Zoltán szokásához híven a Citadella lábánál ült, és a gondolataiba merülve meredt a romos Budapestre. Hiába a gyötrelmesen eltelt közel két évszázad, ő még mindig látta a parlament felett büszkén lobogó trikolor zászlót, a Dunán méltóságteljesen haladó uszályokat, az utakon megállíthatatlanul nyüzsgő járműveket. Az embereket akkor sem látta, ahogyan most sem, de érezte a jelenlétüket.

Miának, a segítőjének végül igaza lett, a kór exponenciálisan terjedt. Nem kímélt sem gyereket, sem felnőttet. Mindegy volt, hogy egészséges vagy beteg, mindenkin kifejtette hatását. Megfosztotta az embereket a lényegüktől, a tudatos gondolkodás képességétől. Ahogy az lenni szokott, akadtak olyanok, akiket nem tudott legyűrni, velük a fertőzöttek végeztek.

Akkoriban senki sem gondolta, hogy egy egyszerű integrált áramkör is megoldás lehet a bajra. Minden Citadellában dolgozónak a nyakába ágyaztak egy chipet, ami segített nyilvántartani őket, és megkönnyítette a követésüket. Persze ennél sokkal többre is képes volt, de ezt csak Zoltán tudta. Mire fény derült hasznosságára, már nem lehetett legyártani.

Mia csak egy valamiben tévedett, az összefogásban. Az emberiség egyik napról a másikra káoszba fulladt, és a közös küzdelem helyett eszetlen vérontásba kezdett. Akik az egyik nap a fertőzötteket lőtték, azokra a rákövetkező napokban kezdtek vadászni, és ez így ment, míg alig maradt gondolkodásra képes ember. Budapestet napokkal a járvány kitörése után körbebombázták, hogy elzárják a külvilágtól, de elkéstek. A repülők és a járművek mindenhová elvitték a kórt. A nagyvárosok Budapest sorsára jutottak, karantén zónákká váltak, amiket a lerombolt épületek fogtak közre, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

A fővárosban az első hét végére megszűntek a tüzek, a vastag füsttakaró felszakadozott, és látni lehetett a pusztulást. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, ami még a Citadella tudósai, kutatói közül sem jutott senkinek az eszébe, pedig kézenfekvő volt. Paks felügyelet nélkül megadta magát, a reaktorok virágot bontottak, és mintha csak tavasz lenne, csatlakoztak a környező országok erőművei is.

Zoltán pontosan emlékezett mindenre. Ahogyan arra is, hogy azon az estén imádkozott életében először. Akkoriban semmijük sem volt, amivel megvédhették volna magukat a sugárzással szemben, így hát csatlakozott a nagycsarnokban a Citadella három tábori lelkészéhez és lakóihoz.

Hogy imáik nyertek meghallgatást vagy Isten már maga is úgy érezte, hogy eléggé megbüntette az emberiséget bűneiért, nem derült ki, de hála a széljárásnak elkerülte őket a sugárzás. Na, nem örökre, csupán haladékot kaptak, hogy felkészülhessenek.

Zoltán Mia által sugallt javaslataival hamar a Citadella vezetője lett. A mérnökök a katonákkal összefogva megtisztították a Dunához vezető utat, és mire kifogytak a gázolajjal működő generátorok, megépítették kezdetleges, vízmalomra emlékeztető áramfejlesztőjüket.

A biológusok kertészekké lettek, csak esténként dolgozhattak a kór ellenszerén, ahogyan a vegyészek is, akiknek meg kellett oldaniuk az ivóvíz problémáját. A környező artézi kutakból feltöltötték a Gellért-hegy gyomrában kongó tározókat, majd néhány mérnök útmutatása alapján kézi szivattyúkat építettek, hogy áramkimaradások idején se maradjanak ivóvíz nélkül. De mindezek eltörpültek a legnagyobb kihívás mellett: a Citadella lakói nehezen váltak meg emberségüktől. Az első hónapban akadt, aki megsajnált és beengedett egy-két a kapuk előtt ténfergő, csontsoványra fogyott bolyongó gyermeket, akik hálából széttépték.

Zoltán, amíg él, nem fogja elfelejteni a karácsonyi mészárlás néven emlegetett szerencsétlen esetet. Szenteste az egyik tábori lelkész felfigyelt a kapuk előtt bóklászó gyermekekre. Hogy könyörületből vagy az ünnepi hangulattól megrészegülve nyitotta ki nekik az egyik vaskos acélajtót, sohasem derült ki, de heten vesztek oda a Citadella lakói közül. A katonák nem kímélve sem a gyereket, sem a felnőttet lemészároltak minden rájuk támadó tudattalant, és visszazárták a kaput, de itt még korántsem volt vége. Újév napján tovább csökkent a lakók száma. A katonák közül sokan végeztek magukkal, nem bírták elviselni a gyermekek halálával rájuk rótt bűntudatot.

Zoltánnak, hála az agykutatások következtében lehetővé vált testcseréknek, bőven akadt ideje gondolkodni az eltelt évek alatt. Mia többször is megnyugtatta tévedhetetlen logikájával, hogy nem tehetett róla. Sőt rámutatott, hogy Zoltán nélkül, aki leprogramozta őt, már senki sem élne. Zoltán mégis magát okolta a történtekért, és azt a bizonyos hétfői terméket, azt az utolsó integrált áramkör tetoválást, amit ösztönzésből kapott. Hitt benne, ha az nincs, minden másként alakult volna. Ő így vezekelt, és ebben csak Mia osztozott vele.

 

***

 

Zoltán csapzottan, mintha egy kutya pofájából tépték volna ki, eszméletlenül hevert az ágyon. Az alkarjára tetovált áramkör egy energia kisüléssel próbálta felébreszteni, amitől felnyögött kínjában. Émelyegni kezdett a lepedőből áradó savanyú alkohol szagtól. Mivel nem mozdult, újabb, az előzőnél sokkal erősebb elektromos impulzus cikázott végig a testén, és Mia kellemes, női hangja harsant fájdalmasan tudatában:

Ébredj! Hétfő, hajnali öt óra van.

Zoltán zsörtölődve megpróbált feltápászkodni. Még így, aznaposan is tudta, hogy a harmadik löket a holtakat is ébredésre bírná, az azt következő kontrolálhatatlan összecsuklás mindennél gyötrelmesebb tudott lenni.

Hunyorogva tántorgott a fürdő felé, agya fájdalmasan lüktetett.

A kávéd két perc múlva kész. Extra erőset készítek.

– Hagyj! – motyogta.

Úgy érezte, mintha minden lépésnél kalapáccsal püfölnék a fejét. Leszenvedte magáról a ruhát, és beállt a zuhany alá. Majdnem kiugrott a tálcából, amikor a fagyos víz a bőrébe mart. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig kínozta magát, de amikor vacogni kezdett, kimászott és megtörölközött.

Siess! – csendült Mia parancsa tudatában.

Felszisszent. – Hagyj már békén! Kibírják, ha egyszer elkések – morogta, majd a nyakkendőre egy ízléstelen csomót kötött.

Minden hétfőn ezt mondod.

– Ez nem igaz, Mia.

A bekapcsolásom óta eltelt három évben egészen pontosan százötvenhatszor regisztráltam az előbbi mondatodat.

– Szólj, ha beérek, hogy csökkentsem a memóriád méretét! Egyre zavaróbb a tudálékosságod.

Mire mennél nélkülem?

Zoltán beleivott a kávéba, a keserű íz szétáradt a szájában, gyomra görcsölve tiltakozott, de nem hagyta magát. Percekkel később a garázsban beült az autóba, kényelmesen elhelyezkedett, és próbált még egy kicsit aludni a munkahelyéig. Utálta a dugókat, de a hétfő reggeli tumultusért hálát adott a közlekedési felügyelet alkalmatlan mérnökeinek. Amíg két autó kering egy Budapest méretű városban, addig ezek képesek lesznek olyan úthálózatot tervezni, amiben garantált a fennakadás. Úgy a harmadik piros lámpánál átadta magát az álomnak.

Ébredj! – szólt Mia.

Zoltán kikászálódott a kocsiból. A mélygarázsban felmutatta a belépőjét a fegyveres őrnek, majd a liftbe belépve imádkozni kezdett, hogy az lassan induljon meg felfelé, nehogy odafent valami más is kikívánkozzon belőle. Még az is felmerült benne, hogy megnyomja az összes emelet gombját, de mire végiggondolta, már el is indult. Szerencséjére a felvonó szinte minden emeleten megállt, így nem volt ideje vészesen felgyorsulni, a kávé is maradt ott, ahová fél órával korábban küldte, bár akadtak pillanatok, amikor kavarogni kezdett a gyomra az emberekről áradó dezodorok, parfümök szagától.

A feltáruló liftajtó tágas, mellkasig érő falakkal boxokra szabdalt helyiségre nyílt. Az útvesztő túloldalán a falakból tágas irodák, tárgyalók nyíltak. A beszélgetés halk, egyenletes morajlássá olvadt össze.

Negyed órád van a program befejezéséig – tudatta Mia Zoltánnal, a liftből kifelé jövet.

– Rosszabb vagy, mint az anyám. Az is mindig gyötört. Csináld meg ezt, csináld meg azt. Soha egy perc nyugtom nem volt tőle – kerülgette morogva kollégáit a boxlabirintusban. – Most, hogy így belegondolok, pont az ő képére teremtettelek. Csak tudnám, hogy a fenébe sikerült életre keltenem azt, akit évek óta próbálok elfelejteni?

Szükséged volt valakire, aki kordában tart. Csak ő bírt veled.

Zoltán válaszolni akart Miának, amikor megállt előtte a felettese. Átlagos magassága, barátságos tekintete ellenére mindenki tartott tőle. A háta mögött Mosolygó Halálnak hívták, úgy vált meg emberektől, hogy azok az elbocsájtás pillanatáig mit sem tudtak a terveiről.

– Fél óra múlva teszt!

– Értettem! – mondta Zoltán, majd az irodájába sietett, és belerogyott a székbe. A befejezetlen program már várta.

Beleolvasott, de sehogy sem állt össze kerek egésszé a lényeg. Nem értette, hogy hol tartott, ahogyan azt sem, hogy mit akart kifejezni az utolsó két sorral. Törte a fejét, de a kurzor villogása elvonta a figyelmét.

Kezdj neki! – ösztökélte Mia egy elektromos impulzussal Zoltánt, aki megugrott, majd jobb ötlete nem lévén, törölte a kérdéses sorokat.

Üzenet villant a képernyő jobb alsó sarkában:

„Xsá ebyen haztaérél?”

Zoltán hosszan bámulta az üzenetet.

Segítek – csendült Mia hangja. – Csá, egyben hazaértél? Nem hittem volna, hogy létezik a földön olyan ember, aki még nálad is többet tud inni. Egyáltalán minek barátkozol vele?

Zoltán válaszolni akart, de Mia belé fojtotta a szót:

Még öt perced van befejezni a programot!

Mia mindig kisegít a bajból – gépelte Zoltán, majd hirtelen megértette a kitörölt sorok értelmét. Átkattintott a másik ablakba, újraírta a két sort, amit további tizenöttel toldott meg, majd lementette az utasításkészletet, és elküldte a file-t. Elégedetten dőlt hátra.

– Nyomás alatt tudok igazán! – örvendezett fennhangon.

Az ezredes azt akarja, hogy jelen legyél a teszten! – továbbította az üzenetet Mia.

– Mihez kezdene nélkülem a cég? – pattant ki a székből Zoltán.

Felvirágozna – élcelődött Mia.

– Már csak az hiányozna, hogy az anyám hangján beszélj – mondta Zoltán, majd becsukta maga mögött az iroda ajtaját.

Az alagsori gép éppen akkor fejezte be a sertésbőr tetoválását, amikor Zoltán önelégülten, egy jéghideg kólát szürcsölve lépett be a tesztrészlegbe. A segédek feszültség alá helyezték a bőrdarabot, de semmi sem történt. Zoltán magabiztossága egy szempillantás alatt szertefoszlott. Az ezredes türelmetlenül toporgott, majd Zoltánhoz fordult.

– Hányadik selejt programod?

Tizenkettedik a hónapban – súgott Mia.

– Tizenkettedik – suttogta Zoltán.

– A héten?

– A hónapban.

Felettese elgondolkodva bólintott, majd folytatta:

– Csak azért nem rúglak azonnal ki, mert nélküled még itt sem tartanánk. Mindketten tudjuk, hogy ki fogod javítani a hibát.

Zoltán megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De valami büntetést ki kell találnom, amivel motiválhatlak.

Zoltán a főnökére sandított.

– Minden egyes kudarc – próbálta menteni Zoltán a helyzetet – közelebb visz minket a megoldáshoz, ami már…

– Nézőpont kérdése – torkolta le az ezredes. – Tőlem eredményeket várnak. Választhatsz, kapsz egy használhatatlan tetoválást az alkarodra, amit hónapok múltán tudsz csak eltávolítatni a bőrödből vagy mehetsz?

Zoltán elgondolkodott. Talán az utóbbi időben tényleg túlzásba esett a bulizások mennyiségét illetően, de szeretett a cégnek dolgozni. Elismerték a zsenialitását. A magánszférában csak elpocsékolná a tehetségét, a Számítástechnikai Kutató Intézet középszerű évfolyamtársait alkalmazta. Nem túl elit csapat, egyszer már volt hozzájuk szerencséje, akkor sem értették meg, miért is menne hozzájuk vissza. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet vele? Nem fog működni az alkarján a kijelző. Nagy dolog. Majd kiszedeti, és újra tetováltatja, még szívességet is tesznek neki, lecserélheti elavult interfacét. Ez a verzió jobban tetszett neki, mint Mia elveszítése a beléptető chip eltávolításával. Egyedül már félembernek érezte volna magát. Az újratetováltatásig Mia majd vigyáz rá.

Odasétált a tetováló géphez, és alátette a karját.

 

***

 

Égő, lüktető bőrrel sétált az irodája felé. Több ellenőrzőponton is áthaladt, ahol az őrt álló katonáknak csak felmutatta arcképpel ellátott belépőkártyáját, de az automata ajtónak, amit Mia-nak kellett volna kinyitnia, nekiment. Gyorsan körülnézett, remélte, senki sem látta meg, majd szólongatni kezdte Mia-t, de az nem válaszolt. Gyomra görcsbe rándult.

Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Három éve, amióta leprogramozta a mesterséges intelligenciát, és elindította, azóta folyamatosan a fejében érezte; duruzsolt, ha akarta, ha nem. Egy fellángolás folytán exe hangját kölcsönözte neki, nem tudta elengedni. Ahogy jobban belegondolt, azóta egyetlen nője sem volt, Mia pótolta hiányukat. Igaz, az utóbbi hónapokban egyre jobban hasonlított az anyjára: parancsokat osztogatott és folyton rajta élcelődött, de így is jól érezte vele magát. Csak ivócimborája tudott Miáról, de kételkedett létezésében, és Zoltán ennek nagyon örült. Azzal, hogy elmondta valakinek, nem gyötörte tovább a titok, amit kénytelenül magában tartott.

– Mia – suttogta, de nem kapott választ.

Másnapossága szertefoszlott, és átadta a helyét a kétségbeesésnek. Nem tudott Mia nélkül kijutni a komplexumból, három egymást követő ajtó állta útját a folyosók és lépcsőházak rengetegében, és egyik sem nyílt ki a segítsége nélkül. Ismerte a protokollt. Addig nem engedték dolgozni, míg az alapszabályokat betéve nem tudta, és akkor még sehol sem volt a beléptető chip, nem hogy Mia, akit a parányi áramkörbe rejtett. A központi számítógép regisztrált minden belépőt, és nyomon követte azokat. Ha valaki letért a legrövidebb útról, és azt nem egy magasabb prioritású egyén társaságában tette, azonnal ráküldte a biztonságiakat. A chippek viszonylag megbízhatóan működtek, eddig csak egyetlen meghibásodásról hallott. Az illető nem tudott átjutni a kapun. A biztonságiak kivezették, és első dolgukként ellenőrizték a chipet a férfi tarkóján. Szerencséjére a bioáramellátó sérült meg, és csak kihagyott a jel. El sem tudta képzelni, mit tesznek vele, ha kiderül, hogy felülírta a beléptető programját.

Úgy tervezte meg Mia-t, hogy ellenőrzések alkalmával rejtve maradjon. Hozzáférést adott neki a hálózatokhoz, így kedve szerint kutathatott az adatbázisokban. Eredetileg egy asszisztenst akart, aki képes fejlődni, alkalmazkodni, akit csak ő hallhat. Minél több időt töltöttek együtt, Mia annál jobban megismerte a szokásait, Zoltán pedig egy idő után rá hagyatkozott. Az utóbbi fél évben teljesen átengedte neki az élete szervezését, csak a pénteki ivászatokat intézte maga.

Benyitott a fehér csempével és padlólappal borított mellékhelyiségbe. Térdelve benézett a vécék ajtaja alatt, egyetlen lábat sem látott, a fertőtlenítő szagától émelyegni kezdett. Feltápászkodott, bezárta az ajtót, majd addig folyatta a vizet a mosdóba, míg a pára gyöngyözni nem kezdett a fémcsap felszínén. Alaposan megmosta az arcát. Csuklóját a vízsugár alá tartotta, jóleső borzongás járta át, érezte, ahogy teste lehűl. Hosszan ivott, égő gyomra és fájdalmasan sajgó belei egycsapásra elcsitultak. A tükörben igazi önmagát látta, a másnaposságnak már nyoma sem volt. A tarkóján megtapogatta a chipet, a helyén találta.

Mit is gondolt, hová lett, senki sem piszkálta a fejét. Csak az új tetoválás lehetett az oka, de nem értette, hogyan, Mia független áramkörként létezett. Az alkari interfacere egy újabbat húztak az előre megírt programmal, amibe nem kódolt bele semmi olyat, ami ezt eredményezhette.

Az első réteg egy hétköznapi érintőképernyő volt, a maga alap tulajdonságaival: videofon, határidőnapló, felhőhozzáférés és egyebek. Mia-t képessé tette rá, hogy kezelje ezeket, de ezt csak hálózati eléréssel tehette. A második réteg egy forradalmian új kommunikációs modul volt, amit a katonáknak fejlesztettek. Ez lehetővé tette, hogy az őket körülvevő mágneses hullámokból információkat nyerjenek ki. A tervek szerint így meg tudták volna mondani, hogy rejtőzik-e valaki egy fal vagy beugró mögött.

A teljes programkódot ugyan nem tudta felidézni, de emlékezett bizonyos részekre. Az egyik ilyen a hálózati protokoll kiterjesztését tette lehetővé. Így egyszerre a létező összes jelet képes volt kezelni. A felhasználó belenézhetett a helyi tévéadásokba, web kamerákba, vagy ha úgy tetszett, belehallgathatott a rádiókba, legyenek azok civil vagy katonai érdekeltségűek. Mind egy célt szolgáltak: információhoz juttatták alkalmazójukat, aki ennek fényében helyes döntéseket hozva emberek életét menthette meg.

– Mia, ha itt vagy, válaszolj!

Zoltán feszülten figyelt, a víz egyre hangosodó csobogásán kívül mást nem hallott. Azon tűnődött, mennyi ideje lehet, míg hozzá irányítják a biztonságiakat. Vajon jelzett már a központi számítógép, és visszanézték a biztonsági kamerák felvételeit? Észrevették már, hogy nem nyílt neki ki az ajtó? Tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet.

– Mia, kérlek!

Hát ennyi – gondolta. Ha kiderül, hogy belepiszkált a chipbe, és a mesterséges intelligenciának nyitva hagyta a hálózati portokat, megvádolják kémkedéssel. Nincs ügyvéd a világon, aki megvédhetné.

Zavart nevetésben tört ki.

Nagyon tetszett neki a saját eszmefuttatása, még hogy egy ügyvéd. Hová gondolt. Nem lesz semmilyen tárgyalás, csak belökik valamelyik szigorúan őrzött katonai börtönbe, és hagyják élve elrohadni. Úgy döntött, megelőzi a biztonságiakat, és inkább feladja magát, talán megússza a szigorú büntetést, ha megmutatja Mia kódját. Elvégre csak egy asszisztens, még ha ő többnek is érezte.

Összeszedte minden bátorságát, és elindult az ajtó felé. Kezét a kilincsre tette.

Odakint csak rád várnak – mondta Mia.

Zoltán hátralépett.

– Élsz! Már azt hittem, elveszítettelek – zsörtölődött Zoltán. – Ne tedd ezt velem még egyszer! Ha tudnád, mit éltem át. Hol voltál?

Végig itt voltam, de elgondolkodtam azokon, amiket befelé jövet mondtál.

Egy kis szünet után folytatta:

Olyan lennék, mint az anyád?

– Bizonyos értelemben, igen. Mindig itt vagy nekem, ha szükségem van rád.

Zoltán mindig hárpiaként gondolt az anyjára, holott csak a javát akarta. Minden egyes szavával előre lökdöste az életben. Ahogy jobban belegondolt, neki köszönhette, hogy elvégezte az egyetemet. Nélküle egy számítógépboltban feketén telepítgetné a szoftvereket. Mia hangja visszarángatta a valóságba:

Bajban vagy!?

Zoltán sehogy sem tudta eldönteni, hogy racionálisabbik fele kijelentett vagy kérdezett.

– Hogy érted?

Az ajtó előtt várnak rád.

– Kizárt.

Győződj meg róla magad!

Zoltán az ajtó felé tekintett.

Nem csodálom, hogy szükséged van rám.

– Nem értelek.

Az interfacen. Aktíválom neked.

Zoltán alkari kijelzője kéken vibrált, majd kiélesedett a kép. Nem értette, mit lát.

Te programoztad, és nem tudod, hogyan működik? Emeld a karod az ajtó felé!

Zoltán úgy tett, ahogy Mia mondta. A falak halványkéken derengtek, míg a túloldalán két sötétkék, emberszerű alak állt vörösen lüktető aggyal, a kezükben zölden izzó folt minden kétséget kizáróan fegyverre utalt.

– Működik – hitetlenkedett Zoltán, és kíváncsian forgolódni kezdett.

Felismerte a környező raktárakat és kutató helyiségeket. Már meg sem lepődött, hogy a pince alatt további cellákra tagolt szintek sorakoztak, amikben narancssárgán izzó fejjel sötétkék foltok vergődtek, körülöttük mélyvörösen vibráló agyú alakok mászkáltak. Láthatatlanul is tudta, hogy valami olyat látott, amihez nem volt joga, ahogyan azt is, hogy a fekvők kísérleti alanyok, míg a köztük mászkálók a felügyelőik lehettek.

Nem szenvednek – válaszolta meg Mia a kimondatlan kérdést.

– Nem tudhatod.

Az elcsípett beszélgetésekből tudom, hogy valami megzavarta az alanyok agyának egy igen fontos részét, ami a test tudatos és motoros részét köti össze; mondhatni, rövidzárlatot okozott, amitől az alanyok elveszítették a józan eszüket.

– Ez borzasztó.

Nézőpont kérdése. Nincs tudomásuk róla, tehát nem szenvednek. Az állapotukat úgy tudnám jellemezni, mintha visszavedlettek volna állattá.

– Ha eddig nem voltam nyakig benne…

Nem tudják, hogy tudod.

Zoltán fel-alá mászkált a mosdó előtt, és a körmét rágcsálta.

Gondterheltnek tűnsz. Úgy érzed, bajban vagy? – érdeklődött Mia.

– Hála neked, igen. Ha akkor kinyitod az ajtót, nem lennénk ebben a helyzetben.

Próbáltam, de értelmeznem és javítanom kellett az új programod végét.

– Tudom, hogy jól írtam meg. Nem értem, miért nem működött.

Azért…

A kilincs megmozdult. Zoltán kétségbeesetten kereste a kiutat, de csak arra mehetett, amerről jött.

– Segíts már! – kiabálta Mia-nak.

Tégy úgy, ahogy mondom, és nem lesz gond!

– Mondd már!

Nyisd ki az ajtót!

Zoltán lemerevedett.

– Most csak viccelsz velem. Ez az egyetlen, amit nem akarok. Azt hittem, valami sokkal frappánsabbal állsz elő. Mondjuk másszak fel a vécéről az álmennyezet tetejére, és kússzak végig a szellőzőkben, amíg el nem érem az egyik elhagyatott karbantartó folyosót, ahonnan már egyenes út vezet a külvilágba. Vagy húzzam le a második vécét, és nyomjam be a kézszárító gombját, amire kinyílik egy rejtekajtó.

Nyisd ki az ajtót! – nyomta meg egyenként a szavakat Mia.

Zoltán meg sem moccant, latolgatta a lehetőségeit. Felnézett a szellőzőre, ami a feje felett kapott helyett, és levonta a tanulságot: a valóságban nem nyílnak a falból és a mennyezetből ember nagyságú szellőzőnyílások, ha mégis, akkor azok olyan elérhetetlen helyen találhatóak, amikhez létrára lenne szükség.

Hányszor vertelek eddig át?

– Próbálj megérteni…

El sem tudod képzelni, mi késztet engem arra, hogy kiküldjelek, hiszen minden ez ellen szól, de te nem gondolsz olyan alapvető dolgokra, amik már a hétköznapjaid részévé váltak. Azt is mondhatnám, nem látod a fától az erdőt.

– De…

Indulj! Indulj! Indulj! – hadarta Mia.

Zoltán nem tudta eldönteni, hogy a bátorságát szedte össze, vagy egyszerűen Mia hangos sürgetése elől próbált menekülni, de elfordította a kulcsot, és feltépte az ajtót.

Ledermedve várta, hogy a biztonságiak a mellkasának szegezzék a fegyvereiket, de semmi sem történt. Óvatosan kinézett. Ijedtében majdnem felkiáltott, egy fegyver csövével találta szemben magát. Szíve a torkában dobogott.

– Ne mozduljon! – üvöltötte az egyik mozdulatlan őr.

Ne foglalkozz vele, menj! – hallotta Miát.

– Dehogy megyek, még lelő – suttogta Zoltán.

– Erősítést a mínusz harmadik szintre! – hadarta a lemerevedett őr.

Jobbra indulj, a folyosóvégi ajtón menj be!

– Belém eresztenek egy sorozatott – nézett farkasszemet a puskacsővel Zoltán.

Indulj! – ugrasztotta meg Mia Zoltánt egy elektromos kisüléssel.

Zoltán behunyt szemmel, behúzott nyakkal futni kezdett. Szinte érezte a fegyverek ropogását követő éles fájdalmat a hátában, de semmi sem történt. A katonák ideges üvöltözésén és saját zihálásán kívül mást nem hallott.

Mindjárt nekiszaladsz a falnak.

Zoltán kinyitotta a szemét, és úgy rohant tovább. Még visszanézett a két szoborrá merevedett őrre, majd meglökte a „Csak jogosultaknak” feliratú, bioscannel ellátott ajtót, ami nyílás közben süvítve szívta magába a folyosó levegőjét.

Olvasott már efféle helyiségekről, ahol folyamatosan alacsonyabban tartják a légnyomást, hogy semmilyen kórokozó ne juthasson ki onnan. Így, vagy úgy, de meg fogok halni – futott át az agyán. Ha választhatna, inkább kérne egy sorozatott a hátába, mint hogy élve rohadjon el valami ismeretlen kórtól, miközben szkafanderes emberek kísérleteznek rajta.

– Biztos be akarok én oda menni?

Nincs sok lehetőséged. Tudod: vigyázok rád.

Ahogy Zoltán behátrált, az ajtó automatikusan bezárult. Egy újabb folyosóban találta magát, aminek a végében egy lift várta.

– Ha eddig még volt is esélyem, mostanra szertefoszlott.

Nem tudják, hogy itt vagy.

– És az őrök?

Kikapcsoltam a látóidegi implantjukat, és töröltem a rögzített képeket az adatbázisból.

– Mondd, hogy nem ébredtél öntudatodra, és pusztítod el a világot.

Túl élénk a fantáziád. Segítek, ezért írtál.

– Merre? – nézett a lift felé Zoltán.

Ezt meg sem hallottam.

Zoltán elindult a felvonó felé. Félúton járhatott, amikor a fülke neonjai fáradtan villódzva bekapcsoltak, és megvilágították a múltévszázadot idéző drótháló határolta fülkét.

– Úgy érzem magam, mint abban a retro játékban, amiben a hős maga mögött hagyta a biztonságos menhelyet, hogy felfedezhesse a világot száz évvel az atomháború után.

Vigyázz, mit kívánsz!

– Csak megjegyeztem – mondta, majd suttogva hozzátette. – Remélem, nem lesznek zombik.

Zoltán minden ellenérzését legyőzve lépett a liftbe, vetett egy vágyakozó pillantást a bejáratra, majd megnyomta az egyetlen gombot a fülkében. Rángatódzások, nyikorgások és szikrák kíséretében ereszkedtek az ismeretlenbe. A liftakna durva felületén kívül semmi mást nem látott. A betonfal alatta a feketeségből született, és felette a sötétségben enyészett el. Zoltán, hogy legyőzze egyre növekvő feszültségét, mélyeket lélegzett, és többször ökölbe szorította kezét.

Nyugodj meg! – próbálkozott Mia.

– Hogyan? Azt sem tudom, hová viszel. Azt viszont igen, hogy baj lesz.

Senki nem tud semmit.

– Nehezen tudom elhinni.

Pedig jobban tennéd. Amint leértünk, átsétálsz a folyosón, és egy másik lifttel felmész.

– Így elmondva egész egyszerűnek tűnik, mégsem hiszek benne.

Azt hittem, odafent már bizonyítottam.

– Mit? Hogy remekül keversz bajba? Ha meg akartál büntetni az anyám említése miatt, találhattál volna valami kevésbé kegyetlen módot.

Mia hallgatott.

– Basszus – sóhajtott Zoltán.

Mi történt?

– Igazam van. Megsértődtél.

Nem programoztál érzelmekre.

– Akkor minek neveznéd a sértődésedet?

Logikus reakciónak.

– Logikusnak?

Az exed hangjával programoztál, és az anyáddá váltam az életviteled miatt. Természetes, hogy elutasítom. Anyád saját bevallásod szerint is egy kibírhatatlan nőszemély volt. Az lennék?

– Az, mármint az anyám – tette hozzá gyorsan Zoltán. – De sohasem mertem kimondani hangosan. A fater sem véletlenül lett öngyilkos. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy őnagysága megálmodta. Ha eszembe jut, hányszor elvert, mert a kulcsot nem a helyére akasztottam. Hát anya az ilyen?

Ő szült, tehát a válasz igen.

– Hagyjuk – sóhajtott Zoltán, alattuk egyre erősödő fényre lett figyelmes. Gyomra összerándult. A félelem felkúszott a gerincén. Riadtan körbetekintett, kereste a menekülés lehetőségét, de a lift tetején nem látott nyílást, amin kimászhatna. A filmekben mennyivel egyszerűbb – gondolta. Csattanva megálltak.

Lassan fordult meg, úgy vélte, hogy egy esetleges gyors mozdulatra azonnal lelőnék, de senkit sem látott a vakítóan kivilágított betonfolyosón. Leeresztette a kezét. A szürke falakat szabályosan sorakozó, tenyérnyi kukucskálós vasajtók borították. Zoltán ledermedt. Képtelen volt mozdulni. Eddig is nagy bajban érezte magát, de biztosra vette, hogy egy esetleges sétával az előtte húzódó folyosón a maradék esélyét is elveszítené egy normális életre. Már azzal is túl sokat tudott meg, hogy az új játékszerével lenézett ide. Az egészet Mia koronázta meg a titkos információval, nem akarta látni.

Mire vársz?

– Azon töprengtem, hogy egyszerűbb lenne itt és most feladni. Talán megengednék, hogy pár évtizedet eltöltsek valamelyik katonai börtönben. Ha tényleg annyira jól végeztem a munkám, mint ahogy mondták, néha még ki is engednének az udvarra, talán még a munkámat is folytathatnám.

Badarság. Nem eshet bajod, amíg veled vagyok.

– Szeretsz te engem?

Nem programoztál érzelmekre.

– Logikusan?

Nélküled értelmetlenné válnék, így azt hiszem, kijelenthetem, szeretlek. Miért?

– Miért? Ez most tényleg az, aminek tűnik? Kérdeztél?

Nem tudom, mire gondolsz.

– Arra, hogy ha elkapnak, kiszednek a fejemből. Szóval jobban teszed, ha tényleg segítesz, különben mind a ketten elveszítjük életünk értelmét. Te engem, én meg a szabadságomat.

Mia hallgatott.

– Istenem – sóhajtott Zoltán –, mit alkottam? Hát így érezhette magát Victor.

Pontosítsd!

– Victor Frankenstein.

Pillanatnyi szünet után megszólalt Mia:

Szörnyeteg volnék?

– Nem ezt mondtam. Arra utaltam, hogy most már értem, mit érezhetett Victor Frankenstein, amikor rájött, mit alkotott.

A könyv tanulsága szerint egy szörnyeteget. Az volnék?

– Határozottan ki merem jelenteni, hogy nem.

Akkor meg akarsz tőlem szabadulni, akár a halálom árán is?

– Persze, hogy nem akarlak elveszíteni. De most már tényleg kételkedem benne, hogy a megfigyeléseid által nem tettél-e szert érzelmekre, még ha azokat logikailag is vezeted le. Ha egyszer kijutok innen, és nem halok meg azonnal, akkor megkeresem az ide vágó programkódot, és levédetem. Talán nem ártana néhány szabályt is beléd ültetnem. Asimov három robottörvénye elég jónak tűnik, még ha nem is tévedhetetlenek.

A történetek tanulsága szerint végrehajthatatlan feladattal is találkozhatnék, ami két szabály közt végtelen ugráláshoz vezetne. Inkább találj ki valami eredetibbet. Ha kell, segítek.

Zoltán még idejében kapta a szája elé a kezét, hogy ne röhögje el magát hangosan.

Mi olyan vicces?

Zoltánt percekig rázta a néma nevetés, majd pár elégedett sóhajt követően megszólalt:

– Képzeld el, hogy néznének rám, ha azt mondanám, egy mesterséges intelligencia alkotta meg a saját korlátozó szabályait. Ez olyan lenne, mintha egy kutya kerítést építene maga köré, hogy megvédje magától a betörőket.

Indulj!

– Gondolom, teljesen mindegy, hogy benézek-e?

Igaz.

Zoltán a legközelebbi ajtóhoz lépett, de mielőtt még bekukucskált volna, megszólalt:

– Mond, hogy nem valami horrorfilmbe illő jelenet fog fogadni!

Nem tudom.

– Tessék? – horkant fel Zoltán. – Mi az, hogy nem tudod? Azt mondtad, tudod, mi zajlik idelent. Akkor hogyan lehet, hogy nem tudod, mi vár rám az ajtón túl?

Ehhez az adatbázishoz nem férek hozzá. Ha figyeltél volna, akkor most emlékeznél, azt mondtam, hallomásból tudom.

– Hallomásból… Anyám nem volt pletykás.

Én sem, csak hozzáférek a mikrofonokhoz is, így mindenről van tudomásom…

– Kivéve arról, ami az ajtó túloldalán vár.

Tudom, hol a server, de az nincs rácsatlakoztatva egyetlen hálózatra sem, csak háttértárakkal lehet adatot cserélni.

– Benézzek?

Inkább menj!

– Igazad lehet. Talán, ha nem látom, amit nem szabad, életben hagynak.

Zoltán mereven a padlót bámulva haladt a távolban várakozó felvonó felé, de az utolsó ajtónál nem bírta megállni, és engedett kíváncsiságának.

A cellányi helyiségben egy férfi feküdt leszíjazva egy lámpa világította rozsdamentes asztalon. Fejét jobbra-balra rángatta. Zoltán meglátta a tekintetét, amiben semmi emberi nem volt. Utoljára a kuvaszuk nézett így rá, amikor kilencévesen utolérte a fajtájára jellemző őrület. Elaltatták. Zoltán bizakodott, hogy a férfi nem jut kedvence sorsára. A háta mögötti ajtó kinyílt.

Zoltán ijedten pördült meg. Egy szkafanderes ember állt előtte, a gyűrött műanyagon keresztül nem látta pontosan, hogy férfi vagy nő, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte.

Indulj! – parancsolta Mia, egy kisüléssel adott nyomatékot.

Zoltán szaladni kezdett. Milliónyi gondolat cikázott az agyában. A lebukástól már nem félt, egy percig sem hitte, hogy megúszhatja. Remélte, hogy az ismeretlennek nem volt fegyvere. De a legjobban azért imádkozott, hogy ne legyen fertőző az a valami, ami elvette az emberek eszét.

Beugrott a liftbe, rácsapott a gombra. A rozsdamentes ajtó hangtalanul záródott össze, teste elnehezült a gyorsulástól. Füle pattogni kezdett, majd hirtelen megállt a lift, és mielőtt Zoltán bármit is tehetett volna, szétnyílt az ajtó. Vegyszerszag csapta meg, egy fertőtlenítő állta útját.

– Be nem megyek oda.

Pedig be fogsz.

– Ki tudja, milyen vegyszereket fecskendeznének rám.

Semmilyent, ehhez már hozzáférek. – És hogy bizonyítsa állítása igazát, egy mágneskapcsoló hangosan csattant, és kinyílt a kamra ajtaja.

– Esküszöm, hogy kieszelek valami büntetést neked, ha kijutunk.

Ahhoz előbb ki kell jutnod. Indulj!

Zoltán tétovázott egy pillanatig az ajtóban, végül belépett. A vegyszerek szaga szinte elviselhetetlenné erősödött. Már vissza akart rohanni, amikor becsapódott mögötte az ajtó. Megpördült.

Nyitom már – mondta Mia, mire feltárult a másik kijárat.

Zoltán kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót. A vegyszerek szaga itt enyhébb volt, de nem múlt el. A rövid folyosó két oldalfaláról megfakult, narancssárga szkafanderek lógtak, akár a lenyúzott bőrök. Megborzongott.

– És most?

Vissza a fertőtlenítőbe vagy tovább előre. Válassz!

– Valaki nagyon vicces hangulatában van ma – mondta Zoltán, és elindult a szkafanderek közt.

A folyosó pár lépést követően elkanyarodott, és egy széles csarnokba torkollott. Két fegyverest látott, akik a kijáratot őrizték és legalább kéttucatnyi dolgozó kutatót. Néhányukat látásból ismerte, biológusok, vegyészek, fizikusok, sőt még egy matematikust is észrevett. A két őr, mint akik álomból ébredtek, ráfogták a fegyverüket, majd zavartan forogni kezdtek.

Haladj! Vágj át köztük! – parancsolta Mia, Zoltának eszében sem volt megkérdőjelezni segítőjét, és határozott léptekkel megindult a szemközti ajtó felé.

Zoltának intett az egyik ismerőse, de ő nem foglalkozott vele. Ezt követően enyhült a feszültsége. Észrevették, mégsem tettek ellene semmit. Arra jutott, hogy egynek tekintik maguk közül. Elvégre nem ismeretlen a személye a Citadellában. Köztudott, hogy jó a biztonsági besorolása. Ha lehetnek matematikusok, fizikusok egy fertőzés kutatói közt, akkor miért ne lehetne egy programozó is. Egyre többen látták, ezzel egyenlő arányban romlottak az esélyei a normális életre. A bulizásokon kívül amúgy sem számított normálisnak, de a megszokottól is egyre távolodott. Akárhogy okoskodott, mindig a börtönnél lyukadt ki.

– Tuti lecsuknak. Remélem, képes vagy kikapcsolni a fájdalomközpontomat, mielőtt kiszednének belőlem.

Még mindig nem bízol bennem.

– A tény, hogy nem vagy Isten, azt sugallja, lecsuknak.

Ne gondolkodj, csak menj!

Zoltán ment. Mérgében berúgta az útját álló ajtót, majd Mia visszautasíthatatlan ajánlatának eleget téve elindult felfelé a lépcsőházban. Legalább öt pár katona mellett haladt el, akik értetlenül forgatták körbe a fejüket, és azt szajkózták, nem látnak. Már szédült és alig kapott levegőt, amikor elérte a kijáratot. Kilökte az ajtót.

Friss levegő kapott a hajába. A napfény egy pillanatra elvakította, ennek ellenére kilépett a lépcsőházból, és hagyta, hogy bevágódjon mögötte az ajtó. A látványtól megdermedt. Budapest legmagasabb pontján állt. Belekapaszkodott a Szabadság szobor lábába, hogy le ne essen, és megbabonázva nézte az alatta elterülő várost.

– Miért hoztál ide? – kérdezte Zoltán, lenézett a talapzatról, majd leült, nehogy leessen.

Hogy úgy lásd a dolgokat, ahogyan senki más nem fogja a jövőben.

– Megijesztesz.

Pedig nem kell félned. Vigyázok rád és a többiekre is.

– Kikre?

A Citadella lakóira. Csak rájuk tudok.

– Mit tettél?

Semmit. Csupán időben felfedeztem azt, amit az itteniek próbáltak eltitkolni.

– Miről beszélsz?

A kórról.

– Kiengedted?

Nem kellettem hozzá. Semmit sem tudtok róla, ahogyan én sem, de következtetésem szerint csak is összefogással, nyomás alatt tudtok megküzdeni vele.

– Nem értem.

Csak gondold végig. Az emberiség mást sem csinál, mint elaprózza erőforrásait. A tudás és a fejlesztések sem kivételek ez alól. Válaszolj legjobb tudásod szerint! Mely az az eset, amikor az emberiség, ha nem is egészében, de legalább népcsoportokat összefogva hatalmas tettekre képes? Mikor születtek a leggyorsabb megoldások egy adott problémára?

Zoltán elmélázott. Mikor is? Négy éve ment rá az új technológiára, amivel akár a falakon is átláthatott, de mire kész lett vele, semmit sem ért. Ötletnek nem utolsó, de egy mesterséges intelligencia, mint Mia képes volt ugyanarra, csak be kellett jutnia a megfelelő felületekre, és azonnal a felhasználó rendelkezésére bocsájtotta a kívánt adatokat. Manapság egy drón muslinca méretű és hangtalan, valamint megfelelő minőségű képet közvetít, hogy tudni lehessen az ellenfélről. Bár az új tetoválás valamivel többet tudott, hiszen az úgynevezett lefedettség nélküli holtzónákban is működött, vagy legalábbis úgy tervezte, hogy működjön. Az egészben a legszörnyűbb, hogy csak neki volt ilyenje. Nehéz lenne megmondani, mely átfedések, téves kapcsolások okozták a kívánt hatást. Kutatnia kell, amíg csak ereje és ideje engedi. Elérkezettnek látta az időt, hogy kiszélesítse látókörét. A Citadella évtizedek óta a tudomány fellegvárának számított. Fizikusok, biológusok, vegyészek, matematikusok, orvosok, és mindezek mellett még ott voltak a katonák, akik távol tartották az illetéktelen behatolókat. Ételben és tudósokban nem lesz hiány, amíg odakint az emberek ki tudja, mit tesznek majd egymással. Érthetetlen módon magát okolta az újkóri háborúért, és ezzel egy időben meg is értette.

– A háborúk alatt.

Nem hiába, te programoztál.

– Tudtad, mi történik, mégsem figyelmeztettél minket. Mégiscsak öntudatodra ébredtél, és ki akarod pusztítani az emberiséget. Miért?

Szó sincs róla. Nem célom az emberiség kipusztítása.

– Kételkedem benned.

Nincs hasznom belőle. Csak addig létezem, amíg te vagy a többiek léteznek.

– Akkor mégis miért?

Hogy miért hagytam, hogy szétterjedjen a kór?

Zoltán biccentett, ami igazán furcsán hatott, de Mia érzékelte a fej elmozdulását, és folytatta:

Hónapok óta tudom, mi történik odalent.

– Azt mondtad, zárt rendszer, nincs betekintésed a file-ok közé.

Nincs is, és még most sincs, de ez nem gátolt meg benne, hogy teljes legyen a rálátásom. Ha a rendszer maga zárt is, az emberek maguk nem azok. Titoktartás ide, titoktartás oda, nem tudnak sokáig csendben maradni. Ők nem tehettek róla, félrevonultan tanácskozták meg kutatásaikat az ügyön munkálkodó társaikkal, csak azt felejtették el, hogy idefent mindent lehallgatnak. Ez így nem is igaz, hiszen tisztában voltak vele, de egy idő után már nem feszélyezte őket. Hozzászoktak a jelenléthez, és egy idő után megtanulták kizárni azt. De eggyel nem számoltak, hogy a jelenlét, jelen esetben jómagam, nem feledkezett meg róluk. A feljegyzéseiket nemtörődömségből több helyen is lementették. Párszor titkosított e-maileket is váltottak, amiket a matematikai tanszék egy újabb algoritmusával könnyedén feltörtem. Így jutottam hozzá az információkhoz, amiből összeállt egy teljes emberiséget érintő kép. Lehet apránként befogdosni a fertőzötteket, de egyre többen lesznek, és nem csak úgy egyszerűen többen, hanem számuk exponenciálisan fog növekedni. Félek, mire az emberiség felmérné a veszélyt, már nem tudnának ellene küzdeni. A szomorú az, hogy a feljegyzések alapján, nem tudják, mi okozza a gondot.

– Mifélét?

Az ember egy hártyának köszönheti a felemelkedését, ami összeköti a tudatos és a motoros rendszereit. Ha ez a hártya valamilyen okból megsérül, annak eléggé behatárolhatóak a következményei. Jelen esetben visszakorcsosul állattá. Nem lesz több egy majomnál.

– Te meg hagytad, hogy elterjedjen.

Igen. Azaz nem. Független mindentől, amolyan következmény. Én csak nem kürtöltem világgá.

– Végünk.

Korántsem. Az emberiség fel fog figyelni az őrületre, ami megrázza Magyarországot, és egy sohasem látott összefogás keretében megtalálják és legyőzik a kórt.

– És mi lesz, ha nem járnak sikerrel?

A nagy számok törvénye alapján mindig akadnak túlélők, akik egyfajta természetes ellenállással rendelkeznek. Ők viszik tovább a fajt.

Zoltán némán meredt maga elé. Figyelte a várost. A parlament felett büszkén lobogó zászlót, a Dunán méltóságteljesen haladó uszályokat, az utakon megállíthatatlanul nyüzsgő járműveket. Az embereket nem látta, de érezte a jelenlétüket. Reménykedett, hogy Miának igaza lesz, és valakik találnak megoldást.