Tizenöt éves voltam, mikor az ihlet először a nevemen szólított. Eleinte csak halk, fáradt suttogására lettem figyelmes, majd ahogy fokozottabban koncentráltam, úgy hallottam lágy dallamának túlvilági csilingelését. Rögvest papírra is vetettem három férfi utolsó perceit. Természetesen, a negatív kritikák hada szinte feketére színezte történetem. Ez persze még abban az időben történt, mikor törvényes volt a gondolatokat tollak könnyeivel itatni.

Azóta a kultúra máglyán sínylődött, az emberi félelem jóvoltából. Könyvek írása és olvasása tilossá avanzsált, és ki ezt megszegte, halállal lakolt. Lángba borult könyvtárak és könyvesboltok világították be a sötét éjszakákat, hol a félelem ismét zsarnokká vált. Hajdanán megbecsült írókat végeztek ki nyilvánosan, árulónak bélyegezve őket.

– Kérdezhetek valamit, kapitány? – fordultam őrzőmhöz.

– Parancsoljon ­– hangzott a válasz. A férfi, ki felém fordította tekintetét, már az ötvenes éveiben lépdelt. Rövidre nyírt ősz haja, szögletes feje, borostás arca és cserepes ajkai mind azt sugallták, ne akarjak soha megöregedni.

– Mióta is ismerjük egymást?

– Holnap lesz napra pontosan két éve.

– Két év… – suttogtam. – Ez idő alatt hányszor is láttuk a felkelő Nap sugarait?

– Egyszer sem.

– Látni szeretném.

– Féltem, hogy eljön ez a pillanat, Uram! – közölte rezzenéstelen arccal.

A derék kapitányom egy volt a védelmezők közül. A rendkívül fantáziadús név egy maroknyi, ellenállókból tömörülő csoportosulást takart, kiknek eltökélt céljuk volt, hogy megmentsék a még megmaradt írókat a haláltól. Kezdetleges sikerük annak volt köszönhető, hogy megannyi katona, tudós, építész és művész is felesküdött a kultúra védelmére.

– Gondolt rá, hogy így döntök? – néztem mélyen kék szemébe.

– Már ismerem Önt, Uram!

Leültem egy öreg karosszékbe, mely fáradtan nyögött testsúlyom alatt. Végigsimítottam kopott karfáját, és az ég felé bámultam, amit az omladozó vakolatú plafon takart el szemem elől.

– Nem véletlenül választottam Önöket – vallottam be őszintén.

– Tudjuk.

Az írók abban a kiváltságban részesültek, hogy saját maguk választhatták ki testőreiket. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és magamhoz láncoltam három férfit, kikkel elviselhetőbb lehet életem hátralevő része. Nem voltak illúzióim, világot megváltó terveim. Nem akartam kiválasztottként létezni, egy szebb jövő kulcsa lenni. Egy célom volt csupán, elkerülni, hogy halálomig hallgatag, unalmas gyilkoló gépekkel legyek összezárva.

– Úgy véltem, Önök lehetnek azok, kik megértik majd minden egyes cselekedetem mozgatórugóját.

– Ez való igaz.

– Ezért kérem most, hogy engedjenek el.

– Ezt nem tehetjük meg.

– Nem vagyok különleges – sóhajtottam. – Csak egy átlagos férfi, aki szeret írni.

– Én pedig az a fickó, aki nem engedheti, hogy az átlagos férfiak, akik szeretnek írni, egyedül haljanak – vigyorgott.

Mosolyogtam, ám tán nem a legőszintébben.

– Tudja, mostanában egyre többet gondolok arra, mi lett volna, ha nem vállalom fel írói mivoltom. Talán lenne családom. Feleségem, gyerekeim. Egy szép házam. Lehet, hogy vakon élnék, de nem kellene rettegnem, mikor talál rám egy kivégzőosztag. Hiányzik azaz élet, amit én soha nem tapasztalhatok.

– Ez mindünknek hiányzik.

– Annyira, hogy szinte elbőgnék magukat elkeseredettségükben?

– Jómagam tegnap is sírtam.

– Nem akarom megbántani, de ez a legkevésbé sem megnyugtató.

– Értem – válaszolta hidegen. – Ez esetben nem én voltam.

Köszönettel tartoztam neki. Nem pusztán azért, mert vállalta, hogy akár élete árán is megvéd, ha úgy alakul. Nem csak azon okból, mert hitt bennem, mikor mások már temettek. De mindeközben nem felejtett el a barátom maradni.

Lehunytam a szemem. Sóhajtottam. Éreztem, ahogy bűnöktől kővé dermedt szívem megreped. Mire ismét körbepillantottam, a kapitány eltűnt. Ahogy az lenni szokott. Felálltam, és a falhoz botorkáltam. A fekete holló, mit Atbara festett rá, fakult az idő múlásával, ám szemei szüntelen ragyogtak. Felrémlett a festmény készülte. Az alkotó zene ritmusra lóbálta az ecsetet, miközben idegtépően énekelte az amúgy kellemes kis refrént. Kapitányunknak ez olyannyira kibírhatatlan volt, hogy leöntötte a festőt festékkel. Kisvártatva hatalmas festékháború dúlt az aprócska szobában. Milyen érdekes. A fekete, vörös, sárga színeknek már nyoma sem volt a padlón. A madár mégis úgy bámult rám, mintha élne. Szemeiben még mindig ott honolt az örökkévalóság. Végigsimítottam szárnyát. Hirtelen megrándultam.

– Uram, érezte már magát elveszettnek? – hallottam mögülem Atbara hangját.

– Most is úgy érzem – fordultam meg. Az előttem tornyosuló férfi vérvörös cipőt, kék farmert, narancsszínű felsőt viselt. Szakállát szőke csíkok díszítették. Már első látásra tudtam, ilyen vidám ember kell a csapatomba.

– Szavakba tudná önteni, hogy mit érez ilyenkor?

– Ürességet. Mintha tennem kellene valamit, de képtelen vagyok rájönni, hogy mit. A tanácstalanul eltelt percek pedig kíméletlenül préselik szívem. Elveszetten bolyongok saját elmémben, miközben betévedtem a kétségbeesés sötét erdejébe.

Atbara megvakarta szőke szemöldökét, krákogott, próbálta eltalálni, mennyi időnek kelljen eltelnie, hogy ne érezzem kapkodónak válaszát.

– Talán úgy véli, nem nézheti tétlenül, hogy író társai porba hullnak, és cselekednie kellene?

– Én nem kértem, hogy Istenként kezeljenek – sziszegtem.

– De, Ön hallja… Képes értelmezni az üzeneteket! Talán kommunikálni is tudna velük!

– Ki álmokból szőtt hajón evez a valóság tengerén, az könnyen vízbe fúl.

– Elnézést, Uram – nyelt nagyot. – Nem akartam megsérteni.

– Nem sértett meg.

– Mi itt mind meghalnánk Önért. Ez a feladatunk. Csupán elkeserítő, hogy ez az érzés nem kölcsönös. Én például ezért érzem magam elveszettnek.

A festett holló mintha károgott volna. Egy pillanatra odapillantottam, majd vissza. Atbara eltűnt. Ahogy az lenni szokott. Még egyszer végigsimítottam kezem a madár hideg tollain, majd elindultam az ajtó felé.

Mikor az emberiségnek felnyílt a szeme, és megtudta, mi az az ihlet, ott vert újabb szeget a civilizáció a saját koporsójába. Rémisztő volt belegondolni, hogy a történetek, melyet az írók papírra vetettek, valójában üzenetek. Üzenetek, melyek nem erről a bolygóról származnak. Ennek tudatában minden olyan személyt, írót, poétát, ki hajlamos volt ezek befogadására, bezárták és vizsgálatoknak, kísérleteknek vetettek alá. Ki ezen képességgel bujkált, azt hazaárulónak titulálták. Elárulta a Föld népét, így halállal kellett lakolnia. Meg kellett halnia, mielőtt képes lenne a válaszadásra.

– Tudja Uram, félek – közölte testőrségem harmadik tagja, Chari.

Végigmértem a férfit. A mindig vidám Chari megváltozott. Arca beesett, homloka ráncosodott, kendője alól előbukott az első ősz hajszál. Napbarnított bőre is kifakult már. Nem értettem, ezt eddig miért nem vettem észre.

– Fél? – kérdeztem vissza.

– Tudom, azért választott maga mellé, mert látta azt a bizonyos asztalon lejtett táncomat.

– Azóta se láttam szórakoztatóbbat!

– Uram, hálás vagyok azért, hogy bizalmat szavazott nekem. Ugyanakkor, félek, kevésnek bizonyulok.

– Hogy érti ezt? – érdeklődtem. Kellemetlenül éreztem magam kijelentése végett. Homlokomat ostromolták a hatalmas izzadságcseppek.

– Tartozom Önnek egy vallomással. Mikor utoljára ránk találtak… – nagyot nyelt. Úgy éreztem, oly súlyt próbál leakasztani szívéről, mely angyalokat is a pokolba rántana.

– Igen? – biztattam a folytatásra.

– Mikor özönlöttek a fejvadászok… elbizonytalanodtam. – levette a kendőt fejéről, és kezével kezdte morzsolni. – Volt egy pillanat, mikor úgy éreztem, ezért nem érdemes az életemet adnom.

– Hogy érti ezt?

– Hallottam más védelmezőkről, kik hősi halált haltak. Dicső vég, tudva, hogy olyan embert óvtak, ki megpróbálta fellobbantani a forradalom lángját.

– Arra céloz, hogy én nem teszek meg semmit sem annak érdekében, hogy kiérdemeljem a védelmezők tiszteletét?

– Arra célzok Uram, hogy félek, legközelebb erőteljesebb lesz az érzés – felelte, lesütve a szemét. Pillanatnyit habozott, majd feltett egy kérdést. – Ön nem fél?

Mire válaszolhattam volna, Chari eltűnt a szemem elől. Ahogy az lenni szokott. Sajnos nem mondhattam el neki, hogy már nem félek. Többé nem.

Megmarkoltam a kilincset. Lenyomtam. Az ajtó kitárult. A Nap elvakított, mintha a mennyek kapujába érkeztem volna. A rég elfeledett madárcsiripelést már nem csak képzeltem. Valóban hallottam.

– Chari, jobbra! Atbara, fedezzen! – hallottam a kapitány hangját, elsuhanva mellettem, készen állva a támadásra. Fegyvereiket szigorúan tartották maguk előtt.

– Merre menjünk? – kérdeztem.

– Az Ön döntése – hangzott a válasz.

– Szeretnék hallani egy lágy patakcsobogást.

– Ahogy óhajtja – felelte a kapitány, és katonásan megiramodtunk a legközelebbi patak felé.

A kétségbeesés mögé bujtatott kegyetlenség újabb megtestesülése volt, mikor bejelentették, hírhedt tudósok megalkottak egy letapogató rendszert. Bár kis hatósugarú, és napenergiával működött, képes volt felfedezni az emberi agyban pulzáló ihletett üzeneteket. Így, a túlélés érdekében, az írók kénytelenek voltak nappal négy fal közé zárkózni, az erre a célra kialakított blokkoló helyeken. Ez természetesen, nem jelentette azt, hogy éjszakánként ne akadjanak a bujkálókra. Az ármány sötét köpenyét nem világítják meg a csillagok.

– Köszönöm, hogy nem hagytak magamra – törtem meg a percekig honoló csendet.

– Ez csak természetes – felelte a kapitány. Atbara és Chari egyaránt biccentett.

– De miért?

– A tisztelet rozoga lámpása az éjszaka árnyait is képes távol tartani.

– De mitől ragyog az a lámpás? – kérdeztem tűnődve. Abban a percben, mikor csak a lágy patakcsobogás hangját kívántam hallani, feladtam mindent. Életem teljesen elszürkült, és vártam, hogy a halál színes ecsetével megérintse lelkem.

– Nagyobb hatalom van a kezében, mint hinné. Tudom, egyszer fel fogja fedezni!

– Mit érnék vele? – húztam a szám. Nem érdekelt a civilizáció sorsa.

– Befolyásolhatná a jövőnk! – bökte közbe Chari.

– Ha húznánk is egy győztes strigulát az ördög elleni küzdelemben, attól még az ember, ember maradna – közöltem kissé lekezelően. Pedig nem akartam senkit sem megbántani. Egyszerűen csak mérgezte testem azon tudat, hogy többet vártak el tőlem, mire valaha is képes lehetnék.

– Uram, ha az emberiség elbukott volna, Ön most egyedül bandukolna a patak felé – közölte Atbara, majd megrándította fejét. Mintha látott volna valamit.

Már éreztem a patak illatát. A lépteim alatt ropogó kavicsok is ismerősen daloltak. Az út mentén szikár fák törékeny leveleivel játszott a szél. Egy szürkés gyík siklott át előttem, maga után hagyva a magány melankolikus ürességét. Egyedül voltam. Csapatom már nem kísérte utam.

Megálltam. Megérkeztem a patakhoz. A patakhoz, melynek partján három névtelen fejfa búslakodott. Lehelyeztem eléjük egy fehérlő csokrot, majd fél térdre ereszkedve rebegtem el életem első fohászát.

Elsőként Chari hagyta itt ezt a bűnös világot. Köszönettel tartozom neki, amiért nem hagyott magamra, hogy eltemette magában kételyeit, és zokszó nélkül adta értem életét. Alig, hogy Chari lelkének kék lángja kihunyt, a kapitány is halálos sebet kapott. Ahogy utolsó pillantását rám vetette, értettem csak meg, életem epilógusát az ő vérükkel írták. Ráeszméltem, meg kell gátolnom, hogy a befejezés magára öltse a jelentéktelen jelzőt. Mielőtt Atbara is elhalálozott volna, még karon font, behajított a patak medrébe, majd halálhörgések közepette végzett az utolsó fejvadásszal.

– Sajnálom – rebegtem a három fejfa előtt esdekelve. – Ismét elbuktam.

Mikor tizenöt évesen megírtam első történetem, még nem tudtam, hogy valójában egy üzenetet kapok. Egy üzenetet, melyet nem állíthatott meg tér és idő. Megértettem, és tudtam, mit kell tennem.

Nem a világot akartam megváltoztatni. Nem. Ahhoz kevés voltam. Egyedül hármukat kívántam megmenteni. Ezért sem fedtem fel író kilétem. Eltitkoltam a világ elől, életemet magányosan töltve, elzárva a külvilágtól, hogy a három férfi ne adhassa életét értem. Mégis hallom fejfájuk suttogását. A suttogást, mely rémképekkel töltötte meg álmaim. Kudarcot vallottam. Nem tudtam változtatni sorsukon. Elvesztettem barátaimat, ismét.

Többé már képtelen voltam álomra hajtani a fejem. Muszáj volt még egyszer utoljára üzenetet küldenem. Egy történetet diktálnom a messzi múltba, reménykedve, hogy nem fog elveszni a századok folyamán. Talán, valaki értelmezi szavaim egy olyan korban, hol még felnéznek az írókra, és elmeséli három férfi történetét, akiket talán így végre, meg tudunk menteni.