– Miért én? – kérdezte Brad.

A megfigyelőszoba fehér falai tompán verték vissza a férfi öblös hangját. Orgánuma kellően kifejezte nagy termetét, melyhez jól illett kissé megereszkedett hasa, vaskos válla, és arcának barázdáltsága.

– Az ön kihallgatási módszerei bolygószerte ismertek és elismertek. A tapasztalata és különleges interpretációi kompatibilisek a jelenlegi helyzetünkkel. Többé-kevésbé.

Brad kávéval a kezében egy félmosolyt küldött a monitorok mögött ülő fiatal interplanetáris nyomozónak. Sosem tudta komolyan venni, ahogy a hadképző egyetemen megerőszakolják a lingvisztikát, és keresztre feszítik a morfológiát a szintaxissal együtt. Élete során nem sokszor kellett elhagynia a galaxisnak ezt a spirálkarját, de sehol máshol nem találkozott ilyen szófonákolással. Na tessék! – mosolygott önmagán is. Lassan hatvanöt éve végzett a hadképzőn, de úgy látszik, vannak örök érvényű beidegződések.

– Szóval az én főnököm jön a te főnöködnek egy szívességgel, és én leszek az, aki elszenvedi a felelősséget. Természetesen kudarc esetén is.

Az ifjú nyomozó nem mondott semmit, csak megrántotta a vállát. Brad az egyik monitorra nézett. A mozdulatlan kép a kihallgató szobában ülő, mozdulatlan alakra tapadt. Nem találta sem ellenségesnek, sem fenyegetőnek. Olyan volt, mint egy nyugalmas gránittömb a második holdkelte erősödő fényében.

– Inaktív? – kérdezte Brad.

– Már nem. Miután a tetthelyen lefogtuk, blokkoltuk, és csak itt aktiválódott újra. Nem is tudja, melyik bolygón van. A lefogás után azonnal elszállítottuk a Noxianról. Az öreget pedig a Noxian-i Rekonfigurációs Központba vitettük. A testelemzés nem sokat állapított meg, lehetett akár természetes halál is. Végül is a prof már közelebb volt a kétszázhoz, mint a százhoz. A Rendvédelmi Tanács egy protokoll vizsgálatot kérvényezett, ezért vagyunk itt.

Brad csak bólintott. A Rendvédelmi Tanács érzékeny a Noxianra, ezzel ő is tisztában volt. Nem csak azért, mert fontos kereskedelmi csomópont volt a spirálkar ezen részén, az Ita-Caro rendszertől kifelé, hanem mert itt élt a Mesterséges Intelligencia fárosza, Yen-To professzor, az elhunyt, értekezésük jelenlegi tárgya, változója azon egyenletnek, melynek egyik ismeretlenje a kihallgatóban ülve várta a döntést.

– Milyen típus? – továbbra is a kihallgatóban ülő robotra bámult.

– Azt hiszem, ez egy HbR5-ös modell – válaszolt a nyomozó; a HbR Humanoid bioRobotot jelentett az ő szótárukban.

– Rohan a világ. Lemaradtam a HbR4-nél.

– Nincs forgalomban, prototípus. Professzor Yen-To személyesen végezte a tesztelését. Jelenleg csupán ez az egy darab létezik belőle. Ha úgy tetszik, az öreg kis háziszolgája volt.

A HbR4-es biobotok nem örvendtek nagy népszerűségnek ezen a bolygón. Helyettük a bolygólakók a funkcionális MI-vel rendelkező szolgáló és munkás robotokat használták a mindennapok és a munka során, mert azokkal nem kellett egyenlő félként kommunikálni, és a felettük megnyilvánuló hatalmi státus elhessegette azt a szorongó félelemérzést, amit a HbR4-esekkel szemben éreztek. A Noxianon más volt a helyzet. Ott már-már társadalmi részesedésük volt a bolygó javaiból – hála Yen-To-nak.

– A tapasztalataim nem éppen a robotikára vonatkoznak. Nem vagyok a biobotika szakértője – Brad fanyarul kiszürcsölte a kávéja maradékát. Azt nem tette hozzá, hogy ő maga sincs túlságosan oda az emberszabásúakért.

– Viszont kiváló deduktív képességekkel rendelkezik, remek megfigyelő és nincs más választása az előbbi interpretációja alapján – küldte vissza a félmosolyt a nyomozó, el sem titkolva a szarkazmust a hangjában.

Mindketten tudták, hogy Brad jelenleg afféle árva gyerek az irodában. A társa éppen lefogva pihen, és a büntetését tölti, mert a legújabb testőrhajó-nemzedék üdvöskéjének, a fejlesztés alatt álló Őrláng űrhajónak a titkosított gépészeti adatait próbálta meg titokban eladni a Gordolám egy lázongó és igen gazdag csoportjának. Bradet jelenleg megfigyelés alatt tartják, és leginkább ide-oda tologatják, jelentéktelen ügyekkel lefoglalva. Ezért van ő itt valójában, s mindketten tudták, hogy legelső kérdése költői volt.

Letette a kiürült kávés poharat az asztalra, és szétnyitotta a kezében lévő dossziét. Az intermailt még az űrhajón kinyomtatták neki. Tizenhétszer olvasta végig, míg ideért a megfigyelőszobába. A jelentés alapos volt, aprólékos és tárgyilagos. Hivatalosabb már nem is lehetett volna. A lehető legtöbb adatot eljutatták hozzá, amit ő úgy kezelt, hogy a közvetett adatokból lehet rosszabb következtetéseket levonni. A dossziét kidobta a kukába. A tapasztalati információ volt a credoja.

– Nézze Brad, nincs más dolga, mint kicsikarni belőle a beismerő vallomást. Tudja meg, hogyan ölte meg a professzort, és hogyan tűntette el úgy a nyomokat, hogy semmink sincs. Ez is csak egy gép, manipulálja, ha úgy tetszik.

Brad végignézett a monitorokon: élőkép, infrakamera, hőkamera, qvarkszkenner, diagramok, koordinátarendszerek… csupa abnormális információ mindegyiken.

– A HbR4-eseket ismerem, a Mesterséges Intelligenciájuk kiváló, simán átmennek a Turing-teszten, problémákat oldanak meg, kiváló lingvisztikai tulajdonságokkal rendelkeznek, és jobb humoruk van, mint nekem. De ez valami új, nem garantálhatok semmit.

– Ha nem sikerül, végleg deaktiváljuk, aztán megsemmisítjük. Viszont így maga, illetve a főnöke még mindig adósa marad az én főnökömnek. Vagyis maga még mindig nem úszta meg.

Brad a lepukkadt, ütött-kopott helyiségben ülő alakot nézte az élőképen. A biobot a maga újszerűségével, tiszta, már-már elegáns ruhájával erős kontrasztot mutatott a szoba mocskos, repedt falaival.

– Mi lesz, ha a reményeik ellentettje bizonyosodik be, hogy mégsem ez tette?

– Gondolom, törlik a memóriáját, és protokollizálják.

– Miben fejlettebb a HbR5, mint a HbR4?

– Nem tudom. Eddig nem is tudtam, hogy létezik. A professzor magánfejlesztése volt. Az MI-je komplexebb lehet, vagy a számítási kapacitása hatványozódott. Én sem vagyok biobotikus.

– Nem kellett volna inkább egy szakértőt kérni?

– Mint mondtam, ez még csak egy protokoll vizsgálat. Ha kudarcot vallunk, jöhet a szakértő. Ha ő is, akkor jöhet az olvasztó.

Brad az alakot figyelte, majd kivette a dossziét a kukából, és benyitott a kihallgató szobába.

 

…

 

A szoba egy ötször öt méter alapterületű kocka volt, egyetlen asztallal, kettő székkel, és titokban a falba applikált kamerák és érzékelők sokaságával. A helyiség nem tartalmazott látható világítótestet, a levegő mégis lilás árnyalatban derengett. Minden olyan mocskos volt, hogy Brad nem nagyon akaródzott bármihez is hozzáérni… de legalább nem volt túl büdös.

Az asztalra dobta a dossziét, és leült a biobottal szemben. Csend vette körbe őket. Megnézte magának; hozzá képest is nagydarab volt, mint egy helyi bányamunkás, vagy egy entori hadparancsnok. Arca rezignált volt, élettelen, szoborszerű. Kopasz fején egy lilás csík futott végig, ahogy a mindenhonnan érkező fény felült a koponyalemez egyik görbületére. A mesterséges szövet mindazonáltal emberi külsőt kölcsönzött neki. Meglepő módon emberi ruhát viselt, nem úgy, mint a HbR4-es botok, melyeknek egy speciális plasztikot kellett kötelezően hordaniuk, színkóddal ellátva a beosztásuknak megfelelően. De amint az ifjú kolléga is mondta, ez egy prototípus.

Amennyire Brad emlékezett rá, Yen-To szerette a házias, közvetlen dolgokat, bizonyára a biobotját is eszerint formálta. A saját képére.

– A nevem Turing nyomozó. Az Intergalaktikus Nyomozó Hivatal munkatársa vagyok. Elmondom, mit tudok – kezdte Brad. A biobot ráemelte szemét, mely nanokamerák hideg, mégis átható tekintetével vizslatta. – Ikari Yen-To professzort, életének 189. szabványévében holtan találták, az Általános Galaktikus Idő 1342. szabványévének 4. napján, azaz tegnapelőtt. Az életfunkciói megszűnéséről a testébe ültetett biomonitorok nem küldtek jelentést a kezelőorvosának, sem az Intergalaktikus Tudományos Akadémiának, sem a helyi Rendvédelmi Tanácsnak, valamint egyetlen élő genetikai leszármazottjának, a fiának sem, ahogyan azt a programjuk diktálta volna. Meglepő módon a lakásában lévő orvosi biobot sem kapott jelzést, sem a ház MI-je. Még meglepőbb, hogy a ház érzékelői, kamerái és szenzorjai azon a napon inaktívak voltak. A post mortem vizsgálat nem tudta megállapítani a halál okát, a biomonitorok pedig meghibásodtak. Az információk Yen-To haláláról elvesztek. Az egyetlen lehetséges kapcsolat pedig a holttest mellett térdelt, amikor a rendvédők megérkeztek. Adná magát a következtetés, hogy a professzor új biobot prototípusa kioltotta gazdája életét, majd valahogy eltüntette a rá vonatkozó bizonyítékokat. – Brad elhallgatott, és a biobotra meredt. Jobb kezével a dosszién lévő feliratot simogatta, balja a szék karfáján nyugodott. A biobot továbbra is állta a tekintetét, egyenes háttal, kezét a karfán pihentetve ült. – Van hozzáfűznivalód?

– Több is – szólalt meg a biobot. Emberi hangja volt, a helyiséghez illő szenvtelenséggel. – Először is, többet tud annál, mint amit elmondott. Másodszor, nem oltottam ki a professzor életét. Harmadszor, maga nem Turing nyomozó.

Brad lassan kettőt koppantott az öklével az asztalon.

– Típusszámod?

– Nincs típusszámom, prototípus vagyok.

– A professzor hogy szólított?

– A professzor Jet-nek szólított.

– Jet… a harmadik állításodat fejtsd ki bővebben!

– Hozzáférek a professzor házának teljes MI-adatbázisához. Az adatbank tartalmazza az összes belépőt, aki valaha a professzor házában járt. Ön kilenc szabványévvel ezelőtt járt néhai gazdámnál. A ház szkennelte önt belépéskor, lefényképezte, hangmintát vett, begyűjtötte a DNS-ét, sőt még a súlyát is lemérte, míg a küszöbön a bebocsátásra várakozott. Ön Sinto Brad-ként mutatkozott be. Rákerestem volna a Galaktikus Felhő adatállományára, hogy a Nyomozóiroda alkalmazottjainak adatbázisában kutakodva többet megtudjak faggatómról, de alkalmasint blokkolják a hozzáférésemet, a szoba interferencia alatt áll, semmilyen egyéb adathoz nem férek hozzá az Interweb-en. Mindenesetre a „Turing” név nagyon asszociatikus a jelen helyzetben. Nem gondolja, Brad nyomozó? – a biobot hanglejtése alig észrevehetően kellemessé szelídült, de Brad próbált rezignált maradni.

– Mire gondolsz, Jet?

– Az efféle kérdezz-felelek volt az első MI-k hivatalos próbája. Ha elbuktak, puszta gépek maradtak, de ha átmentek, látens veszélyforrások.

– Kezdetben. Sőt a kezdet előtt is, és ezt az identitális bilincset a mai napig nem tudtátok levetni. A HbR4-eseket sok bolygón még mindig nem fogadják el.

– Valóban.

– Ez nem egy Turing-teszt.

– Valóban – ismételte Jet.

– Térjünk vissza a professzorra – mondta Brad, és mindkét kezével az asztalra könyökölt. Jet továbbra is mozdulatlanul ült. – Azt mondod, nem te ölted meg. Akkor hogyan halt meg?

– Nem tudom, de élek a gyanúperrel, hogy halála természetes okok miatt következett be!

– Mellette találtak meg, igencsak gyanús körülmények között.

– A papucsát is mellette találták meg, de a papucs sem tudja hogyan halt meg.

Bradet kissé meglepte ez az enyhe iróniába csomagolt humor. Kiemelkedő fejlesztés.

– A papucs fizikailag nem képes ölni, de te igen.

– Nem öltem meg a professzort. Ha biztosan tudnák, hogy én öltem meg, már megsemmisítettek volna, és nem hoztak volna a Tasaresre.

Brad összehúzta a szemöldökét, de ennél jobban nem tudta palástolni meghökkenését. Néhány másodperc múlva szólalt meg újra:

– Honnan tudod, hogy a Tasaresen vagyunk, Jet?

– Kikövetkeztettem. Két nap telt el a sajnálatos eset óta, vagyis a spirálkart nem hagyhattuk el ennyi idő alatt. A Coriolis-erő jobbra deviál, tehát az északi féltekén vagyunk. Az adatbázisom szerint a lakott bolygók 95%-ának lakott az északi féltekéje is. A bolygóra két gravitációs erőhatás nehezül, melyek két holdra utalnak. A spirálkaron 198 kétholdas lakott bolygó van. Ezen bolygó gravitációja 1,38G. Összesen 76 olyan bolygó van ezen a spirálkaron, melynek ekkora a G-je. A magnetoszkópom szerint a bolygó magnetoszférája 6, 5%-os a Barring-skálán, ami a kar 41 bolygóját veszi egy halmazba. Az ön lehelete kávé és cigaretta elfogyasztásáról tanúskodik. A kémiai elemzésem a hunt kávéfajtát, illetve a Guy cigarettamárkát azonosították. A kávét 3 bolygón termelik és 49-re exportálják. A cigarettát 56 bolygón termelik és 378-ra exportálják. Ha a halmazokat összevetjük, csupán egyetlen bolygó marad a metszéspontban: a Tasares. – Jet elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Továbbá az ön ruházatának, illetve a szoba anyagainak spektroszkópos és szerkezeti vizsgálata arra utal, hogy a bolygó nem bonyolít kimondottan nagy áruforgalmat, eltekintve a sótól. Mindez persze lehet megrendezett kellék is, arra kiélezve, hogy engem megtévesszenek. Akárcsak a furcsa névválasztása vagy a dosszié, amit behozott. A szemlencse monitorok ma már szükségtelenné teszik a papír alapú információtárolást. Mindazonáltal, ön nem visel efféle szerkezetet. A Tasaresen működik az Irodájuknak egy kihelyezett hivatala, úgy gondolom, most éppen ott vagyunk. Habár e leharcolt falak másra próbálnak utalni.

Brad észre sem vette, de a monológ alatt ökölbe szorult mindkét keze. Megtámasztotta az állát velük, hogy próbálja elrejteni megdöbbenését. A biobot technikai fejlettsége kimagaslóan sokrétű kellett hogy legyen, ha ilyen tudományos méréseket el tudott végezni egy ültő helyében. Egy látens veszélyforrás. Mit akart Yen-To a világokra szabadítani? Amennyire emlékezett az öregre, jólelkű és pacifista volt. A tudomány volt az élete; egy apócska a kütyüi között. Amikor kilenc szabványévvel ezelőtt találkozott vele, éppen átesett egy bioreformon, hogy az életfunkcióit még 20-30 évvel meghosszabbítsa. A hivatástudata felülírta a haláltudatát. Ez lett volna az indok? A HbR5-ös? Vagy mi a fene ez?! Amikor nála járt, semmi nem utalt arra, hogy a professzor új MI-t fejleszt; igaz, akkor egészen más ügyben kereste fel és kérdezte ki. Majdnem öt órán át volt a háza vendége, és ma is élénken él előtte a kis öreg, a beszélgetésük, és ahogy a rideg kikérdezés egyfajta baráti csevejjé formálódik. Se előtte, se utána nem találkozott vele. Csak a pozitív érzés maradt.

– Kitűnő – mondta Brad halkan. – De mintha azt mondtad volna, az interferencia miatt nem férsz hozzá az Interwebhez. Honnan tudod, hogy a Galaktikus Nyomozóirodának a Tasaresen is van kihelyezett felügyelete?

– Az adattáramba meglehetősen sok és szerteágazó információ lett feltöltve. A professzor indítványozta ezt, nem osztotta meg velem az indokát, és nem is volt tisztem firtatni.

Brad elgondolkodva figyelte a robotot; az jutott eszébe, hogy az Entoron valószínűleg kisebb háborút indítottak volna érte a hadurak, hogy a technikáját felhasználva érvényesítsék saját akaratukat. Veszélyes fegyverré válhat a veszélyes emberek kezében. A pacifista Yen-To bizonyára tisztában volt ezzel, megvolt hát az oka rá, hogy titokban tartsa kis kedvence létét. Valamiért a volt kollégája emléke is a tudatába úszott. Igen, ez a bot talán van olyan jelentőségű hadászati kincs, mint az Őrláng intelligens fegyverzetének és magfúziós kvantum térváltójának a titka.

– Mi célja volt Yen-To-nak egy HbR5-ös fejlesztésre?

– A professzor soha nem tekintett engem a HbR-széria következő darabjának. Nem fejlesztésnek szánt, hanem alternatívának.

– Valamiért csak létrehozott…

– Létrehozott, mert képes volt rá.

– Nem túl középszerű ez egy olyan lángelmétől, mint a professzor? Azért hozna létre valamit, mert megteheti?

– A professzor azt vallotta, hogy élet ott alakul ki, ahol kialakulhat. Vagy ahol kialakíthatják.

– Élet? – kérdezett vissza Brad.

– Úgy értem, Brad nyomozó, hogy a mesterséges tudat sokkal közelebb áll az élet kvantumidentitásbeli lényegéhez, mint mondjuk egy föld alatt tenyésző kvong csorda. A professzor ezt többször kifejtette nekem, minthogy ezen elv mentén volt képes oly nagy jelentőségű fejlesztéseket elérni a HbR sorozat megalkotása során.

Brad lassan kettőt koppantott öklével az asztallapon, majd így szólt:

– Jet, fejtsd ki bővebben az első állításodat, miszerint többet tudok, mint amit elmondtam!

– Például a ház MI-je nem volt inaktív, csupán az Interweb felé, a belső zártláncú hálózat működött. A professzor testén semmilyen idegenkezűség meg nem állapítható. Továbbá a bűnös, míg az ártatlanságát be nem bizonyítja elavult eszméje okán olyan megtévesztési stratégiákhoz próbált folyamodni, mint a papíralapú dosszié, a bolygó nevének eltitkolása, illetve a kávéfogyasztási szokása. Felteszem, a zavart térben való dedukció-megbontásnak nevezett hadegyetemi alkalmazástól várva a sikert ügyem lezárásával kapcsolatban.

Brad hallgatott. Elmélyülten nézte a lilás fényködben úszó alakot. Aztán, anélkül, hogy egy szót szólt volna, felállt, és kiment a teremből.

 

 

…

 

 

A kollégája továbbra is a monitor előtt ült. Brad ügyet sem vetett rá, átment a szobán, kinyitott a folyosóra, és az üvegablakok mellett haladva elsétált a folyosó végén lévő ajtóhoz. Az épület MI-je kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig kilépett a teraszra, a szabad ég alá. A korláthoz lépett, nekitámaszkodott és bámult lefelé a kilométeres mélységbe. Odalent a tesaresi híres sóbányák terültek el, ameddig a szeme ellátott. A gépek, melyek a sót bányászták, apró, fekete bogaraknak tűntek a távolban, holott Brad nagyon is jól tudta, hogy a legkisebb is tíz méter magas és 100 tonnát nyom. A város, mely szélén a nyomozóiroda áll – bástyaként a sóbányák és a város között – a háta mögött terült el. Nem kellett megfordulnia, így is jól és erősen hallotta a város megmásíthatatlan hangjait, és a bőrén érezte a szállítógépek keltette turbulenciát. Az illat azonban különleges volt; tengerillatot érzett, holott a Taseresen már csak a déli féltekén volt összefüggő sós vízfelület. A sóbányák lehelték ezt a különleges illatot, mely a szülőbolygójának végtelen vizeire emlékeztette. Felnézett a narancsban fürdő égboltra, és meglátta a két holdat, melyek közül a nagyobb éppen akkor emelkedett a horizont fölé. Brad gondolkozott és közben figyelte, míg a hold teljes korongja kiemelkedik a só és por alkotta ködből. Ha most visszatenné a szemlencsemonitort, amit a kihallgatás előtt vett ki, a testébe ültetett biomonitorok révén láthatná, amint a szíve megnyugszik, a pulzus és a vérnyomás értékei szép lassan csökkenni kezdenek.

Húsz perc múlva visszament a kihallgatóba.

– Jet biobot, honnan tudod, hogy nem iszom kávét?

A biobot enyhén megbillentette a fejét, majd egy másodperc után így szólt:

– A leheletének kémiai elemzése erre a következtetésre vezetett.

Brad ismét lassan kettőt koppantott ökölbe szorított kezével.

– Térjünk rá a második állításodra! Fejtsd ki, miért nem te ölted meg a professzort!

– Félreértett nyomozó, én azt állítom, hogy Yen-To életét senki nem oltotta ki, halála természetes úton következett be.

– Nem túl valószínű. A professzor tíz évvel ezelőtt esett át egy bioreform kezelésen. Még legalább negyven év várt rá, ha nem ötven.

– Nyomozó, ön egy nem bizonyított és közel sem egzakt módszert próbál racionális érvként alkalmazni. A bioreform kezelés mellett is hunynak el emberek jóval az ígért idő előtt. Nem elszigetelt eset, erről hozzáférhető adatok tanúskodnak az Interweben. A kezelés csupán késlelteti azt, ami még elkerülhetetlen.

– Még?

– Yen-To gazdám mindig is úgy vélte, hogy az evolúció egy ponton levedli a korlátolt hús és szöveti rendszert, és eljön az idő, amikor a tudat úgy szeli át az Univerzumot, hogy nincs szüksége az emberi testre, vagy bármilyen biológiai tárolótestre.

– A mesterséges intelligenciának is szüksége van energiára, amit a robotok generálnak…

– Megint félreértett – szakította félbe a biobot. – A professzor az emberi tudat kvantumvándorlásáról elmélkedett. Az elme kilép a ma ismert fizikai határaiból, és megkezdi saját evolúcióját.

– Az elme is fejlődik, nem csak az agyunk?

– Néhai gazdám úgy vélte, hogy testre csak azért volt szüksége az elmének, hogy elérjen egy bizonyos fejlettségi szintet, míg végül túlléphet azon. Nem egy állatfaj használ előtestet, hogy végül a tökéletes példány megszülethessen. Yen-To szerint az emberi elme tökéletességének csúcspontja a Tökéletes Gondolat lesz. Az emberiség hajnala óta születnek gondolatok. Kezdetben nagyon egyszerűek, majd egyre bonyolultabbak. Talán ez is fajuk legegyszerűbb definíciója. De a gondolat fejlődik, ahogy egy faj fejlődik az idők során, míg végül a fejlődés csúcspontján megszületik a Tökéletes Gondolat, mindannak esszenciája, melyért fajuk létrejött, ami létértelmüket meghatározza. Yen-To szerint ehhez már nem lesz szükséges a mostani biológiai húscella – ahogy ő fogalmazott.

– A Tökéletes Gondolat…– mondta Brad lassan, mintha ízlelgetné a szavakat – és mi lenne az, a professzor szerint?

A biobot széttárta kezét.

– Attól tartok, a közelében sincsenek még.

Brad hátradőlt a székén, és nagyot sóhajtott. Körbehordozta a tekintetét a koszos falakon, a repedéseken, a nyomorúságosnak álcázott csúcstechnológián. Tudta, hogy nanoszenzorok tucatjai vannak a falakba építve, melyek minden lehetséges információt rögzítenek és feldolgoznak. Kezdte azt hinni, hogy a robot is tudja ezt, és a saját fegyverét próbálja ellene felhasználni. Elterel.

Rámeredt a biobotra:

– Még nem válaszoltál!

– Csupán felvezettem egy ennél is jelentőségteljesebb elméletre, engedelmével. A professzor természetes halállal halt, én magam pedig semmilyen formában nem vettem részt a halálában, továbbá a kérdéses időpontban nem is voltam a házban, és mindezt a fizika segítségével be is tudom bizonyítani, ha továbbra is igényli, és úgy gondolja, a szavam mit sem ér.

– Igen, Jet biobot, attól tartok, még mindig így gondolom. Mindazonáltal feszülten hallgatom – ironizált Brad.

– A professzor, kutatásai során, gyakran elkalandozott más diszciplínák területeire. Kedvelt kutatási témája, a biobotika és a mesterséges intelligencia mellett, a fizika volt. Sohasem töltötte fel eredményeit a Galaktikus Tudományközpont adattárába, velem mindazonáltal szívesen disputált egynémely elméletéről. Ezen elméletek egyike a természeti törvények fejlődése volt. Yen-To professzor úgy vélte, hogy a természeti törvények is változnak, fejlődnek az Univerzum létének bizonyos szakaszaiban, de ezt bebizonyítani csak az elme evolúciójának segítségével lehet majd. Könnyen lehet, hogy átmenet nélkül történik minden, a hosszú-hosszú évmilliárdokon keresztül, és az olyan faj, mint az ember, aki az időt mint dimenziót meglehetősen szerény képességekkel érzékeli, mindebből semmit nem vesz észre. Ezen természeti törvények evolúciója túlmutat egy véges idővel rendelkező elme korlátain. De ha a tudat kilép a kvantumtérbe, onnantól kezdve nincs végső határ.

– Tisztázzunk valamit – szólt közbe Brad. – Arról beszélsz, hogy idővel felfelé esnek a dolgok?

– Nem, Brad nyomozó, én csak arról beszélek, ami lehetséges. Arról, ami megtörténhet az Univerzumban a fizika keretei között. Az Univerzum a létrejöttétől fogva állandó változásban van. Ma már nem érvényesek azok a természeti törvények, melyek az első másodpercekben érvényesek voltak az anyagra és az antianyagra. Egyszerűen átalakultak, megváltoztak, új irányt és formát vettek, azért, mert csak így tudta önmagát determinálni a kozmosz. Yen-To ezen elgondolás mentén arra jutott, hogy ez a folyamat nem szükségszerűen rekedt meg, hanem lehetségesnek vélte, hogy még ma is zajlik, és nem ér véget, míg az Univerzum állandó mozgásban van.

– Hogy jön ez most ide?

– Kutatásai során Yen-To kidolgozott egy elméletet, melynek segítségével én most tisztázhatom magam. Nem közvetlenül kapcsolódik az imént említett elmélethez, mindazonáltal abból bimbózott ki – ahogy ő fogalmazott. A professzor elmélete szerint A test tömege kisebb, mint mozgó A test tömege.

Brad csak pislogott, és némán várta a folytatást, azonban a biobot is néma maradt.

– Igen… – nógatta.

– Felteszem, önnél van a modulja?! Vegye elő és kapcsolja be, kérem!

Brad a zsebéből előkotorta a modult, mely leginkább egy apró, kör alakú plazmaképernyőre emlékeztetett. A tenyerére húzta, mint egy kesztyűt, és a csuklójába ültetett sönthöz csatlakoztatta. A készülék bioenergiát vett fel, illetve rácsatlakozott Brad idegrendszerére, így kisebb érzeteket és hangokat tudott megjeleníteni a fejében, és ha kellett, a lencsemonitorral is kommunikált. Kommunikált volna, ha Brad nem vette volna ki a szeméből, mielőtt bejött ide; így most a tenyerére meredt, figyelve a holografikus kijelzőt. Kisvártatva egy képlet jelent meg a tenyere felett:

 

 

– A professzor ezzel a képlettel próbálta szemléltetni az elméletét.

A biobot ezek szerint a modullal is könnyedén kommunikált.

– Ha jól sejtem, a moduljára fel van töltve a professzor házának teljes MI-adattára.

– Fel.

– A Rendvédelmi Hivatal illetékesei azért szálltak ki a gazdám házához, mert azzal több, mint tizenkét órára megszakadt minden kapcsolat. Pontban 15:34-kor törték be az ajtót. A professzor az ágyában halt meg, önök csak azt nem tudják, pontosan mikor, mert a ház kamerái ki voltak kapcsolva, a biomonitorok pedig nem jeleztek az orvosi biobotnak. Amit nem tudnak még továbbá, az az, hogy a professzor fekhelye egy afféle inkubátor is volt. Ő maga alakítatta át a bioreform után, hogy adatokkal tudja ellenőrizni a gyógyulását, például a vérnyomását, a vérkémiáját, a testhőjét, a testtömegét, aközben míg a felépülése zajlott a kezelést követően. Ez a rendszer a mai napig fennáll és működik, annak ellenére, hogy a kezelés tíz noxiani éve történt. A ház MI-jén keresztül ezekhez az adatokhoz is hozzáfér, Brad nyomozó.

Brad babrált egy kicsit a virtuális térben, lehívta a ház MI-adattárát, és kis böngészés után ráakadt a kérdéses állományra.

– Még mindig nem értem, mi a célod ezzel, Jet biobot – mondta, miközben az információs csomagot olvasta.

– A professzor testtömege napi idő szerint 4:36-kor néhány grammot lecsökkent. Ez a halála pillanata. Ekkor állt meg a szíve. Miután a szív nem pumpálja a vért, az megáll a testben. A professzor elmélete szerint pedig, ezáltal csökken a tömege. Öt liter vér mozgási tömege – ahogy a professzorom nevezte – körülbelül néhány gramm. Ami pedig engem illet, a kérdéses időpontban nem tartózkodtam a házban, ezt a ház MI-je is megerősíti, továbbá a város kamerahálózatára hivatkoznék, bizonyára jelen leszek néhány felvételen ezen időpontban.

 

 

…

 

 

– Maga ezt beveszi? – kérdezte az ifjú kollégája odakint.

– Láttad az adatokat, stimmelnek. Részemről nem ez tette – mondta Brad.

– Nekem ennyi elég. Hivatalosan természetes halállal halt az öreg, majd ezt írom a jelentésbe. Az RT is megnyugodhat. A biobotot pedig átvitetem a protokoll-osztályra.

– Ne fáradj, majd én elintézem – ezzel Brad otthagyta, és visszament a kihallgatóba.

– Fel vagy mentve, Jet biobot.

– Mi lesz most velem?

Brad intett a fejével, hogy kövesse.

Kisétáltak az erkélyre. Brad előkotort egy cigarettát, és rágyújtott. Hosszan fújta ki a füstöt az ég felé. Mindkét hold már magasan a fejük felett járt, látszó karéjuk élesen kirajzolódott a sötétedő égbolton. Brad beleszimatolt a sós levegőbe, majd szembefordult a biobottal. Amaz mozdulatlanul állt a nyomozóval szemben, jó másfél fejjel magasodva fölé, kezeit a háta mögött összekulcsolva. Kérdő tekintettel nézett Brad-re.

– Nyomozó?

– Honnan tudtad, hogy nem iszom kávét… Jet?

– Mint mondtam, a lehelete kémiai…

– Tudod Jet – vágott közbe Brad–, sok biobottal volt már dolgom. Hasznos holmik, ha jól használjuk őket, mert egy biobot sok mindenre képes, sok dologra alkalmazható, és az MI-jük is kiváló. Különösen, ami a 4-es szériát illeti. Képesek alkalmazkodni az ember viselkedéséhez, rendkívül komplex algoritmusokkal dolgoznak a másodperc töredéke alatt, a kombinatorika és a retorika is sajátjuk. Viszont jó pár dologra képtelenek. Képtelenek például ironizálni és zavarba jönni – Brad most a korláton koppantott lassan kettőt. – Márpedig maga zavarba jött, amikor odabent a kávéról kérdeztem. Szóval már csak egy kérdésem maradt. Hogyan csinálta?

– Nyomozó, azt hittem, hogy az imént tisztáztam magam a vád alól…

– Én nem a vádról beszélek. Hanem arról, hogy hogyan tudta a tudatát áttelepíteni egy biorobot testébe, Yen-To professzor úr?

Mozdulatlan csend szállt rájuk. A magas alak tekintete megváltozott, kihúzta magát, és kifürkészhetetlenül nézett a nyomozó szemébe. Ha ember lenne, Brad azt mondta volna, mosolyog a szeme. Brad folytatta:

– Onnan tudta, hogy nem iszom kávét, hogy amikor önnél jártam kilenc évvel ezelőtt, megkínált vele, én pedig határozottan visszautasítottam, mondván utálom az ízét, és inkább teapárti vagyok. Ezt nem tudhatta a ház MI-je. Ezért jött zavarba, nem készült fel a válasszal.

A magas alak egy teljes percig némán nézett a füstölgő nyomozóra.

– Kifogástalan, Brad nyomozó – mondta végül Yen-To. – Leleplezett. Ikari Yen-To professzor vagyok a Noxianról, a világtörténelem első Humanobotja. Biobot testben egy emberi tudat.

Újra csend szállt rájuk, csak a város és a gépek zümmögését lehetett hallani. Brad a sóbányákon dolgozó gépeket figyelte, gondolkozott. A csikket kilőtte a mélységbe. Hosszú másodpercek múlva szólalt csak meg:

– Tehát egy nem létező ügyben nyomoztam.

– Elnézését kell kérnem, Brad nyomozó. Még nem állt szándékomban a világ elé tárni ezt a … fejlesztést. De miután megbuktam az Ön, hogy is mondjam, kifacsart Turing-tesztjén, attól tartok, nem maradt sok választásom. Egyben gratulálok is önnek! Sok robotot buktattak le azzal, hogy nem ember, ellenben még egy ember sem bukott le azon, hogy nem robot.

Brad elmosolyodott.

– Mi lesz most, ha szabad kérdeznem?! – kérdezte a humanobot.

Brad Yen-To felé fordult, és töprengő arccal nézett rá. A biobot arca továbbra is ugyanolyan szoborszerű és élettelen maradt. Bradnek az jutott eszébe, hogy ez a tökéletes álca.

– Talán köthetnénk egy alkut.

– Mondván?

– Nem áll szándékában a világ tudomására hozni, hogy megoldotta a halhatatlanság problémáját, és én ezzel mélységesen egyetértek. Viszont – és ezt önnek kell megértenie professzor – nekem nem áll szándékomban világgá ereszteni egy halhatatlan szuperintelligenciát, mindenféle ellenőrzés nélkül. – Yen-To csak bólintott, Brad folytatta: – Tehát, megőrzöm a titkát, ön pedig mellém szegődik, mint a nyomozósegédem. A hivatal amúgy is már régen támogatja a HbR4-esek használatát. Természetesen nem kell elmondanunk, hogy ön kicsoda-micsoda.

– Azt gondolom, a saját érdekemben is kénytelen vagyok elfogadni az ajánlatát. Kíván egyéb információ birtokába jutni, mielőtt társulnánk és belefognánk a történelem legizgalmasabb kalandjába?

– Rengeteg kérdésem van még, de kezdjük a legfontosabbal! – mosolygott Brad. – Hogyan csinálta?