Prológus

Gavanos, Egyenlítői Óceán, helyi idő: G11-0,342217

 

– Központ, itt GVS-1. A 27-es magánsziget felől gyorsan közeledő ismeretlen tárgyakat észlelek.

– GVS-1-nek, a radaron nincs mozgás rajtad kívül.

– Központ! Rám tapadtak! Gyorsítok és visszatérek a bázisra.

– Nyugtázom, GVS-1. Hogy néznek ki azok a tárgyak?

– Olyanok, mint a… de ez lehetetlen. Utolértek!

– Rick, mi folyik ott?

– Burkolatlék… bejöttek, és mindent… esküszöm, nem tudom, mik ezek!

A mondat vége velőtrázó kiáltásba torkollott, majd a rádióösszeköttetés megszakadt, és a prototípus jele eltűnt a radarernyőről.

 

1.

Pionírok

Gavanos, Lierra-sziget, Közkikötő. Helyi idő: G14-0,448761

 

Leonard Cooper a mólón ülve várakozott. Lába alatt sebesen iramlott a tengeri köd, hangtalan sietsége feszültséggel töltötte el. Amikor az erősödő szél kitisztította a képet, észrevette, hogy a víz színe mélyebb zöldbe hajlik, mint előző nap. Talán új algafajt bocsátottak útjára a helyi biokonstruktőrök, hogy még jobban mutasson a fehér homokkal szegélyezett tengerpart. Nagy hangsúlyt fektettek a reklámra, elvégre annyiba került pusztán a transztér-retúrjegy, mint egy kéthetes hawaii nyaralás, és a helyi árakon látszott, hogy be szeretnék hajtani a turistákon a terraformálás költségét. Mégis ment az üzlet, az emberek szinte özönlöttek a Földről, és a többi „megtelt bolygóról” erre az új, idilli glóbuszra.

A fiatal mérnök elismerően gondolt az elődök munkájára, akik az elmúlt tizenhárom helyi év alatt – amely kissé hosszabb a földinél – valóságos ékszerdobozzá varázsolták a kiterjedt jégsipkás sárgolyót, amit egy argentin csillagász, Miguel Gavanos fedezett fel a Harler-1-ről leselkedve. Leonard remélte, hogy az ő csapata teszi fel a műre a koronát. Hízelgett a lelkének az elképzelés, ugyanakkor még rengeteg munka választotta el a sikertől. Amikor a tervének egyik kulcsfiguráját végre meghozta a taxicsónak, eddigi nyugtalansága feloszlott, akár a széltől a köd.

Steve Sommerson semmit sem változott a gimnáziumi évek óta. Fekete haját most is zselézte, sötétkék selyeminge, ezüstösen tükröző napszemüvege túlzottan elegánsnak hatott a közkikötő leharcolt deszkái mellett. Kiugrott a sárga csónakból, önjáró bőröndjei a mólóra akasztott rámpán utána sorjáztak.

– Leo! – kiáltotta széles mosollyal.

Kezet ráztak, tizenkét év után először, aztán Sommerson hátrált egy lépést.

– Remélem, a géped jobban néz ki, mint te. Ez a szakáll nagyon gáz.

– Szokás szerint hozod a piperkőc formádat – csapta vállon Cooper.

 

A Lierrai Hajógyár szárazdokkjában pihenő hegyes orrú, fekete jármű láttán Steve Sommerson lassan levette a napszemüvegét, és égszínkék szemét meresztve eltátotta a száját.

– Szépnek szép, de mi a bánat ez? Ilyen rövid szárnnyal nem száll fel, az biztos.

Cooper széttárta a karját.

– Legalább ötször mondtam neked, hogy ekranoplánt építünk. Tényleg nem lehet felszállásnak nevezni, amit csinál, de hát azt nem is várjuk tőle. Párnahatással működik, tíz-tizenkét láb üzemi magasságon.

Steve végigjáratta a tekintetét az orr-rész oldalához rögzített hajtómű-gondolákon, a hullámtörő élekkel szabdalt csónaktesten, az enyhén előrenyilazott, úszótalpban végződő, tömzsi szárnyakon, a farok túlméretezett vezérsíkjain.

– De hát ez hajó, basszus! Mi vagyok én, tengerész?

Leonard felnevetett.

– Így jár, aki csak úgy tesz, mintha tudná, miről beszélek.

– Azt hittem, valami egzotikus hidroplán.

– Terv szerint lett volna hidroplán-üzemmódja, de lefújták, hogy csökkentsük a költségeket. – A mérnök látta, hogy Sommerson egyre kiábrándultabb képet vág. – Mielőtt teljesen elszomorodnál, szeretnélek emlékeztetni a nyolcmilliós honoráriumodra.

– Legalább ezt a részt jól értettem! – sóhajtott megkönnyebbülten Steve. – Hogy szerezted a melót?

– Ismered Bonierre professzort a Bostoni Haladó Aerodinamika Tanszéken?

– Hallottam róla. Azt mondják, súlyos eset.

– Nála írtam a PhD munkámat klasszikus ekranoplánok témában.

– Egészségedre!

– Egy héttel azelőtt, hogy beszéltem veled, fölhívott a prof, és megkérdezte, volna-e kedvem ekranoplánt tervezni a gavanosi interkontinentális közlekedéshez.

– Biztos ugráltál örömödben, mert kicsi az esély rá, hogy valahol a világon pont ilyen izét akarnak sorozatban gyártani! – mosolygott Sommerson. – Na, mindegy, elszórakozom vele, bármi is ez.

– Öszvér! – szólt valaki a sarokból, majd lépések csattantak a fémpadlón. Az éles hang egy lila hajú, rózsaszín baseball-sapkás, huszonéves lányhoz tartozott. – Mi másnak neveznénk egy gépet, ami se nem hajó, se nem repülő, és mégis egyszerre mindkettő?

– Jacqueline, bemutatom a pilótánkat.

– Stephen M. Sommerson. Már láttam a képedet a projektismertetőben – mondta a fiatal nő kimérten, majd kezet nyújtott. – Jacqueline Bonierre.

– A professzor úr lánya – tette hozzá Cooper.

– Mindjárt gondoltam – mosolygott rá Steve, de Miss Bonierre arca mogorva maradt.

– Mennyi tapasztalatod van ekranoplánokkal?

– Abszolút nulla – felelte a férfi tárgyilagosan.

– Kétlem, hogy lenne ma élő ember, aki vezetett ilyet. Úgy tudom, utoljára az oroszok próbálkoztak, úgy száz éve – közölte Leonard.

A lány a mérnökhöz fordult.

– Ne rendeljek mégis egy AAS-t?

– Steve jobban vigyáz rá, mint egy automata, mivel a túlélés a legjobb motiváció.

Jacqueline szeme elkerekedett.

– Tudod, hogy a 2192-es rendelet óta új légijárművet csak távvezérléssel szabad tesztelni?

– Ezt a szabályt a Földön hozták, más bolygókon nem érvényes – vigyorgott Cooper. – Különben is, a mi Öszvérünket hivatalosan hajóként jegyezték be.

– Ez akkor sem etikus! – erősködött a lány.

– Nem az első eset, hogy egészen más gépet kapok, mint amire számítottam – vonta meg a vállát Sommerson.

Leonard a barátja vállára tette a kezét.

– Steve-ről az a hír járja, hogy nincs olyan járgány, amit ne vállalna be.

A pilóta előkapta a holofonját, és kivetített egy sor meglehetősen extravagáns repülőgépet.

– Ezeknek a drágaságoknak mind én voltam az első – büszkélkedett.

– Miféle agymenések ezek? – hüledezett Jacqueline. – Ennek például hol a szárnya?

– Azon én is sokat gondolkoztam – vigyorgott Sommerson. – Látod, Leo ekranoplánjának sokkal pocsékabbul kéne kinéznie, hogy ne repüljek vele. Holnap kezdünk?

Cooper bólogatott, Miss Bonierre meg a fejét rázta.

– Előbb szokd meg a másfélszeres nehézkedést!

– Tényleg! – csapott a homlokára Leonard. – Nekem két tetves hétbe telt. Teljesen megfeledkeztem róla, mert Steve-en nem látszik, hogy megviselné.

A pilóta fölényes grimasszal csípőre tette a kezét.

– Tudjátok meg, puhány földlakók, hogy az elmúlt évet a Harler-4-en töltöttem, ott 1,8 g van, úgyhogy nekem ez itt valóságos szanatórium!

A mérnök arcán árnyék suhant át.

– Mit csináltál ott?

– Az Air Avantgarde új teherhidroplánját teszteltem. Miért?

Leonard Cooper csak állt, mint akit fejbe kólintottak, és épp eldőlni készül.

– Beszélnünk kell Lindennel.

 

Az idős hajógyári főmérnököt az irodájában találták. Hellyel kínálta őket, de Cooper látta a bajsza rezgéséből, hogy nyugtalanítja Steve jelenléte. Úgy nézett rá, mintha attól tartana, leleplezi egy csínytevését.

– Elnézést, azt hittem, végül Miss Bonierre meggyőzte magát, hogy Automatic Aviation Systemet használjon – kezdte Leonardra sandítva, aztán műmosollyal Sommersonhoz fordult. – Szóval maga olyan berepülő pilóta, aki a Föld adottságaitól eltérő bolygók légkörében teszteli a helyi viszonyokra kifejlesztett típusokat.

– Ez nagyjából fedi a valóságot.

Hans Linden mélyet sóhajtott.

– Talán első ránézésre valami problémát észlelt a prototípuson?

– Dehogy, nagyon is ígéretes a kicsike…

– Egy nyolc személyes, két hajtóműves gép magának kicsi?

Steve elmosolyodott.

– Kilencven tonnás, hatmotoros hidroplán után igen.

Jacqueline Bonierre-ből kirobbant a nevetés, aztán gyorsan visszarendezte az arcvonásait.

– Igazából arra szeretnénk kitérni, amit a helyi aerofizikus kollégák mondtak – vette át a szót Cooper. – Mert ugye el akarják hitetni velem, hogy az itteni másfél g lehetetlenné teszi a hagyományos repülést, Sommerson meg közben 1,8 g mellett tesztel teherhidroplánt a Harler-4-en.

– Honnan jöttek ezek a lököttek? – csapott a homlokára Steve. – Ha egy bolygón szkafander nélkül életben maradunk, akkor biztos, hogy a repüléshez is aránylag jók a feltételek.

Hans Linden összevonta borzas szemöldökét.

– Észrevette, Mr. Cooper, hogy amióta itt van, egy repülőgépet sem látott?

– Pedig lehet repülni, csak helyi viszonyokra optimalizált szárny, erősebb szerkezet és hajtómű kell hozzá, mint otthon. Drágább, de nem lehetetlen. Nekem az a furcsa, hogy eddig senki sem próbálta – mondta Leonard.

– Próbálták – Linden mély hangja komoran zengett.

– Milyen eredménnyel?

– Mind nyomtalanul eltűntek.

– Hogy lehet az? – kérdezte Steve.

– Nincs további információm. A kormány ekranoplánt kért, tehát mi ekranoplánt fogunk gyártani. Vagy nem ez a maga nagy álma, Mr. Cooper? – Linden szigorú, szürke szemét a kollégája tekintetébe fúrta. – Egy szót sem szeretnék hallani többet a hagyományos repülésről, megértette?

 

Miközben Steve Sommerson kipakolta a holmiját a szálláson, Linden szavain töprengett, és olyan érzése támadt, mintha az egész idilli környezet színházi díszlet volna csupán, ami eltakarja a mélyben zajló disznóságokat. Minél hamarabb fel akarta deríteni a szigetvilágot, egyrészt hogy az ekranoplánnal már magabiztosan navigáljon, másrészt hogy válaszokat keressen a talányokra. Elsétált a legközelebbi motorcsónak-kölcsönzőbe, ahol egy szemrevaló latin szépség várta napernyő árnyékában.

– Milyen csónakot szeretne?

– A leggyorsabbat.

A nő elcsodálkozott a lényegre törő válaszon, de aztán mosolyogva odakísérte a leghátul kikötött, kétmotoros, fekete csónakhoz.

– Négyszáz lóerő, hanggal programozható fedélzeti automata, zátonyradar, közelségjelző.

– A teljesítmény jöhet, a többi nem kell. Tudja, én akarom vezetni.

– Szeret veszélyesen élni? – kérdezte a nő, miközben kikapcsolta a fedélzeti ellenőrző rendszereket.

– Lehet máshogy is?

– Elviheti próbakörre, de előbb kérek kauciót.

Sommerson átnyújtotta az interplanetáris hitelkártyáját. Amíg a hölgy ellenőrizte az övén lógó mobilterminálon, sikerült leolvasnia a nevét a pólóján fityegő kitűzőről: Juanita.

– Mivel foglalkozik?

– Pilóta vagyok.

– Transztér-űrhajón?

– Nem, repülőgépen.

Juanita értetlenül pislogott.

– Olyan itt nincs.

– Még nincs. – Steve jót szórakozott a döbbenetén. – Mondja, van olyan terület, ahova tilos bemenni? – mutatott a műszerfalra ragasztott térképre.

– Igen, a transztér-adó környéke és a 27-es magánsziget öt mérföldes körzete.

– Az adót értem, de ne már, hogy egy privát sziget…

Juanita a mellettük ringó, letakart motorcsónakra mutatott.

– Ennek a bérlője sem hitt nekem, amíg a járőrhajó ki nem lőtte a szélvédőt. Ha egy kis esze van, nem megy a 27-es közelébe.

 

 

2.

Hátszél

 

Gavanos, Lierra-sziget, 1-es strand. Helyi idő: G14-0,448777

 

Jacqueline kihasználta a hivatalos bemutató előtti napra elrendelt tesztszünetet, és már délelőtt kiment a tengerpartra. Leheveredett a finomszemű homokba, és elnyújtózott a napfényben. Tetszett neki a gavanosi időtlenség, a keringési pályára merőleges tengelyű bolygó évszakok nélküli egyformasága. A helyi órák is rásegítettek erre a végtelen-érzetre, mivel csak azt mutatták, hányad részénél tart éppen a Gavanos felfedezésétől számított tizennegyedik év.

A zöld hullámok monoton susogásába egyszer csak távoli moraj vegyült. A lány felült, és körülkémlelt. Pár másodperc múlva felbukkant a messzeségben egy gyorsan mozgó pont: a hegyes orrú, csónaktestű jármű alacsonyan siklott, tömzsi szárnyai alatt tajtékcsíkok ébredtek a vízfelszínen. Szlalomozva haladt az öbölben ringó lomha hajók között, a parti őrség motorcsónakja rövid időre üldözőbe vette, de csúfosan lemaradt. A fekete gép nagy félkört leírva a strand felé kanyarodott, de a fürdőzők bójáitól biztos távolságra suhant el. Jacqueline felpattant, levette a baseball-sapkáját, és széles karmozdulattal intett neki. A járgány lassított, a lánnyal egy vonalba érve megbillegtette a szárnyait, majd felzúgó plazmahajtóművekkel elhúzott a sziget homokszegélye mentén. Jacqueline előhalászta a hátizsákjából a holofonját, és Coopert hívta.

– Leo, tudsz róla, hogy Steve az öbölben fogócskázik? Ebből rohadt nagy botrány lesz!

– Nyugi, Jacqueline, minden terv szerint történik. Gratulálok, te vagy az első lány a Gavanoson, akinek ekranoplánnal integetnek! – nevetett a mérnök.

 

A tekintélyes helyet elfoglaló Öszvér a mólóhoz kötve pihent, a még forró hajtóművek felett remegett a levegő. Cooper már várta.

– Elvihetünk egy körre? – megpaskolta a járgány oldalát, ahol a Lierrai Hajógyár emblémája díszelgett.

– Mi volt ez az ámokfutás? – kérdezte Jacqueline.

– A közlekedési miniszter jött el személyesen egy premier előtti menetre. Fura figura, az érdekelte, hogyan reagálnak rá az emberek.

– Biztos tele lett néhány gatya, de ez kinek jó? – szörnyülködött a lány. – Úgy érzem, az Egyenlítői Kormány csupa felelőtlen tökfilkóból áll.

Leonard felsegítette Jacqueline-t a gép szárnyára, aztán kinyitotta előtte a kabin ajtaját.

– Te nem jössz?

– Az előző úton kicsit elszédültem – szabadkozott a mérnök. – Jobb lesz, ha ezt most kihagyom.

Miss Bonierre beült a gyanúsan szélesen vigyorgó Sommerson mellé. Nem értette, mitől lehet egy ekranoplánon szédülni, de mielőtt kitalálhatta volna, máris meg kellett kapaszkodnia az ülés aljában, mert a mólótól eltávolodva Steve maximumra tolta az egyik oldali gázkart, és a gép vízfüggönyt húzva piruettezni kezdett. Amikor abbahagyta a pörgést, egyenesbe kormányozta az Öszvért, és elindult a kikötő kijárata felé.

Az öbölben felgyorsította a járgányt, és két perc alatt a levegőbe emelkedtek. A súrlódó víz szélviharszerű süvöltése eltűnt, egyedül a plazmahajtóművek mély duruzsolása lopózott a fülükbe. Jacqueline kinézett a pár méterre alattuk hullámzó tengerre.

– Ez gyönyörű.

Steve huncut képpel rákacsintott, aztán előretolta a gázkarokat. A gép meglódult, a lent suhanó víz egységes zöld szőnyeggé változott. A lány a sebességmérőre nézett, a mutató lassan kúszott, végül a négyszáz mérföld per óránál megállt.

– Lényegesen gyorsabb, mint a Lierra-Mandini hajójárat – mondta a pilóta. – Kár, hogy nem megy magasabbra.

– Mi történik, ha felhúzod az orrát?

– Ez.

Az Öszvér hátrabillent, mintha csakugyan a felhők elérésére készülne, picit meg is emelkedett, de aggasztó remegésbe kezdett, és a pilóta leengedte az elejét, hadd suhanjon az üzemi magasságán.

– Ha tovább erőltetném, átesne, és belecsapódnánk a vízbe, ami ilyen sebességnél elég kellemetlen tud lenni – Sommerson ismét felhúzta az ekranoplánt, és ezúttal kicsit később engedte le, amitől egy vészjelző lámpa villogni kezdett.

– Nem tudsz megijeszteni – mondta Jacqueline.

– Csakugyan?

– Amíg nem látom, hogy betojnál, nekem sincs okom félni.

– Milyen igaz! Megijedni mindig egyedül szoktam – tűnődött Steve. – Azért még próbálkozom.

Pár perc hátborzongató szlalomozás következett, aztán visszatértek a hajógyár kikötőjébe. Alighogy kiszálltak, a pilóta átugrott a móló másik oldalán parkoló motorcsónakba.

– Megint csajozni mész? – kiáltott utána Leonard.

Sommerson szörnyülködve nézett végig barátja hawaii ingén.

– Te miért vagy ilyen vizes?

– Mert lefröcsköltél, amikor körhintának nézted szegény gépet – morogta Cooper.

– Bocs, nem láttam, hogy hatótávon belül vagy! Tudod, a szerelem vak. – Steve ártatlanul pislogott néhányat, aztán gázt adott a csónaknak, és égnek álló orral végigszántott a kikötőn.

– Nézd már, mindjárt felszáll ezzel is! – csóválta a fejét a mérnök.

– Amikor idejött, még nem volt barátnője – jegyezte meg Jacqueline.

– Pár hete szedte fel, de súlyosan belezúgott. – Cooper mélyet sóhajtott. – Remélem, azért formában lesz holnap.

A lány elképzelte, hogy Sommerson rommá töri a gépet a hivatalos bemutatón.

– Látod, mégiscsak jobb lenne egy AAS – mondta, majd hazaindult.

 

Juanita ragyogó szemébe nézve kínszenvedés volt kimondani a szavakat:

– Indulnunk kell.

– Ilyen korán?

– Holnap lesz az ekranoplán bemutatója, ki kell aludnom magam.

A nő kibontakozott az ölelésből, göndör haja végigsiklott a férfi vállán.

– Azt se tudom, mi az – mondta durcásan, miközben a fehér csónak közepén egyensúlyozva magára kapkodta a ruháit.

– Olyan, mint egy szárnyashajó, csak a víz felett hordja a szárnyát, és ettől repülőgépnek látszik. Holnap meglátod.

– Eljövünk ide azzal is?

Steve felnézett a körülöttük magasodó vulkanikus sziklaerdőre.

– Hát, Leo barátom nagy eséllyel megfojtana, ha engedély nélkül elkötném a járgányt. Másrészt az Öszvérrel kész öngyilkosság lenne berongyolni ide, ahol csónakkal is alig lehet megfordulni. Ha már nem lesz ennyire titkos, kipróbáljuk együtt, nyílt vízen.

– Ipari kémnek nézel?

– Nem, de Leo kicsit paranoiás, és ő a főnök.

A férfi felöltözött, aztán közölte a fedélzeti automatával a hazaút paramétereit. Leült a duzzogó Nita mellé, átölelte, és gesztenyebarna fürtjeit cirógatta, miközben a motorcsónak, folyamatosan pásztázva az alatta megbújó zátonyokat, lassan kilavírozott az alkonyi fényben csillogó olajfekete monolitok közül.

 

Leonard izzadó homlokkal figyelte az Öszvért a távcsövén keresztül. Sommerson végigszáguldott az öböl legnagyobb átmérőjén, a bójáknál pontosan végrehajtotta a tervezett fordulókat, és az akadályként szereplő, elé vágó yachtot is időben kikerülte. A tökéletesre sikerült bemutató végén megpörgette az ekranoplánt, de ezúttal vigyázott, hogy ne fröcskölje le a nézőket. Tapsvihar tört ki, és Cooper kezdett megnyugodni: az öltönyösöknek tetszik a járgány. Linden odaoldalgott hozzá, és jó hírt dörmögött a fülébe:

– A miniszter úgy döntött, mégis legyen hidroplán-üzemmód. Mondtam neki, hogy így nem tudjuk tartani a megadott fogyasztási limitet, de nem érdekli.

– Steve örülni fog – mosolygott a mérnök. Úgy érezte, innentől kezdve semmi sem állíthatja meg őket.

 

3.

Ellenszél

 

Gavanos, Egyenlítői Óceán, helyi idő: G14-0,448802

 

Az új szárnyak remekül muzsikáltak, ezért Sommerson két sikeres víz feletti elszakadás után úgy döntött, a hidroplánmódot a 27-es magánsziget fölött is kipróbálja. Ahogy a kocsmákban terjedő pletykákból megtudta, a földdarabot egy orosz kolónia vette birtokba rögtön a terraformálás után, azonban évek óta nem járnak át a Lierrára bevásárolni. Sommerson úgy vélte, végre bekukkanthat anélkül, hogy a sziget körül cirkáló járőrhajó kiszúrná. Lekapcsolta a helyzetéről tudósító jeladót, és gázt adott a felszálláshoz.

Messziről érintetlennek tűnt a táj, és amikor a part fölé ért, már-már mesterkéltnek hatott az idillien szép vidék. Fehér sziklákkal tarkított, zöld dombvonulat húzódott egészen a túlsó végéig. Bármit is rejtegetnek ezen a magánszigeten, jól álcázzák – gondolta. Már visszafordult volna, amikor négyszögletű betonszemek nyíltak az előtte terpeszkedő lapos sziklán. Egy pillanat alatt kiverte a veríték. Azonnal irányt váltott, mert a lyukak légvédelmi lőállás benyomását keltették. Lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a fák lombját. Ennyit tehetett, hogy megnehezítse a rakéták célzó programjának a dolgát.

A hátsó kamera mutatta, hogy a nyílásokból apró, szürke dolgok özönlenek elő – madarak, merevnek tűnő tolluk csillogott a napfényben, szárnyuk szaporán járt, mint a kolibriké. Sommerson egy pillanatra megkönnyebbült, de ahogy rájuk pillantgatott, több természetellenes dolgot is észrevett. Az egyik a madárraj iránya volt – egyértelműen üldözőbe vették –, a másik pedig a sebessége. Pár másodperc alatt utolérték, pedig ütközésig tolta a gázkarokat. A legelöl repülő madár mellé ért, és találkozott a tekintetük. Vörös lézerfény izzott a szeme helyén.

Az Öszvér remegésbe kezdett, mintha jégeső verné. Steve kinézett a bal oldali szárnyra, és döbbenetes látvány tárult elé: a madarak – vagyis annak álcázott kicsiny robotok – bontani kezdték a borítást. Tömzsi csőrükkel úgy tépték a fémet, mint sólymok a húst. A hajtóműgondolán már lyukak tátongtak, a csűrőlapot rongyosra szaggatták. Sommerson jobbnak látta letenni a gépet, amíg még valamennyire kormányozható, ezért a part felé fordult, és lassítani kezdett. Ahogy elcsendesedtek a plazmahajtóművek, gyanús surrogást hallott a feje felett. Aggodalmasan pillantott a behorpadó plafonra. Az alapján, ahogy az ekranoplánnal bánnak, el tudta képzelni, mi történik vele, ha bejutnak.

A megtépázott gép imbolyogva közelítette a vízfelszínt, közben a tető irányából hallatszó fémes neszezés felerősödött. Amikor a járgány nagy hullámot vetve találkozott a tengerrel, sós húzat vágott be fentről, és éles, kemény szárnycsattogás töltötte be a pilótafülkét. Steve a fövenyre kormányozta az Öszvért, közben pedig bekapcsolta a jeladót, és aktiválta az automata vészjelzést. Aztán szembefordult a madárral, amely követhetetlen gyorsasággal csapott le.

 

Jacqueline kérdőn nézett Cooperre, mert látta, hogy elkomorodik, ahogy a monitorra néz.

– Mi a baj?

– Steve kikapcsolta a jeladóját. Nyilván rosszalkodik, de ilyen sokáig nem szokott tartani.

A képernyő hirtelen narancssárgára váltott, majd ismét a jel hiányát ismertette. Cooper elkáromkodta magát, és a motorcsónakhoz sietett. Jacqueline alig bírta utolérni.

– Láttad az utolsó koordinátákat? – lihegte a lány.

– Igen, a 27-es magánsziget. Erre a helyre mondta Linden, hogy előbb lőnek, aztán kérdeznek? – A mérnök úgy rajtolt el a kikötőből, hogy a csónak orra egy méterre felágaskodott. – Hívd fel, és kérj erősítést!

 

A robotmadár egy pillanat alatt letépte a karóráját – némi bőrrel és hússal együtt –, aztán áttért a fedélzeti számítógép szétbontására. Egyszer csak megállt mozdulat közben, a szanaszét álló vezetékekre fókuszálva, mintha távoli irányítója kikapcsolta volna. Sommerson megtörölte a homlokát, aztán kinyitotta a kabin ajtaját, és lemászott a homokra. A madárraj többi tagja úgy állta körül az Öszvért, mint az elejtett zsákmányt. Az ő szemükben is kihunyt már a keresőfény, Steve mégis óvatosan haladt el köztük.

Tanácstalanul körülkémlelt. Egyik oldalon a valószínűleg további meglepetéseket tartogató sziget, másikon a nyílt tenger, Lierra húsz mérföld távolságra – biztosan nem tudná leúszni, ám ha újra beindítja az ekranoplánt, a madarak kieszik alóla. Dilemmáját plazmahajtóművek zúgása zavarta meg. A férfi kis híján hanyatt esett a meglepetéstől. Egy másik ekranoplán közeledett, csíkokat hasítva a sekély vízbe. Komótosan kisiklott a partra, homokfelhőt kavarva.

Az Öszvérnél jóval nagyobb, szürke monstrum megállt, pontosan szemben Sommersonnal. Az orrán kék felirat kanyargott: GVS-1 Poszeidón. A tetején elektronágyúk sorakoztak, akár a tüskék egy őshüllő hátán. Négy hajtóműve alapjáratra halkult, majd felhangzott a fémevő madarak sztereo-kórusa:

– Nocsak, ki akadt ma a hálóba? – Idétlen vihogás gerjesztette visításba az adást. – Mindig jó látni egy régi kollégát.

– Rick Meadows? Hogy a francba kerülsz ide? Gyere elő, te ütődött!

– Nem tudok.

– Miért?

– Egye fene, gyere fel, és nézz meg! – Két robotmadár Steve vállaira szállt. – De egy rossz mozdulat, és a kis kedvenceim kivájják a szemedet.

Sommerson nyelt egyet, aztán a rajta egyensúlyozó rémségekkel együtt felmászott a szárnyra, és odalépett a pilótafülkéhez. Az ajtó kitárult előtte. Rögtön tudta, hogy nem akar beljebb menni. Az aszott múmiaarc mögül eredő vezetékerdő láttán megtorpant, és a fémtollasok kis híján lebucskáztak róla.

– Mi történt veled? – nyögte az üres szemgödrök felé.

– A Sárga Köd tette. Fél tőlünk, mert felülről védtelen. A madarak vigyáznak rá. És most már rám is.

– Téged is megtámadtak?

– Kilyukasztották a cerion-tartályt. Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt szemem, érted? A tartalék AAS kameráival látok. Azt hitte, én is a gép része vagyok, és amikor megjavította, összeépített vele. – Rick Meadows fejhangú kacajt hallatott. –Te nem is tudod, mennyire örülök neked!

Sommerson hátrált egy lépést.

– Miért?

– Emlékszel Clayersville-re? Visszavágót akarok! Tudom, ekranoplánokkal nem az igazi, de mint látod, nekem nincs más lehetőségem. Két hetet kapsz, hogy felszereljétek a fegyverzetet.

– Rick, elment az eszed! Most megyek, és hozok segítséget, oké?

– Hálátlan vagy, Steve. Mit gondolsz, ki kérte meg a Sárga Ködöt, hogy életben hagyjon? Tartozol nekem ennyivel. Két hét múlva, napkeltekor várlak.

– És ha nem jövök?

Válaszul bődületes zajjal elsült az egyik ágyú. Sommerson a szárnyra hasalt, mert Meadows gépe fél métert hátracsusszant a lövéstől. Az Öszvér mögött álló vaskos pálmafa gyökerestül kihasadt a földből, és a levegőbe repült. Langyos földgöröngyök csapódtak a férfi hátának.

– Ha nem leszel itt, én megyek el hozzád, és egész Lierrát felégetem.

Steve óvatosan felnézett. Nem esett rá több földdarab, úgyhogy leugrott a homokba, és az Öszvérhez sietett. Beszállás után szörnyülködve vette tudomásul, hogy a két gázkaron és a kormányon kívül szinte nem maradt ép berendezés a gépen. Beindította a hajtóműveket, aztán visszaevickélt a vízre. Hazaindult, de ahogy az előtte terpeszkedő monoton vízfelületet nézte, egy idő után csak remélte, hogy jó irányba tart.

 

– Fémevő robotmadarak? – szakította félbe Linden a pilóta beszámolóját.

Az öböl vizén ringatóztak, a kikötött motorcsónakok időnként tompán kongva nekiütköztek az ekranoplán törzsének, ami távoli vészharang érzetét keltette a fedélzeten ülőkben.

– Azok – sziszegte Steve, mialatt Miss Bonierre Salodinos vattával tisztogatta a csuklóján éktelenkedő vágást.

– Mondja, magának soha nem volt hajlama arra, hogy színesebben adja elő a dolgokat, mint ahogy megtörténtek?

– Ilyesmi eszembe sem jut, vagyis legfeljebb nők körében, azok úgyis mindent elhisznek.

Jacqueline belemélyesztette a vattakorongot a sebbe. Sommerson szaggatott sóhajt hallatott.

– Földönkívülieket nem látott?

– De, most is látok magam előtt hármat.

– Micsoda?

– A Gavanoson vagyunk, itt mindenki földönkívüli – közölte Steve ártatlanul, amitől Coopert elfogta egy nevetőgörcs.

– Próbáljanak egy kicsit komolyabban viselkedni! – fakadt ki Linden.

Steve igen csúnyán pillantott rá a szemöldöke alól.

– Zseniális a légvédelmük, nem gondolja?

– A madarak? – pislogott Linden.

Sommerson bólintott.

– Az ember számít rájuk, mint zavaró tényezőre. De nem mint fegyverre.

Jacqueline hitetlenül ingatta a fejét.

– Hogyhogy nem támadtak rád a többi tesztnél?

– Mert eddig olyan alacsonyan mentem, hogy nem látott a radarjuk.

– Ezért tűnik el itt mindenki, aki hagyományos módon repül – állapította meg Cooper. – Valószínűleg Rick Meadowst is a hidroplánmód első próbájánál kapták el.

– Azt magyarázza meg nekem valaki, hogy készülhetett el egy másik ekranoplán úgy, hogy nem tud róla sem a közlekedési miniszter, sem a helyi hajógyár! – tette karba a kezét Miss Bonierre.

Hans Linden sötét mosolyt öltött.

– Úgy, hogy a hadsereg rendelte.

– Nincs önálló gavanosi hadsereg – mondta Cooper.

– Legalábbis a kormány azt akarja, hogy a Föld így higgye. – Linden védekezőn felemelte a kezét. – Ne nézzenek így rám! Esküszöm, nem nálunk készült az a gép. A Mandinin van még egy hasonló kapacitású gyár. Három éve feltűnően visszaesett a termelésük, majd megint utolértek minket. Valószínűleg akkor építették a Poszeidónt.

– Azt hittem, maga tudni fogja, mi a gyenge pontja – sandított rá Steve. – De így egyre jobban aggaszt, hogy párbajoznom kell vele.

– Mennyi tapasztalata van légiharcban?

Sommerson nagyokat pislogott Lindenre, aztán a képébe nevetett.

– Mint magának klasszikus balettben!

Leonard közéjük lépett.

– Hans, ezt nem gondolhatta komolyan! Huszonöt éve távvezérelt drónokból áll a légierő a Föld összes országában, és Steve óvodás korában még nem repült.

– Csak akartam – mosolygott a pilóta.

– Bocsánat, elég régen jártam otthon, és nem követem a hadiipari tendenciákat. De akkor mire fel akar Meadows visszavágót?

– Hat éve, amikor még a Földön is kaptunk munkát, felkértek minket, hogy imitáljunk légiharcot egy filmforgatáson. Adtak két második világháborús kávédarálót, egy Messerschmittet meg egy Mustangot, és gumigolyókkal lőttük egymást. Rick túl komolyan vette a dolgot, elég durva húzásai voltak, és párszor majdnem összeütköztünk – mesélte Sommerson. – Most semmi kedvem ugyanezt élesben eljátszani egy háromszor nagyobb, öt elektronágyús szörny ellen. Ez már tényleg nem etikus.

– Jacqueline, kérlek, rendelj egy katonai AAS-t! Apád kapcsolataival menni fog, ugye?

– Rögtön üzenek neki – mondta a lány, és elővette a holofonját.

– Ne csak AAS-t küldjenek, ide egy egész óriásdrón század kell, ha le akarjuk győzni a Poszeidónt – vélekedett Cooper. – Persze az Öszvért mindenképpen be kell vetnünk csalinak. A hajtóműveit átállíthatjuk argonról cerionra, a szerkezet bírni fogja a sebesség-többletet.

– Jó dolog a cerion, csak hát mérgező, ahogy azt Rick meg is tapasztalta – vette át a szót Sommerson. – De nem attól hülyült meg, én tanúsítom, hogy már előtte sem volt ki a négy kereke.

– Viszont legfeljebb egy elektronágyút tudunk felszerelni – folytatta Leonard, de távoli robaj vegyült a hangjába.

Miss Bonierre durcásan nézett a holofonra, mert az üzenetet nem lehetett elküldeni. Lassan összeállt a kép, és mind kidugták a fejüket az utastérajtón. Lierra felett fekete füst gomolygott, és a messzeségben egy csillogó, szürke pont suhant a tengerhez simulva, a 27-es magánsziget irányába: a Poszeidón kilőtte a transztér-adótornyot.

 

 

4.

Forgószél

 

Gavanos, Lierra-sziget, helyi idő: G14-0,449000

 

Juanita Mendez úgy érezte, megfojtja a közöttük feszülő csend. A csónak két végében ültek, a férfi a kezébe temette az arcát. A fekete sziklák szenvtelenül néztek le rájuk.

– Miért gondolod, hogy semmi esélyed?

– Mert Rick gépe nagyobb, erősebb, és sokkal jobb a fegyverzete. Az Öszvérre is felpakoltunk egy elektronágyút, erre kiderült, hogy selejt. Nem lehet vele célozni. Mondjuk, mit is vártam? Linden valami hadiipari roncstelepről szerezte… – morogta Sommerson. – Leo meg csak azt hajtogatja, hogy ilyen rövid idő alatt nem tud csodát tenni. Komolyan, ha túlélem a holnapot, írok én is egy PhD értekezést haladó aerodinamikából, aztán megalapozatlan okosságokat terjesztek, amiken mások élete múlik majd.

– Ha ennyire rossz a helyzet, tűnjünk el innen! Tudok jegyet szerezni a hajnali transztér-járatra.

– Akkor miattam haljon meg mindenki a Lierrán?

– Ha a barátaidat kimenekítjük, csak az újgazdag tahók maradnak. Mit számítanak neked?

– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, belemegyek ebbe. Léteznek fontosabb dolgok, mint te meg én.

A nap utolsó csóváját is megette az a különös, csipkés tetejű monolit a fejük felett. Sötét lett.

– Eddig együtt voltunk. Most ketten vagyunk egyedül – sóhajtotta a nő.

– Hazaviszlek – mondta Sommerson, és a kormányhoz ült.

– Nem kapcsolod be a radart, vagy legalább a reflektort? – kérdezte Nita ijedten, amikor látta, hogy Steve csak úgy elindul a kivilágítatlan, sötét műszerfalú motorcsónakkal.

– Tudom, hol vannak a zátonyok.

Nekivágtak a feketeségnek. Juanita akkor érzett ilyen jeges rettegést utoljára, amikor a Gavanosra tartó transztér-űrhajó aszteroidamezőn haladt át.

– Félek.

– Felőlem úszhatsz is hazáig.

Kiértek a sziklák árnyékából. A nyílt víz fölött még játszott némi rózsás-szürkés derengés.

– Add ide a szalagot a hajadból! – nézett hátra a férfi.

Nita a kezébe adta, és szörnyülködve figyelte, ahogy beköti vele a szemét, majd a gázkar után tapogat.

– Szerinted odatalálok?

A csónak nagyot lódult, és a nő az aljára kuporodott. El sem hitte, hogy vakon száguldanak. Rémülten hallgatta a kettéhasított hullámok tiltakozó dobbanásait. Amikor sírni kezdett, a motorcsónak megállt. Steve leült mellé, és átölelte.

– Újra együtt vagyunk – súgta szomorúan. – Most ugyanazt érzed, amit én.

 

– Gyere, ezt az embert látnod kell! – mondta Cooper, amikor Sommerson kiszállt a csónakból. – Linden megtalálta, kinek a nevén jegyezték be a 27-es szigetet.

Az irodában furcsa, koravén szerzet üldögélt a főmérnök mellett. Kinyúlt ruhái csontos tagokat takartak, ujjai folyton jártak, mintha képzeletbeli hangyákat pöckölgetne le magáról.

– Ő itt Mihail Kronski, a Poszeidón egyik tervezőmérnöke. Szeretne velünk információkat megosztani.

A hirtelenszőke pálcikaember egy kukkot sem szólt, ezért Linden oldalba bökte. Erre, mintha bekapcsolt volna benne egy hangoskönyv, szláv akcentussal ontani kezdte az adatokat:

– GVS-1. C-osztályú ekranoplán. Hossza hetven, fesztávolsága harmincnégy méter. Meghajtás: négy J-809-es cerionplazma-hajtómű. Legnagyobb sebesség párnahatással ötszáz, hidroplán módban négyszásznegyven mérföld per óra. Fegyverzet: öt Niszij-B elektronágyú, tűzgyorsaság egyenként hatvan lövés per perc.

– Mennyi a gép hatótávolsága? – kérdezte Cooper.

Szegény bolond szeme elkerekedett.

– Végtelen.

– Eddig csupa hasznosat mondott, most miért beszél butaságot? – förmedt rá Linden.

– A Sárga Köd mindent megad neki. A cerion-tartályok sohasem ürülnek ki. Három éve tankoltuk utoljára.

– Mi a franc ez a Sárga Köd?

– Jilenkin professzor hozta létre stimulált ősanyagból – mondta Kronski, majd keserű nevetésre fakadt. – Aztán nem tudta visszacsinálni! Voltak ott biokonstruktőrök is, énekesmadarakat akartak, de a fészeklakók a földi génállománnyal nem bírták a helyi nehézkedést, és a természetben kelt második generáció mind lezuhant az első repülésnél. A Sárga Köd megjavította őket. Később elfogatta velük Ricket, és… őt is megjavította.

Kronski hátravetette a fejét, mintha észrevett volna valami váratlant a plafon szürkeségén.

– Ezután a többiek elmenekültek. Más nem jár oda rajtam kívül. Sokszor olyan kedve van, hogy engem sem enged közel, és hiába próbálta megölni magát, a Sárga Köd és a madarak vigyáznak rá. – A sovány férfi újra a többiekre pillantott. – Megnézhetem a maguk prototípusát?

– Miért ne? – vonta meg a vállát Cooper, és átmentek a dokkba.

Amint fény vetült az Öszvérre, Mihail Kronski visítva felröhögött, és bár nem mondták meg neki, melyikük a pilóta, remegő ujjával Sommersonra mutatott.

– Te holnap meghalsz.

 

Hajnali négy órakor Steve belebújt a tűzálló overallba. Önámítás volt csupán, hogy bármitől is megvédi. Kiment a mólóhoz. Cooper, Miss Bonierre és Linden úgy álltak a gép előtt, mint valami temetési menet. Egy szót sem szóltak, és ezért hálásan pillantott rájuk. Elfoglalta a helyét, és mielőtt beindította volna a plazmahajtóműveket, maga elé morogta:

– Ave Cézár, satöbbi.

 

A 27-es magánsziget csücske mögül lassan és méltóságteljesen úszott elő a Poszeidón. Meadows elektronimpulzusok sortüzével üdvözölte, és ahogy a fehér villámok között szlalomozott, hirtelen rájött, mit kell tennie.

– Rick, a mázlista formádat, hát Clayersville-ben is te kaptad a jobb gépet! – rádiózott az ellenfelének, aki hatalmas fröcskölés közepette elemelkedett a tengertől. – Így semmi kihívás nincs neked a meccsben. Mutatok egy helyet, ahol felkötheted a gatyádat!

Újabb lövés dörrentette meg a levegőt, alig fél méterre az Öszvér felett.

– Ezt beleegyezésnek veszem – közölte Steve, és a Lierra déli nyúlványát körülvevő vulkanikus sziklarengeteg felé fordult.

Maximális sebességre gyorsított, mert Rick továbbra is eleresztett néhány impulzust, és nagyokat nevetett az ő suta kitérő manőverein. Sommerson úgy számította, hogy a Poszeidón még kevésbé fordulékony, és elég, ha Meadows egyszer hibázik. A sziklaerdő első kanyarjához közeledve lassított, majd hátrafordította az elektronágyúját, és vigyázva, nehogy a saját ekranoplánja farkát találja el, többször a vízbe lőtt.

A hátsó kamerán sűrű gőzfelhő robbant ki a tengerből. Steve tudta, hogy Rick most semmit sem lát, és már képtelen időben megállni vagy irányt váltani. Nem figyelhette az ütközést, mert a magas monolitok közti éles forduló teljes koncentrációt követelt. Az Öszvér a szerkezet recsegése-ropogása közepette valahogy bevette a kanyart, de a következő egyenes szakaszon a szűkülő, vállalhatatlan zegzug miatt teljes gázt adott, és hidroplánmódban kiemelkedett a sziklák közül.

Visszafordult, és szomorú elégtételt érzett, amikor meglátta a sziklára kenődött Poszeidón darabjait. Aztán görcsbe rándult a gyomra, mert alacsonyan kúszó sárga füstgomoly bukkant fel a roncsok mellett, a hátsó kamera pedig robotmadarak közeledését adta hírül. Sommerson visszaereszkedett a víz fölé, hogy párnahatással sebességet nyerjen, de a fémragadozók ezúttal is könnyedén utolérték. Közéjük lőtt az elektronágyúval, ám egyet sem sikerült eltalálnia. Tehetetlenül várta, hogy az Öszvérre telepedjenek, és fölfalják.

A Sárga Köd is a nyomába eredt, és ekkor felfogta, ha nem tesz semmit, ugyanaz történik vele, mint Meadows-szal. Végső elkeseredésében a gép farkán ülő vezérsíkokra lőtt, remélve, hogy az Öszvér felületét érő impulzus elintézi a madarakat. Harmadszorra célba talált, és a világ fehér izzásba borult. A vakító fény egy pillanatig tartott csupán, aztán megkönnyebbülten nézte, ahogy mögötte szürke rémségek potyognak a tengerbe. Kedvencei pusztulása láttán a Sárga Köd is felhagyott az üldözésével.

A Lierra északi végéhez közeledve leszálláshoz lassított, amikor a kormány elkezdte felmondani a szolgálatot – megsütötte az elektronimpulzus. A vízre érés csattanósra sikerült, a gép nagyot nyögött, és az egyik szárny egészségtelen szögben emelkedett fel újra a habokból. Steve azonnal megérezte az elrepedt tartályból szökő cerion édeskés szagát. A hajógyár ismerős körvonala ott remegett a látóhatáron. Csak az egyik hajtóművet felpörgetve arra fordította az Öszvért, aztán a gázkarokkal játszva tartotta az irányt, amíg tehette.

 

 

Epilógus

Gavanos, Lierra sziget, helyi idő: G14-0,449011

 

Zajok, fények kavalkádja, majd hosszú sötétség. Aztán hangokat hallott.

– Azért ilyen helyzetekre mégis kéne egy AAS.

– Mit akarsz? Csak a mólót tarolta le. Eszméletlenül is jobban vezet, mint némely olcsó automata.

– Normális, hogy három napja nem tér magához?

– Előfordul az ilyesmi cerion-mérgezésnél. Örüljünk, hogy él!

Felismerte őket: Jacqueline és Leo beszéltek mellette. Szólni akart hozzájuk, de hiába próbálta, semmi sem történt.

– Steve, szedd össze magad, mert a végén még agyhalottnak nyilvánítanak, és szétosztják a szerveidet!

Sommersont elöntötte a tehetetlen harag.

– Nem kell ettől tartani – szólt valaki távolabbról. A szláv akcentus Kronskira vallott. – Tularant kell neki adni, és egy nap alatt rendbe jön.

– Rég elavult szer, és nincs rá adat, hogy ilyen esetben bármi pozitív hatása lenne. – Az ismeretlen hang talán egy orvoshoz tartozott.

– Mindenképp meg kell próbálni – mondta Cooper. – Az orosz kolóniákon hagyománya van a cerionplazma használatának, és sok a baleset is. Mihail már csak tudja.

– Ahol a veszély, ott a tapasztalat – közölte Kronski tudálékosan. Steve azt kívánta, kapcsolja le valaki ezt az őrültet.

A Tularant persze beadták neki, pedig ha képes rá, tiltakozott volna, de a tébolyodott orosznak igaza lett, és másnap úgy ébredt, hogy ki tudta nyitni a szemét. Először a sárgára festett mennyezetet pillantotta meg. Ez valami rossz vicc? Juanita igéző tekintete klasszisokkal szebb látványnak bizonyult, majd köré gyűlt Jacqueline, Leonard és Kronski, sőt még Linden is eljött, hogy meghallgassa a beszámolóját a Rick Meadows-szal történtekről.

– Szóval a Sárga Ködöt nem sikerült kilőnie – állapította meg.

– Nem is próbáltam – mondta Steve. – Őszintén szólva úgy éreztem, egy öszvér meg egy szamár mit sem ér Jilenkin korcs istene ellen.

A többiek értetlenül pislogtak rá.

– Tudom, eddig nem mondtuk ki, de általában minek is nevez a világ egy élet-halál felett uralkodó, mindenható lényt?

– Érdekes elmélet – tűnődött Jacqueline. – Jó lenne hívni egy kutatócsoportot a jelenség vizsgálatára.

– De ne felejtsük el, hogy itt addig van ekranoplán-biznisz, amíg a Sárga Köd és a madarak biztosítják a repülőgépmentes légteret, legalábbis a mi régiónkban – mutatott rá Linden.

– Vajon újrateremti a madarait? – kérdezte a lány.

– Azon sem lepődnék meg, ha Rick Meadowst is újragyártaná ekranoplánostul – felelte Sommerson sötéten.

– Ugyan mit tehetne ellene a Föld összes fegyvere, ha mindenható? – vette át a szót Cooper. – Meg aztán neki is joga van a létezéshez. Úgy tűnik, többnyire otthonülő típus. Ha elkerüljük a 27-es szigetet, talán nem lesz vele bajunk.

Linden Sommersonra mutatott.

– Ha maga nem megy oda, ez az affér sem történik meg.

– Azt hittem, ott rejtegetik a nudista strandot.

Juanita Steve karjába csípett, a többiek pedig jót nevettek.

– A humor a gyógyulás legjobb jele – mondta Kronski bölcsen.

– Igen ám, mihamarabb várunk vissza, mert készül a huszonkét személyes új prototípus – jelentette be Leonard széles mosollyal. – Mihailt is bevettük a csapatba. Olyan ötletei vannak, hogy el sem tudod képzelni.

Sommerson bizalmatlanul szemlélte az izgága ruszki hangyakergető ujjait.

– Tudjátok, mit? Rendeljetek inkább egy AAS-t!