kristályokkal díszítve. Elég értéket sikerült felhalmozni egyetlen teremben, hogy valaki felvásárolhasson belőle egy kisebb bolygót. Élő zenekar szolgáltatta a zenét a milliomos utasok kedélyes csevejéhez. Szinte minden idős férfit egy szupermodell kísért. Minél idősebb volt a férfi, annál fiatalabb a kísérője. A boldog házasság ezekben a körökben ritkaságszámba ment.

– Ricky, töltenél nekem egy pohár pluont? – kérdezte Justin, miközben a bárpultnak dőlt.

Ricky épp egy bankárnak töltötte az italát.

– Azonnal, Mr. Metcalf – sietett a válasszal a fiú.

– Mondtam, hogy nyugodtan szólíts Justinnak.

– Rendben, Mr. Justin – bólintott szórakozottan, miközben kiöntötte a bugyogó pluont.

Justin körbenézett a teremben. Akadt néhány ismeretlen arc, így első ránézésre.

– Hány utas szállt fel reggel? – kérdezte a pultos fiútól.

– Százhúsz körül, maximum százötven – vont vállat Ricky.

Alacsony, középkorú férfi lépett a pulthoz, egérszerű bajusszal. Kerek szemüvege mögül érdeklődve figyelte a világot. Mikor helyet foglalt, jobb térde nyughatatlan le-föl ugrált. Milo Balash professzor a Lantarus Egyetemen tanított és most a vakációját töltötte nejével a Navora Foxon. Justin ezt elsősorban onnan tudta, hogy őt is leellenőrizte mikor felszállt, másodszor onnan, hogy összefutottak párszor a bárpultnál.

– Mit adhatok, professzor úr? – kérdezte Ricky.

– Egy korsó Guinesst… Nem! Maga mit iszik? – hajolt oda Justin pohara fölé.

– Pluont.

– Nekem is azt! – jelentette ki a professzor színlelt határozottsággal.

Milo mindkét kezével dobolt a pulton, míg az italát várta. Bárki láthatta, hogy ideges.

– Valami gond van, professzor? – kérdezte Justin.

– Hogyne volna – felelte a professzor fáradtan. – Egész évben tartom az előadásokat a sok kis marhának az egyetemen. Végre eljövök a nejemmel erre a – megjegyzem nem éppen olcsó – hajóútra kikapcsolódni, erre még itt is munkát varrnak a nyakamba.

– Miféle munkát? – csodálkozott Ricky.

– Látják azokat az urakat? – bökött Milo az egyik sarok felé.

Ricky kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy szemügyre vegye az említett urakat. Justin is félrehajolt, hogy lásson a professzortól. Enyhén szólva is kitűnt a tömegből az a néhány új utas. Egy bizarr vallási szektára emlékeztették Justint. Fekete köpeny lógott rajtuk, fejüket csuklya fedte. Egyedül szürkésen sápadt nyakuk virított feltűnően.

– Kik azok? – kérdezte Justin.

– Fogalmam sincs – fakadt ki a professzor. – Idegenek, annyi biztos. Egy szót se beszélnek a nyelvünkön, de a prhaellt megértik. Erre a kapitány kitalálta, hogy lehetnék én a tolmácsuk az itt tartózkodásuk alatt.

– És igent mondott? – csodálkozott Justin.

– Hát… igen.

– De miért? – értetlenkedett Ricky.

– Micsoda dolog lett volna tőlem nemet mondani a kapitánynak? Ott állt előttem. Láttam, hogy nagy gondban van… Gondoltam, ennyit igazán megtehetek.

– Nos, maga igazán jó ember – emelte a poharát Justin és felhörpintette a maradék italt.

– Gondolja? – kérdezte keserűen a professzor és ő is belekortyolt saját pluonjába.

Azon nyomban ki is köpte a bugyborékoló italt.

– Ez förtelmes – nyögte kissé felháborodva.

– Tényleg? – pislogott meglepetten Justin.

Milo professzor felállt és az idegenek felé indult.

– Sok sikert! – kiabált utána bátorítón Ricky.

Miután rendelt még egy italt, Justin elindult körbejárni a termet. Néha szóba elegyedett egy-egy utassal, leginkább az újonnan felszállókkal. Akiket már jól ismert, azokat barátságos kézfogással köszöntötte. Hirtelen azonban olyasvalakit pillantott meg az egyik férfi oldalán, akitől egy percre teljesen lefagyott.

Göndör barna haját lobogtatva csevegett az őt körbevevő idős milliomosokkal. Annak idején a lány Jennaként mutatkozott be neki. Egy fanatikusokból álló szervezetnek dolgozott, akik bombát akartak kicsempészni egy bolygóról. Amikor legutóbb találkozott vele, épp megpróbálta eladni Justint rabszolgának. Neki köszönhette azt is, hogy elvesztette a hajóját.

– Üdvözlöm! Justin Metcalf vagyok – lépett oda a társasághoz hirtelen.

Először Jenna kísérőjével rázott kezet, aztán a többiekkel. A lány szeme alig észrevehetően elkerekedett, de arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Patrick Shaw – mutatkozott be partnere. – Nem rokona ön véletlen Brandon Metcalfnak, az Arsenal Corp. vezérigazgatójának?

– Attól tartok, nem – mosolyodott el Justin. – Sajnos az én családom a külső bolygókról származik. Magam is inkább ott üzletelek. Bár van, hogy néha balul sül el.

Itt egy pillanatra a lányra tekintett.

– Bizony megesik – helyeselt Mr. Shaw. – Bocsásson meg, de úgy látom megüresedett egy hely a kártyaasztalnál. Jössz, kedvesem?

– Azonnal megyek – felelte Jenna és csókot nyomott a férfi homlokára.

Ahogy Mr. Shaw és barátai eltávolodtak, a lány arcán egyből felváltotta a kedves mosolyt a gyanakvó, fürkésző tekintet. Justin rendkívül szórakoztatónak találta, hogy kínos helyzetbe hozta őt.

– Hello, Jenna. Vagy bármi legyen is az igazi neved.

– Itt mindenki Christine-ként ismer – felelte higgadtan a lány.

Christine? Akkor legyen Christine…

– Hol van a hajóm, Christine?

Mesterkélt mosoly jelent meg a lány arcán.

– Miféle hajó?

– A hajó, amit elloptál tőlem. Ne játszadozz velem!

– Hogy az? – felelte a nő színlelt meglepetéssel. – Attól tartok, rég megszabadultam tőle. Bocsáss meg, de Patrick már vár rám.

Ahogy a lány ellibbent mellette, Justin elkapta a karját.

– Vajon mit szólna Patrick, ha megtudná, hogy egy csapat holdkórosnak dolgozol?

Christine ezúttal őszinte mosolyt küldött felé.

– Mit gondolsz, kinek hinne? Neked, akit tíz perce sem ismer vagy nekem, akivel sülve-főve együtt van?

Justin eleresztette a lány karját, aki egy önelégült pillantással jutalmazta a dolgot. Tehetetlenül nézte, ahogy ismét kicsúszik a kezei közül. Bosszús hangulatban tért vissza szobájába. Legszívesebben darabokra zúzta volna a teljes berendezést. Megszabadult tőle! Volt képe az orrom alá dörgölni! Öt évig gürcöltem azért a hajóért, ő meg egyszerűen… Gond nélkül megúszta a dolgot, ez zavarta a leginkább.

Morcosan kibújt az öltönyéből, pisztolyát pedig az ágyra dobta. Valaki csengetett.
Sötét alak állt előtte, mikor ajtót nyitott. Fekete köpenye elfedte egész testét. Egy volt azok közül, akik mellé Milo professzor tolmácsnak szegődött.

– Metcalf Justin? – kérdezte.

– Ööö… igen, én vagyok!

Az idegen fegyvert rántott.

– Ne mozduljon!

Füstölgő lyuk tátongott a szekrényen. Dulakodás közben többször is elsült a pisztoly, mielőtt a földre esett. Két helyen a plafont is eltalálták. A szék egyik lába letört, mikor Justin azzal próbált védekezni. Rejtélyes támadója az ágy túloldalán hevert eszméletlen, maga alá temetve a gyűrött ágyneműt.

Justin fogadni mert volna, hogy több bordája is megrepedt. A szoba közepére vonszolta ellenfelét, majd kikötözte az asztalhoz. Elrakta a földön heverő pisztolyt, aztán a fürdőbe ment kimosni a vér ízét a szájából. Mikor végzett, odasétált az eszméletlen férfihoz, hogy felhúzza a csuklyáját.

A francba! Sötétzöld aszott bőre volt. Arca pikkelyes, nyomott orra alól bajuszra emlékeztető tapogatók nőttek le. Ez egy nogron! Leült az ágy szélére és célba vette ellenfelét saját pisztolyával.

Rángatózni kezdett, amint magához tért. Mikor nem szabadult, dühösen felüvöltött.

– Kicsit csendesebben – javasolta Justin. – Az itteni vendégek elképesztően érzékenyek az ilyesmire. Most pedig szeretném, ha megválaszolnád néhány kérdésemet.

Nem felelt semmit.

– Hogy találtatok meg?

Ismét csak dacos hallgatás következett.

– A helyzet az, hogy csúnyán felsültél – közölte Justin. – Egy asztalhoz vagy kikötözve, miközben a saját pisztolyodat nyomom a képedbe. A helyedben, én mindenképp újra gondolnám a stratégiámat, amikor az jár a fejemben, hogy nem válaszolok. Megkérdezem még egyszer. Hogy találtatok rám?

– Tudtuk, hol vagy – felelte a nogron. – Az elejétől fogva tudtuk.

– Honnan? A Főtanács küldött?

– Személyesen jöttek el – mosolygott a nogron. – Az egész megbízatásodat mi rendeztük meg. Mi akartuk, hogy ezen a hajón legyél. Itt nincs hova menekülnöd, Metcalf Justin. Meg fogsz fizetni…

Félbeszakította a fejére kapott ütés, amitől ismét ájultan zuhant a padlóra.

Ha igazat mondott, Justin egyenesen a csapdájukba sétált. Korábban nem volt ilyen óvatlan. Kiutat kellett találnia, de sürgősen. Tudta is, ki segíthet neki. Visszavette az öltönyét és kikereste Jenna szobáját az utaslistából. Vagyis Christine! – emlékeztette magát.

Megkönnyebbülve látta, hogy a lány és Mr. Shaw külön szobát béreltek.

Ahogy befordult a folyosón, Milo professzorral találta szembe magát. Bágyadtan sétált, miközben valamit érthetetlenül motyogott magában. Justin igyekezett kerülni a férfi tekintetét, azt remélve, hogy nem veszi észre őt. Nem tudta, vajon a nogronok mit mondhattak neki. Mikor elhagyta a professzort, megszaporázta lépteit.

Csengetett. Christine egyszerű sötétszürke ingben nyitott ajtót. Úgy tűnt, épp azon volt, hogy összekösse kibontott göndör haját. Mindig magabiztos tekintetét egy percre az őszinte meglepetés váltotta fel.

– Máris leráztad szegény Patricket?

– Öreg már, hamar elfárad – felelte a nő. – Miért jöttél?

Justin gyorsan bemenekült a folyosóról.

– Le kell jutnom erről a hajóról – tért egyből a lényegre.

Közben Christine sikeresen összekötötte a haját. Leült, hogy felhúzza a csizmáját. Justin jól emlékezett azokra a csizmákra, több rúgást is kapott velük a gyomrába.

– Hova ez a nagy sietség? – kérdezte a nő.

– Azzal te ne törődj! Ha segítesz kijutni innen, tisztességesen kifizetlek.

Christine az ajkába harapott.

– És mégis miből jutottál arra, hogy épp én segíthetek?

Felvett egy fekete napszemüveget és felállt. Justin szerint a napszemüveg egy gyönyörű nőn kifejezetten vonzó tud lenni. Legalábbis eddig ezt hitte. Christinen inkább rémisztő volt.

– Nyilván nem üdülni vagy itt – mondta Justin. – Tudom, hogy készülsz valamire. Kell, hogy legyen egy menekülési terved.

– Tényleg van – ismerte el a nő. – De meg kell mondjam, megöl a kíváncsiság. Mi az, amitől ennyire berezeltél?

Justin egy percig tétovázott. Bármennyire is szerette volna elhallgatni az egészet, nem látott más megoldást.

– Nogronok vannak a fedélzeten – bökte ki. – Engem akarnak. Régebben csináltam valami ostobaságot, ami miatt most bosszút akarnak állni.

– Szóval nogronok, mi? – vonta fel a szemöldökét Christine. – Elismerem, nem vagy semmi, Metcalf. Hogy jutottak fel a hajóra?

– Eleve ők szervezték meg az utamat. Felbéreltek valami kamu melóra és csapdát állítottak.

– És te belesétáltál – nézett rá a nő szánakozva. – Nagyon felhúzhattad az agyukat, ha idáig elmentek. Nem bánom, segítek, ha te is segítesz nekem.

– És pontosan miben? – kérdezte Justin vonakodva.

Megjelent a hajó térképe a szoba kivetítőjén.

– Kell nekem valami, ami itt van a fedélzeten. Egy ékszer, ami felbecsülhetetlen a főnököm számára.

Justin akaratlanul összeráncolta homlokát.

– Ez az ékszer véletlenül nem az Omega széfben van? – kérdezte.

– De igen – bólintott a nő. – Segíts ellopni és kijuttatlak innen.

Pont azt akarta ellopni, aminek a védelmével Justint megbízták. Bár mit számított, ha egyszer az egész csak egy átverés volt? Így már kifejezetten más volt a leányzó fekvése.

– Rendben – egyezett bele.

Nem most először adta lopásra a fejét. Valahol a galaxis egy ismeretlenebb részén van egy bolygó, az Avosis. Őserdők, sűrű dzsungelek terítik be felszínét. Ez a magas páratartalmú bolygó adott otthont a nogronok népének. Virágzó kultúrájuk teljes történelmét egyetlen egy adathordozóra mentették, amit a Cerenthys templomában őriztek. Amíg Justin el nem lopta. Ezért akartak a nogronok elégtételt venni rajta és ezért volt kénytelen menekülőre fogni.

Gond nélkül átengedték az őrök az ellenőrző ponton. A nyilvántartás szerint Justin még mindig teljes hozzáféréssel rendelkezett mindenhez a hajón. Ezzel úgy tűnt nem számoltak a nogronok. Christine-t azonban már megállították, hogy elkérjék az utas azonosítóját.

– Itt az áll, hogy Patrick Shaw kísérője – mondta Isaac, egy őr, akit Justin elég jól ismert. – Mit akarnak maguk a fedélközben?

– Gondoltuk, ott senki sem keres minket – magyarázta sokatmondó pillantással Justin.

Feltűnt neki az évek során, hogy az emberek mindent könnyebben elhisznek, ha van bennük egy kis disznóság.

– Oh! – Isaac szája elkerekedett. – Értem. Rendben, nem bánom. Menjenek.

Az Omega széf a hajó alsóbb szintjein helyezkedett el, közel a gépteremhez. Egy nagyjából hatszor hat méteres, vörös páncélajtó állta útjukat. Ez volt az a pont, ahol Justin hatásköre véget is ért.

– Idáig tudtalak hozni – fordult a nőhöz. – Remélem, volt valami terved a páncélajtóhoz. Nem éppen egyszerű feltörni.

Christine előhúzott a zsebéből egy régimódi golyóstollat. Hamar kiderült, hogy a szerkezet teljesen más célt szolgál. Szisztematikus csipogás következett, ahogy hozzáérintette a nyitópanelhez.

– Mindent fel lehet törni, ha elég pénzt és időt áldozol rá – mondta Christine.

Kitárult a vörös páncélajtó, mögüle kék fény áradt kettejükre. Odabent a polcokon számtalan értéktárgy pihent. Középen, egy emelvényen narancsos színű folyadék állt egy átlátszó fiolában. Christine óvatosan megközelítette az emelvényt.

– Azt hittem, az ékszerért jöttünk – jegyezte meg Justin.

– Ez az ékszer – mutatott a fiolára. – A hyxodinok ékszerei többnyire kis üvegcsékbe zárt kémiai vegyületek. Másban látják az értéket, mint mi, az egyszer biztos.

Ami felvetette a kérdést, mitől olyan értékes Christine fanatikus megbízói számára? Mire lehet képes a kis fiolányi folyadék? Justint jelenleg azonban csak az érdekelte, hogy időben lejusson a hajóról.

– Nekem mindegy, csak lépjünk már le innen!
Christine még elidőzött egy darabig, mielőtt zsebre dugta a fiolát. Magabiztosan Justinra kacsintott.

– Ne izgulj már annyit! Az idő nekünk dolgozik – mondta, miközben elindult kifelé az ajtón.

Hirtelen elhallgatott. Legalább tíz sötét csuklyás alak várta őket a széf előtt. Fegyvereiket mind feléjük szegezték. Justin a pisztolya után nyúlt, akárcsak Christine.

– Attól tartok, ezúttal téved, hölgyem – szólalt meg egyikük. – Az idő maguk ellen dolgozik, mióta csak a fedélzetre tették a lábukat.

A nogron felhúzta a csuklyáját, felfedve előttük arcát. Justin felismerte benne Varro Makk’esh-t, a Főtanács mesterét.

– Biztos meg tudjuk oldani ezt a dolgot erőszak nélkül is, Főtanácsos – mondta Justin.

Senki nem tette el a fegyverét.

– Meg fogsz fizetni a bűnödért, Metcalf Justin! – sziszegte Makk’esh.
Fizetni fogsz! Fizetni fogsz! Helyeselt a többi nogron. Christine lassan leeresztette a fegyverét.

– Maguknak Justinnal van bajuk. Én alig ismerem őt…

– Maga a cinkosa, hiába is próbál meggyőzni az ellenkezőjéről – fojtotta belé a szót a főtanácsos. – Van fogalma arról, mekkora kárt okozott Metcalf a népemnek? Minden, ami az utóbbi négyezer évben történt, minden történelmi esemény a Tarpaxban volt tárolva. Metcalf pedig ellopta tőlünk.

– Nem tudtam, mi az! – védekezett Justin. – Azt hittem, valami totem. Alig kaptam érte valamit a feketepiacon.

– Minden kultúrát a történelme határoz meg, te pedig elloptad a miénket – folytatta Makk’esh. – Gyalázatos tetted miatt új Tarpaxot kell létrehoznunk, olyan történelmi hézagokkal, amiket sosem pótolhatunk.

– Ha úgyis újat építetek, mit akartok tőlem? – vont vállat Justin. – Attól, hogy megöltök, nem kapjátok vissza a történelmetek.

– Fizetni fogsz! – ismételte magát Makk’esh. – Meg kell fizetned a bűnödért!
Fizetni fogsz! Fizetni fogsz! Hajtogatták a többiek, aztán minden elsötétült.

Kínzó fejfájás kísérte, mikor magához tért. Kezeit összekötötték a háta mögött. Többé már nem a fedélközben volt. Christine mellette térdelt, kezei szintén bilincsben. A tünetekből Justin arra a következtetésre jutott, hogy mindkettejüket elkábították.

Egy átlátszó üveghenger állt a szoba közepén. Valaki odalépett hozzájuk. Valaki, aki nem viselt fekete köpenyt.

– Hello, Mr. Justin!

– Ricky?

A szeplős fiú rájuk mosolygott.

– Te segítettél nekik feljutni a hajóra?

– Így igaz – bólintott a pultos fiú.

– Miért?

Ricky tekintete elkomorodott.

– Miért, miért… Huszonnégy éves vagyok, Mr. Justin és azzal töltöttem az életem, hogy gazdag, elhízott pojácákat szolgáltam ki. Egy tisztességes kabátra sem telik a fizetésemből. És mindez miért? Mert nem az Anyabolygókon születtem.

– Hiszen előtted az élet, Ricky. Bármikor változtathatnál a sorsodon.

– Hát most fogok – vigyorodott el a pultos fiú. – El sem hinné, hogy ezek mennyit fizettek a segítségemért. Nagyon el akarták kapni magát.

Úgy tűnt, a nogronok továbbra is azon ügyködtek, hogy beüzemeltessék az ismeretlen szerkezetet. Bármi is volt az, Justin semmi jót nem remélt tőle. Kellemetlen gondolatok rohanták meg. Dolgok, amiket meg akart tenni. Lehetőségek, amiket elszalasztott. Nem hitte, hogy ilyen hamar eljön ez a nap.

– Becsaptalak – szólalt meg Christine.

– Miről beszélsz? – csodálkozott a férfi.

– Nem adtam el a hajódat – vallotta be a nő. – Megtartottam. Egy közeli aszteroidán rejtettem el. Nagyon jó kis járgány.

– Tényleg az – mosolyodott el Justin. – De azt hiszem, mindez most már nem számít.

Ricky és az egyik nogron felkarolta Justint. Leszedték róla a bilincset és betuszkolták őt az üveghengerbe. Bentről az egész szobát torznak látta. Mintha egy teljesen másik világ lenne a túloldalon. Makk’esh még egyszer közelebbről szemügyre vette őt, mielőtt a vezérlőpulthoz lépett.

Egyre erősödő zizegő hang hallatszott. Fény villant, teljesen elvakítva Justint. Már-már csak kusza zajt hallott. Csontjaiban felizzott a fájdalom. Fejét mintha milliónyi darabra próbálták volna szakítani. Többé már nem uralta a testét. Vonaglott.

Kialudt a fény. Idővel a zaj is elhalkult Justin fejében. Csak úgy folyt róla a víz. Kinyílt a henger ajtaja. Ahogy kilépett, majdnem elesett, csoda hogy meg tudott kapaszkodni valamiben.

Még mindig ott állt vele szemben a nogron Főtanács. Ricky tátott szájjal nézte a történteket.

– Mit tettek velem? – kérdezte Justin.

Makk’esh előrébb lépett.

– Megfizetted a tartozásod a nogron népnek – mondta a főtanácsos. – A génállományod az emlékeiddel együtt az új adatbázisunk részei lesznek. Ezzel az adósságodat megfizetted.

– A génállománya? – kérdezte felháborodva Ricky. – Erről szólt ez az egész?

– Mi lehetne értékesebb egy élőlény számára a saját DNS-énél? – kérdezte Makk’esh.

Ricky elképedve nézett a nogron főtanácsosra.

– Ez lett volna a nagy bosszú? Azt hittem, halálra kínozzátok vagy valami.

– Mi nem vagyunk gyilkosok – felelte nemes egyszerűséggel Makk’esh, majd a társaihoz fordult. – Engedjétek el a lányt is!

– Nem engedhetitek el őket! – háborgott tovább Ricky. – Bosszút fognak állni rajtam!

– Az emberi hagyományokhoz nekünk semmi közünk – mondta a főtanácsos. – A pénzedet természetesen megkapod.

Justin kezdte visszanyerni az erejét. Szíve még sosem lüktetett ilyen erőteljesen. Még élek. Élek! Felsegítette Christine-t, aztán odaaraszolt a még mindig háborgó pultos fiúhoz.

– Hé, Ricky! – gyomorszájon vágta. A fiú nyüszítve elterült a padlón. – Remélem, ez lendít a karriereden!

Makk’esh visszaadta a pisztolyát Justinnak és Christine-nek.

– Ég veled, Metcalf Justin. Remélem, nem is kell mondanom, hogy ha valaha visszatérsz a bolygónkra, az jóval szigorúbb büntetést von maga után.

– Megértettem, Főtanácsos – bólintott Justin.

A nogronok egytől egyig elhagyták a termet.

– Most mi legyen? – kérdezte Christine.

– Rám férne egy ital.

Koccintottak. Fáradt dallam járta be a szalont. Lassan már hajnalodott, a zenekar az utolsó dalokat játszotta. Kigombolta leharcolt öltönyét. Cseppet sem érdekelte, hogyan fest.

– Túl könnyen megúszta az a taknyos – jegyezte meg Christine több mint félóra üres csevej után.

– Szerintem is.

– Fáj még?

– Micsoda?

– Hát amit csinált veled az a szerkezet – felelte Christine. – Üvöltöttél, míg bent voltál. Még senkit nem hallottam így üvölteni.

Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy üvöltött volna, de kicsit sem lepte meg.

– Nem, már elmúlt. Szóval, hogy is volt ez? – kérdezte Justin. – Mégis megtartottad a hajómat?

Rejtélyes mosoly jelent meg a nő arcán.

– Nem volt szívem megszabadulni tőle.

Justin épp ki akarta szedni belőle, melyik aszteroidán rejtette el, de ekkor megjelent a pultnál Milo professzor. Sokkal jobb bőrben volt, mint mikor utoljára látta.

– Hogy ment a tolmácsolás? – kérdezte Justin.

– Hogyan? – kapta fel a fejét a professzor. – Rosszul lettem, mielőtt csatlakozhattam volna hozzájuk. Az egész estét a WC-n töltöttem.

– Nehéz éjszakája volt mindnyájunknak – állapította meg Christine. Csókot nyomott Justin arcára, aztán közelebb hajolt a füléhez. – Indulnom kell. Lelépek, mielőtt Patrick felébred.

Mélyen Justin zsebébe nyúlt, aztán hirtelen elviharzott. Mikor megnézte, mit ejtett a nő a zsebébe, egy térkép ugrott fel előtte, rajta egy aszteroida koordinátáival. Justin hajójának koordinátáival. Jókedvűen indul el a szobája felé. Csak félúton jutott eszébe, mekkora felfordulást hagyott ott. Nagyot sóhajtott, mielőtt továbbment.