Péter az igazak álmát aludta hetvenedik emeleti, ablaktalan lakrészében, az alkarjába tetovált áramkörben lefekvése óta növekedett a feszültség, ami az előre betáplált időben elszabadult, hogy felébressze.
Péter nagyot rándult, ahogy a fájdalom szétáradt a testében. Hangosan szitkozódott, közben görcsberándult vádliját masszírozta. Megszokásból az éjjeliszekrény teteje felé nyúlt, de az üres felület eszébe juttatta, hogy gyerekkora immáron három napja véget ért. Okosszemüvegét és fülhallgatóját felváltotta a modern technológia: egy chip a tarkóba, halló- és látóideg implantátum, csak hogy hasznos tagja lehessen a társadalomnak.
– Bekapcs! – nyögte ki kelletlenül, mire a szobában uralkodó vaksötét megelevenedett. A falak és a berendezések körvonalai határozottan kirajzolódtak, mintha csak felkapcsolták volna a világítást, pedig erről szó sem volt. A virtuális függöny oldalra siklott utat nyitva a hamis felkelő nap fényének, ami hajnali négy óra környékén teljesen valószerűtlennek hatott, ennek ellenére mégis vörösbe borította az ágyat, az éjjeliszekrényt, a komódot és a széken összehajtogatva heverő ruhákat. Péter összerezzent a hirtelen támadt hangra:
Jó reggelt! Május tizenkettedike van – csendült Mia, a mesterséges intelligencia meleg, női hangja Péter agyában, akinek még nem sikerült hozzászoknia, hogy ilyen tisztán halljon valakit. Úgy érezte, mintha Mia egyenesen a fejében ülne. A program folytatta feladatát.
Jelenleg huszonhét fok van odakint, a légszennyezettség zöldön áll, az orrszűrők használata nem kötelező. Fürödj meg!
Péter próbálta kizárni a tudatából Mia-t, de képtelen volt rá. A beavatkozás előtt még úgy élte az életét, ahogy akarta. Offline lehetett, ha levette a szemüveget és kivette a fülhallgatót, de ez már a múlté. Akkoriban nem korlátozták, nem szorították szabályok közé.
A gimnázium befejeztével úgy döntött, továbbtanul, nem lesz kétkezi munkás, mint az apja. Mivel imádott játszani, jelentkezett programozónak, de a felvételi tesztek kitöltése után szembesült vele, hogy az átlagosnál is rosszabb eredményt ért el. Sokkal jobbnak tartotta magát, ezért többször is fellebbezett, sikertelenül. Mivel a szülei nem tudták eltartani, kénytelenül eleget tett a 2097-es nemzetközi munkavállalási rendeletnek, aminek köszönhetően véglegesen az élete részévé vált Mia; más esetben nem kaphatott munkát.
Ez volt élete első igazi kudarca, amit nehezen viselt, mivel nem értette, hogy miért is történik mindez vele. Nem tehetett róla, a világ esküdött össze ellene még jóval a születése előtt. Érettségivel a kezében került ki az iskolából, ahogyan a sorstársai is, de ez semmit sem ért, hiszen a buktatást nem támogató tanrendszernek köszönhetően nem volt rákényszerülve a tanulásra, így nem is törte magát.
Kimászott az ágyból, és átvánszorgott a fürdőnek csúfolt fülkébe. Miután lezuhanyzott, felvette NeoTex ruháját, ami egy alkalmazás segítségével bármilyen szabású és színű lehetett. Látóterének felső peremén adatok sorjáztak, egyenlege tízezren állt. Ez volt a pályakezdők illetménye a munkakezdés megkönnyítésének érdekében. A hálófülkét is az állam utalta ki neki, amit kemény munkával öt éven belül le kellett cserélnie. Hogy ez ne legyen gond, létrehozták a fizetés ötven százalékát felemésztő adót. Sokan lázongtak ellene, azonban a bevezetése óta mindenkinek jutott fedél a feje fölé. Nem túl tágasak, de senki nem mondhatta, hogy nincs hol laknia.
Megnyitotta Mia kezelőfelületét, rengeteg opciót pakoltak bele. Három napja csatolta régi profilját, és örömmel tapasztalta, hogy mindent a helyén talált. Belépett a butikba, és kiválasztott egy ízlésének megfelelő ruhát, amihez a program hozzáigazította a NeoTex nanorostjait, majd megcsinálta a haját, és beállította a tetoválásait, mindezért pusztán százharminc egységet vontak le a számlájáról, de nem sajnálta, elvégre az embernek adnia kell magára. Mi más mutatná meg a társadalomban elfoglalt helyét.
A tükör előtt lőtt magáról pár mosolygós szelfit, persze a háta közepére sem kívánta az egészet, aztán megosztotta a közösségi portálon „Az első munkanapon” kommenttel, hogy az ismerősei irigykedhessenek, majd Mia többszöri felszólítására dolgozni indult. Előző nap fájdalmas leckét kapott egy erős áramütés formájában, amikor hatodjára sem indult el futni, ezután a földre vetett ruháit már az első felszólításra a székre hajtogatta. Egyetlen porcikája sem kívánta újra a fenyítést.
Hiába nyomogatta a lift hívógombját, az nem reagált. Felmerült benne, hogy visszafordul, amikor Mia utasította, hogy azonnal induljon el gyalog. Péter elnevette magát. Még hogy ő hetven emeletnyit gyalogoljon lefelé. Egészen az első áramütésig kizártnak tartotta, aztán morgolódva elindult. A harmincadik emelet környékén, egy újabb elektromos kisülés futásra késztette. Párosával szedte a fokokat. Lihegve robbant ki a bejárati ajtón, és meg sem állt a zsúfolt buszmegállóig.
Elmondom a napi teendőidet – csendült Mia hangja.
– Hagyj békén! – mordult fel Péter, mire többen is sajnálkozva pillantottak rá. – Most mi van? Nem vagyok bolond!
Tudják – válaszolt helyettük asszisztense. Amúgy elég gondolnod, azt is megértem.
Rohadj meg! – gondolta Péter, és görcsberándult egy erős áramütéstől.
Nem kell, hogy szeress, nem azért vagyok. Javaslom, tégy mindent úgy, ahogy mondom, akkor jól megleszünk, és lesz egy fenntartható életed!
– Eddig is megvoltam nélküled.
Pétert újabb áramütés érte.
Gondold, ne mond!
– Bekaphatod! – mondta, majd egy fiatal lány tenyere hangosan csattant az arcán. Péter egy pillanatra összezavarodott, a fájdalmat belülről várta.
Kérj elnézést! – javasolta Mia.
Bocs – gondolta Péter.
Ne tőlem.
– Francba!
Péter lába az újabb áramütéstől megbicsaklott. A buszmegállóban állók őt nézték, de egyikük sem tett semmit. Nem mosolyogtak, nem mutogattak, csak sajnálkoztak, mint akik már maguk is többször átéltek hasonló pillanatokat.
– Bocs, ne haragudj – nyöszörögte Péter a földön támaszkodva az okosszemüveges lánynak, akinek láttán még szerencsétlenebbnek érezte magát.
Újra eszébe jutott, mennyivel egyszerűbb élete volt a szemüveggel. Az nem akarta uralni az életét. Az hagyta, hogy az legyen, aki csak akar. Lehetett lovag, elpusztíthatatlan katona vagy akár nézhetett tévét, hallgathatott zenét. Ha akart nem ment iskolába, ha mégis, és közben elkésett, akkor sem büntették meg érte. Vajon az osztálytársai is így szenvednek? A Barczi Zoli, az osztály lenézett strébere biztosan nem. Miért is nem hallgatott rá, pedig negyedikig barátok voltak, aztán inkább beállt a többiek közé, akikkel együtt szívatták a náluk okosabbakat.
A busz beállt a megállóba. Péter elsőként akart felszállni, de mielőtt még elérte volna az ajtó vonalát, egy újabb kisüléstől összecsuklott.
– Ezt most miért? – szakadt ki Péterből a kérdés.
Idősek, nők és gyerekek előre.
– De nem lesz ülőhelyem.
Egészséges és erős vagy. Állni fogsz!
– Nehogy már te mond meg, hogy mit fogok csinálni.
Ez a feladatom. Nélkülem értéktelen vagy.
– Tudok magamról gondoskodni.
Ha nem keltelek fel, még mindig aludnál. Lekésted volna az első munkanapodat.
– Munka van bőven. Találnék másikat.
Péterfy Tamás utca 42.
– Ez meg mi?
A cím ahová el kell jutnod. Képes vagy rá?
– Há’ még jó hogy. Minek nézel te engem?
A rendelkezésemre álló információk szerint, egy semmirekellőnek.
– Odatalálok!
Meglátjuk. Ha kellek, gondolj rám.
Péter végre egyedül érezte magát a fejében, a buszról azonban mindenki őt nézte. A fiatalabbak félve, az idősebbek sajnálkozva, a sofőr türelmesen. Péter felszállt, az egyenlege tovább csappant. Bosszússágára állnia kellett, pedig ülni akart, fizetett érte, ahogy jobban megnézte a számlálót, rájött, nem is keveset. Megkapaszkodott, és megnyitotta a navigációs rendszert. Percek teltek el, mire sikerült felidéznie a címet. A térkép szerint a tizenkettedik megállónál kellett leszállnia. A buszon a fiatalokon kívül senki sem zajongott. Üzenete érkezett, megnyitotta:
Zavarja a drágaság, töltse le alkalmazásunkat! Nem kell mást tennie, mint napi nyolc órában futtatnia, és élvezheti a kedvezményeket.
El sem tudta képzelni, hogy mi lehet ebben az üzlet, de a kreditjeit elnézve nem ártott a kedvezmény, így telepítette a programot, és azonnal el is indította.
A buszon utazók feje felett, az épületek falain, még az utcán gazdáikkal sétáló állatok hátán is reklámok jelentek meg. A hirtelen támadt kavalkád színei élettel töltötték meg a szürke betonépületeket. Péternek kifejezetten tetszett. Már akart keresni egy alkalmazást, amivel szebbé tehetné környezetét. Ránézett egyik-másik utas hirdetésére, megunt kacatjaikat árulták.
Hosszú percekig zötykölődött. Vágyakozva nézte a fiatalabbak okosszemüvegét, bár tudta, hogy esélye sincs a dolgok visszafordítására. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem lehet olyan szörnyű a munka, hiszen milliók csinálják nap nap után. Fizetést kap érte, amiből szórakozhat majd. Nem kell többé a szülei jóindulatától és vékonyka pénztárcájától függenie. Végignézett az idősebbek nyúzott arcán. Azt egy pillanatra sem tagadta, hogy kimerítő lesz, de majd csak megoldja, ha nagyon elfárad, legfeljebb szabira megy, elvégre azért van. Már várta, hogy odaérjen, látni akarta, mi lesz a feladata. Lába az állástól zsibbadni kezdett. Utálkozva nézett az öregekre. Azon morfondírozott, hogy miért nem tudtak otthon maradni a fenekükön, ha már nyugdíjasok. Az egy pillanatra sem merült fel benne, hogy ők is munkába tartanak.
A busz megállt, Péter a gondolataiba merülve bámult kifelé. Fel sem fogta, hogy le kellene szállnia. Az ajtók bezáródtak, és a jármű elindult.
Gratulálok! – csendült Mia hangja, Péter összerezzent.
– Azt mondtad, békén hagysz.
Megtehetném, de nem engedhetem meg, hogy elkéss.
– Még legalább két megálló, és leszállok. Na, erre varrjál gombot! Nem gondoltad, hogy egyedül is menni fog.
Abban biztos vagyok, hogy le fogsz szállni, de nem két megálló múlva, hanem a következőn, mert már így is eggyel túlmentél.
– Nem hinném.
Akkor ne hidd, csak szállj le!
Péter megnézte a navigációs programban a helyzetét, megvonta a vállát, majd öregek és fiatalok lábán keresztülgázolva az ajtó felé araszolt. Miután a busz megállt, lazán leugrott, de ahogy talpa talajt ért, egy határozott áramütéstől összecsuklott. A buszon páran elmosolyodtak, majd fájdalmas grimaszba rándult az arcuk.
– Ezt meg miért? – üvöltötte Péter.
Legközelebb ne taposd meg az embereket, ha meg véletlenül mégis megtetted, kérj bocsánatot! Anyádék nem tanítottak jó modorra?
– Anyámék…
Sohasem voltak velem – gondolta. Mindig dolgoztak. Péter a suliból általában hatra ért haza. A táskát a sarokba hajította, felzabálta a főtt ételt, ami hármuknak volt félrerakva, a mosatlant az asztalon hagyta, holott a mosogatógépbe is tehette volna, aztán ruháit a földre dobálva átöltözött. Anyja este nyolc felé ért haza, elcsigázva. Összeszedte a ruhákat, elmosogatott és főzni kezdett, hogy este tízkor főtt ételt tehessen a férje elé, aki még nála is fáradtabban esett haza. Ahogy így belegondolt, már nem találta annyira vonzónak a munkát.
Mire várunk? – kérdezte Mia.
Semmire – tápászkodott fel Péter. Leporolta magát. Merre?
Kövesd a vonalat!
A járdán egyenletesen pulzáló zöld nyilak jelentek meg, és megállíthatatlanul rohantak előrefelé, a sarkon bekanyarodtak. Péter komótosan elindult.
Szaporázd meg a lépteidet! Egy megállót kell visszafelé menned.
Akkor inkább várok egy buszt.
Rossz ötlet – bizseregtette meg Mia Péter gerincét. Se időd, se pénzed rá. Szedd a lábad!
Még csak száznyolcvan kreditem fogyott – védekezett Péter.
Az lehet, de egy megállóért ötven kidobás, ahogy a ruhád változtatására is felesleges költeni.
A NeoTex-ből nem engedek. Messze van még?
Pár perc. Még lesz időd bejelentkezni. A nyilak elvezetnek a főnöködhöz.
Péter menetközben észrevett egy hirdetést, aminek nem tudott ellenállni, és ezerért megvett egy tekergő sárkány tetoválást, amit azonnal az alkarjára tett. Büszkén nézegette új szerzeményét, tudta, hogy barátai irigyelni fogják. Nekik nem telt ilyenekre. Ők tanultak. Újra úgy gondolta, hogy több haszna van a munkának, mint visszája. Észre sem vette, amikor áthaladt az üzem portáján, és belépett az irodába.
Ébresztő!
– Mi a, ki a… – tekintett körbe.
Menj be! Köszönj illedelmesen, mutatkozz be, bár tudják, ki vagy, és mond el, miért jöttél!
Péter benyitott. Mia felsóhajtott, majd megszólalt:
Legközelebb kopogj, vagy az összecsukló tested fog koppanni a padlón!
Péter biccentett, és belépett.
– Helló! Nagy Péter vagy… Cső! Hát te? – lépett közelebb Péter felélénkülve egykori osztálytársához, és vállon bokszolta. – Rég láttalak Zotya.
– Üdvözlöm a cégnél! – válaszolt kimérten egykori osztálytársa, és leporolta a vállát. – A megszólításom Barczi úr.
– Ne szarakodj már! Még hogy te úr? – nevette el magát.
– Befejezte?
– Ne legyél már ilyen merev – rázta meg Péter Zoltánt, mire Mia az eddigi leghosszabb és legerősebb áramütéssel büntette. Alig kapott levegőt, fogai satuként feszültek egymásnak. Fújtatott, mint egy bika. Azonnal összecsuklott, ahogy Mia abbahagyta a kínzását.
– Mi a megszólításom?
– Barczi Zoli… – préselte ki magából –, akarom mondani Barczi Zoltán úr.
Zoltán biccentett, majd az íróasztal mögé sétált, és leült. Péter lábra küzdötte magát, izmai fájdalmasan sajogtak. A közeli székhez lépett, és már készült leülni, amikor meghallotta Zoltán hangját:
– Nem adtam rá engedélyt!
Péter elbizonytalanodott, aztán inkább egyenesbe tolta magát a szék háttámlájára támaszkodva.
– Humánhigiéniai szakasszisztens lesz.
Az meg mi a tököm? – gondolkodott el Péter
Takarítani fogsz – hangzott Mia válasza.
Azt már nem!
Nincs más választásod. Valamiből élned kell.
– Fizetése bruttó harmincezer, amiből hétezer ötszázat kap készhez, ha kevesli, számtalan képzés áll rendelkezésére a harmadik hónaptól.
Nem is rossz heti hétezer ötszáz.
Havi – javította ki Mia.
– Havi vagy heti? – tette fel a biztonság kedvéért a kérdést Péter.
– Havi.
– Hol a többi?
– Adók, járulékok, miegymás.
Péter a döbbenettől szóhoz sem jutott.
– Utasítottam Mia-t, hogy jelölje ki a feladatát. A többit tőle tudja meg.
Köszönd meg, és indulj!
Péter tétovázott. Nem tetszett neki ez az egész. Ritkán hallotta szüleit beszélgetni, olyankor mindig arról álmodoztak, mi lett volna, ha… Csak azt nem értette, hogy Zoltán, miért nem tanult tovább.
Meg ne merd kérdezni.
Eszem ágában sincs, még a végén halálra sokkolnál.
Akkor mire vársz? Köszönd meg a lehetőséget, és indulj!
– Köszönöm. A viszont látásra – hebegte.
Péter kihátrált a szobából, és miután becsukta az ajtót, meglátta a zöld nyilakat, amik bekanyarodtak a folyosó végén. Nagyot sóhajtott, és elindult. Egész álló nap takarított. A vörössel kijelölt foltokat fertőtlenítővel, a kékeket vízzel mosta fel, a zöldeket csak felseperte. Ebédnél tovább apasztotta egy ötszázassal a számláját, és fejedelmit evett. Fáradtan buszozott haza. Mia nélkül a végállomáson ébredt volna. Felliftezett az emeletre, és beesett az ágyba. Másnap reggel fáradtan, kedvtelenül ébredt. Lefürdött, beállította a ruháját meg a frizuráját, és rohant dolgozni. A buszra elsőként akart felszállni, de Mia jobb belátásra bírta. A munkahelyén átöltözött, és nekikezdett a vörös, kék és zöld foltok végeláthatatlan eltávolításának. Ebédelt, hazament, lezuhanyzott, és lefekvés előtt még maradt annyi ereje, hogy szemrevételezze anyagi helyzetét. Alig több mint hétezre maradt. Próbálta felidézni, mire költötte, Mia adta meg az áhított választ.
Ruházkodásra 260, aminek nem sok értelmét látom; utazásra 200, amit megúszhatnál, ha vennél egy biciklit, és még kondiban is tartanád magad; kajára 2000, fejedelmi reggelik ebédek és nasi vacsorára, nem csodálkozom; tetoválásra 400, egyszer raktad ki magadra.
Ennem csak kell – háborodott fel Péter.
Ez így van, de nem bélszínt meg hátszínt. Próbálj ki olcsóbb ételeket. Állítólag a főzelékek táplálóak és finomak.
Utálom!
Kóstoltad már?
Egyszer.
Mikor?
Fogalmam sincs, de nem szeretem!
A párolt zöldbabot két pofára tömted, próbálkozz meg a magyaros zöldbabfőzelékkel! Csak ötvenbe kerül, és ugyan annyi kalória van benne. Százért kapsz mellé virslit is.
Kénytelen leszek.
Aludj!
Péter az elkövetkező napokban megbarátkozott a főzelékekkel, és elhagyta az esti csokoládékat is. A munkája nem boldogította, de szó nélkül csinálta. Amikor megtudta, hogy csak kemény munkával tudja feljebb küzdeni magát a ranglétrán, akkor lekérte a takarítók adatbázisát, és megnézte, ki hány foltot takarít el egy nap. Legnagyobb meglepetésére több egykori osztálytársa is vele együtt dolgozott, igaz, az üzem különböző pontjain, így sohasem futottak össze. Mia többféleképpen is próbálta elmagyarázni Péternek, hogy mikor tud feljebb kerülni a ranglétrán, de a fiú csak akkor értette meg, amikor egy játékhoz hasonlította neki. Péter szombaton is bement dolgozni, pedig nem kötelezték rá, de addigra már tudta, hogy elsőnek kell lennie a folteltüntető játékban. Pénteken még sereghajtóként szerepelt a listán, szombat estére már utolsó előtti volt.
Péter vasárnap tízig akart aludni, de Mia már nyolckor kirázta az ágyból. Zsörtölődött, szitkozódott, de azért felkelt. Megfürdött, majd lesétált egy kávéért. Útközben meglátott egy óriásplakátot, ami szavazásra buzdította, észre sem vette, hogy önkéntelenül is követi a kígyózó zöld nyilakat.
Még sohasem szavaztam – tudatosult benne.
Most fogsz!
Hogyan?
Teszel egy ikszet a megfelelő helyre.
Azt sem tudom, kikre lehet szavazni.
Összefoglalhatom.
Kérlek!
Nincs sok lehetőséged. Az egyik oldalon ott vannak a családpártiak, akik tovább akarják növelni a terheket, hogy a család kerüljön előtérbe. Velük hétezerre csökkenne a havi bevételed. Igaz, a gyerekek után járó adójóváírás magasabb lenne. Ez a magadfajta fiatalnak nem megoldás. A másik oldalon ott vannak a haladáspártiak, akik ki akarják terjeszteni a 2097-es munkaügyi törvényt az elemi iskolát elvégzőkre is, hogy még hatékonyabb munkaerőket képezhessenek. Ha őket választod, nem lesz se több, se kevesebb a béred, de több lehetősége lesz az utánad következőknek, akár a gyermekeidnek is. Mindemellett a párt ígéretet tett, hogy bevezetik az újraérettségizést is, hogy az olyanok, mint te újabb esélyt kapjanak, ha már nem voltatok rákényszerítve a tanulásra.
Péter mire felocsúdott, már a sorban állt. Hosszan gondolkodott, múltján és jelenjén. Lassanként emésztette meg a hallottakat. Ha tanul, újraérettségizhet, és lehetősége nyílik programozónak tanulni. Az utóbbi napok azt mondatták vele, hogy ez nem fog az egyik napról a másikra menni, de nem tűnt lehetetlennek. Belépett a szavazófülkébe. Az ábráknak megfelelően ujjlenyomatával és retinájával igazolta magát, majd megjelent a két lehetőség.
Még sohasem kellett választania, mindig az volt, amit akart, leszámítva az elmúlt egy hetet. Hirtelen nem tudta, mit tegyen. A rossz választás lehetősége megbénította. Az egyetlen megbízható dologhoz fordult tanácsért: Miához.
Nem tudom, mi legyen.
Tudod te. De ha segítségre van szükséged, akkor javasolhatok valamit.
Eddig segítettél, most miért ne tennéd?
Felvillant a haladáspártiak négyzete.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek