Poóczáné Nagy Ágnes: Hívás

Anglia. Kertváros. Este. Az utcák kihaltak, sejtelmesen világítanak itt-ott a hideg villanypóznák magányos fényei. Az emberek visszavonultak remélt védelmet nyújtó otthonaikba. Csupán a telefonok zaklatott csengése játszik a széllel. Hívások futnak keresztbe-kasba az éterben, válasz nélkül halkulnak, majd rendületlen élednek újjá. Hiába kapcsolják ki mobiljaikat, azok akkor is szólnak. Mintha minden vezeték önálló életre kelt volna. Az emberek félnek. Várnak. Hogy mire? Pontosan maguk sem tudják. Talán csendre. Hogy halkuljon ez a csengőhang-szimfónia. És utána? Lesz még egyáltalán utána? Csak ez a bizonytalan, értelmetlen, ijesztő éteri csörömpölés szűnjön, legyen végre csend!

Anne a konyhában mosogat. A fia a nappali szőnyegén játszik. Ötéves bájos kis szőkeség. Anyja nem figyeli. Látszólag nagyon leköti a mosatlan. Pedig már vagy 5-10 perce ugyanazt a bögrét pucolja, görcsösen, monoton, szinte elfogy az anyag a kezei alól, annyiszor dörzsöli ugyanazt a felületet. Közben néha feszülten kipillant a mosogató fölötti ablakon. Az utcát pásztázza fürkésző tekintete. Mintha várna valakire. Miért nincs még itt? Hol van már? Igyekszik figyelmét terelni a mosogatással. Hátha gyorsabban telik az idő. Hátha mindjárt belép, itt lesz. Csak jönne már! A bögrének már színe sincs. Megcsörren a telefon. Összerezzen. A bögre a vízbe placcsan. Semmi az egész… nyugalom… csak a szokásos… csak a hívás. Igyekszik nem figyelni a csengésre. „Majd abbahagyja ismét. Majd megszűnik, pár pillanat és vége lesz. Csak ezt a pár dallamot kell elviselni. Semmi baj.” – Bíztatja magát Hirtelen abba marad a dallam és kisfia cérna vékony kis hangocskájára lesz figyelmes:

– Halló?

A nő hirtelen sápadt fehér lesz. Tágra nyílt szemekkel kapaszkodik a mosogatótálcába. Forog vele a konyha, a bútorok. Talán csak képzelte! Megfordul lassan, riadt tekintete egészen torz formára vált, ahogy megpillantja a fiát kezében a telefonnal. Odarohan, kikapja a kezéből a készüléket, kinyomja, majd lecsapja. Ijedten a kicsihez fordul:

– Peter! Mondta anya, hogy ezt nem szabad!

– De… apa volt… hallottam… – rebegi megszeppenve, sírásra görbülő ajkakkal

– Nem! Peter, drágám! Hiába apa az, nem szabad felvennünk!

– De…

– Tudom, Kicsim, hogy ezt nehéz megértened… Anyának sem könnyű… Kincsem… ígérd meg, hogy többet nem veszed fel! Peter, nézz rám! Rendben? Ígérd meg!

A fiú ijedten bólogat és anyja mellkasába fúrja kis fejét. Közben nagy lendülettel nyílik a bejárati ajtó. Anne megfordul, a nagyobbik fia lép be.

– Lukas! Hála Istennek, végre itt vagy! Már úgy aggódtam. Hol voltál?

– Késett a vonat. Vagy egy órát! Semmi nem működik rendesen. Nyugi! Jól vagyok. De, ami itt van! – és mutat kifelé izgatottan – Ez téboly! Hallottátok a híreket? Az összes utcai kivetítőn ez megy… nem mintha bárki láthatná, olyan üresek az utcák… a boltok ablakai betörve… szemét mindenütt… autók egymás hegyén-hátán… csak ebben az utcában 3 karambol volt… nagyon durva! Magukra hagyott állatok… és ezek a hangok… ez az iszonyú csörgés…

– De Te biztos jól vagy? – közelebb lép fiához, hogy körbe pásztázhassa aggódó tekintetével, megtapogatja mindenütt, nincs-e rajta sérülés… változás…

– Anya, hagyj már! Látod, nem? Csak kimerültem. Sprinteltem az állomástól idáig. Az összes utca hangos a csengőhangoktól, mire az egyik elhalkulna, megszólal egy másik… folyamatosan… azt hittem, megőrülök, mire ideérek.

– De most már itt vagy! És ez a lényeg. – megsimítja mindkét fia arcát ráncosra áztatott kezeivel – Gyere beljebb, csukjuk be gyorsan az ajtót. Itt bent kevésbé hallani a többi házból áradó csörgést.

– És nálunk? – kérdi a fiú, miközben behúzza maga mögött az ajtót és leteszi utazótáskáját. – Apáról van hír? Próbált hívni? Felvetted?

Az asszony a játékaihoz kíséri Petert. Távolabb vonja nagyobbik fiát, ki a konyhába. De félszemét a kicsin tartva inti csendre Lukast.

– Nem akarom, hogy Peter halljon minket.

– Apával tudtál beszélni?

– Hívott. Amikor ez az egész őrület elkezdődött, épp beszélgettünk. Mondta, hogy talán a hónap végén haza tud jönni pár hétre, de nem pontosítottunk semmit. Jött ez a kellemetlen éles, hasító csivitelés a vonalban…

– Nem próbált újrahívni?

– Dehogynem, de minduntalan ez a hang…. és… most már fel sem merem venni. Lukas! Félek.

– De anya! Apa az államokban van. Értünk dolgozik. Halálra aggódhatja már magát miattunk. És Te fel sem veszed? És ha tud valamit? Valami újat! Ott a NASA. Minden pillanatban újabb fejleménnyel állnak elő az idegenekről. Ha felvennénk…

– Nem! Azt nem. Pont azért nem, mert ezek az új fejlemények… Áh! Annyi mindent beszélnek… Lukas… apátok távol, a légi járatokat lezárták, ő egyhamar nem tud jönni. Magunk maradtunk. Ha bármi történne velem, mit csináltok? És ha veletek? Bele sem merek gondolni! Nem és nem! A telefont nem vesszük fel. Előbb-utóbb vége lesz. És ha vége lesz, apa haza jön és elfelejtjük ezt az egészet.

– Téged nem is érdekel, mi van vele?

– Dehogynem! Hogy gondolhatsz ilyet, fiam? De nekem most magunkkal kell törődnöm. A mi biztonságunkkal, a Ti biztonságotokkal.

– Legalább a TV-t kapcsoljuk be! A CNN folyamatosan tudósít…

A fiú megindulna a nappaliba, de a TV hűlt helyét találja. Kérdőn néz anyjára. Anne nem akar magyarázkodni. Kidobta a TV-t. A sok pánikkeltő hír csak felkorbácsolta az amúgy is feszült idegeit. Jobb így. Ő nem akar hallani semmiről semmit. Na, de kidobni??? Értetlenkedik a fiú.

– Arra az esetre, ha mégis kísértésbe esnénk bekapcsolni. – magyarázkodik mégis – Félek, Lukas… Félek! És Peternek nyugalom kell. Nekünk nyugalom kell! Erősnek kell lennem, de úgy nem megy, ha azt hallgatom egész nap, hogy hány űrszerkezetet fedeznek még fel hadseregként gyülekezve a Föld körül, és attól rettegek, mikor zúzzák szét a házunk, a városunk, vagy melyik pillanatban ragadnak el Tőlem Titeket és milyen ilyen-olyan agyafúrt praktikákkal csalogatnak ki az otthonainkból! Szomszédokkal sem találkoztam már napok óta. Mindenki fél, visszavonul. Érts meg, fiam, kérlek, és ne ostorozz, ne lázadj, csak állj mellém és támogass! Szükségem van Rád! Egyedül megőrülök, érzem ez a rettegés, ez a bizonytalanság felőröl és ez az állandó telefoncsörgés… De hagyjuk! Ne veszekedjünk! Itthon vagy, megérkeztél. Együtt vagyunk. Vacsorázzunk meg szépen, jó? Szólj az öcsédnek is és gyertek.

A vacsoraasztalt szótlanul ülték körbe. Tekintetük is csak akkor találkozott, mikor egy-egy újabb hiábavaló hívás robbant feszült csöndjükbe. Az étel is alig-alig fogyott. Semmi nem volt ízletes, mindent áthatott a szorongás fojtogató íze. Anne miután elköszönt fiaitól, s mindegyiknek homlokára jó éjt csókot nyomott, magára maradva visszavonult szobájába. Villanyt sem kapcsolt. Leült az ágy szélére, onnan nézte a Holdat, mely halványkék színűre festette a szobát, az árnyékokat, melyek most csak tompán rajzolódtak a félhomályban. Érezte elhatalmasodik rajta egy érzés, a nyugalom és magány megmagyarázhatatlanul kellemes elegye járja át. Csönd. Végre csönd van. Nem égnek a telefonvezetékek. Az éjszaka kisimítja idegeit. Érzi, belső feszültsége tompul. Az est, mint egy puha, meleg, lágy takaró borítja be lényét. Most pár óra nyugalom. A fiúk alszanak. Nem kell erősnek lenni, nem kell játszani, nem kell vigyázni. Gondolatait elengedheti. Lassan enged a tüdeje is, egyre mélyebben lélegzik, érzi, ahogy az oxigén szétáramlik testében. A nappal csupa fegyelem. A nappal a gyermeké. Az éjszaka sötét csöndje viszont megértőn öleli az anya aggodalomtól megfáradt testét, s simítja el feszült, könny áztatta ráncait.

Napok telnek el így. Nincs telefon. Nincs TV. Nincs internet. Lukas egyre nehezebben viseli a bezártságot. A tudatlanságot. Emiatt egyre feszültebb a viszonya az édesanyjával. Többnyire magára is hagyja és a szobájában tölti az idejét. Az anya igyekszik a házi teendőket maradéktalanul, szinte katonás rendben elvégezni. Talán, hogy a rend látszata valamilyen szinten azért fellelhető legyen még a napjaiban. Talán csak, hogy lekösse magát. Igyekszik Peterrel is foglalkozni, de a mosolygás és játék egyre nehezebben megy neki. Hamar elfárad. Eddig a telefon vészjósló csöngése tartotta készenlétben idegeit, most, hogy egyre ritkábbak a hívások, épp az tartja éberen, hogy vajon, mikor szólal már meg… ez a feszülten várakozó rettegés talán még kimerítőbb, mint az állandó csörgés volt.

És, ami még aggasztóbb: fogytán vannak étel tartalékaik. A kamra, a hűtő üres. Boltba kell menni. Boltba? Vajon van még bolt? Olyan, amit nem fosztottak ki az emberek az első riadalmi hullámban? Összeszedi magát, enniük kell! Meghagyja a fiúknak, hogy a házat nem hagyhatják el, és a mobilt semmi esetre sem vehetik fel. Vagy vigye magával? Nem! Még a tapintásától is irtózik. Lukast a nappaliba rendeli, hogy el ne mozduljon az öccse mellől, vigyázzanak egymásra, míg Ő szerez élelmet.

Cseppet sem nyugodt, ahogy az utcára lép. Egy árva lelket sem lát, kivéve azt a köztudottan bolond öreg urat, aki minden nap ugyanazt az útvonalat járja be sétái alkalmával és magában motyog valamit, mintha egy mellette haladó szellemhez intézné szavait. Nem ismeri, de azt tudja, hogy jobb őt kerülni. Még a riadalom előtti időkben is az a hír járta róla, hogy megbomlott az elméje, miután elveszítette lányát és az a kényszerképzet gyötri, hogy az Ufók vitték el, akikkel éjszaka álmában társalog. Hát, ez most aztán főleg nem hiányzott neki! Sietve ült kocsijába és az egy sarokra lévő bolthoz hajtott. Kiszállva megkönnyebbülve nyugtázta, hogy áll még a bolt és épek a kirakatok. Belépve pedig végképp rácsodálkozott, hogy pár ember a kassza köré csoportosulva beszélget. Olyan régen találkozott már másokkal, hogy szólni sem mert hozzájuk, csak fejével biccentett feléjük és lesütött szemekkel, célirányosan, határozott léptekkel indult a jól ismert polcok felé. Szinte mind üres volt. Egy-két termék itt-ott feldöntve, ott-felejtve, kifolyva. A hűtőpultban egy doboz tej árválkodott. Megragadta. Közben akaratlanul is hallgatta a kasszánál gyülekezőket. Pletykáltak. Ijesztő rémtörténetekkel ámították egymást. Igyekezett a tejes dobozra koncentrálni, belemerült, mintha keresné a szavatossági időt, olvasná az összetételt… de betűket nem is látott, csak az őt körülvevő rikácsoló hangokat hallotta. A híradó így, az idegenek úgy… már itt vannak… a házaink ajtaján kopogtatnak… nincs esély a túlélésre… mind meghalunk… a NASA már ellentámadást szervez… háború lesz… égi háború… mely lángba borítja a Földet… ha az idegenek nem, majd az emberiség felperzseli a bolygót… az utolsó órába léptünk. Anne csak állt lefagyva percekig, kezében görcsösen szorongatva a tejes dobozt. Míg egy hang szólította:

– Megveszi?

Az asszony oldalra pillantva felismerte a hang tulajdonosában a bolond öreget. Olyan közel állt hozzá, szinte összeért az arcuk. Anne ijedtében még a dobozt is elejtette, mire az szétrobbant a járólapon és a tej egy méteres körzetben mindent beborított. Az asszony szabadkozott volna, de nem jött ki hang a torkán. Nem is tudta, mitől ijedt meg jobban: a naplopó embercsoport károgó híreitől vagy az öregtől, akiről már annyi borzongató dolgot hallott, aki ott lakik az utcájukban, de akivel még soha egyetlen szót sem váltott. Most itt állt mellette és hozzá intézte szavait, a szemébe bámult. Anne nem válaszolt, alsó ajkába harapva, elfojtotta sikolyát. Legszívesebben kirohant volna a kocsihoz, hogy haza siessen zárt ajtók mögé, de tudta élelmet kell szereznie. Így csak az öreget hagyta válasz nélkül, a többi sort járta végig. Talált még pár konzervet, belepakolta kosarába és idegesen a kasszához sietett. Ott kapkodva pakolta a szalagra szerzeményeit, mire az egyik víg hangulatú odaszólt neki, hogy minek ez, hisz nincs kasszás, a bolt sem működik, nem látja? Az asszony fel sem pillantott, zavartan most már szatyrába kezdte dobálni a konzerveket, majd már a biccentést is mellőzve száguldott ki a boltból. Miközben a kocsijához igyekezett, hallja, valaki utána szól. Az öreg úr futott utána, oldalán a botjával. Anne-nek feltűnt, hogy a bot nem is érinti a talajt. A férfi beérve egy ép doboz tejet nyújt át neki. Az asszony nem érti, de nem akarja átvenni.

– Bocsásson meg! Az imént megijesztettem, így a tejet elejtette. Nálam viszont volt egy liter még. Engedje meg, hogy felajánljam Magának.

Az asszony némán rázta a fejét és távolodni igyekezett. De a férfi csak követte, egész az autóig. Anne épp az ajtót nyitná, mikor az öreg beérte.

– Tudom, vannak gyermekei. A kisfiúcskának nagyobb szüksége lehet rá. Kérem, fogadja el… Kérem! – nyújtotta az asszony felé a tejet

Anne tétovázott. Meg sem fordult, fel sem nézett, csak alig észrevehetően oldalra pillantott, a felé nyújtott tejre. Kisfiára gondolva mégis átvette. Majd szó nélkül felszabta az ajtót és amilyen gyorsan csak tudott beült és elhajtott hatalmas gázhang, bőgő motor és fékcsikorgások kíséretében anélkül, hogy az öregre egy pillantást is vetett volna.

Hazaérve szinte letarolta a kerítésüket, a kertben, a virágágyások között landolt a kocsival. Érdekelte is őt, mi megy kárba, mikor már az úton haladva feltűnt neki, hogy a bejárati ajtó nyitva. Minden csomagot hátra hagyva rohant a házba, rémülten szólongatva fiait. De nem jött válasz. Botladozva mászott az emeletre, betört minden szobába, a fürdőbe, a wc-be, majd faltól falnak zuhanva hömpölygött le a lépcsőn, be a kamrába, konyhába, ki az udvarra, a hátsó kertbe… de a fiait nem találta sehol. Tébolyodottan rohant az utcára, üvöltve: hol vagytok?! Jártányi ereje sem volt, a lábai maguktól vitték, mint egy élettelen csomagot. Elborult elmével pásztázta az utcákat. Órákat bolyonghatott így, kutatva fiai nyomát. Hasztalan. Észveszejtő harsogására többen ki-kinéztek az ablakon. Tartásukban félelem ittas részvét volt. Azon nyomban, le is húzták redőnyeiket mind az ismerősök, mind az ismeretlenek, mintha Anne valami ragályos betegséget terjeszthetne. Már esteledett. Anne elfáradt. Kiszáradt a torka, cserepesre töredeztek ajkai. Nem volt hangja. Nem volt hite. Lassan, reményt vesztetten haza támolygott. Az üres lakás idegenül fogadta, ellenségesen hatottak rá az ismerős bútorok. Peter játékai, Lukas könyvei az asztalon. A telefonért nyúlt volna, hogy hívja… kit is? A férjét? De minek? Hogy felzaklassa? És merne-e tárcsázni? Hisz a telefon ellenség. És akkor vette észre, a mobilja is eltűnt. Élesen hasított belé a felismerés: elvesztette fiait. A mobil… a hívás… hát, nem megmondta, hogy nem szabad?! Bár elvitte volna magával a telefont!  Bár ne hagyta volna őket magukra!

Erőtlenül a fotelbe roskadt. Most mi lesz? Merre? Hogyan tovább? Ez lehetetlen! Ez nem is vele történik. Csak ébredne már fel, mert ez csak egy rossz álom. Egy felfoghatatlan, hihetetlen, valószínűtlen, borzalmas álom. Cikáztak elméjében a kusza gondolatok. Ha csak egy építő lenne köztük, amibe belekapaszkodhatna, ha csak egy, ami reményt adhatna ebben a süllyedő, mindent felemésztő pillanatban… És akkor eszébe jutott a bolond öreg. Akinek állítása szerint az ufók 20 éve elvitték a lányát. Mintha ő megérthetné, segíthetne, mintha belé kapaszkodhatna. Bármekkora őrültségnek is tűnt, úgy érezte, rá van most szüksége.

Összeszedte minden bátorságát, kilépett a házból. Az öregnél még égett a villany. Fent van. Kedves volt vele a boltnál. És ő? Ő menekült előle. De talán… talán nem zavarná el. Átsétált az úton és bátortalanul bekopogott. Az öreg úr szinte azonnal ajtót is nyitott. Anne megszeppenve állt előtte, azt sem tudta, hogyan kezdjen mondandójába. Olyan irreálisnak érezte a pillanatot, de hisz ez az egész is irreális! Hogyan is lehetne most, ilyen körülmények között ésszerűen cselekedni? A férfi nem várta meg, míg Anne szól. Teljesen kitárta ajtaját és betessékelte a nőt. Anne-nek meg sem kellett szólalnia, hisz az elmúlt órákban az egész utca, az egész néma kertváros az ő kutató hadjáratától, észveszejtő üvöltésétől volt hangos. Az öreg pontosan megértette, Anne most miért van nála és együttérzett vele.

– Kérem, jöjjön beljebb…

– Nem… nem lehet… – tért végre magához Anne – A fiúk bármikor visszajöhetnek… otthon kell lennem… de kérem… én kérem… ha van ideje… jöjjön át hozzám… beszélgessünk…

A férfi elmosolyodott. Nem szólt. Hátra lépett, leakasztotta zakóját, sálját és a botjáért nyúlt. Bezárta az ajtót és megindultak némán az asszony házához.

Bent Anne hellyel kínálta. Míg az Öreg a pamlaghoz sétált, Anne most először nézte végig az alakját. Tartása egyenes, járása komótos, összességében volt benn valami tiszteletre méltó, úriemberes. De a botját most sem érintette a földhöz. Ahogy az asszonnyal szembefordulva leült, Anne óvatosan, még bátortalanul mert csak szólni hozzá.

– Kérdezhetek valamit? – a férfi barátságos mosolyára folytatta – Minek a bot? Feltűnt, milyen könnyeden jár nélküle is. Úgy értem… kérem, ne értsen félre…

– Semmi baj. Ne szabadkozzon! Mások odáig sem jutnak el, hogy ezt megkérdezzék. Ez a bot nem az enyém. A feleségemé volt. 40 évig voltunk házasok. A 40 év alatt nem volt nap, hogy ne sétáltunk volna ebéd után kettesben. Miután beteg lett… mert Parkinsonos volt. Szóval, miután beteg lett, nagyon nehezen mozgott. E nélkül a bot nélkül, két lépést sem tudott már tenni. De a sétáinkkal akkor sem hagytunk fel. Ő markolta a botot, én pedig az ő botot markában tartó kezét. Így sétáltunk. A másik karja folyamatosan remegett, képtelen volt belém karolni. Így volt kényelmes. Aztán Ő meghalt. De ahogy e bot markolatára borítom tenyerem, mintha az ő kezét érezném, az ő tapintását. Sokszor még beszélek is hozzá, mintha itt lenne. Mintha hallhatná. Tudja, így kevésbé magányos.

Anne a történet után egész más szemmel nézett végig az öreg úron. Már nem a bolondot látta benne, hanem a tisztes idős urat. Már értette, miért a séta közbeni motyogás. Elméje egyáltalán nem bomlott! Sőt! Milyen kedves. Milyen méltó. Milyen megható és milyen fájdalmasan szép az ilyen mély és ragaszkodó szeretet. Anne már cseppet sem félt. Bátran az öreg úr szemébe nézett. Olyan összeszedetten, evidensen beszélt, volt valami igazán megnyugtató a hangjában, a hanghordozásában, az egész fellépésében.

– Az én nevem Anne Burkley. – nyújtotta kezét az öreg felé

– Samuel Hunt! – kezet ráztak most már kissé felengedve – Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Burkley. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között.

– Hm… kérem, Mr. Hunt, szólítson Anne-nek. Megkínálhatom valamivel? Egy kis fekete teám még van, ha szereti.

– Köszönöm, Anne. Szeretem. Elfogadom. Anne! Ha kérhetem, szólítson Sam-nek. Olyan ritkán adódik alkalmam baráti hangulatú beszélgetésre. Ha nem bánja, mellőzhetnénk a formalitásokat.

– Köszönöm… Sam… – Anne halványan elmosolyodott és már indult is a konyhába teát főzni.

Mikor elkészült finoman formázott, kecses kis csészékbe töltötte a teát, tálcára tette, cukrot, kanalakat mellékelt és bevitte a nappaliba, az asztalra. Az egyik csészét átnyújtotta az úrnak, a másikat maga vette el és leült a pamlag melletti fotelbe, Sam mellé.

– Óvatosan. Forró. – figyelmeztette

– Éppen tökéletes! – nyugtázta Sam – Nincs is kellemesebb egy ilyen szeles, hideg estén, mint egy forró tea és egy kedves társaság.

– Úgy sajnálom! – tört fel az asszonyból – Kérem, bocsásson meg a korábbi udvariatlan, sőt durva viselkedésemért. A boltnál, tudja… és előtte is. Engedje meg, hogy hálásan megköszönjem… nem csak a tejet, a jóindulatát is és a mostani nyitottságát felém. Ön kedves! Én… csak…

– Félt tőlem. – az asszony mentegetőzne, de a férfi leinti – Ugyan, hagyja csak! Tudom, mit beszélnek rólam az emberek. De nem számít. Nem ismernek. Volt idő, mikor bántott. De ma már nem. Kinőttem abból a korból, hogy magyarázkodnom kelljen. És különben sem értenének meg.

– Most mégis itt van. Velem.

– Mert magának, Anne, szüksége van rám. Megértem a kétségbeesését, pontosan tudom, min megy keresztül. Magát nem kell győzködnöm. És maga jött el hozzám.

Az asszonyt szokatlan melegség járta át. Talán a tea, vagy ez a régen nem tapasztalt megértés, amit ez a szinte idegen öreg úr nyújtott számára. Vagy mindkettő együtt. Abban a pillanatban az idős úr nyújtotta figyelmes társaság harmóniát csempészett kusza gondolataiba. Hosszú idő után először elhitte, hogy minden rendben lehet.

– Sam! Mondja, hogy lehet ezt túlélni? Mi történik? Hol vannak a gyerekeink?

– A kérdések jók. Ha tudná, hányszor feltettem már magamnak ugyanezeket a kérdéseket! Az elmúlt 20 évben naponta ezzel kelek, ezzel fekszem. De válaszokig még nem jutottam. Csak a hit, hogy mindez tart valami felé.

– Azt mondják, háború lesz az idegenek ellen. Mind odaveszünk. És a gyerekek? Miért kellenek nekik?

– Bár tudnám, Anne! De nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindez nem most kezdődött. 20 éve is voltak ilyen hívás megszakadások. Tömegesen tűntek el emberek, nemcsak gyerekek, minden korosztályt érintett. Csak nem egyszerre mindenhol. Nem is volt ekkora hisztéria. És az űrkutatás sem állt még ilyen szinten. Most már mindent látnak, tudnak. Vagy… legalábbis azt hiszik. Aki felvetette az idegenek létezését, bolondnak kiáltották ki. Hazugnak, gyilkosnak. Tudom jól, rólam is azt terjesztik, hogy megöltem a lányom, elástam a pincémben, a feleségemet pedig fogva tartottam. Séta közben azért ért össze a kezünk, mert magamhoz bilincseltem, hogy szökni se tudjon, és azért remegett, mert annyira félt tőlem…

– Hagyja ezt, kérem! Ne is emlegessük az ostoba pletykákat! Én már tudom, hogy maga ilyet nem tehetett. Ahogy maga a feleségéről beszél… még hallgatni is békés. Istenem! Az én apám… már vagy 20 éve elhagyott. Elindult a boltba és többé nem tért vissza. Anyám már korábban meghalt. Hamar felnőttem.

– Sajnálom.

– Hagyjuk is! Csak azt szeretném kifejezni, hogy magát jó embernek tartom és nem érdekelnek a pletykák. Szóval, maga szerint, ami annak idején történt, annak köze van mindehhez?

– Ez a megérzésem. Igen.

– Mi történt akkor? Mi történt a lányával?

– Így hívják a lányom. Hívják, mert tudom, hogy él. Én dolgoztam. A feleségem bent főzött, a Kicsi pedig kint játszott az udvaron. Annyi idős volt, mint most a maga kisebbik fia. Telefonon hívtam a feleségem, de Doro vette fel. Mondtam neki, szóljon anyának, mert… és egyszercsak azt hallom, hogy a Kicsi ijedten szólongat: „apa… mi ez… mi ez a hang… apa… nem hallak… apa…” Hallottam, hogy sír, megijedt, félt attól a hangtól. Azt mondta, sebesült madarak ragadtak a kagylóban, szedjük ki… Nem tudtam segíteni. Hiába nyugtatgattam, ő engem nem hallott, én viszont Őt tisztán. Ő valami mást hallott, valami ijesztőt. Kértem, tegye le a telefont, de, persze, ezt sem hallhatta. Ott állt szegényem, engem szólongava. Aztán egyszercsak, annyit mondott: „megyek” és már nem volt a vonalban. Megnyugodtam, hogy a feleségem hívta. Mire munka után hazaértem, csak az én Emilym várt rám zokogva. Azt mondta, a lányunk eltűnt. A hívásomról kérdeztem, de semmit nem tudott. Doro nem neki mondta, hogy megyek. A kertkapu nyitva volt, a kislányunk pedig sehol. Így történt.

– Mint nálunk. A boltból visszaérve nyitva találtam az ajtót, a fiúk és a mobilom pedig eltűntek. És azóta? Kapott jelet vagy bármiféle hírt a lányáról?

– Álmomban. Olykor éjjelente meglátogat. Láttam felcseperedni, már igazi kis hölggyé érett. Tudom, hogy valahol él. Tudom, hogy azok nem csak álmok, mert a feleségem is látta a saját álmaiban ugyanúgy.

– Gondolja, ma éjjel én is láthatom a fiúkat?

– Oh… Anne… Bár mondhatnék bármi biztosat! De csak azt tudom biztosan, ami velem megtörtént. Ezek tények. Nem szeretem a spekulációt. Nem hiszek a háborús elméletekben sem. Ha ilyen céllal lettek volna itt, már akkor megölhettek volna mindnyájunkat! De e helyett még azt is engedik, hogy lássam a lányomat néha éjszakánként. Magam sem értem. Miért volt erre az egészre szükség és mi ez a mostani második hullám? Nem áll össze a kép… még nem…

Beszélgetésüket halk zörej szakítja meg. Kulcscsörgés, majd zár kattan és nyílik a bejárati ajtó. Anne felpattan, megfordulva a nagyobbik fiát látja belépni. Az asszonynak majd’ kiugrik a szíve a helyéről, örömében nem tudja, hogy leszidja vagy megcsókolja gyermekét, de nem is gondolkodik, csak rohan hozzá, csókolja, ahol éri.

– Lukas! Ha tudnád, mit éltem át… jól vagy?

– Megfojtasz! – közönyösen bontakozik ki anyja ölelő szorításából – Mit csináltál a kerttel? Tisztára háborús övezet.

– Nem számít! – Az anya boldog, ki sem hallja a fia hangjából az ellenséges hangnemet, megkerülve fiát, kinéz, vár, keres – És Peter? Hol van Peter?

– Hol lenne? Itthon.

– Ő nem volt veled?

– Miért lett volna?

– Mi? – az anya arca ismét beborul – Hol voltál? Magára hagytad itthon? Mikor kértelek…

– Magára hagytam, igen és? Ahogy Te is! elvolt a játékaival…

– Én élelemért mentem, hogy valahogy kihúzzuk. Elvolt? Még csak öt éves! És Te…

– Jaj, hagyj már! Nem bírtam már itt bezárva. Kidobtad a TV-t! Nekem kellenek a hírek, elegem volt a barlanglétből! Átmentem Winston-ékhoz. Híradót néztünk, tájékozódtam, hogy ne üljünk itt ostobán várva a semmit… biztos a kertben van, elbújt… ne drámázd túl!

– Én drámázom túúúúl??? – a fiú legyint anyjára, majd megindul az emelet felé feldúltan – Állj csak meg! – kapja el az anyja a karját – Ha apád most itt lenne…

– Ha apám most itt lenne, nem hagyná, hogy ilyen őrült légy, tisztára megtébolyodtál! Te beszélsz nekem, holott gőzöd sincs, mi zajlik kint! Senki és semmi sem érdekel önmagadon kívül! Csak a Te nyugalmad legyen meg, igaz???

Anne képtelen uralkodni magán és egy hatalmas pofont ad fiának, amit azonnal meg is bán.

– Luke… ne haragudj… fiam… sajnálom… – nyúlna felé engesztelően, de a fiú ellöki

– Hagyj már békén! – és dühös lendülettel viharzik fel a szobájába, s magára csapja az ajtót.

Az asszony remeg. Tétován lépked jobbra-balra. „Akkor igaz. Mégiscsak igaz. Peter és a telefon… és az idegenek… még nincs vége.” Az idős úr csendben volt tanúja az eseményeknek. Most viszont látva az asszony zaklatottságát, feláll és hozzá lép.

– Anne… – szólítja halkan

– Sam… – idegesen reszket – … sajnálom, hogy ezt látnia kellett! Én nem vagyok ilyen! Én… – kapkod, forgolódik, mikor a férfi mellé lép, mellkasára borul, Ő védelmezőn, bíztatón fedi be karjaival, mire lassan megnyugszik – … sajnálom… annyira sajnálom… – heves zihálása csendes sírásba fullad

– Maga nem tett semmi helytelent, Anne. – Nyugodjon meg!

Sam lassan a fotelhoz kíséri, leülteti. Ez az asszony saját harca. Úgy érzi, jobb, ha hallgat és vár. Anne percekig némán merengve mered maga elé. Mintha a kirakós darabkái szépen összeállnának a fejében. Mintha hirtelen minden világossá vált volna számára.

– Sam! – pattan fel hirtelen – Eszembe jutott valami! – a férfi kérdőn néz rá, az asszony lelkesen folytatja – Peter elvitte a telefonom. Valószínű sokáig hallgathatta ezt a csivitelést a vonalban. És a maga lánya sem rakta le egyhamar. Olyan sokáig hallgatta, hogy a végén hallhatott még valamit, amire azt válaszolta „megyek”, igaz?

– Igen?

– Nem érti? Valaminek még lennie kell a szörnyű csivitelésen kívül! Valaminek… nem tudom. Magam sosem hallgattam sokáig. Ijesztő volt, letettem. Mindig, amint meghallottam, letettem. Féltem! Lukas-nak igaza van, beletébolyodtam a félelembe. Meg sem próbáltam tenni valamit, csak vártam, hogy magától múljon el minden. Ahogy mindannyian. Nem vettük fel a telefonokat, mert ezt tanácsolták. Mert féltünk! De ha egyszer felvennénk és igazán sokáig, kellően sokáig hallgatnánk… talán hallhatnánk valami nyomravezetőt. Valamit, amit Ők is. Mit gondol?

– Ez nem is rossz! Logikusan hangzik, igen. Hogy erre eddig nem gondoltunk! – Az öreg úr is felvillanyozódik

– Magának van mobilja? Az enyémet Peter elvitte, tudja. És nincs a házban vezetékes telefon. Lukas-ét pedig… nos… a napokban használhatatlanná tettem, sajnos… már bánom ezt is! De nem bíztam benne. Féltettem.

– Mobilom éppenséggel van, de már vagy ezer éve felé sem néztem. Miután Emily meghalt, nem maradt senki, akivel hasznát vehettem volna. Vész esetére azért megtartottam. Tudja, mentőt hívni, ilyesmi. Előkereshetem! Átszaladok, egy pillanat. – az ajtóból még visszafordul – Anne! Maga egy zseni! – mosolyogva, egészen izgatottan tűnik el.

Mikor visszaér, az asszony még határozottabb elgondolásokkal fogadja.

– A pincében volt, Emily dobozai között. Nem hittem, hogy ennyire elkeveredett…

– A lényeg, hogy megvan! És tudja, mire gondoltam még? Az első pár nap hívásai a szeretteinkéi voltak, ez biztos. De később? Ők pontosan tudták, Bill, a férjem, pontosan tudta, hogy nem fogom felvenni. De a csörgések nem álltak le. Kevesebb lett, de rendszerezettebb is. Mi van akkor, ha azok már egyenesen Tőlük jöttek?

Az asszony szinte meglepődik magán is, hogy miket beszél, a korábbi énje teljesen őrültségnek gondolná ezeket a felvetéseket, de most, miután beszélgetett Sam-mel és már a családja a tét, minden kötél szakadt, muszáj hinnie a lehetetlenben is és abban, hogy van megoldás. Ahogy a férfi mondta, mindennek vezetnie kell valami felé! És igenis, a sarkára kell állnia, mert nem fogadhatja a férjét azzal, hogy a kisfiúk nincs többé, és ha csak egy hajszálnyi esély is van rá, hogy meglelje, Ő bizony meg fogja tenni a lépéseket. Még ha azok teljes képtelenségnek tűnnek is. Leülnek feszülten a kanapéra és izgatottan várják, hogy Sam bekapcsolja a mobilját.

– És most? – kérdi Sam

– Most várunk. Várunk egy hívásra. Előbb-utóbb magát is hívniuk kell, nem? Legalábbis, ha tényleg ők azok… nem is tudom…

– Ha ez a telefon megcsörrenne, biztos lehet benne, hogy a hívás nem Földi eredetű, kedves Anne, mivelhogy nincs senkim.

– Akkor várunk. Addig is… behozom a kocsiból a konzerveket. Készítek vacsorát. Ugye, velünk eszik? Kell az energia a nagy kaland előtt!

Az asszony szinte szárnyakat kapott, annyira hitt magában és a lehetőségekben. Teste minden porcikájában duzzadó energiát érzett. Meg fogja lelni a fiát! Az este folyamán felment Lukas szobájába is, hogy beszéljen vele már higgadtabb hangnemben. A társalgás jól alakult. Anne elmondta a fiának a tervüket, ami a kamasznak nagyon tetszett. Végre igazán büszke volt édesanyjára, hogy nem csak menekül homokba dugott fejjel, hanem kész kimozdulni, tenni a bizonytalanság ellen. Kedélyesen, tele teóriákkal, reményekkel megvacsoráztak mind a hárman. Az asztal körül izzott a levegő, ahogy elképzeléseiket szőtték egymás után, a történetek a szebb jövőről szépen simultak össze és olyan hosszú idő után felszabadult nevetés járta át e ház étkezőjét, betöltve fénnyel, reménnyel, élettel, jövővel az egész házat, s hármuk szívét. Csak mikor eltelt a vacsoraidő, eltelt a fél éjszaka és már hajnalodni kezdett, csökkent kissé lelkesedésük. Egész éjjel fent voltak, álmodoztak, reméltek. De a várva várt telefoncsörgés elmaradt. Anne félt belegondolni is, hogy csak hiú ábránd volt minden. Lukas-t a nappaliban el is nyomta az álom. Sam és Anne a teraszon kémlelték az eget, mintha onnan is várnának jelet. Bárhonnan, csak jöjjön már!

– És ha tévedünk, Sam? Ha mindez csak…

– Nem, kedvesem, a Remény sosem lehet téves! Éppen ettől olyan csodálatos.

– Köszönöm. – mosolyodott el az asszony

– Mit?

– A hitét. Kérem, mondja újra, hogy minden rendben lesz! Magának elhiszem.

– Anne… Drága, Kicsi Anne… higgye el, minden rendben lesz!

És akkor hirtelen végre felcsendült! Zengett, hogy harsogott az a pici kis szerkezet! Megkönnyebbülten felnevetve sietnek a telefonhoz. A csengésre Luke is felébredt. Ott álltak a telefon felett mindhárman. Nem volt bennük félelem, hisz tudták, szeretteikről kapnak hírt. Legyen az bármilyen fejlemény, Tőlük jön, Róluk szól, és készek voltak hallani. Megfogták egymás kezét, szorosan összekapaszkodtak, úgy támogatták Sam-et a nagy lépés megtételére. Az öreg úr felvette a mobilt, megnyomta a zöld gombot, kihangosította a telefont, hogy mind jól hallját. Hosszú percekig hallgatták a kerregő csivitelést, pont olyan volt, ahogy annak idején Dorothy leírta: mintha több száz sebesült madár segélykiáltása volna. Most mégis úgy hatott, mintegy felvezetés, egy előhang, egy nyitány a nagy előadás előtt… és végül Sam szívének oly kedves női hang csendült fel: „Apa, gyere értem, a tónál várlak!” Könnyes nevetésbe törtek ki mind a hárman, összeborulva, boldogan, percekig csak ölelték egymást, pörögtek-forogtak, ugráltak örömükben.

– Dorothy… ez Dorothy hangja! Megismerem… az álmaimból ismerős! Él! Tudtam, mindig is tudtam!

– Úgy örülök, Sam! Ez már nem csak remény… ez valóság, ez tény! A lánya él! És akkor a fiam is! Odamegyünk mindannyian! A tó csak pár perc gyaloglás, de kocsival egy pillanat. Azonnal induljunk is! – az ajtóból az asszony még visszalépett – Oh… csak egy perc! – visszaszaladt az úr botjáért, amit a nagy izgalomban a pamlag mellett felejtettek, hozta és átnyújtotta Sam-nek – Így! Enélkül nem mehetünk, igaz?

– Anne… – mélyet sóhajtott és hálásan szorította meg az asszony kezét

A tó ilyen hajnali órákban csodálatos színekben pompázott, ahogy a felkelni szándékozó Nap halványrózsaszín tükröződést kölcsönzött felszínének, a mellette elterülő tisztás pedig olajzöld pázsitban úszott. Enyhe volt a hajnal, derűs. Ahogy megérkeztek, az autóból rögvest kiszálltak mind. Néztek jobbra-balra, előre-hátra… a szélrózsa minden irányába nekiindultak, hogy minél előbb rábukkanjanak szeretteikre. Pontosan nem tudták, mire számíthatnak, mit keressenek: embert vagy még csak nyomokat, de azt a valamit, azt elszánt bátorsággal és nem szűnő lelkesedéssel kutatták.

Egyszer csak hatalmas robajjal meghasadni látszott az égbolt, és vakító fényoszlop sugárzott a pázsitra. Mint egy mennyei liftjárat. Mind összenéztek, összeterelődtek és csak bámulták áhitattal ezt a nem mindennapi jelenséget. Kis idő múlva a fényből egy alak rajzolódott ki. Nem látták még, hogy női vagy férfi, csak azt érzékelték, hogy feléjük tart. Homlokukhoz emelték tenyerüket, hogy jobban lássák a jövevényt. Ahogy egyre közelebb és közelebb jött, Sam felismerte benn az álombeli lányát. „Dorothy?” – suttogta a férfi maga elé, majd hangosan kiáltotta – Kicsi Doro-m!” – és magasba emelve botját futott a lány felé. A lány is futni kezdett és egymáshoz érve, szabályosan egymás karjaiba zuhantak. Sam csak szorította, egyre szorította némán a lányt, aki nem tudta abbahagyni apja szólongatását, mint akinek földöntúli örömöt okoz kimondani: „Apa, apa, apa, apa!” Mint, aki bepótolni igyekszik a sok-sok elmaradt alkalmat, amikor édesapját szemtől szemben szólíthatja. „Hadd nézzelek!” – tartotta el magától a férfi, hogy végigmérhesse az Ő kicsi lányát, aki nélküle érett ifjú hölggyé… de ahogy végigmérte, már húzta is vissza magához, mint aki soha többé nem akarja elengedni… soha egy pillanatra sem… már nem.

Anne meghatódva figyelte őket. Majd tekintete ismét a fénysugár felé fordult, ahogy újabb alak körvonalai kezdtek kirajzolódni a távolban. Kis termet, apró, de szapora léptekkel… Anne azonnal tudta, hogy Peter az. Összenevettek Lukas-szal, majd lassan mindketten megindultak felé. Az asszony szíve úgy dobogott, mintha most látná először kisfiát, szinte összeroppantotta mellkasát a heves izgalom, mély sóhajok szakadtak ki belőle, ahogy Peter nevét kiáltozva egyre sebesebb léptekkel vonult felé, majd futni kezdett. Közel kerülve, az asszony kitárt karokkal térdelt le a harmatos fűbe, s Peter vidáman kacagva szökkent édesanyja ölébe, Lukas beérve őket, föléjük borulva átkarolta mindkettejüket.

Minden a helyére került.

De… mi ez? Sam a távolból egy harmadik alakra lesz figyelmes. „Anne!” szólítja halkan az asszonyt. Anne boldogan bólint Sam-nek, majd a férfi intésére az alak felé tekint. Értetlenül néznek össze. A fényoszlop az alak mögött lassan, de határozottan visszahúzódik, majd teljesen eltűnik. Az égbolt szinte azonnal összeforr, heg nélkül, mintha soha nem is hasadt volna ketté. Az idegen így jobban kivehető, most, hogy nem mossa körbe a ragyogás… Anne gyanakodva fürkészi a feléje tartó embert. „Ez lehetetlen!” – hebegi, mint, aki szellemet lát. „Lehetetlen!” – ismétli nyomatékkal. Lábai földbe gyökereztek, mozdulni sem bír. Átadja Petert Lukas-nak. Rémült tekintettel várja az érkezőt. A férfi megáll egy karnyújtásnyira Anne előtt. Rámosolyog, ahogy szólítja: „Any, Csibe!”, de mosolya feszült, bizonytalan, félsszel teli. Anne egyenlőre képtelen hinni a szemének. „Lehetetlen…” sóhajtja újra. Lassan emeli reszkető kezeit, a férfi arcát tapintja, először óvatosan, hogy érezze, hús-vér-e, s nem csak elméjével játszó szellemi tünemény. Ahogy ujjbegye követi a süppedő ráncok vonalát, és az enyhe borosta finoman bökdösi ujjait, egyre bátrabbá válik, már mindkét tenyere a férfi arcán pihen, közel húzza, szemébe néz: „Apa!” – szólítja végül döbbenten.

A reggeli órákat mind a szabadban töltik. Ki-ki a saját visszakapott családjával. Később Anne-ék házában gyűltek össze ebédre. Az étel nem volt ünnepi 3 fogásos, hisz csak konzervek voltak otthon, de a hangulat így is emelkedett volt, hisz a társaság tette azzá. Dorothy és Tom, Anne édesapja sokat meséltek, hogyan, miképp kerültek az idegenekhez, hogy zajlott az életük, és mi volt mindennek az értelme.

Anne a történetek után felszabadultan tárcsázta férje számát és csak reménykedett benne, hogy Bill bátrabb lesz, mint Ő volt az elején és felveszi a telefont. Hisz az asszony már tudta, hogy náluk nem várható több hívásmegszakadás és félniük sincs mitől. Hosszan csöng ki a telefon, de végül a férfi felvette, mire Anne rögtön azzal kezdte, hogy megszűnt a veszély, beszélhetnek hosszan, nyugodtan és ne aggódjon, mert mind jól vannak…

„… És képzeld! Ez az egész nem úgy van, ahogy azt tálalták nekünk! Nem, Drágám, oh, ha tudnád! Nem lesz háború, az idegenek nem akarnak minket bántani… legalábbis már nem… Képzeld, 20 éve is jöttek. Az ő társadalmukat viszályok sora tizedelte. Ide jöttek, igen, az életben maradottak először egy nyugodt bolygót akartak maguknak. Először talán ellenséges szándékkal jöttek, de aztán, megfigyeltek minket. Látták, hogyan működik a világunk, hogy vannak, ugyan, háborúk, de bolygó méretű pusztításokat nem végzünk. Alapvetően jónak ítéltek meg minket! Elhiszed Te ezt? Igen, és úgy döntöttek, nem leigáznak minket, hanem tanulni fognak tőlünk… Tőlünk! Drágám! Bill, fel tudod Te ezt fogni? Én alig térek magamhoz! 20 éve igéző hívásokkal embereket csaltak a gépeikhez, minden korosztályból, hogy kis emberi társadalmat hozzanak létre maguk között. Nem bántották az elraboltakat. Sőt, mélyen tisztelték őket, tanultak tőlük, együttélést, viszályelsimítást, belátást, empátiát, együttműködést, megbocsátást, szeretetet, csupa olyan emberi tulajdonságot, amire ők alapvetően nem képesek, de szükségesek egy normálisan működő társadalom kiépítéséhez, fenntartásához. Mondjuk így: emberséget! Csak ennyit akartak akkor. Tudom… tudom… attól még családokat szedtek szét… igen, de… most vissza is akarják adni az embereinket! Szívem, a csobogó, kerregő, csivitelő hang, amit mi hívásmegszakadásnak érzékeltünk, valódi hívás! Az Ő hívásuk! Ők így kommunikálnak. Ilyen hívást most csak azok kaptak, akiknek 20 éve vittek el rokonát. Most azért hívtak minket, hogy tudassák, hol találkozhatunk velük. Igen! Én is… kész téboly, hihetetlen, de az apám miatt hívtak engem… Őrület! Nem is hagyott el! Nem én… Peter ment a hívásra… nem, ne aggódj! Neki nem adták ki apát, engem vártak… neki sincs baja, nyugodj meg… igen, vigyáztak rá, míg odaértünk. Mert odaértünk! Bill! Csak nem szabad letenni a telefont, ha a csivitelést meghalljuk, addig kell vonalban maradni, míg emberi hangot, egy hiányzó szerettünk hangját meg nem halljuk, és ő közli, hova kell mennünk érte. Terjeszd ezt, Drágám, újságold az embereknek, hogy ez a megoldás. Ha így teszünk, lassan minden földrész fölött állomásozó űrszerkezet leengedheti az embereit és ők továbbállnak. Bill! Drágám! Hidd el, minden rendben lesz! Hamarosan találkozunk! Szeretünk és várunk haza!”