Monty Rogers ablakai mindig el voltak sötétítve. Lehetett tél, vagy nyár Amonville álmos kisvárosában, Monty ablakai mindig el voltak redőnyözve. Ahogy Monty is odabenn – vélték páran a szomszédjai közül, pedig Montyval minden rendben volt. Igaz, keveset mutatkozott odakint és megesett, hogy napokra eltűnt a barátai szeme elől, ennek csak egy oka volt a srác életében; a filmek.

Montynak valóságos gyűjteménye volt, klasszikusokból és kortárs alkotásokból egyaránt. A legbüszkébb arra a majd’ száz fekete– fehér régi filmre volt, melyek VHS– en gazdagították a gyűjteményét. Ezeket sosem adta kölcsön, és ha tehette, inkább a digitálisan cd– re vitt változatokat nézte meg, hogy ne kopjon a szalag a még működő videó– magnójában.

Tudta az évszámokat, a rendezőt, a színészt és minden egyebet, amit egy filmről egy rajongónak tudni lehet, illetve kell. Kevés embert engedett be a szentélyébe, pedig a ház, ahol egyedül lakott, maga volt a szentélye a hódolata tárgyainak. Valóságos mozit rendezett be, csak úgy; önmagának.

Jeffrey azért gyakran felkereste a remeteként élő fiatalt, mondhatni az egyetlen barátja volt, aki minden bogarával együtt elfogadta Montyt. Hétvégeken tartottak egy– két film– maratont híres trilógiákból, vagy kiválasztott rendezők filmjeiből, de amikor Jeffrey arra akarta rávenni Montyt, hogy kimozduljanak a négy fal közül, a többi fiatalhoz, a másik mindig heves tiltakozásba fogott.

Akadtak napok, amikor a fiú egyáltalán nem vette fel a telefont és nem válaszolt a kopogtatásokra sem. Ezt később mindig azzal magyarázta, hogy a munkájával volt elfoglalva, de hogy tulajdonképpen mit is dolgozik, arra sosem tudott rájönni senki. „Otthonról végezhető”. Ez volt a legtöbb, amit ki tudtak húzni belőle.

Egy július végi napon azonban fordult a kocka. Ő kereste Jeffreyt telefonon.

– Szia haver…! Figyu… át tudsz jönni? Kellene egy kis segítség… – hebegte zaklatott hangon.

– Persze, Monty! – felelte Jeffrey a telefonba. – Máris ott vagyok. Csak nem elszakadt egy szalag?

…de erre már nem jött válasz.

Jeffrey szinte pillanatokon belül a barátja házának ajtaja előtt termett és legnagyobb meglepetésére néhány kopogásra meg is nyílt előtte az ajtó. Monty hevesen betessékelte az elsötétített házba és megköszönte, hogy azonnal eljött hozzá. Jeff ekkor vette csak észre, hogy a barátja alkarja csurom vér.

– Monty, mi…?

– Ülj le valahová, el kell mondanom valamit! – intette Monty félbeszakítva őt és elrohant, hogy megmosakodjon.

– Mit csináltál magaddal? – kiáltott utána Jeff. – Az a te véred egyáltalán? – tette hozzá aztán, megborzongva a saját kérdésétől.

Pár perc múlva már egymással szemben ültek és a kissé remegő Monty nem tudta, hol kezdje.

– Vágj bele haver, csak úgy, hogy megértsem… – bíztatta Jeff.

– Akkor kezdjük az elején… – biccentett Monty.

 

*

Az egész a Love Storyval kezdődött. Ez digitális formában volt meg Montynak és már annyi filmben hallott róla utalásokat, hogy kezdte szégyellni maga előtt, hogy egy ilyen klasszis kimaradt az életéből.  Nem szerette a romantikus filmeket, de a Love Story az más. Filmtörténeti klasszikus, amit legalább egyszer, de végig kell szenvednie… talán még tetszeni is fog neki. Jeffreynek persze nem fogja elmondani, milyen „nyálas” szerelmes filmeket néz, de a Love Story klasszikus. Az más.

Miután helyreállt a belső békéje, beszerezte a filmet és egy olyan estébe hajló délutánon, mint a többi volt azon a nyáron – míg a többiek a tóparton szerelmet vallottak egy lánynak, vagy épp kocsmák, nyilvános koncertek füstszagú tömegében mérgezték magukat – , ő nekiült, hogy megnézze a Love Storyt.

„Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt…?”

A film közepe táján jelentek meg azok az érdekes foltok a képernyőn. Hirtelen azt hitte a film hibája, mintha megolvadt volna a szalag a vetítőben. De erről egy filmfájl esetében nem lehettet szó. A változások a képernyőn keletkeztek. Furcsán elmosták a szereplők arcát, majd, mintha háromdimenziós filmet nézne, kisebb nagyobb csúcsok emelkedtek felé a sík képernyőből. Ezek a fényfoltok leginkább külső jeleneteknél, utcaképeknél jöttek elő, mindenesetre elég élvezhetetlenné tették a szórakozást. Monty több ízben ellenőrizte a lejátszót, a cd– t és a képernyőt is, de egyiknél sem tapasztalt semmi rendelleneset, a használat okozta természetes melegedést leszámítva.

Aztán az egyik ilyen folt– hullámba véletlenül… belenyúlt. Nem csupán a tv-t érintette meg, egész egyszerűen belenyúlt a kitüremkedő dudorba és elvesztette benne a kezét. Legalábbis egy pillanatra, hisz reflexeinek engedelmeskedve, rögtön kikapta a kezét a jelenségből. Ez a folt a képernyőn… bekapta jobb kezének három ujját. Ösztönszerűen a konyhába rohant, hogy egy sörrel hűtse le a kedélyeit, de visszatérvén azt kellett látnia, hogy ez nem csak a „romantikaundor” egyik mellékhatása lesz. (Addigra persze már magát a filmet is másként értékelte, mint unalmas romantikus hablatyot.)

A foltok éltek és furcsán hívogatták, nyúltak feléje a képernyőről. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve benyúlt a zsebébe, az automatikusan odarejtett söröskupakért és mintegy próbaként a tv felé lendítette. A kupak lapos ívben közeledett a tv-hez, majd egy villanással eltűnt benne. Monty nem hitt a szemének. A tv-je elnyelte a kupakot. Mint egy dimenziókapu. Hirtelen bevillant neki a Kör című film és elképzelte, ahogy a Szerelmes történet halálos beteg főszereplőjét alakító, Ali MacGraw, kibontott hajjal felé kezd mászni az egyik jelenetből, de hasonló sem történt. A képernyő csak befelé „vette az adást”.  A film hátralévő ideje alatt bedobott a képernyőbe egy radírt, egy rossz tollat és egy jégkrémes pálcikát. Aztán a filmnek vége lett és a stáblista végén a lejátszás megállt. A foltok pedig eltűntek.

Monty a hatos csatorna híreire kapcsolt és várt a fejleményeket.

… de nem történt semmi.

A foltok és a dudorok nem jelentkeztek, a tévéje pedig nem fogadott be semmi mást. Lepattantak róla a kólás– kupakok és a cukorkás– tégelyek egyaránt.

Monty ekkor visszakapcsolta a filmet, a gépe pedig elkezdte lejátszani azt, az elejéről. A főcímet követően megjelentek a foltok…

A fiú akkor visszagondolt eddigi életére – mely a filmeken kívül elég egysíkúnak, sőt; egyszínűnek tűnt, akár a kazettán összeszedett fekete-fehér filmjeiben a színskála –, elmondott egy rövid imát és egy nagy levegőt véve beleugrott a saját tévéjébe. A Love Story című filmbe.

 

*

 

Történt már, hogy megnézett egy filmet, aztán napokig a film adta hangulatban járt-kelt az otthonában, de ez most más volt. Hirtelen abban az időben és abban a térben találta magát, ahol, és amikor a film játszódott. Annál a jelenetnél tartottak, amikor a lány kávét visz a gondterhes fiúnak az iskola lépcsőjén. Monty messziről látta őket. Azt is, ahogy kis idő múlva mindketten bemennek a suliba. A jelenet azonban nem változott. Ő odakint maradt a csípős hidegben, aláfestő zene nélkül.

– Hé, aver, ajjámá egys aprót… – hallotta a háta mögül és egy bojtos sapkás négerrel találta magát szemközt, aki épp hozzá beszélt.

– Ne… nincs nálam apró… – hebegte, mire a másik közelebb lépett hozzá.

– Necsiná’má’, ogy’ péz’ nélkű’ vagy itt az uccán…

– Kérem, tényleg…– szabadkozott, majd eszébe jutott, hogy ha lenne is nála pénz… mivel is fizettek anno és mennyi volt az értéke a pénznek 1970-ben (akkor készült a film)?

Aztán elvesztette a fonalat a körülötte zajló dolgokkal kapcsolatban. Derengeni kezdett előtte, mi is történt valójában. Bejutott a filmbe… egyszerűen beugrott a Love Storyba.

 

*

A helyszínek nem változtak körülötte a forgatókönyvvel, abba a szabadtéri helyszínbe kapcsolódott be, amelyiket épp a képernyőn látta és az időutazása során azt csinálhatott, amit csak akart. Ha jól számolta, a televíziója akkor szippantotta vissza a saját életbe, amikor a film lecsengett és kezdődött a stáblista. A film végéig tudott tehát „odaát tartózkodni”. A film végén valami automatikusan „helyre tette”. Öklendezve rohant a wc– re, amikor a lehetséges alternatívák megjelentek a lelki szemei előtt. Például egy áramszünet lehetősége. Mi van, ha valaki beleteker a filmbe? Csak az ideje rövidül meg, vagy körülötte is felpörögnek az események? Mi lett volna, ha az Alien második részébe sétál be?

… csoda, hogy rosszul lett?

 

*

 

A kezdeti sokkot és a félelmeket legyűrte a kíváncsiság. Próbára tette valamennyi filmjét. A tv– műsorokba nem tudott bekapcsolódni, de néhány filmjébe igen. Külön szortírozta az azonos évjáratúakat (bár mindegyik film egy másik világ volt) és leengedte az összes redőnyt. Kikapcsolta a telefonját, megkereste a legsemlegesebb és kortalanabb ruhadarabjait, aztán nekilátott az utazásoknak. Mikor, mihez érzett kedvet. Volt, hogy háromszor tekerte vissza az adott filmet, mire el tudott intézni valamit. Mert bármilyen hihetetlen is; amit másfél – két óra alatt elintézett a „filmvilágban”, az úgy is maradt a következő látogatásáig.

Csupán a kezdet volt nehéz. Lopnia és koldulnia kellett, hogy megfelelő fizetőeszközre tegyen szert (ehhez a régi érmegyűjteménye is hozzájárult). Tudta, hogyha feltűnik valakinek a lopás, semmi baja nem lehet, hisz a film vége úgyis kiszippantja a hűvösről. Csak ne ismerjék fel legközelebb. Pénzt gyűjtött. Talán az első látogatás varázsa vonzotta a Love Story 70’– es évek béli díszleteihez. Törzshelyei, ismerősei lettek a „másik” világban. Kedvenc boltjai, ahol a legolcsóbban jutott ételhez – ha messze volt a film vége és elfelejtett odahaza enni – és barátai, akiknél megszállhatott. Videótékát akart nyitni a harminckettedik utca sarkán, de ez az álom túl távolinak tűnt. Mindenesetre itt töltötte ideje nagyrészét. Ha elege lett a szmogos – ködös, vagy épp havas 70’– es évekből, elugrott egy cserkészvígjátékba és másfél órát ődöngött a Rocky Mountain erdeiben. Két alkalommal itta le magát (hosszas pénzgyűjtő akció és spórolás után) a Casablancában és három Kiss koncertfilmet tombolt végig az első sorban. Egyszer sokáig bámult egy felnőtt– filmet, de nem jöttek a foltok és nem tudott elmerülni a képernyőben.  Volt, ahová nem volt képes elmenni – ahová nem tudott, átjáró hiányában –, és volt, ahová nem mert. Ezeket a filmeket le sem próbálta. Nem szerette volna például, ha egy westernben még a stáblista előtt agyonlövik. A Love Storyban azonban már egy valóságos párhuzamos életet alakított ki, mely színesebb és gazdagabb volt az eredetinél. Valahogy talán igazibb is.

Akkor jött Jenny.

 

*

Mivel Monty imádta az időutazós, vagy dimenzióugrós filmeket, nem hagyta nyugodni a tény, hogy valami nincs rendben. A filmkockák adott időt rögzítenek. Ha a főszereplő háta mögött megpillantok egy koncertplakátot, annak a koncertnek adott határidőn belül szerét kell, hogy ejtsék valahol, ha persze aktuális a plakát. De ahányszor visszatekeri a filmet, a főszereplő háta mögött mindig ott lesz az a bizonyos koncertplakát, egy jövőbeli dátumra utalva. Tegyük fel, ellátogat erre a koncertre és megismerkedik valakivel. Lejár az ideje, visszahuppan az otthonába, de az elejéről kezdve a filmet, újra belép a love storys 1970– be. Elmegy a megbeszélt találkozóra az újdonsült ismerősével és minden halad a maga útján, ahányszor csak visszalátogat. Az nem tetszett neki, hogy az általa ott töltött idő egyenesen haladt előre, míg maga a film rögzített időben történik. El kell tehát jönnie az alkalomnak, amikor valaki nyom egy reset gombot és az egyik látogatásával minden addigi cselekedete törlődik majd, hogy újrakezdhessen mindent. Csak azt nem tudta, mikor jön el ez az idő. Mikor ér véget valójában a „film”? Mikor fogy el a „rögzített”, szalagra vett idő? Mert hogy egyszer elfogy, abban biztos volt.

Aki miatt ennyire érdekelte ez a dolog, az Jenny volt. Akkor már tényleg elérhetetlen vágynak minősült a videótéka, hisz az elorozott pénzeivel így is csak nehezen tudott egyenesbe jönni, pedig a jól bezárt ajtók mögött sokkal több időt töltött a filmjeiben, mint a saját dimenziójában. Őrültségekbe pedig nem akart belemenni, mert féltette a bőrét, ahogy a valóságban is. Nem szövetkezett például Steve McQueennel a Nagy St. Louisi bankrablásban, 1959-ben, hogy pénzt szerezzen magának a Love Storys hetvenes évekbe. Aztán törni kezdte a fejét olyan filmeken, amelyeknek passzol az évszáma és hulló bankjegyeket dobnak a tömeg közé például vígjátékok finisében. Ha ott maradna a vége –  főcím előtt összekaparhatna némi pénzt, amivel átmegy a másik filmbe. De a keresgélés közben rádöbbent, hogy sajnos nem tud áthozni a filmekből semmit. Sem személyt, sem tárgyat. Az összegyűjtött pénzt eddig is a filmeken belüli rejtekhelyein tárolta, hazavinni nem tudta, hogy „másik filmbe fektessen”. Egy Avataros hétvége után például nem találhatott a zsebeiben pandorabéli növényeket, vagy élősködőket, hisz egy– két dolgot hozhatott csak haza. A filmben szerzett sebeket, vagy a beszedett bacikat. Ezt egy wc– n töltött hétfő után tudta meg, egy Vermont utcai hot– dog árusnak és egy problémás virslinek hála, az 1973-as Jeremy című filmből hazaérve.

De hogy miért is érdekelte az, hogy mit lehet átmenteni, vagy hogy mennyi ideje van még hátra, addig, hogy törlődjön minden? Az ok Jenny volt. A Love Storyban ismerkedtek meg egy bárban. Monty még nem látott ilyen szép lányt (sem filmen, sem a valóságban). Nem is értette mért nem ő játssza a főszerepet. (Persze tudta – így okoskodta ki –, hogy a film elkészültéig, ami a saját dimenziójában létezett, ez a lány még nem élt, csak a premier napjától, ebben a filmben.)

A lényeget tekintve, ital italt követett és Monty egyre gyakrabban maradt randira abban a ’70-ben. Egy párhuzamos szerelmi történet vette kezdetét abban a dimenzióban. És még ki tudja mennyi. Ha közelgett az idő (a film végének idejét egy stopperrel mérte folyton), mindig valami másra hivatkozott és Jenny azon kérésére, hogy mért mindig csak ismerősök lakásán tudnak találkozni, folyton kitérő válaszokat adott. Valamiért a Hamupipőke című mesét juttatta eszébe mindez.

Az igazság az volt, hogy egyre szerelmesebb lett a lányba, és ami nem ment neki a „való életben”, az itt nagyon bejött. De mi is a valóság tulajdonképpen…? Így jutott a Hamupipőkétől a Mátrixig.

Aztán eljött, amire számított.

 

*

 

Tudta, hogy az ideje véges lesz odaát. Hisz egy szalagra, vagy megabájtokba van zárva az ottani lét. Aztán megfejtette. A filmeknek van egy játékidejük, de a bennük zajló cselekménynek is van egy bizonyos ideje, amelyet a cselekmény felölel. Ebből az időből, ebből a dimenzióból, a néző csak a másfél – két órában összegyűjtött lényegi részeket látja. Az ottani történet valós ideje adatott meg neki odaát, ami minden egyes látogatásával filmhossznyit csökkent. Amikor tehát Ryan O’ Neil elmélázik a hóban (nem a film elején, hanem a végén), abban a dimenzióban, valós időben… akkor neki és a kapcsolatának Jennyvel kaput. Hogy az elejétől kezdődjön minden. Az időkeret az első látogatásával kezdődött. Ma még tehát nem számított, hogy eleve a film végén lép-e be a képernyőn túli világba, egyéb következményei nem lesznek a dolognak, minthogy hamarabb huppan vissza a stáblistával a valóságba. De ha a filmben elmesélt napok száma telik le időben… na akkor van vége a bulinak és Jenny nem fogja ismerni többé…

Tennie kellett valamit. Első körben összeszámolnia, mennyi idejük maradt még Jennyvel. Aztán, amikor belefájdult a feje a töprengésbe, egész egyszerűen átlépett a filmbéli világba (annál a résznél, amikor Jennifer és Olliver új lakást keresnek, mert tudta, hogy ahhoz mérten pont odaér abba a bárba, amikorra az ő Jennyével megbeszélte azt). Ali MacGraw és Ryan O’Neal alakja elhaladt előtte a távolban, ő pedig nekiindult gyalog az ellenkező iránynak és nemsokára ott is volt a bárban.

Akkor történt a baj.

*

 

Jennybe belékötött egy részeg. Monty igyekezett megoldani a helyzetet, de az olyan rosszul sikerült, hogy az illuminált férfi széttört az asztalon egy sörösüveget és azzal támadt rá. Az otthonülő Montynak nem volt még része hasonlóban. Néhány ütésváltást követően, elkapta a részeg férfi kezét és nagyot csavarva rajta. Egyenest a kötekedő gyomrába döfte az éles szilánkot.  Csurom vér lett a keze. A vendégek felbőszültek, Jenny felsikoltott és elrohant. Monty a férfira nézett, aki szánalmasan nyöszörgött a bár padlóján, az egyre jobban szétterjedő vértócsában. A fiú Jenny után vetette magát, de nem találta. Neki magának azonban rohanni kellett, ha jót akart. Visszanézett a bárba és látta, hogy egy pincér a nyilvános telefonhoz lép. Pár perc és itt vannak a zsaruk!  A stopper szerint még jó húsz perce volt a stáblistáig. Csak érjen haza, abba a világba, ahol mindez meg sem történt és ő nem bűnös… vagy oda is magával cipeli a bűnét, mint egy heget az arcán?

Bűn– e az ő világában, amit ideát elkövet? Hisz ez „csak film”.

Egy sikátorban bújt meg, míg el nem jött az idő. Hazahuppanván első dolga volt a kanapé mellé üríteni ideges gyomrának tartalmát és konstatálni, hogy áldozatának, a részeg embernek a vére, bizony vele jött az alkarján. Nem értette igazán, hogy történhetett ez, de nem is tudott gondolkodni. Tárcsázta Jeffreyék számát és várt.

Ez történt odáig, hogy Jeffrey bekopogott az ajtón.

 

*

– Most szépen ideadsz minden tablettát! – szólította fel Jeff.

– Nem vagyok bedrogozva, te ökör! – háborodott fel türelmetlenül Monty. – Ki kell találnunk valamit… hogy együtt maradhassak Jennyvel.

– Téged ott köröznek, ember! – csattant fel Jeffrey. – Már ha igaz ez az egész…

– Nem értem… –  töprengett idegesen Monty.

– Micsodát?

– A vért. Átjött velem a kezemen annak a fószernek a vére. – magyarázta. – Eddig csak az ott beszerzett sebeket cipelhettem onnan magammal, meg egy jó kis vírust… most meg jött a vér is.

– Ugye nem azon töröd magad, hogy áthozd Jennyt? – kérdezte a barátja. – Ez nem lenne fair. Nem csak a film miatt… gondolj az idősíkokra… Úristen, mit is beszélek, Monty, te meghülyítesz engem…

– Úgy gondolod? – kérdezett vissza Monty, egy bizonyos tekintettel az arcán, amitől Jeffnek rossz előérzete lett. – Mi a kedvenc filmed?

– Hogy…?

– Melyik filmbe lépnél be, ha lenne rá lehetőséged? – tisztázta a kérdést Monty.

Jeff nem válaszolt azonnal.

Három sikertelen próbálkozás következett. Kiderült, hogy a rajzfilmek esetében sem működik a dolog. A filmek kéznél voltak ugyan, a kapu azonban nem jelentkezett. Ami meggyőzte Jeffet a dolog valódiságáról az egy malibui délután volt. Majd’ negyvenöt percen át bámulták Erika Eleniak formás idomait egy Baywatch epizódban, aztán a stáblistával hazakerültek.

– Ez őrület… –  hebegte Jeff a kanapén. – Át tudod írni a filmeket?

Most Montyn volt a meglepetés sora.

– Hogy mit?

– Átírni a történetet. – magyarázta Jeff. – Mondjuk; nem szakadsz le a szereplőktől, hanem szóba állsz velük. Egy alternatív fonalat viszel a sztoriba, érted.

– Ezt sosem próbáltam.

– Elindíthatsz egy új cselekményszálat a fősodrásban, ember! Amíg nem nullázódik az időd, addig a világ máshogy fogja ismerni a Casablancát, mert lesz egy pali a háttérben, akit kidobnak a bárból és közben azt ordítja; éljen a Los Angeles Dodgers!

– De ezek a változások ebben a világban is megjelennek majd. Hisz egy eltérő filmet kapnak majd a nézők… –  mondta Monty.

– Ha helyes az elméleted és lenullázódik az időd, minden a helyére kerül, nem?

– Ha bejön az elméletem, igen. De mi van, ha nem?

– Akkor most kivesszük Jennyt a Love Storyból, vagy nem? – kérdezte aztán Jeff.

– De hogyan csináljuk? – vetette fel Monty.

 

 

*

A filmben voltak. Monty Jenny számát hívta egy nyilvános fülkéből, de a lány nem válaszolt. Jeff a ruhái miatt kárált a fülke előtt. Kissé kényelmetlenek voltak számára a Montytól kapott, ebben a korban is elfogadható és nem kirívó göncök.

– Nem veszi fel… –  szólt ki a fülkéből Monty.

– Nem kéne a nyílt utcán mutatkoznunk, most, hogy leszúrtál egy embert a kocsmában. – emlékeztette Jeff. – Mi lenne, ha elmennénk Jennyhez? Voltál már náluk is?

– Egy alkalommal.

– Na rajta!

 

*

 

Először megijedtek, hogy nem találják otthon a lányt és lejár az idejük. Ez még a jobbik eset, hisz, ha sok időt vesztegetnek, a beszélgetés kellős közepén is hazateleportálhattak volna, de egyik verzió sem jött be. Jenny végül ajtót nyitott. Jeff majdnem elfüttyentette magát, amikor megpillantotta a lányt. Eddig is értette, miért ragaszkodik annyira hozzá a barátja, de a személyes találkozó még jobban meggyőzte.

A lány zokogva omlott Monty karjaiba. A bárban történt incidens óta nem látta a fiút.

– Óh, Monty…! Úgy aggódtam… gyertek be!

A lány hellyel kínálta őket.

– Magam sem tudom miért rohantam el… megijedtem, azt hittem elvisznek a rendőrök… nem is kellene az utcán mutatkoznod!

– Jenny… –  kezdte Monty. – Ha arra kérnélek, gyere velem… eljönnél?

A lány értetlen arcot vágott.

– Mire gondolsz?

A két srác egymásra nézett és jött, aminek jönnie kellett.

– Tételezzük fel, hogy ez az egész itt körülöttünk… –  kezdte Monty. – Egy film…

– Film?

– Nem! – szólt közbe Jeff. – Monty arra gondol, hogy ez itt egy sajátos világ. De vannak más világok is… más évszámokkal…

– Mi ez az időutazó duma, valami vicc? – háborodott fel Jenny.

– Jenny, ha akarod, együtt maradhatunk, de ahhoz el kell innen jönnöd velem. – fakadt ki Monty. – Hamarosan lejár az időnk és eltűnünk innen. Aztán… ha igaz a teóriám… vagy nem látjuk egymást többé, vagy … te nem fogsz emlékezni rám.

– Miféle időtök jár le?

– Ami megadatott nekünk, hogy itt töltsük, nálatok. Ebben az évben…

– Mért, ti melyik évből jöttök? – kérdezte Jenny viccelődve, mint aki belement a játékba.

Monty megmondta. Azt, hogy Jenny egy film világában él, arról egyelőre nem szóltak.

– Meg tudom neked mutatni, ha nem hiszed el…

– Igen? Hogyan?

– Velünk jössz! Ki fogjuk számolni, mikor jön el az idő és eljövünk hozzád. Te pedig hazajössz velünk.

– Várj-várj, Monty! – emelte fel kezeit a lány. – Te elvárod tőlem, hogy mindezt el is higgyem? Azok után, ami a bárban történt… tudom, hogy baleset volt, de… kezdek megijedni tőled…

– Csak várd ki a végét!

 

*

 

Pontosan öt látogatásuk volt még hátra. Az utolsó napon elmentek a lányhoz és várták, hogy leteljen az idő, mint valami szeánszon. Egymás kezét fogva.

– Gondolod, hogy működni fog? – kérdezte Jeff.

– A Tini Nindzsa Teknőcök harmadik részében működött. – mondta Monty. – Egymásba kellett kapaszkodni és kész. Különben sem tudok jobbat.

Jenny idegességében a TV– t kapcsolgatta és nem értette, milyen teknőcökről beszélgetnek a többiek.

– Asszem’ most jön… – szólt a stopperre pillantva Monty. – Kapaszkodjunk egymásba…

Idegesen hunyták le a szemüket és várták, hogy Jennyvel együtt áthuppanjanak a másik világba.

 

*

Nem történt semmi. Monty először az egyik szemét nyitotta ki, majd a másikat és érezte, hogy nem stimmel valami.

A szoba nem az ő szobája. Ezek szerint az idő és a hely sem. Jenny kezét azonban ott érezte a kezében. Nem mentek sehova!

Jeff is feleszmélt.

– Itt vagyunk… –  szólt értetlenül suttogva.

Jenny idegesen kitépte a kezét a fiúéból és sírva elrohant a fürdőszobába.

– Ez nagyon vicces volt, mondhatom, hogy lehettem ilyen hülye… –  a kiabálás motyogássá halkult a fürdőszobaajtó mögött.

A két fiú egymásra nézett.

– Mi a fene van? – kérdezte Jeff ijedten. – Jenny miatt…?

– Nem… –  suttogta halkan Monty. – Nem miatta…

– Akkor?

– Az időnk… azt hiszem, máshogyan jár le, nem úgy, ahogy én gondoltam. – szólt maga elé meredve a srác. – Mint amikor befizettél régen egy óra netre, de lejárt az időd…

– De akkor ledobott a gép!

– Minket viszont… itt hagyott.

A folyton duruzsoló tv-ben most egy sheriffet mutogattak, aki gondos mozdulatokkal helyezett ki plakátokat egy villanyoszlopra. A háttérben kisvárosi utcák körvonalazódtak, majd a kamera ráközelített a kiragasztott plakátra. „ELTŰNT”–  hirdette a felirat.

Monty álla leesett.

Az ő képe volt a plakáton abban a műsorban… abban a világban… az ő világában… ami itt csupán egy film volt a tv-ben.