Prológus
Gavanos, Egyenlítői Óceán, helyi idő: G11-0,342217
– Központ, itt GVS-1. A 27-es magánsziget felől gyorsan közeledő ismeretlen tárgyakat észlelek.
– GVS-1-nek, a radaron nincs mozgás rajtad kívül.
– Központ! Rám tapadtak! Gyorsítok és visszatérek a bázisra.
– Nyugtázom, GVS-1. Hogy néznek ki azok a tárgyak?
– Olyanok, mint a… de ez lehetetlen. Utolértek!
– Rick, mi folyik ott?
– Burkolatlék… bejöttek, és mindent… esküszöm, nem tudom, mik ezek!
A mondat vége velőtrázó kiáltásba torkollott, majd a rádióösszeköttetés megszakadt, és a prototípus jele eltűnt a radarernyőről.
1.
Pionírok
Gavanos, Lierra-sziget, Közkikötő. Helyi idő: G14-0,448761
Leonard Cooper a mólón ülve várakozott. Lába alatt sebesen iramlott a tengeri köd, hangtalan sietsége feszültséggel töltötte el. Amikor az erősödő szél kitisztította a képet, észrevette, hogy a víz színe mélyebb zöldbe hajlik, mint előző nap. Talán új algafajt bocsátottak útjára a helyi biokonstruktőrök, hogy még jobban mutasson a fehér homokkal szegélyezett tengerpart. Nagy hangsúlyt fektettek a reklámra, elvégre annyiba került pusztán a transztér-retúrjegy, mint egy kéthetes hawaii nyaralás, és a helyi árakon látszott, hogy be szeretnék hajtani a turistákon a terraformálás költségét. Mégis ment az üzlet, az emberek szinte özönlöttek a Földről, és a többi „megtelt bolygóról” erre az új, idilli glóbuszra.
A fiatal mérnök elismerően gondolt az elődök munkájára, akik az elmúlt tizenhárom helyi év alatt – amely kissé hosszabb a földinél – valóságos ékszerdobozzá varázsolták a kiterjedt jégsipkás sárgolyót, amit egy argentin csillagász, Miguel Gavanos fedezett fel a Harler-1-ről leselkedve. Leonard remélte, hogy az ő csapata teszi fel a műre a koronát. Hízelgett a lelkének az elképzelés, ugyanakkor még rengeteg munka választotta el a sikertől. Amikor a tervének egyik kulcsfiguráját végre meghozta a taxicsónak, eddigi nyugtalansága feloszlott, akár a széltől a köd.
Steve Sommerson semmit sem változott a gimnáziumi évek óta. Fekete haját most is zselézte, sötétkék selyeminge, ezüstösen tükröző napszemüvege túlzottan elegánsnak hatott a közkikötő leharcolt deszkái mellett. Kiugrott a sárga csónakból, önjáró bőröndjei a mólóra akasztott rámpán utána sorjáztak.
– Leo! – kiáltotta széles mosollyal.
Kezet ráztak, tizenkét év után először, aztán Sommerson hátrált egy lépést.
– Remélem, a géped jobban néz ki, mint te. Ez a szakáll nagyon gáz.
– Szokás szerint hozod a piperkőc formádat – csapta vállon Cooper.
A Lierrai Hajógyár szárazdokkjában pihenő hegyes orrú, fekete jármű láttán Steve Sommerson lassan levette a napszemüvegét, és égszínkék szemét meresztve eltátotta a száját.
– Szépnek szép, de mi a bánat ez? Ilyen rövid szárnnyal nem száll fel, az biztos.
Cooper széttárta a karját.
– Legalább ötször mondtam neked, hogy ekranoplánt építünk. Tényleg nem lehet felszállásnak nevezni, amit csinál, de hát azt nem is várjuk tőle. Párnahatással működik, tíz-tizenkét láb üzemi magasságon.
Steve végigjáratta a tekintetét az orr-rész oldalához rögzített hajtómű-gondolákon, a hullámtörő élekkel szabdalt csónaktesten, az enyhén előrenyilazott, úszótalpban végződő, tömzsi szárnyakon, a farok túlméretezett vezérsíkjain.
– De hát ez hajó, basszus! Mi vagyok én, tengerész?
Leonard felnevetett.
– Így jár, aki csak úgy tesz, mintha tudná, miről beszélek.
– Azt hittem, valami egzotikus hidroplán.
– Terv szerint lett volna hidroplán-üzemmódja, de lefújták, hogy csökkentsük a költségeket. – A mérnök látta, hogy Sommerson egyre kiábrándultabb képet vág. – Mielőtt teljesen elszomorodnál, szeretnélek emlékeztetni a nyolcmilliós honoráriumodra.
– Legalább ezt a részt jól értettem! – sóhajtott megkönnyebbülten Steve. – Hogy szerezted a melót?
– Ismered Bonierre professzort a Bostoni Haladó Aerodinamika Tanszéken?
– Hallottam róla. Azt mondják, súlyos eset.
– Nála írtam a PhD munkámat klasszikus ekranoplánok témában.
– Egészségedre!
– Egy héttel azelőtt, hogy beszéltem veled, fölhívott a prof, és megkérdezte, volna-e kedvem ekranoplánt tervezni a gavanosi interkontinentális közlekedéshez.
– Biztos ugráltál örömödben, mert kicsi az esély rá, hogy valahol a világon pont ilyen izét akarnak sorozatban gyártani! – mosolygott Sommerson. – Na, mindegy, elszórakozom vele, bármi is ez.
– Öszvér! – szólt valaki a sarokból, majd lépések csattantak a fémpadlón. Az éles hang egy lila hajú, rózsaszín baseball-sapkás, huszonéves lányhoz tartozott. – Mi másnak neveznénk egy gépet, ami se nem hajó, se nem repülő, és mégis egyszerre mindkettő?
– Jacqueline, bemutatom a pilótánkat.
– Stephen M. Sommerson. Már láttam a képedet a projektismertetőben – mondta a fiatal nő kimérten, majd kezet nyújtott. – Jacqueline Bonierre.
– A professzor úr lánya – tette hozzá Cooper.
– Mindjárt gondoltam – mosolygott rá Steve, de Miss Bonierre arca mogorva maradt.
– Mennyi tapasztalatod van ekranoplánokkal?
– Abszolút nulla – felelte a férfi tárgyilagosan.
– Kétlem, hogy lenne ma élő ember, aki vezetett ilyet. Úgy tudom, utoljára az oroszok próbálkoztak, úgy száz éve – közölte Leonard.
A lány a mérnökhöz fordult.
– Ne rendeljek mégis egy AAS-t?
– Steve jobban vigyáz rá, mint egy automata, mivel a túlélés a legjobb motiváció.
Jacqueline szeme elkerekedett.
– Tudod, hogy a 2192-es rendelet óta új légijárművet csak távvezérléssel szabad tesztelni?
– Ezt a szabályt a Földön hozták, más bolygókon nem érvényes – vigyorgott Cooper. – Különben is, a mi Öszvérünket hivatalosan hajóként jegyezték be.
– Ez akkor sem etikus! – erősködött a lány.
– Nem az első eset, hogy egészen más gépet kapok, mint amire számítottam – vonta meg a vállát Sommerson.
Leonard a barátja vállára tette a kezét.
– Steve-ről az a hír járja, hogy nincs olyan járgány, amit ne vállalna be.
A pilóta előkapta a holofonját, és kivetített egy sor meglehetősen extravagáns repülőgépet.
– Ezeknek a drágaságoknak mind én voltam az első – büszkélkedett.
– Miféle agymenések ezek? – hüledezett Jacqueline. – Ennek például hol a szárnya?
– Azon én is sokat gondolkoztam – vigyorgott Sommerson. – Látod, Leo ekranoplánjának sokkal pocsékabbul kéne kinéznie, hogy ne repüljek vele. Holnap kezdünk?
Cooper bólogatott, Miss Bonierre meg a fejét rázta.
– Előbb szokd meg a másfélszeres nehézkedést!
– Tényleg! – csapott a homlokára Leonard. – Nekem két tetves hétbe telt. Teljesen megfeledkeztem róla, mert Steve-en nem látszik, hogy megviselné.
A pilóta fölényes grimasszal csípőre tette a kezét.
– Tudjátok meg, puhány földlakók, hogy az elmúlt évet a Harler-4-en töltöttem, ott 1,8 g van, úgyhogy nekem ez itt valóságos szanatórium!
A mérnök arcán árnyék suhant át.
– Mit csináltál ott?
– Az Air Avantgarde új teherhidroplánját teszteltem. Miért?
Leonard Cooper csak állt, mint akit fejbe kólintottak, és épp eldőlni készül.
– Beszélnünk kell Lindennel.
Az idős hajógyári főmérnököt az irodájában találták. Hellyel kínálta őket, de Cooper látta a bajsza rezgéséből, hogy nyugtalanítja Steve jelenléte. Úgy nézett rá, mintha attól tartana, leleplezi egy csínytevését.
– Elnézést, azt hittem, végül Miss Bonierre meggyőzte magát, hogy Automatic Aviation Systemet használjon – kezdte Leonardra sandítva, aztán műmosollyal Sommersonhoz fordult. – Szóval maga olyan berepülő pilóta, aki a Föld adottságaitól eltérő bolygók légkörében teszteli a helyi viszonyokra kifejlesztett típusokat.
– Ez nagyjából fedi a valóságot.
Hans Linden mélyet sóhajtott.
– Talán első ránézésre valami problémát észlelt a prototípuson?
– Dehogy, nagyon is ígéretes a kicsike…
– Egy nyolc személyes, két hajtóműves gép magának kicsi?
Steve elmosolyodott.
– Kilencven tonnás, hatmotoros hidroplán után igen.
Jacqueline Bonierre-ből kirobbant a nevetés, aztán gyorsan visszarendezte az arcvonásait.
– Igazából arra szeretnénk kitérni, amit a helyi aerofizikus kollégák mondtak – vette át a szót Cooper. – Mert ugye el akarják hitetni velem, hogy az itteni másfél g lehetetlenné teszi a hagyományos repülést, Sommerson meg közben 1,8 g mellett tesztel teherhidroplánt a Harler-4-en.
– Honnan jöttek ezek a lököttek? – csapott a homlokára Steve. – Ha egy bolygón szkafander nélkül életben maradunk, akkor biztos, hogy a repüléshez is aránylag jók a feltételek.
Hans Linden összevonta borzas szemöldökét.
– Észrevette, Mr. Cooper, hogy amióta itt van, egy repülőgépet sem látott?
– Pedig lehet repülni, csak helyi viszonyokra optimalizált szárny, erősebb szerkezet és hajtómű kell hozzá, mint otthon. Drágább, de nem lehetetlen. Nekem az a furcsa, hogy eddig senki sem próbálta – mondta Leonard.
– Próbálták – Linden mély hangja komoran zengett.
– Milyen eredménnyel?
– Mind nyomtalanul eltűntek.
– Hogy lehet az? – kérdezte Steve.
– Nincs további információm. A kormány ekranoplánt kért, tehát mi ekranoplánt fogunk gyártani. Vagy nem ez a maga nagy álma, Mr. Cooper? – Linden szigorú, szürke szemét a kollégája tekintetébe fúrta. – Egy szót sem szeretnék hallani többet a hagyományos repülésről, megértette?
Miközben Steve Sommerson kipakolta a holmiját a szálláson, Linden szavain töprengett, és olyan érzése támadt, mintha az egész idilli környezet színházi díszlet volna csupán, ami eltakarja a mélyben zajló disznóságokat. Minél hamarabb fel akarta deríteni a szigetvilágot, egyrészt hogy az ekranoplánnal már magabiztosan navigáljon, másrészt hogy válaszokat keressen a talányokra. Elsétált a legközelebbi motorcsónak-kölcsönzőbe, ahol egy szemrevaló latin szépség várta napernyő árnyékában.
– Milyen csónakot szeretne?
– A leggyorsabbat.
A nő elcsodálkozott a lényegre törő válaszon, de aztán mosolyogva odakísérte a leghátul kikötött, kétmotoros, fekete csónakhoz.
– Négyszáz lóerő, hanggal programozható fedélzeti automata, zátonyradar, közelségjelző.
– A teljesítmény jöhet, a többi nem kell. Tudja, én akarom vezetni.
– Szeret veszélyesen élni? – kérdezte a nő, miközben kikapcsolta a fedélzeti ellenőrző rendszereket.
– Lehet máshogy is?
– Elviheti próbakörre, de előbb kérek kauciót.
Sommerson átnyújtotta az interplanetáris hitelkártyáját. Amíg a hölgy ellenőrizte az övén lógó mobilterminálon, sikerült leolvasnia a nevét a pólóján fityegő kitűzőről: Juanita.
– Mivel foglalkozik?
– Pilóta vagyok.
– Transztér-űrhajón?
– Nem, repülőgépen.
Juanita értetlenül pislogott.
– Olyan itt nincs.
– Még nincs. – Steve jót szórakozott a döbbenetén. – Mondja, van olyan terület, ahova tilos bemenni? – mutatott a műszerfalra ragasztott térképre.
– Igen, a transztér-adó környéke és a 27-es magánsziget öt mérföldes körzete.
– Az adót értem, de ne már, hogy egy privát sziget…
Juanita a mellettük ringó, letakart motorcsónakra mutatott.
– Ennek a bérlője sem hitt nekem, amíg a járőrhajó ki nem lőtte a szélvédőt. Ha egy kis esze van, nem megy a 27-es közelébe.
2.
Hátszél
Gavanos, Lierra-sziget, 1-es strand. Helyi idő: G14-0,448777
Jacqueline kihasználta a hivatalos bemutató előtti napra elrendelt tesztszünetet, és már délelőtt kiment a tengerpartra. Leheveredett a finomszemű homokba, és elnyújtózott a napfényben. Tetszett neki a gavanosi időtlenség, a keringési pályára merőleges tengelyű bolygó évszakok nélküli egyformasága. A helyi órák is rásegítettek erre a végtelen-érzetre, mivel csak azt mutatták, hányad részénél tart éppen a Gavanos felfedezésétől számított tizennegyedik év.
A zöld hullámok monoton susogásába egyszer csak távoli moraj vegyült. A lány felült, és körülkémlelt. Pár másodperc múlva felbukkant a messzeségben egy gyorsan mozgó pont: a hegyes orrú, csónaktestű jármű alacsonyan siklott, tömzsi szárnyai alatt tajtékcsíkok ébredtek a vízfelszínen. Szlalomozva haladt az öbölben ringó lomha hajók között, a parti őrség motorcsónakja rövid időre üldözőbe vette, de csúfosan lemaradt. A fekete gép nagy félkört leírva a strand felé kanyarodott, de a fürdőzők bójáitól biztos távolságra suhant el. Jacqueline felpattant, levette a baseball-sapkáját, és széles karmozdulattal intett neki. A járgány lassított, a lánnyal egy vonalba érve megbillegtette a szárnyait, majd felzúgó plazmahajtóművekkel elhúzott a sziget homokszegélye mentén. Jacqueline előhalászta a hátizsákjából a holofonját, és Coopert hívta.
– Leo, tudsz róla, hogy Steve az öbölben fogócskázik? Ebből rohadt nagy botrány lesz!
– Nyugi, Jacqueline, minden terv szerint történik. Gratulálok, te vagy az első lány a Gavanoson, akinek ekranoplánnal integetnek! – nevetett a mérnök.
A tekintélyes helyet elfoglaló Öszvér a mólóhoz kötve pihent, a még forró hajtóművek felett remegett a levegő. Cooper már várta.
– Elvihetünk egy körre? – megpaskolta a járgány oldalát, ahol a Lierrai Hajógyár emblémája díszelgett.
– Mi volt ez az ámokfutás? – kérdezte Jacqueline.
– A közlekedési miniszter jött el személyesen egy premier előtti menetre. Fura figura, az érdekelte, hogyan reagálnak rá az emberek.
– Biztos tele lett néhány gatya, de ez kinek jó? – szörnyülködött a lány. – Úgy érzem, az Egyenlítői Kormány csupa felelőtlen tökfilkóból áll.
Leonard felsegítette Jacqueline-t a gép szárnyára, aztán kinyitotta előtte a kabin ajtaját.
– Te nem jössz?
– Az előző úton kicsit elszédültem – szabadkozott a mérnök. – Jobb lesz, ha ezt most kihagyom.
Miss Bonierre beült a gyanúsan szélesen vigyorgó Sommerson mellé. Nem értette, mitől lehet egy ekranoplánon szédülni, de mielőtt kitalálhatta volna, máris meg kellett kapaszkodnia az ülés aljában, mert a mólótól eltávolodva Steve maximumra tolta az egyik oldali gázkart, és a gép vízfüggönyt húzva piruettezni kezdett. Amikor abbahagyta a pörgést, egyenesbe kormányozta az Öszvért, és elindult a kikötő kijárata felé.
Az öbölben felgyorsította a járgányt, és két perc alatt a levegőbe emelkedtek. A súrlódó víz szélviharszerű süvöltése eltűnt, egyedül a plazmahajtóművek mély duruzsolása lopózott a fülükbe. Jacqueline kinézett a pár méterre alattuk hullámzó tengerre.
– Ez gyönyörű.
Steve huncut képpel rákacsintott, aztán előretolta a gázkarokat. A gép meglódult, a lent suhanó víz egységes zöld szőnyeggé változott. A lány a sebességmérőre nézett, a mutató lassan kúszott, végül a négyszáz mérföld per óránál megállt.
– Lényegesen gyorsabb, mint a Lierra-Mandini hajójárat – mondta a pilóta. – Kár, hogy nem megy magasabbra.
– Mi történik, ha felhúzod az orrát?
– Ez.
Az Öszvér hátrabillent, mintha csakugyan a felhők elérésére készülne, picit meg is emelkedett, de aggasztó remegésbe kezdett, és a pilóta leengedte az elejét, hadd suhanjon az üzemi magasságán.
– Ha tovább erőltetném, átesne, és belecsapódnánk a vízbe, ami ilyen sebességnél elég kellemetlen tud lenni – Sommerson ismét felhúzta az ekranoplánt, és ezúttal kicsit később engedte le, amitől egy vészjelző lámpa villogni kezdett.
– Nem tudsz megijeszteni – mondta Jacqueline.
– Csakugyan?
– Amíg nem látom, hogy betojnál, nekem sincs okom félni.
– Milyen igaz! Megijedni mindig egyedül szoktam – tűnődött Steve. – Azért még próbálkozom.
Pár perc hátborzongató szlalomozás következett, aztán visszatértek a hajógyár kikötőjébe. Alighogy kiszálltak, a pilóta átugrott a móló másik oldalán parkoló motorcsónakba.
– Megint csajozni mész? – kiáltott utána Leonard.
Sommerson szörnyülködve nézett végig barátja hawaii ingén.
– Te miért vagy ilyen vizes?
– Mert lefröcsköltél, amikor körhintának nézted szegény gépet – morogta Cooper.
– Bocs, nem láttam, hogy hatótávon belül vagy! Tudod, a szerelem vak. – Steve ártatlanul pislogott néhányat, aztán gázt adott a csónaknak, és égnek álló orral végigszántott a kikötőn.
– Nézd már, mindjárt felszáll ezzel is! – csóválta a fejét a mérnök.
– Amikor idejött, még nem volt barátnője – jegyezte meg Jacqueline.
– Pár hete szedte fel, de súlyosan belezúgott. – Cooper mélyet sóhajtott. – Remélem, azért formában lesz holnap.
A lány elképzelte, hogy Sommerson rommá töri a gépet a hivatalos bemutatón.
– Látod, mégiscsak jobb lenne egy AAS – mondta, majd hazaindult.
Juanita ragyogó szemébe nézve kínszenvedés volt kimondani a szavakat:
– Indulnunk kell.
– Ilyen korán?
– Holnap lesz az ekranoplán bemutatója, ki kell aludnom magam.
A nő kibontakozott az ölelésből, göndör haja végigsiklott a férfi vállán.
– Azt se tudom, mi az – mondta durcásan, miközben a fehér csónak közepén egyensúlyozva magára kapkodta a ruháit.
– Olyan, mint egy szárnyashajó, csak a víz felett hordja a szárnyát, és ettől repülőgépnek látszik. Holnap meglátod.
– Eljövünk ide azzal is?
Steve felnézett a körülöttük magasodó vulkanikus sziklaerdőre.
– Hát, Leo barátom nagy eséllyel megfojtana, ha engedély nélkül elkötném a járgányt. Másrészt az Öszvérrel kész öngyilkosság lenne berongyolni ide, ahol csónakkal is alig lehet megfordulni. Ha már nem lesz ennyire titkos, kipróbáljuk együtt, nyílt vízen.
– Ipari kémnek nézel?
– Nem, de Leo kicsit paranoiás, és ő a főnök.
A férfi felöltözött, aztán közölte a fedélzeti automatával a hazaút paramétereit. Leült a duzzogó Nita mellé, átölelte, és gesztenyebarna fürtjeit cirógatta, miközben a motorcsónak, folyamatosan pásztázva az alatta megbújó zátonyokat, lassan kilavírozott az alkonyi fényben csillogó olajfekete monolitok közül.
Leonard izzadó homlokkal figyelte az Öszvért a távcsövén keresztül. Sommerson végigszáguldott az öböl legnagyobb átmérőjén, a bójáknál pontosan végrehajtotta a tervezett fordulókat, és az akadályként szereplő, elé vágó yachtot is időben kikerülte. A tökéletesre sikerült bemutató végén megpörgette az ekranoplánt, de ezúttal vigyázott, hogy ne fröcskölje le a nézőket. Tapsvihar tört ki, és Cooper kezdett megnyugodni: az öltönyösöknek tetszik a járgány. Linden odaoldalgott hozzá, és jó hírt dörmögött a fülébe:
– A miniszter úgy döntött, mégis legyen hidroplán-üzemmód. Mondtam neki, hogy így nem tudjuk tartani a megadott fogyasztási limitet, de nem érdekli.
– Steve örülni fog – mosolygott a mérnök. Úgy érezte, innentől kezdve semmi sem állíthatja meg őket.
3.
Ellenszél
Gavanos, Egyenlítői Óceán, helyi idő: G14-0,448802
Az új szárnyak remekül muzsikáltak, ezért Sommerson két sikeres víz feletti elszakadás után úgy döntött, a hidroplánmódot a 27-es magánsziget fölött is kipróbálja. Ahogy a kocsmákban terjedő pletykákból megtudta, a földdarabot egy orosz kolónia vette birtokba rögtön a terraformálás után, azonban évek óta nem járnak át a Lierrára bevásárolni. Sommerson úgy vélte, végre bekukkanthat anélkül, hogy a sziget körül cirkáló járőrhajó kiszúrná. Lekapcsolta a helyzetéről tudósító jeladót, és gázt adott a felszálláshoz.
Messziről érintetlennek tűnt a táj, és amikor a part fölé ért, már-már mesterkéltnek hatott az idillien szép vidék. Fehér sziklákkal tarkított, zöld dombvonulat húzódott egészen a túlsó végéig. Bármit is rejtegetnek ezen a magánszigeten, jól álcázzák – gondolta. Már visszafordult volna, amikor négyszögletű betonszemek nyíltak az előtte terpeszkedő lapos sziklán. Egy pillanat alatt kiverte a veríték. Azonnal irányt váltott, mert a lyukak légvédelmi lőállás benyomását keltették. Lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a fák lombját. Ennyit tehetett, hogy megnehezítse a rakéták célzó programjának a dolgát.
A hátsó kamera mutatta, hogy a nyílásokból apró, szürke dolgok özönlenek elő – madarak, merevnek tűnő tolluk csillogott a napfényben, szárnyuk szaporán járt, mint a kolibriké. Sommerson egy pillanatra megkönnyebbült, de ahogy rájuk pillantgatott, több természetellenes dolgot is észrevett. Az egyik a madárraj iránya volt – egyértelműen üldözőbe vették –, a másik pedig a sebessége. Pár másodperc alatt utolérték, pedig ütközésig tolta a gázkarokat. A legelöl repülő madár mellé ért, és találkozott a tekintetük. Vörös lézerfény izzott a szeme helyén.
Az Öszvér remegésbe kezdett, mintha jégeső verné. Steve kinézett a bal oldali szárnyra, és döbbenetes látvány tárult elé: a madarak – vagyis annak álcázott kicsiny robotok – bontani kezdték a borítást. Tömzsi csőrükkel úgy tépték a fémet, mint sólymok a húst. A hajtóműgondolán már lyukak tátongtak, a csűrőlapot rongyosra szaggatták. Sommerson jobbnak látta letenni a gépet, amíg még valamennyire kormányozható, ezért a part felé fordult, és lassítani kezdett. Ahogy elcsendesedtek a plazmahajtóművek, gyanús surrogást hallott a feje felett. Aggodalmasan pillantott a behorpadó plafonra. Az alapján, ahogy az ekranoplánnal bánnak, el tudta képzelni, mi történik vele, ha bejutnak.
A megtépázott gép imbolyogva közelítette a vízfelszínt, közben a tető irányából hallatszó fémes neszezés felerősödött. Amikor a járgány nagy hullámot vetve találkozott a tengerrel, sós húzat vágott be fentről, és éles, kemény szárnycsattogás töltötte be a pilótafülkét. Steve a fövenyre kormányozta az Öszvért, közben pedig bekapcsolta a jeladót, és aktiválta az automata vészjelzést. Aztán szembefordult a madárral, amely követhetetlen gyorsasággal csapott le.
Jacqueline kérdőn nézett Cooperre, mert látta, hogy elkomorodik, ahogy a monitorra néz.
– Mi a baj?
– Steve kikapcsolta a jeladóját. Nyilván rosszalkodik, de ilyen sokáig nem szokott tartani.
A képernyő hirtelen narancssárgára váltott, majd ismét a jel hiányát ismertette. Cooper elkáromkodta magát, és a motorcsónakhoz sietett. Jacqueline alig bírta utolérni.
– Láttad az utolsó koordinátákat? – lihegte a lány.
– Igen, a 27-es magánsziget. Erre a helyre mondta Linden, hogy előbb lőnek, aztán kérdeznek? – A mérnök úgy rajtolt el a kikötőből, hogy a csónak orra egy méterre felágaskodott. – Hívd fel, és kérj erősítést!
A robotmadár egy pillanat alatt letépte a karóráját – némi bőrrel és hússal együtt –, aztán áttért a fedélzeti számítógép szétbontására. Egyszer csak megállt mozdulat közben, a szanaszét álló vezetékekre fókuszálva, mintha távoli irányítója kikapcsolta volna. Sommerson megtörölte a homlokát, aztán kinyitotta a kabin ajtaját, és lemászott a homokra. A madárraj többi tagja úgy állta körül az Öszvért, mint az elejtett zsákmányt. Az ő szemükben is kihunyt már a keresőfény, Steve mégis óvatosan haladt el köztük.
Tanácstalanul körülkémlelt. Egyik oldalon a valószínűleg további meglepetéseket tartogató sziget, másikon a nyílt tenger, Lierra húsz mérföld távolságra – biztosan nem tudná leúszni, ám ha újra beindítja az ekranoplánt, a madarak kieszik alóla. Dilemmáját plazmahajtóművek zúgása zavarta meg. A férfi kis híján hanyatt esett a meglepetéstől. Egy másik ekranoplán közeledett, csíkokat hasítva a sekély vízbe. Komótosan kisiklott a partra, homokfelhőt kavarva.
Az Öszvérnél jóval nagyobb, szürke monstrum megállt, pontosan szemben Sommersonnal. Az orrán kék felirat kanyargott: GVS-1 Poszeidón. A tetején elektronágyúk sorakoztak, akár a tüskék egy őshüllő hátán. Négy hajtóműve alapjáratra halkult, majd felhangzott a fémevő madarak sztereo-kórusa:
– Nocsak, ki akadt ma a hálóba? – Idétlen vihogás gerjesztette visításba az adást. – Mindig jó látni egy régi kollégát.
– Rick Meadows? Hogy a francba kerülsz ide? Gyere elő, te ütődött!
– Nem tudok.
– Miért?
– Egye fene, gyere fel, és nézz meg! – Két robotmadár Steve vállaira szállt. – De egy rossz mozdulat, és a kis kedvenceim kivájják a szemedet.
Sommerson nyelt egyet, aztán a rajta egyensúlyozó rémségekkel együtt felmászott a szárnyra, és odalépett a pilótafülkéhez. Az ajtó kitárult előtte. Rögtön tudta, hogy nem akar beljebb menni. Az aszott múmiaarc mögül eredő vezetékerdő láttán megtorpant, és a fémtollasok kis híján lebucskáztak róla.
– Mi történt veled? – nyögte az üres szemgödrök felé.
– A Sárga Köd tette. Fél tőlünk, mert felülről védtelen. A madarak vigyáznak rá. És most már rám is.
– Téged is megtámadtak?
– Kilyukasztották a cerion-tartályt. Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt szemem, érted? A tartalék AAS kameráival látok. Azt hitte, én is a gép része vagyok, és amikor megjavította, összeépített vele. – Rick Meadows fejhangú kacajt hallatott. –Te nem is tudod, mennyire örülök neked!
Sommerson hátrált egy lépést.
– Miért?
– Emlékszel Clayersville-re? Visszavágót akarok! Tudom, ekranoplánokkal nem az igazi, de mint látod, nekem nincs más lehetőségem. Két hetet kapsz, hogy felszereljétek a fegyverzetet.
– Rick, elment az eszed! Most megyek, és hozok segítséget, oké?
– Hálátlan vagy, Steve. Mit gondolsz, ki kérte meg a Sárga Ködöt, hogy életben hagyjon? Tartozol nekem ennyivel. Két hét múlva, napkeltekor várlak.
– És ha nem jövök?
Válaszul bődületes zajjal elsült az egyik ágyú. Sommerson a szárnyra hasalt, mert Meadows gépe fél métert hátracsusszant a lövéstől. Az Öszvér mögött álló vaskos pálmafa gyökerestül kihasadt a földből, és a levegőbe repült. Langyos földgöröngyök csapódtak a férfi hátának.
– Ha nem leszel itt, én megyek el hozzád, és egész Lierrát felégetem.
Steve óvatosan felnézett. Nem esett rá több földdarab, úgyhogy leugrott a homokba, és az Öszvérhez sietett. Beszállás után szörnyülködve vette tudomásul, hogy a két gázkaron és a kormányon kívül szinte nem maradt ép berendezés a gépen. Beindította a hajtóműveket, aztán visszaevickélt a vízre. Hazaindult, de ahogy az előtte terpeszkedő monoton vízfelületet nézte, egy idő után csak remélte, hogy jó irányba tart.
– Fémevő robotmadarak? – szakította félbe Linden a pilóta beszámolóját.
Az öböl vizén ringatóztak, a kikötött motorcsónakok időnként tompán kongva nekiütköztek az ekranoplán törzsének, ami távoli vészharang érzetét keltette a fedélzeten ülőkben.
– Azok – sziszegte Steve, mialatt Miss Bonierre Salodinos vattával tisztogatta a csuklóján éktelenkedő vágást.
– Mondja, magának soha nem volt hajlama arra, hogy színesebben adja elő a dolgokat, mint ahogy megtörténtek?
– Ilyesmi eszembe sem jut, vagyis legfeljebb nők körében, azok úgyis mindent elhisznek.
Jacqueline belemélyesztette a vattakorongot a sebbe. Sommerson szaggatott sóhajt hallatott.
– Földönkívülieket nem látott?
– De, most is látok magam előtt hármat.
– Micsoda?
– A Gavanoson vagyunk, itt mindenki földönkívüli – közölte Steve ártatlanul, amitől Coopert elfogta egy nevetőgörcs.
– Próbáljanak egy kicsit komolyabban viselkedni! – fakadt ki Linden.
Steve igen csúnyán pillantott rá a szemöldöke alól.
– Zseniális a légvédelmük, nem gondolja?
– A madarak? – pislogott Linden.
Sommerson bólintott.
– Az ember számít rájuk, mint zavaró tényezőre. De nem mint fegyverre.
Jacqueline hitetlenül ingatta a fejét.
– Hogyhogy nem támadtak rád a többi tesztnél?
– Mert eddig olyan alacsonyan mentem, hogy nem látott a radarjuk.
– Ezért tűnik el itt mindenki, aki hagyományos módon repül – állapította meg Cooper. – Valószínűleg Rick Meadowst is a hidroplánmód első próbájánál kapták el.
– Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy készülhetett el egy másik ekranoplán úgy, hogy nem tud róla sem a közlekedési miniszter, sem a helyi hajógyár! – tette karba a kezét Miss Bonierre.
Hans Linden sötét mosolyt öltött.
– Úgy, hogy a hadsereg rendelte.
– Nincs önálló gavanosi hadsereg – mondta Cooper.
– Legalábbis a kormány azt akarja, hogy a Föld így higgye. – Linden védekezőn felemelte a kezét. – Ne nézzenek így rám! Esküszöm, nem nálunk készült az a gép. A Mandinin van még egy hasonló kapacitású gyár. Három éve feltűnően visszaesett a termelésük, majd megint utolértek minket. Valószínűleg akkor építették a Poszeidónt.
– Azt hittem, maga tudni fogja, mi a gyenge pontja – sandított rá Steve. – De így egyre jobban aggaszt, hogy párbajoznom kell vele.
– Mennyi tapasztalata van légiharcban?
Sommerson nagyokat pislogott Lindenre, aztán a képébe nevetett.
– Mint magának klasszikus balettben!
Leonard közéjük lépett.
– Hans, ezt nem gondolhatta komolyan! Huszonöt éve távvezérelt drónokból áll a légierő a Föld összes országában, és Steve óvodás korában még nem repült.
– Csak akartam – mosolygott a pilóta.
– Bocsánat, elég régen jártam otthon, és nem követem a hadiipari tendenciákat. De akkor mire fel akar Meadows visszavágót?
– Hat éve, amikor még a Földön is kaptunk munkát, felkértek minket, hogy imitáljunk légiharcot egy filmforgatáson. Adtak két második világháborús kávédarálót, egy Messerschmittet meg egy Mustangot, és gumigolyókkal lőttük egymást. Rick túl komolyan vette a dolgot, elég durva húzásai voltak, és párszor majdnem összeütköztünk – mesélte Sommerson. – Most semmi kedvem ugyanezt élesben eljátszani egy háromszor nagyobb, öt elektronágyús szörny ellen. Ez már tényleg nem etikus.
– Jacqueline, kérlek, rendelj egy katonai AAS-t! Apád kapcsolataival menni fog, ugye?
– Rögtön üzenek neki – mondta a lány, és elővette a holofonját.
– Ne csak AAS-t küldjenek, ide egy egész óriásdrón század kell, ha le akarjuk győzni a Poszeidónt – vélekedett Cooper. – Persze az Öszvért mindenképpen be kell vetnünk csalinak. A hajtóműveit átállíthatjuk argonról cerionra, a szerkezet bírni fogja a sebesség-többletet.
– Jó dolog a cerion, csak hát mérgező, ahogy azt Rick meg is tapasztalta – vette át a szót Sommerson. – De nem attól hülyült meg, én tanúsítom, hogy már előtte sem volt ki a négy kereke.
– Viszont legfeljebb egy elektronágyút tudunk felszerelni – folytatta Leonard, de távoli robaj vegyült a hangjába.
Miss Bonierre durcásan nézett a holofonra, mert az üzenetet nem lehetett elküldeni. Lassan összeállt a kép, és mind kidugták a fejüket az utastérajtón. Lierra felett fekete füst gomolygott, és a messzeségben egy csillogó, szürke pont suhant a tengerhez simulva, a 27-es magánsziget irányába: a Poszeidón kilőtte a transztér-adótornyot.
4.
Forgószél
Gavanos, Lierra-sziget, helyi idő: G14-0,449000
Juanita Mendez úgy érezte, megfojtja a közöttük feszülő csend. A csónak két végében ültek, a férfi a kezébe temette az arcát. A fekete sziklák szenvtelenül néztek le rájuk.
– Miért gondolod, hogy semmi esélyed?
– Mert Rick gépe nagyobb, erősebb, és sokkal jobb a fegyverzete. Az Öszvérre is felpakoltunk egy elektronágyút, erre kiderült, hogy selejt. Nem lehet vele célozni. Mondjuk, mit is vártam? Linden valami hadiipari roncstelepről szerezte… – morogta Sommerson. – Leo meg csak azt hajtogatja, hogy ilyen rövid idő alatt nem tud csodát tenni. Komolyan, ha túlélem a holnapot, írok én is egy PhD értekezést haladó aerodinamikából, aztán megalapozatlan okosságokat terjesztek, amiken mások élete múlik majd.
– Ha ennyire rossz a helyzet, tűnjünk el innen! Tudok jegyet szerezni a hajnali transztér-járatra.
– Akkor miattam haljon meg mindenki a Lierrán?
– Ha a barátaidat kimenekítjük, csak az újgazdag tahók maradnak. Mit számítanak neked?
– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, belemegyek ebbe. Léteznek fontosabb dolgok, mint te meg én.
A nap utolsó csóváját is megette az a különös, csipkés tetejű monolit a fejük felett. Sötét lett.
– Eddig együtt voltunk. Most ketten vagyunk egyedül – sóhajtotta a nő.
– Hazaviszlek – mondta Sommerson, és a kormányhoz ült.
– Nem kapcsolod be a radart, vagy legalább a reflektort? – kérdezte Nita ijedten, amikor látta, hogy Steve csak úgy elindul a kivilágítatlan, sötét műszerfalú motorcsónakkal.
– Tudom, hol vannak a zátonyok.
Nekivágtak a feketeségnek. Juanita akkor érzett ilyen jeges rettegést utoljára, amikor a Gavanosra tartó transztér-űrhajó aszteroidamezőn haladt át.
– Félek.
– Felőlem úszhatsz is hazáig.
Kiértek a sziklák árnyékából. A nyílt víz fölött még játszott némi rózsás-szürkés derengés.
– Add ide a szalagot a hajadból! – nézett hátra a férfi.
Nita a kezébe adta, és szörnyülködve figyelte, ahogy beköti vele a szemét, majd a gázkar után tapogat.
– Szerinted odatalálok?
A csónak nagyot lódult, és a nő az aljára kuporodott. El sem hitte, hogy vakon száguldanak. Rémülten hallgatta a kettéhasított hullámok tiltakozó dobbanásait. Amikor sírni kezdett, a motorcsónak megállt. Steve leült mellé, és átölelte.
– Újra együtt vagyunk – súgta szomorúan. – Most ugyanazt érzed, amit én.
– Gyere, ezt az embert látnod kell! – mondta Cooper, amikor Sommerson kiszállt a csónakból. – Linden megtalálta, kinek a nevén jegyezték be a 27-es szigetet.
Az irodában furcsa, koravén szerzet üldögélt a főmérnök mellett. Kinyúlt ruhái csontos tagokat takartak, ujjai folyton jártak, mintha képzeletbeli hangyákat pöckölgetne le magáról.
– Ő itt Mihail Kronski, a Poszeidón egyik tervezőmérnöke. Szeretne velünk információkat megosztani.
A hirtelenszőke pálcikaember egy kukkot sem szólt, ezért Linden oldalba bökte. Erre, mintha bekapcsolt volna benne egy hangoskönyv, szláv akcentussal ontani kezdte az adatokat:
– GVS-1. C-osztályú ekranoplán. Hossza hetven, fesztávolsága harmincnégy méter. Meghajtás: négy J-809-es cerionplazma-hajtómű. Legnagyobb sebesség párnahatással ötszáz, hidroplán módban négyszásznegyven mérföld per óra. Fegyverzet: öt Niszij-B elektronágyú, tűzgyorsaság egyenként hatvan lövés per perc.
– Mennyi a gép hatótávolsága? – kérdezte Cooper.
Szegény bolond szeme elkerekedett.
– Végtelen.
– Eddig csupa hasznosat mondott, most miért beszél butaságot? – förmedt rá Linden.
– A Sárga Köd mindent megad neki. A cerion-tartályok sohasem ürülnek ki. Három éve tankoltuk utoljára.
– Mi a franc ez a Sárga Köd?
– Jilenkin professzor hozta létre stimulált ősanyagból – mondta Kronski, majd keserű nevetésre fakadt. – Aztán nem tudta visszacsinálni! Voltak ott biokonstruktőrök is, énekesmadarakat akartak, de a fészeklakók a földi génállománnyal nem bírták a helyi nehézkedést, és a természetben kelt második generáció mind lezuhant az első repülésnél. A Sárga Köd megjavította őket. Később elfogatta velük Ricket, és… őt is megjavította.
Kronski hátravetette a fejét, mintha észrevett volna valami váratlant a plafon szürkeségén.
– Ezután a többiek elmenekültek. Más nem jár oda rajtam kívül. Sokszor olyan kedve van, hogy engem sem enged közel, és hiába próbálta megölni magát, a Sárga Köd és a madarak vigyáznak rá. – A sovány férfi újra a többiekre pillantott. – Megnézhetem a maguk prototípusát?
– Miért ne? – vonta meg a vállát Cooper, és átmentek a dokkba.
Amint fény vetült az Öszvérre, Mihail Kronski visítva felröhögött, és bár nem mondták meg neki, melyikük a pilóta, remegő ujjával Sommersonra mutatott.
– Te holnap meghalsz.
Hajnali négy órakor Steve belebújt a tűzálló overallba. Önámítás volt csupán, hogy bármitől is megvédi. Kiment a mólóhoz. Cooper, Miss Bonierre és Linden úgy álltak a gép előtt, mint valami temetési menet. Egy szót sem szóltak, és ezért hálásan pillantott rájuk. Elfoglalta a helyét, és mielőtt beindította volna a plazmahajtóműveket, maga elé morogta:
– Ave Cézár, satöbbi.
A 27-es magánsziget csücske mögül lassan és méltóságteljesen úszott elő a Poszeidón. Meadows elektronimpulzusok sortüzével üdvözölte, és ahogy a fehér villámok között szlalomozott, hirtelen rájött, mit kell tennie.
– Rick, a mázlista formádat, hát Clayersville-ben is te kaptad a jobb gépet! – rádiózott az ellenfelének, aki hatalmas fröcskölés közepette elemelkedett a tengertől. – Így semmi kihívás nincs neked a meccsben. Mutatok egy helyet, ahol felkötheted a gatyádat!
Újabb lövés dörrentette meg a levegőt, alig fél méterre az Öszvér felett.
– Ezt beleegyezésnek veszem – közölte Steve, és a Lierra déli nyúlványát körülvevő vulkanikus sziklarengeteg felé fordult.
Maximális sebességre gyorsított, mert Rick továbbra is eleresztett néhány impulzust, és nagyokat nevetett az ő suta kitérő manőverein. Sommerson úgy számította, hogy a Poszeidón még kevésbé fordulékony, és elég, ha Meadows egyszer hibázik. A sziklaerdő első kanyarjához közeledve lassított, majd hátrafordította az elektronágyúját, és vigyázva, nehogy a saját ekranoplánja farkát találja el, többször a vízbe lőtt.
A hátsó kamerán sűrű gőzfelhő robbant ki a tengerből. Steve tudta, hogy Rick most semmit sem lát, és már képtelen időben megállni vagy irányt váltani. Nem figyelhette az ütközést, mert a magas monolitok közti éles forduló teljes koncentrációt követelt. Az Öszvér a szerkezet recsegése-ropogása közepette valahogy bevette a kanyart, de a következő egyenes szakaszon a szűkülő, vállalhatatlan zegzug miatt teljes gázt adott, és hidroplánmódban kiemelkedett a sziklák közül.
Visszafordult, és szomorú elégtételt érzett, amikor meglátta a sziklára kenődött Poszeidón darabjait. Aztán görcsbe rándult a gyomra, mert alacsonyan kúszó sárga füstgomoly bukkant fel a roncsok mellett, a hátsó kamera pedig robotmadarak közeledését adta hírül. Sommerson visszaereszkedett a víz fölé, hogy párnahatással sebességet nyerjen, de a fémragadozók ezúttal is könnyedén utolérték. Közéjük lőtt az elektronágyúval, ám egyet sem sikerült eltalálnia. Tehetetlenül várta, hogy az Öszvérre telepedjenek, és fölfalják.
A Sárga Köd is a nyomába eredt, és ekkor felfogta, ha nem tesz semmit, ugyanaz történik vele, mint Meadows-szal. Végső elkeseredésében a gép farkán ülő vezérsíkokra lőtt, remélve, hogy az Öszvér felületét érő impulzus elintézi a madarakat. Harmadszorra célba talált, és a világ fehér izzásba borult. A vakító fény egy pillanatig tartott csupán, aztán megkönnyebbülten nézte, ahogy mögötte szürke rémségek potyognak a tengerbe. Kedvencei pusztulása láttán a Sárga Köd is felhagyott az üldözésével.
A Lierra északi végéhez közeledve leszálláshoz lassított, amikor a kormány elkezdte felmondani a szolgálatot – megsütötte az elektronimpulzus. A vízre érés csattanósra sikerült, a gép nagyot nyögött, és az egyik szárny egészségtelen szögben emelkedett fel újra a habokból. Steve azonnal megérezte az elrepedt tartályból szökő cerion édeskés szagát. A hajógyár ismerős körvonala ott remegett a látóhatáron. Csak az egyik hajtóművet felpörgetve arra fordította az Öszvért, aztán a gázkarokkal játszva tartotta az irányt, amíg tehette.
Epilógus
Gavanos, Lierra sziget, helyi idő: G14-0,449011
Zajok, fények kavalkádja, majd hosszú sötétség. Aztán hangokat hallott.
– Azért ilyen helyzetekre mégis kéne egy AAS.
– Mit akarsz? Csak a mólót tarolta le. Eszméletlenül is jobban vezet, mint némely olcsó automata.
– Normális, hogy három napja nem tér magához?
– Előfordul az ilyesmi cerion-mérgezésnél. Örüljünk, hogy él!
Felismerte őket: Jacqueline és Leo beszéltek mellette. Szólni akart hozzájuk, de hiába próbálta, semmi sem történt.
– Steve, szedd össze magad, mert a végén még agyhalottnak nyilvánítanak, és szétosztják a szerveidet!
Sommersont elöntötte a tehetetlen harag.
– Nem kell ettől tartani – szólt valaki távolabbról. A szláv akcentus Kronskira vallott. – Tularant kell neki adni, és egy nap alatt rendbe jön.
– Rég elavult szer, és nincs rá adat, hogy ilyen esetben bármi pozitív hatása lenne. – Az ismeretlen hang talán egy orvoshoz tartozott.
– Mindenképp meg kell próbálni – mondta Cooper. – Az orosz kolóniákon hagyománya van a cerionplazma használatának, és sok a baleset is. Mihail már csak tudja.
– Ahol a veszély, ott a tapasztalat – közölte Kronski tudálékosan. Steve azt kívánta, kapcsolja le valaki ezt az őrültet.
A Tularant persze beadták neki, pedig ha képes rá, tiltakozott volna, de a tébolyodott orosznak igaza lett, és másnap úgy ébredt, hogy ki tudta nyitni a szemét. Először a sárgára festett mennyezetet pillantotta meg. Ez valami rossz vicc? Juanita igéző tekintete klasszisokkal szebb látványnak bizonyult, majd köré gyűlt Jacqueline, Leonard és Kronski, sőt még Linden is eljött, hogy meghallgassa a beszámolóját a Rick Meadows-szal történtekről.
– Szóval a Sárga Ködöt nem sikerült kilőnie – állapította meg.
– Nem is próbáltam – mondta Steve. – Őszintén szólva úgy éreztem, egy öszvér meg egy szamár mit sem ér Jilenkin korcs istene ellen.
A többiek értetlenül pislogtak rá.
– Tudom, eddig nem mondtuk ki, de általában minek is nevez a világ egy élet-halál felett uralkodó, mindenható lényt?
– Érdekes elmélet – tűnődött Jacqueline. – Jó lenne hívni egy kutatócsoportot a jelenség vizsgálatára.
– De ne felejtsük el, hogy itt addig van ekranoplán-biznisz, amíg a Sárga Köd és a madarak biztosítják a repülőgépmentes légteret, legalábbis a mi régiónkban – mutatott rá Linden.
– Vajon újrateremti a madarait? – kérdezte a lány.
– Azon sem lepődnék meg, ha Rick Meadowst is újragyártaná ekranoplánostul – felelte Sommerson sötéten.
– Ugyan mit tehetne ellene a Föld összes fegyvere, ha mindenható? – vette át a szót Cooper. – Meg aztán neki is joga van a létezéshez. Úgy tűnik, többnyire otthonülő típus. Ha elkerüljük a 27-es szigetet, talán nem lesz vele bajunk.
Linden Sommersonra mutatott.
– Ha maga nem megy oda, ez az affér sem történik meg.
– Azt hittem, ott rejtegetik a nudista strandot.
Juanita Steve karjába csípett, a többiek pedig jót nevettek.
– A humor a gyógyulás legjobb jele – mondta Kronski bölcsen.
– Igen ám, mihamarabb várunk vissza, mert készül a huszonkét személyes új prototípus – jelentette be Leonard széles mosollyal. – Mihailt is bevettük a csapatba. Olyan ötletei vannak, hogy el sem tudod képzelni.
Sommerson bizalmatlanul szemlélte az izgága ruszki hangyakergető ujjait.
– Tudjátok, mit? Rendeljetek inkább egy AAS-t!
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek