A Süvöltő:

 

– Teherűrhajónak épült 2060 körül

– Legénység: maximum 250 fő

– Tárolókapacitás: 25 millió tonna

– Tulajdonos: Solaris Űrügynökség

– Feladatai: Tudományos kutatóhajó, teherszállítás, személyszállítás a Föld-Hold-Mars közi térben

– 2090 után magántulajdonba került, jelentős átalakításra került sor a hajtóműben és a fegyverzetben; a beszámolók szerint korának leggyorsabb űrhajója volt

– 2106-tól a SpaceTech tulajdona

– 2111 óta nincs hivatalos feljegyzés az űrhajóról

 

 

 

Auróra – közhelyesebb és illetéktelenebb névvel nem is illethették volna az első okosváros-prototípust.

Ahogy kinézek a kopter ablakán, s befogadom a Földközi-tengeren rianó napfényt és a rajta ringatózó monumentális mesterséges építményt, valahol az ámulat és a méltatlankodás érzései között lebegek. Asimovi giccs és teslai magaslatok őrlőmalmain manifesztálódó újabb technológiai vívmány, az ember alkotó géniuszának jelenlegi legfontosabb állomása, leggyönyörűbb szörnyszülöttje: Auróra – az első okosváros.

Már félórája kint vagyunk a nyílt víz felett, amikor meglátom a sziluettjét, s rá egy másodpercre a karcos hangú, kopasz pilóta is a fülembe recsegi:

– Ott van a város!

Egy kisvárosnyi lebegő erőd, gazdaságosan magas épületekkel, parkokkal, szökőkutakkal, kilövőállomással, csillagvizsgálóval, és jelenleg 410 lakóval. A tesztév hamarosan lejár, és a kiválasztott 100000 megkezdheti a beköltözést Aurórába. Telezsúfoltuk és kizsákmányoltuk a szárazföldet, most jöhet a tenger – reszkess, Világűr! Kapzsi csápjaink már a Marsra is elértek, a Holdon megkezdtük a fellelhető ásványi kincsek bányászatát, űrszondáink mint falánk vírusok úgy zsibonganak a helioszférán belül.­

– 10 percen belül megérkezünk!

Az érzelemmentes hang nem a pilótáé volt, hanem a mögöttem kucorgó bádogdobozé. A félórányi csend alatt teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. A pilótán kívül egy biorobotot is küldtek a fogadásomra, amolyan kísérőként. Egy biobot, életmentésre és segítségnyújtásra programozva, a kopter kötelező tartozékaként. Mint a drón, ami a kopter mellett repül, és állandó online kapcsolatot tart fent a kopter feketedobozával. Adatokat rögzít, felvételeket készít, és baj esetén segítséget kérhet a repülésirányítási központtól.

– Ha a várost megnyitják – szólt a pilóta –, tilos lesz a légterében mindenfajta repülés. Mi most különengedéllyel repülhetünk keresztül rajta.

Lelkesedő tájékoztatója agresszív feszültséget szült az izmaimban, meg nem határozható indokoktól vezérelve, legszívesebben kidobtam volna a kopter ablakán.

– Kinek az engedélyével? – kérdeztem inkább, fenntartva az érdeklődés látszatát.

A pilóta felém fordult, és úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy mi van a Déli-sarktól délre?!

– Auróráé, természetesen!

Természetesen. A város, aki város. Újra és újra őskövületnek érzem magam. Már régen kiszálltam ebből, habár félszemmel mindig is figyelemmel kísértem a fejleményeket. Az MI-k nem álltak meg az agy-gép interfész, a számítógépek és az autók szintjén. Emberi irányítással, de önálló algoritmusokkal bíró entitásként képezik a technolúció első példányait.

A botra nézek. Szenvtelenül viszonozza pillantásom, nem érzi benne a megvető és felsőbbrendű, ugyanakkor irigy lüktetést. A robot valószínűleg jobb ember, mint én. Legalábbis jóképűbb – nézek végig rajta. Még a világ vezető robotikai szakemberei, fejlesztői, és a nagyhírű Chan professzor tanítványai sem mentesek az Adonisz-komplexustól.

– Köszöntöm Önöket! – a női hang mindenhonnan érkezett, eltelt két másodperc, amire ráeszméltem, hogy magát Aurórát hallom.

– Helló, Auróra! – nevetett fel a pilóta.

– Gyorsul a légzése. Minden rendben, Ezra professzor?

A bot egyenesen rám meredt. Tudat nélküli kisegérnek éreztem magam, kifeszítve egy nagyító alatt.

– Persze – vajon van benne füllentésmérő, morfondírozok. – Amúgy az Ezra a keresztnevem.

– Igen, tudom. De az adatbázisomban találtam információt arra vonatkozóan, hogy ezt a megszólítást kedveli jobban.

Nem válaszoltam, csak bámultam kifelé a polarizált üvegen, figyelve az egyre növekvő várost, ami – aki – úgy terpeszkedik a vízfelszínen, mint…mint…mint valami ocsmány…áh, egyetlen negatív hasonlat sem fogan meg letaglózott elmémben. Egyszerűen gyönyörű! A gonoszság olcsó vívmánya az evolúciónak, s mi évtizedek múlva arra készülünk, hogy kiparittyázzuk a világűr csalogató végtelenébe.

A botra pillantottam; mindezt a technológiai paradigmaváltást csak a technolúció segítségével tehetjük majd meg. Az MI-k nélkül elménk fekete mocsarában dagonyáznánk tovább, racionalizálva önnön gyengeségünket és közönyünket. Gépóriások vállán állva érintjük meg a Napot, de vajon emberként tesszük-e még? Vagy a tudatnak mindegy is, hogy bio- vagy géptest kalauzolja körbe a csillagok világkiállításán? Egy biztos, egy beporosodott, lassan elrothadó Krónikásra nincs szüksége annak a rendkívül komplex fúziókból álló algoritmusnak, amit úgy hívtak a régi időkben: sors. Én a történelem hordaléka vagyok, a sors folyója hömpölyög tova. Többek között ezért sem értettem, miért hívtak meg a szigetre, és mit keresek ezen a kopteren, a bádogdoboz és a vigyori pilóta között.

– Landolunk – szólt a bot.

Auróra növénykoszorúval és szélerőművek füzéreivel fogadott minket. Modern fák ezek, melyek elektromos áramot fotoszintetizálnak, végig a város peremén, tüskeként magasodva az égbe. Valójában kilométer magasak, úgy repülünk el közöttük, mint neutrínó az atomok között.

Auróra – látszólag úgy néz ki, mint a XXI. századi nagyvárosok, de tudom, hogy valójában egy szuperszámítógép háza, melyben impulzusokként szaladgálnak majd az emberek. S túl mindenen, a mesterséges sziget leginkább egy kutatóközpont, amilyen a CERN volt a technolúció hajnalán. Minden felület egyben napelem is, és a szélerőművekkel, illetve a sziget alján található vízerőművekkel kiegészítve – plusz egy tartalék fúziós energiaforrással – a város egy önfenntartó létesítmény. A mélyben részecskegyorsítók, kvantumszámítógép-prototípusok, MI- fejlesztők és még ki tudja, miféle vívmányai az elmének. Ez a XXII. század elefántcsonttornya, ahova a tudósok, mérnökök, gondolkodók bezárkózhatnak.

A kopter hangtalanul ért földet. A városban ragyogó napsütés, de viszonylag erős szél fogadott.

Amikor a Tesla felhagyott az autók gyártásával, és légművesek lettek (ahogy apám hívta őket), vagyis átálltak az elektromos meghajtású kopterek gyártására, mindenki kinevette őket. Azóta sok év telt el, és autót már csak a múzeumokban és adatbázisok archívumában lehet látni (a személyi kopterek felemeltek – egyesek szerint elszakítottak – minket a földről). Illetve a világnak azon a felén, ahol a Visszamaradottak élnek, a lecövekelt földrészek elkorcsosultjainál. Valamint, a legnagyobb meglepetésemre, itt. Egy autó, legalábbis valami, ami az archívumokban látható autóra hasonlít, állt a koptertől néhány méterre.

– Tizenkettő darab van belőle Aurórán – szólt a bot, tanácstalanságomat látva. – Gings professzor jobbnak látta, ha a Betelepülés előtt az emberek ilyenekkel küzdik le a távolságot. Kérem, szálljon be! A professzor már várja!

Hófehér, tető nélküli, háromkerekes, kétüléses járgány volt. Se kormánykereket, se pedálokat nem láttam benne, csak egy információs panelt a műszerfal közepén. Beszálltunk, és a jármű hang nélkül megindult a belváros felé. Az Interweb, a láthatatlan információáramlás átszőtte Aurórát, a kocsit, és a botot is, és úgy lüktetett körülöttünk, mint a vér a sejtjeim között.

Előre néztem. Volt valami szürreális érzés abban, ahogy egy nagyváros utcáin haladtunk, miközben egy teremtett lelket sem lehetett látni sehol. Ha Robert Gings professzor azért hívatott erre a helyre, hogy bevezessem az Egyetemes Krónikákba, talán megvárhattuk volna, hogy némi élet költözzön belé. Habár, így kétségkívül nyugalmasabb a megfigyelés. Sebesen suhantunk az épületek között.

 

 

 

– Ezra, barátom! – lépett be Bob Gings nagy lendülettel a szobába.

Egy tárgyaló féleségbe vezetett a bot, majd megkért, hogy türelemmel legyek, Gings professzor haladéktalanul a fogadásomra siet. Kifinomult programja volt a botnak; már ha így hívják őket ezen a helyen?! Lehet, hogy kiborgnak, robotnak, androidnak vagy csak asszisztensnek.

Egy percet várakoztam, amikor tájfunszerűen megérkezett meghívóm. Megöregedett, meghízott, mégis eleven ember benyomását keltette. Én sem lehettem jobb bőrben. Ahogy végignéztem ezen az emberen, akit évtizedek óta nem láttam, rájöttem, hogy dacára a sejtújító terápiáknak, az öregedéskésleltető kezeléseknek, a bioreformoknak és a szervcseréknek, bizony eljárt felettünk is az idő. Az idő, amit oly mániákusan próbálunk legyőzni végre. Gings vezető asztrofizikus volt a SpaceTech-nél, amióta otthagyta az egyetemet és a tanítást. Amolyan régi típusú űrbúvár (ahogy apám hívta őket).  Azóta nem tudom, pontosan mivel tölti az idejét, de talán a mai találkozás erre is fényt derít.

– Gings, üdvözöllek!

Kezet ráztunk, régi szokás szerint. Megvallom, felderültem, hogy újra láthatom joviális arcát, hallhatom, mély, de barátságos hangját. A legmulattatóbb részlet mit sem változott: a füle mögött, a fej két oldalán egy-egy bohókás hajcsomó, mely mára már őszbe fordult, és úgy ült a kopasz koponya szélén, mint két kis felhőcske. Tökéletes összhangban bozontos szemöldökével.

– Foglalj helyet, kérlek – mutatott egy székre, majd ő is leült.

Kissé csodálkoztam, hogy egyedül van. Gings már hosszú-hosszú évtizedek óta egy másik fizikussal, Chan professzorral dolgozik együtt. Hivatalos ügyekben mindig együtt képviselik a céget, a Krónikák adatbázisában lévő fotókon többnyire együtt láthatóak, és a legtöbb cikküket közösen publikálták. A kettejükre vonatkozó egyéb pletykákat pedig meghagytam az azokat kitalálóknak. Az, hogy most egyedül fogadott engem, arra engedett következtetni, hogy valami személyes ügy ad erre okot. Észrevettem, hogy baljában egy feltekerhető, elektronikus mappát szorongat.

– Bizonyára furcsállod – kezdett bele -, hogy ennyi év után csak úgy felbukkanok az életedben, és elhívlak egy olyan helyre, amely a világ jelentős többsége számára még teljesen ismeretlen.

– Valóban, kissé meglepett.

– Egy kis vizet?

– Köszönöm, elfogadom.

Kitekerte a mappát, amely megmerevedett a kezében, és simogatni, pötyögni kezdte, majd letette közénk az asztalra. Rám mosolygott, de közben méricskélt a szemével.

– Bizony régen volt már. Régi idők – mondta -, régi sérelmek emlékével tele. Mi meg csak öregszünk, futunk a fiatalság után, mint két tüzelő kutya a réten.

Felnevetett. Vele mosolyogtam.

Körülbelül ötször öt méteres lehetett a tárgyaló, nagy ablakokkal, melyek mögött a város és a tenger terült el, egy nagy asztal, tíz szék és egy képernyőfal volt benne. A bejárati ajtó mellett volt egy kisebb ajtó, amely most hangtalanul félresiklott, és ugyanaz a bot lépett be rajta, amelyik a kopterről idekísért. Legalábbis én ugyanannak véltem. Kezében egy tálcát tartott, egy kancsó jeges vízzel és két pohárral. Hozzánk lépett, töltött mindkettőnknek, letette a tálcát az asztalra, majd a fal mellé lépett. Mozdulatlanul megállt.

– Kösz – mondtam.

Ittam egy nagy kortyot. Aztán még egyet.

– Emlékszel, még az egyetem után próbáltalak…

– Miért hívtál ide, Bob? – szakítottam félbe. Nem volt kedvem a nosztalgiázáshoz, különösen nem az egyetemről. Jézusom, az már százhuszonnégy éve volt! Néhány másodpercig áthatóan nézett rám, majd lassan bólintott, és a mappáért nyúlt. Megint simogatni kezdte, a képernyő életre kelt tömzsi ujjai alatt.

– Felolvasnék neked valamit – dörmögte, miközben tekintete ide-oda futott a képernyőn. – Hallgasd ezt meg, kérlek:

 

„… tehát kutatásaim, kísérleteim, és számos jövőkutatóval, gondolkodóval, valamint számítástechnikai szakemberrel, kvantumfizikussal lefolytatott tudományos értekezés alapján bizton állíthatom, hogy az emberiség jövője nem folytatható sem a mai technológiai tendenciákkal, sem a biológiai test megtartásával. Paradigmaváltásért kiált az egész emberiség jövője. Furcsamód azonban, éppen emberi mivoltunk fog eltűnni, a jövőnk érdekében. A gépek és a Mesterséges Intelligencia révén fogunk tudni továbbfejlődni, s fejlődésünk következő szakaszába, már nyomokban sem emlékeztetünk majd arra, amit a XX-XXI. századi ember civilizációnak hívott. A tudaté a jövő. Az örök, hallhatatlan tudat útja a jövő, mely egyenesen a Világűr sötét ragyogásába hív. Mélyre merülünk majdan a csillagtengerek feneketlen mélységeibe.

Gondolatkísérleteim alapján, az emberiség mai életútjára alapozva a következő tendenciákat tartom a legvalószínűbb következményeknek:

 

a, Az intelligenciaolló: az emberi tudatfejlődés egyik következménye, hogy a gondolkodás képességére kevésbé hajlamos egyedek egyre kevésbé lesznek hajlamosak a gondolkodásra, és ezzel együtt egyre többen is lesznek, míg a kreatív gondolkodók egyre kreatívabban gondolkodnak majd, viszont egyre kevesebben lesznek. Köznyelvre kódolva ez annyit tesz: a buták egyre butábbak és egyre többen lesznek, az okosak egyre okosabbak és egyre kevesebben lesznek. A mélyülő szakadék, számításaim szerint, a következő cselekményekhez vezet: a gondolkodók egy bizonyos pont után kutatásaikat nem pazarolják az egyre bővülő és aktivitásukban elhanyagolható alantas embercsoportokra, akik emiatt elkorcsosulnak, fellázadnak, majd technolúciós hátrányuk miatt végül is kipusztulnak.

 

b, A prototudat: A tudat-tudatalatti részaránya eltolódik. Az agy megtanulta önmagát újrahuzalozni, az elme megtanulja önmagát újrakonfigurálni. A következmény pedig a tudat kiterjedése; az agy tudatalatti részében az önkéntelenül használt reflexek, nem irányított valóságérzékelők, eleddig nem tudatosan használt képességek az elmeevolúció folytán átkerülnek a tudatosság hatáskörébe. A tudatalatti mint olyan megszűnik definícióként létezni, rendeltetésszerűen a teljes tudat elődjeként emlékeznek majd rá, prototudatként betöltött státusa beteljesítve feladatát, elmúlik. Az ember hozzáfér majd a teljes tudatához. Csak így lehetséges a tudattranszmisszió.

 

c, A kvantumtudat: Az emberi és a gépi tudat kombinációja végül kilép biofizikai korlátai közül, és megkezdi utazását az eddig még nem regisztrált dimenziókat használva, kiterjedve az Univerzumban. Az agy-gép interfész volt az első lépcsőfok, az MI a második, a Humanoid Robotok a harmadik azon az úton, amin a femtotechnológia segítségével az elme eljut oda, ahol szabadon kóborolhat az Univerzum végtelenében, önmaga mögött hagyva húscelláját és gépmankóit.”

 

Gings professzor összetekerte a mappát, és letette az asztalra.

– Felismered ezt a szöveget, Ezra?

– Igen, felismerem – válaszoltam. – Ez a szakdolgozatomból való.

Gings nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rám, várva a folytatást.

– A szakdolgozatomból – folytattam hát -, melyért kirúgtak az egyetemről, soha nem diplomázhattam le, és soha nem lehettem fizikus. A szakdolgozatomból való, mely miatt a témavezetőm kikelt magából és a folyosókon ordított velem, hogy szégyent hozok a tudományra, a fizikus társadalomra, és nem utolsó sorban őrá, amiért letértem a józan gondolkodás útjáról és fantasy-vel akarok hírnevet szerezni magamnak. Ami után elintézte, hogy semelyik fizikus karra ne vegyenek fel, és ellehetetlenítette a további fizikusi pályafutásomat minden téren. – Elgondolkodtam egy kicsit. – Nagyon régen volt már ez, Bob, miért hoztad ezt most fel?

– Tisztában vagy vele, hogy voltak néhányan, akik nem tartották őrültségnek az elméleteidet?

– Igen, tudom, hogy néhányan egyetértettek velem, de a konzulensem nem, és ez volt a lényeg. Meghaltam a startnál.

– Azzal is tisztában vagy, hogy néhányan nagyon is komolyan vették a szavaid, és folytatták a munkádat?

– Kaptam néhány levelet annak idején, de nem nagyon foglalkoztam velük. Az MI- fejlesztők hasznosnak találták néhány elgondolásomat, megvettek néhány szabadalmat tőlem, de ez minden. Hónapok alatt elült körülöttem a por, és most már hosszú évtizedek óta nem foglalkozok ilyesmivel.

– Biztos? – kérdezte mosolyogva Gings professzor. – Annak ellenére sem, hogy az Intelligenciaolló igaznak bizonyult? Elszakadtunk az Elkorcsosultaktól, és talán szomorú ezt kimondani, de már nem pazaroljuk az ötleteinket és találmányainkat azokra, akik csak kihasználják és pusztítják a világ javait. Neked kellene a SpaceTech-et vezetned.

Ezen nagyot nevettem. Gings, az örök romantikus.

– Nem áll jól neked, hogy hájjal kenegetsz.

– Csak próbálom igazolni a munkád.

– Krónikás vagyok Bob, már nem a kvantummechanika a munkám. Feljegyezzük a történelmet, és kutatjuk a hatékony és hosszú távú információtárolás lehetséges jövőjét. Ez az én munkám most.

– Igen, tudom – legyintett, jelezve, hogy nem érdeklik a nüanszok.

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy magánjellegű ez a beszélgetés, vagy szakmai.

– Különben is, a Prototudat egyelőre semmivel nem igazolható – mondtam.

– Igazad van, egyelőre!

– Arra akartam rámutatni, mielőtt a szemantika hullámain tovább szörfözgetnénk, hogy ha ilyen jellegű okok miatt hívtál, el kell, hogy keserítselek. Már felhagytam ezzel.

Gings a fal mellett álló botra pillantott, majd újra rám nézett.

– Nem azért hívtalak, hogy valamilyen új kutatásba bevonjalak, Ezra. Azért hívtalak meg, mert egy régi tartozást szeretnék megadni neked. Egy tartozást, amivel a fizikus világ és az egész emberiség tartozik neked.

– Mire gondolsz, Bob? Senki nem tartozik nekem…

– Az igazságra – szólt közbe a bot.

Rámeredtem.

– Hogy mondtad? – értetlenül néztem rá. Hogy volt képes belekotyogni két ember beszélgetésébe?

– Az igazságra – ismételte a bot. – Bob az igazságra gondol, Ezra! Nevezetesen arra, hogy igazad volt. Lehetséges a tudattranszmisszió, habár nem pontosan úgy, ahogyan azt levezetted. Ideje, hogy megtudd, mivé cseperedett a munkád. Köszöntelek Aurórán, Ezra! Chan professzor vagyok!

 

 

 

A helyiség, amibe vezettek, egy ablaktalan laboratóriumnak nézett ki.

Míg arrafelé sétáltunk, próbáltam legyőzni a kétségeimet, de nem nagyon ment. Tudom, hogy mindez lehetséges, de személyesen valóságként megtapasztalni, az egészen más dolog. Amikor beértünk a szobába, körbenéztem. Szekrények, amik számítógépházaknak néztek ki, monitorok, minden felület üveg vagy műanyag, csillogó és tiszta. Középen pedig a legfurcsább tárgy, amit valaha láttam. Leginkább egy régi MRI-készülékhez hasonlított, csak ez átlátszó volt, kábelek tekeregtek benne, és nyilvánvalóan a padlózat alatt folytatódott a masina többi része. Benne pedig egy ember feküdt, számtalan érzékelőre csatlakoztatva. Chan professzor, ismertem fel. Gings, a Chan-bot és én körbeálltuk a vállmagasságig érő szerkezetet.

– Szóval – kezdtem bele -, valahogy kivetítettétek Chan tudatát egy MI-t használó robot testébe?

– Nem egészen – mondta Gings.

– Ez a robottest – vette át a szót a Chan-bot, végigmutatva magán – nem használ MI-t. Valójában semmilyen program vagy alkalmazás nem fut rajta, ami a tudat működésére irányulna. Érzékelők ezrei dolgoznak benne, de az én tudatom irányítja teljes mértékben.

Ide-oda kapkodtam a fejem a gépben fekvő Chan teste és a Chan-bot között.

– Most hol vagy, voltaképpen? – kérdeztem.

– A biorobot testében vagyok, a tudatom a bot teste által felvett jeleket érzékeli és kezeli. A biológiai testem létfunkcióinak fenntartásáról pedig ez a gép gondoskodik – a Chan-bot rátette a kezét a szerkezetre. – Képzeld el ezt a robottestet úgy, mintha az érzékeid meghosszabbítása lenne. A technolúció elején különböző implantátumokat ültettek magukba az emberek, hogy pótolják egy-egy elvesztett vagy ki sem fejlődött képességüket. A süket megtanult hallani, a színvak megtanulta megkülönböztetni a színeket, a vak látóvá vált, és az implantoknak köszönhetően sok betegséget kiküszöböltek az emberek. Ez volt a kezdet. Aztán az implantok egyre változatosabbak lettek. Volt, aki beültetett szemlencsén internetezett, miniatürizált nanogyógyszertárat hordott a bőre alatt. Aztán elterjedtek a kar-, láb-, szervpótlások. Majd jöttek a sejtregeneráló beültetések, és így tovább. Egy valamit nem tudtunk a picotechnológia és a bioinformatika segítségével pótolni, a tudatot.

– Egészen száz évvel ezelőttig – szólt közbe Bob. – Létrehoztunk egy szerkezetet, amely kvantumszinten reprodukálja a tudatot, és képes kivetíteni a megfelelően kalibrált állomásra – mutatott a biorobotra.

– Szóval ez egy testen kívüli testpótlás – próbáltam summázni az elhangzottakat.

– Ez egy mankó a tudatod számára – bólintott Gings. – A két gép azonos hullámfüggvényt generál a tudatod számára – mutatott a biorobotra, majd a szerkezetre, amiben a húsvér Chan feküdt – tudatlanul.

– Ez hogy lehetséges? Hogyan tudtatok ilyen gépeket építeni? – kérdeztem, miközben Chan apró testére bámultam.

Apró, ázsiai nő volt, jóval elkerülte már a 150. életévét. Az arca nyugodtnak tűnt, mintha csak lepihent volna egy délutáni szunyókálásra. Még mindig éjfekete hajába csak itt-ott úszott néhány ködfolt.

– Zavarba ejtő, igaz? – kérdezte a Chan-bot. Majd válaszra sem várva folytatta: – Beszélgessünk inkább a hagyományos formában!

A falhoz lépett, megnyomott valamit. A falból kifordult egy fülkeszerű üvegburok, a robot pedig belépett, és újra megérintett valamit. A fülke visszafordult a falba, a Chan-bot pedig eltűnt a szemünk elől. Három másodperccel később Chan professzor kinyitotta a szemét. Megérintett valamit az üvegburán, mire az hangtalanul felnyílt, az aprócska nő pedig leszállt fekhelyéről. Vállamig sem ért.

– Szervusz, Ezra – nyújtotta felém kis kezét. Erős szorítása volt.

– Fáradtnak tűnsz.

– Fáradt is vagyok. De nem a tudattranszmisszió miatt, hanem mert hamarosan lejár Aurórán a tesztév, és rengeteg az elintéznivaló. Azon kívül, hetvenkilenc nap egy teljes kör, és szeretem minden oldalról hosszasan bámulni a római istenséget.

Ez utóbbi megjegyzése hallatán zavartan vontam össze a szemöldököm. Gings, és az immár húsvér valójában köztünk álló Chan együtt mosolyogtak rajtam.

– Türelem, hamarosan meglátod magad is – mondta Chan. – Kövess, kérlek!

Egy tágasabb helyiségbe vezettek. Tizenöt ugyanolyan bölcső volt ebben a teremben, tízben emberek feküdtek.

– Tizenöt ilyen szerkentyűtök van? – kérdeztem ámulva.

– Nem – szólt Gings. – Összesen ötvenöt. Nem új keletű a felfedezés, mindazonáltal te vagy az első külsős, aki tudomást szerez a találmányról. Egyelőre ez maradjon is így, ha kérhetem.

Elgondolkodva bólintottam. A kutatói féltékenység és titkolózás közvetlenül a Nagy Bumm után keletkezett. Megálltunk a sor végén lévő öt üres bölcsővel szemben.

– Már a kopteren is te voltál? – kérdeztem hirtelen Chant. Bólintott. Gyorsan átpörgettem magamban az utat, hogy nem mondtam-e valami meggondolatlanságot.

– Visszatérve a kérdésedre – vette át a szót Gings, -, a szerkezet nagyon egyszerű. Emlékszel arra a hipotézisre, amit hajdanán úgy emlegetett a fizikustársadalom, hogy kísérteties távolhatás?

– Igen, a részecskék összefonódásáról szólt. Mérések bizonyítják, hogy a részecskék hullámként is viselkedhetnek, sőt lehetnek egyszerre két helyen is. Amikor pedig megmérjük őket, ugyanazt az információt hordozzák. Vagyis azonnali információcserére képesek, függetlenül attól, hogy milyen messze vannak egymástól. Mert nem két részecskét mérünk, hanem egyet, de azt a tér két különböző pontján, ugyanabban az időpillanatban – válaszoltam, miközben a bölcsőben lévő embereket néztem.

– Így van, nagyjából – mondta Gings. – Tehát a kulcs a nemlokalitás. Ami az egyik helyen megtörténik, az hatással van egy másik helyen lévő eseményre. Egészen pontosan a megfigyelésre. Megfigyeljük és lokalizáljuk az agy minden egyes atomját, elektronját, kvarkját, tehát minden egyes szubatomi összetevőjét, és hullámfüggvényt generálva továbbítjuk a megfelelő helyre, ugyanazokat a részecskéket, ugyanabban az elrendezésben és dinamikában.

– Megfigyelitek? Hogyan? – kérdeztem.

– A femtotechnológia segítségével – vette vissza a szót Chan. Hiszen ő nanotechnológus, jutott eszembe. – Femtorobotok milliárdjait juttatjuk a szervezetbe, majd a megfelelő helyre irányítjuk őket, nevezetesen az agyba.

– A bölcső segítségével? – kérdeztem.

– Bölcső? – kérdezett vissza Chan.

A tartályokra mutattam.

– Igen. A femtobotok azonos idejű kommunikációt folytatnak a bölcsővel, ami nem más, mint egy kvantumszámítógép. A biorobotok szintén. A bölcső a femtobotok segítségével létrehozza az összefonódást atomról atomra a megfelelően kalibrált biorobottal, és megtörténik a tudattranszmisszió. Minden egyes bölcső egyszerre csak egy adott emberben lévő femtobotokkal és egy adott biorobottal tart fenn azonos idejű kapcsolatot.

Nagyon egyszerű.

– Tehát mindent arra a gondolatra építettetek, hogy az elme is valós fizikai alapokra épülő jelenség.

– Igen – mondta Gings.

– Szóval a biorobot egy kvantumszámítógép, és én magam leszek a szoftvere.

– Tulajdonképpen igen.

– Ez most a kisiskolás magyarázat volt, jól sejtem?

– Megmutathatom az egyenleteket is, ha érdekelnek – mondta Gings. – Valamint a több éves kutatási anyagomat.

– Talán később – válaszoltam.

– Igen, majd később – szólt közbe Chan. – Ideje indulni.

– Hová? – kérdeztem, miközben még mindig a bölcsőkben alvó embereket néztem.

– A Iapetus-ra – mondta Chan.

Hümmögtem, és lassan bólogattam.

– Az Aurórának egy bizonyos része? – kérdeztem. – Vagy egy másik titkos város?

– Nem, hanem a Szaturnusznak egy holdja. Nevezetesen a harmadik legnagyobb.

Eddig a pillanatig azt hittem, ma már nem érhet nagyobb meglepetés.

– Űrutazás? Mikor? Hogyan?

Chan az egyik bölcsőhöz ment és kinyitotta, majd a fekvőhelyre mutatott.

– Foglalj helyet – mondta mosolyogva.

Pislogtam.

– Most rögtön?

– Igen – mondta Bob. – A többiek már várnak a Iapetus-on – mutatott végig a bölcsőkön.

– Mintha azt mondtad volna, hogy femtobotokat kell juttatni a szervezetbe…

– Hogy ízlett a víz?

Kezdtem nagyon szürreálisnak érezni a helyzetet. Idefele a kopteren egy baráti beszélgetésre számítottam, esetleg egy munkaebédre. Most tényleg arra készülünk, hogy elküldjük a tudatomat a Szaturnusz egyik holdjára egy robottestbe? Közel másfél milliárd kilométerre?!

– Mit fogok érezni?

– Most mit érzel?

– Hogy mindjárt felébredek a lakásomban.

– Nem fog bántódásod esni – mondta Chan. – Én már huszonháromszor jártam a Iapetus-on. További negyvenegy alkalommal más égitesteken.

– Más égitesteken?

– Igen. A kutatás első fázisában a Holdra jutottunk el. Aztán ahogy telt az idő, úgy merészkedtünk egyre messzebb a Földtől. Mindezt persze a legszigorúbb titoktartás mellett. A technika védelme prioritást élvez.

– Akkor én mit keresek itt?

– Most éppen húzod az időt – nevetett Bob. – Vár a csillagtenger, Ezra! Kalandra fel!

Legyen hát, gondoltam. Beültem, majd hanyatt feküdtem a bölcsőben. Az üvegbúra leereszkedett, az érzékelők a fejemre és a testemre simultak. Semmit sem éreztem. A gép halkan zúgott, az ablaküvegen túlról nem jutott be egyetlen hang sem. Gings és Chan teste kissé meggörbült az üvegen megtörő fény miatt. Chan bütykölt valamit egy konzolon, majd egy másodperc múlva meghallottam a hangját egy beépített hangszóróból.

– Hunyd le a szemed! Néhány másodpercig olyan lesz, mintha elaludnál. Utána találkozunk a holdon. Egy zárt kabinban fogsz felébredni, ott majd elmagyarázok minden mást.

– Bob, te is jössz?

Gings a konzolhoz lépett.

– Nem, öregfiú. Én itt várlak benneteket.

– Most én is befekszek egy bölcsőbe. Hunyd le a szemed – szólt Chan.

Utoljára még Bob-ra néztem. Bátorítóan bólintott. Lehunytam a szemem, és vártam a csodát. Legbelül azonban kiábrándultságot éreztem. A technolúció legfontosabb vívmányát élem most át, az emberiség történelmének egyik legmeghatározóbb pillanatát. Sokkal, de sokkal nagyobb volumenű momentumra számítottam. Magasztosabb, fennköltebb pillanat járna egy ilyen eseménynek, mi azonban úgy trécseltünk az imént, mint három nebuló, akik témaválasztás előtt állnak az egyetemen. Mindezt egy félhomályos raktárszerűségben. Sehol a himnusz, sehol az égbolton áthúzó vadászgépek, se egy Krónikás – engem leszámítva. Sehol egy…

 

 

 

Amikor kinyitottam a szemem, egy egészen más teremben találtam magam.

Ez a helyiség sokkal kisebb volt, és inkább hasonlított egy raktárra, mint tudományos kutatóállomásra. A második benyomásom az volt, hogy hirtelen álló helyzetbe kerültem.

Valami mozgást érzékeltem tőlem jobbra. Megpróbáltam arra fordítani a fejem. Sikerült. Meglehetősen könnyen ment.

Egy ember formájú robot lépkedett a látómezőmbe, és állt meg közvetlenül előttem, felém fordulva. Masszív teste volt, valami olyan különleges anyagból, amit még soha életemben nem láttam. Fekete volt, kék és lila fénycsíkok szöktek testéből az illesztéseknél. A feje nagyjából hasonlított egy emberére. Azt leszámítva, hogy nem volt se füle, se orrnyílása, és ott, ahol a szeme lett volna, csak egy még feketébb csík futott körbe a fején. A mellkasán egy jól kivehető vörös felirat világított, nagy, elkülönülő betűkkel : C H A N

– Te vagy az, Chan? – kérdeztem, habár fogalmam sincs, hogy voltam képes rá.

– Igen, én – hangzott a kissé gépies válasz. Mindazonáltal meglepően lágy hang volt, és a tudatom felismerte benne a földi, biológiai Chan-t.

– Most egy töltőfülkében állsz – mondta Chan. – Lépj ki!

– Mégis hogyan? Hogy kell irányítani ezt az izét? – kérdeztem, próbálva elrejteni a pánik hangjait. Nem tudtam, hogy ez a masina képes-e azt visszaadni.

– A gondolataiddal.

– Most viccelsz, ugye? Tárgyakat irányítani a gondolataimmal. Azt hittem, ezt a fajta áltudományt betiltották a XXII. század elején.

– Ezra, gondolj csak bele! A saját testedet is a gondolataiddal irányítod! A kezedet, a lábaidat, a szádat. Tehát mindent, amit nem a tudatalattidban lévő feltétlen reflexek. Ha fel akarsz emelni egy poharat, csak rá kell gondolnod, a kezed pedig működésbe lép. A biológiai testedben erre az idegrendszer, az izmok és a szinapszisok adnak lehetőséget. Ebben a kiborgtestben pedig a nanotechnológia és az anyagtudomány legkifinomultabb kombinációja. Próbáld csak meg! – utóbbi mondat inkább parancsnak hangzott.

Lépés. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz! Egy tompa puffanás. Aztán még egy. Chan elhátrált előlem, én pedig megtettem hat lépést, egyenes vonalban. Aztán megálltam és Chan felé fordultam. Hat újabb lépés után odaértem mellé. Érintés. Kinyújtottam a jobb felső végtagomat, és megérintettem Chan testét. Kemény és hideg volt.

– Az érzékek az ember által megszokottakra vannak hangolva. A tudatunk nem tudna mit kezdeni a Iapetus-i környezetből érkező érzetekkel és ingerekkel, ezért úgy állítottuk be a kiborgtesteket, hogy földihez hasonló érzeteket reprodukáljanak a számunkra. Ez igaz a kinti klímára is.

– Ezek a kiborgtestek mennyire ellenállóak?

– Nagyon is. A Iapetus felszínén való séta meg sem kottyan nekik. Odahaza a Földön, még a projekt elején vulkánokban, valamint a Marianna-árok mélyén teszteltük.

– Olyan csend van.

– A Iapetus-on nagyon szegényes a légkör, nem terjed jól a hang. Azon kívül itt nincs is, ami zajongjon. Nincsenek se kopterek, se emberek, se autósztrádák. Jelenleg tizenketten vagyunk a holdon.

– Mi ez a hely? – kérdeztem körbenézve.

– Egy töltőállomás. Amint végeztünk a munkánkkal a felszínen, ide hozzuk vissza a kiborgokat, és itt hagyjuk őket, hogy feltöltődjenek, amíg mi visszatérünk a Földre.

– Milyen munkát? Hogyan töltődnek? És mi látja el energiával a töltőállomást?

– Türelem – emelte fel a kezét Chan, és mintha egy könnyed nevetést is hallatott volna. – Mindenre választ kapsz, de most kövess!

Könnyű azt mondani!

Továbbra sem éreztem költőinek, vagy eufórikusnak a pillanatot. A leghidegebb felismerés az volt, hogy a tudatom úgy simult bele egy kvantumszámítógép tekervényeibe, mintha mindig is odavaló lett volna. Mint amikor elsőre felveszel egy cipőt, és az tökéletesen passzol. Hiányérzetem volt. Rá kellett jönnöm, hogy az emberi intelligencia a hátsó ajtón, rivaldafény nélkül teljesíti be küldetését. Bármi legyen is az. Egyszerűen csak megtörténik, mert meg kell történnie.

Chan a falhoz lépett, megérintette, majd egy ajtó emelkedett fel, s tűnt el a plafonban. Amit odakint láttam, az viszont semmihez sem fogható.

– Kövess, felfedező!

Chan kilépett az ajtón. Követtem. Ha még a biológiai testemben lettem volna, most valószínűleg remegnének a térdeim, és kiszáradna a szám. Megálltunk egy rámpán.

Fekete volt az égbolt, és a csillagok úgy ragyogtak, hogy sírni lett volna kedvem. Ott csapott belém a tudat, hogy tényleg egy másik égitesten állok, géptest ide vagy oda. Itt vagyok a Iapetus-on. Miriádnyi ragyogó csillag, olyan közel, hogy az az érzésem, megfoghatom valamennyit. A végtelen érintett meg, és nem akartam mást, csak én is megérinteni azt. Mennyi álmodozó képzelte már el ezt, de még csak a közelében sem jártak annak, amit én átéltem.

Chan balra mutatott, és én irányba fordultam.

A Szaturnusz. Ha jól emlékeztem, három és fél millió kilométerre kering tőle a hold, méghozzá kötött pályán. Mint a Hold a Föld körül. Olyannak tűnt, mint egy igazgyöngy a fekete posztón, amit egy kiállításra helyeztek közszemlére, ragyogóra csiszolva. Egy igazi istenség. Örökké bámultam volna.

– Hol van a Föld? – kérdeztem Chan-tól.

– Jelenleg nem látható – hangzott a kiábrándító válasz. – Nem kaphatunk meg mindent, nem igaz? Legalábbis azonnal.

Elszakítottam a tekintetemet az égről, és körbenéztem a holdon. Egy kráterben voltunk, arra rögtön rájöttem. De még így is, hogy kissé mélyebben voltunk a talajszintnél, rögtön láttam, hogy nagyon kicsi a hold. Földi szem nem szokhatott hozzá ilyen görbületet adó horizonthoz. Minden fehér volt. Hát persze! A Iapetus híres kétarcúsága. Mivel kötött pályán kering, megtörténhetett vele az, hogy az egyik fele koromfekete volt, míg a másik patyolat fehér. A haladási irányba álló oldal nemes egyszerűséggel tisztára seperte a keringési útvonalát, és magára szedte a port és az űrtörmeléket, míg a másik fele tiszta maradhatott. Akkor mi most a hold tatján állunk!

Aztán észrevettem a konténereket, és a köztük mozgó alakokat is. Lejjebb a völgyben, tőlünk pár száz méterre voltak, kér párhuzamos vonalban elrendezve.

– Mit csináltok itt? Egyáltalán mióta? – kérdeztem.

– Azok ott kutatóállomások. A kiborgokat földi tudósok használják, és többnyire egyéni kísérleteket végeznek. Öt állandó kiborgunk van, a többit mindig bérbe adjuk más-más tudósnak.

– Bérbe adjátok? – csodálkoztam. – Ez elég kapitalistának hangzik.

– Van kedved megtippelni, mennyi pénzt emésztett fel ez a projekt a kezdetektől?

Nem volt kedvem megtippelni, ezért inkább csöndben maradtam.

– A Iapetus-on – folytatta Chan – három éve folytatunk kutatásokat. Erre a holdra tizenkét kiborgot telepítettünk. Ez egy kis hold, kis teleppel. A kutatások java része hamar befejeződik.

– Jut eszembe, kis hold. Hogy kompenzálják a kis gravitációt?

– Tömeggel, természetesen. A kiborgtestek rendkívül masszívak, és gravitációarányosak a paramétereik.

– Ez mit jelent? – kérdeztem.

– Földi szemmel nézve, mi most három méter magasak és hét tonnásak vagyunk.

Végignéztem magamon. Három méter magas lennék?

– A felszerelések, a konténerek és minden egyéb méretarányosan lett kialakítva.

Ezer kérdésem lett volna még, de az áhítat, hogy a Szaturnusz roppant tömege alatt állok, kisodródva hirtelen a világtenger ismeretlenjébe, némává tett. Egész életemben a világűrt kutattam, de csak az elmém segítségével. Most olyan lehetőséget kaptam a felfedezésre, amelyért nincs megfelelő hála. Csak érezni tudom, de átadni nem.

– Minden rendben? – kérdezte később Chan.

– Igen. Csak most döbbentem rá, hogy UFO lettem.

 

 

 

Amikor kinyitottam a szemem, kicsinek és semminek éreztem magam. A bölcsőben feküdtem, halvány fény szüremlett be, ami kissé bántotta a szemem.

– Türelem – hallottam Bob hangját a hangszóróból –, kell néhány másodperc.

Vajon a fájdalom is a múlté? Meg még mi minden? Örömöt kellene éreznem, hogy nanoszekundumok alatt beutazhattam a Naprendszert, de csak bánatot érzek, amiért tudom, hogy ezt nem emberként tettem meg. Vagy mégis? Képesek vagyunk a szervcserére, a végtagpótlásokra. De vajon meddig vagyok én ugyanaz az ember? Mennyi mindent kell lecserélni bennem, hogy már más legyek? Netán nem is ember. Végtére is, életünk során az összes sejtünk többször lecserélődik, és ha úgy vesszük, nem ugyanaz vagyok, akinek anyám megszült. Ha a biológiai test mindig is csak a tudat egy tárolóedénye volt, miért ne cserélnénk le egy sokkal jobbra? Más dolog erről húsz évesen elmélkedni, és megint más ezt öregen megtapasztalni.

Egy perc múlva felnyílt a bölcső ajtaja. Gings és Chan ott vártak rám.

– Nem könnyű feldolgozni – Gings ezt nem kérdésnek szánta.

– Semmi baj – mondtam. Nem álltam fel, a bölcső szélén ültem, lábaim a padlón pihentek. Néhány másodpercig szótlanok voltunk.

– Szóval, akkor, elfogadod az ajánlatunkat? – kérdezte végül Chan.

– Nem értem. Lemaradtam valamiről?

– Új projektet nyitunk, és szükségünk van a segítségedre – mondta Gings.

– Valóban? Azt hittem, azért vagyok itt, hogy megmutassátok, igazam volt a tudattranszmisszióval.

– Részben.

Chan és Gings az összeesküvők mosolyát váltották.

– Hallottál már a Süvöltőről? – kérdezte Gings.

Kissé váratlanul ért a kérdés, de Krónikásként természetesen hallottam a Süvöltőről.

– Igen, a Solaris építette még XXI. század elején. Miután kivonták a Föld-Mars közi térből, magántulajdonba került. Többre nem emlékszem. Miért?

– Jelenleg a mi tulajdonunkban van, már száznyolc éve. Úti célja pedig a Proxima Centauri.

Úgy néztek rám, mint két vigyorgó óvodás, akik épp megtömték a bendőjüket.

– Nagyszerű – ez nem sikerült túl lelkesre. – De a Proxima 4 fényévnyire van, és nincs ott semmi. Továbbá, nem éli túl semmi az utazást, mert… – elhallgattam, amikor rádöbbentem, hogy mit akarok mondani. Egy másodperccel később azonban mégis kimondtam. – Mert a sugárzás miatt a mi testünk nem bírna ki ekkora utazást.

– De a kiborgoké igen – mondta Chan.

– Értem a gondolatmenetet. Nem mi utazunk, hanem odaküldjük a kiborgokat a Süvöltőn, és amikor odaér, mi szépen áttranszportáljuk a tudatunkat.

– Aztán megkezdődik a felfedezés – lelkesedett Bob.

– Ezzel több probléma is van – próbáltam érvelni -, de talán a legfontosabb az, hogy a Proxima körülbelül harminc billió kilométerre van. Fénysebességgel négy évig tartana az út. Tekintve, hogy a leggyorsabb űrhajónk is durván százezer kilométer per órára képes, azzal is minimum hétszáz évig tartana eljutni odáig… hívjatok fel, ha odaér. Igaz, hogy nekem hamarosan végleg lehúzzák a rolót, de…

– Már úton van a Süvöltő – szakított félbe Gings. – Valamint átalakított hajtóművel indult útnak, ami teljesíti az ötszázezer kilométer per órás sebesességet is.

Tátva maradt a szám. Az bizony döbbenetes adat. Chan nem szólt semmit, csak továbbra is mosolyogva figyelt.

– Oké – dadogtam -, az akkor is százharminc év, durván. Annyit még a legmodernebb kezelésekkel sem húzunk ki, már megbocsássatok. Nem csak én felettem szállt el az idő – mutattam rájuk. – Én száznegyvenkettő vagyok, Bob, maximum húsz-huszonöt évem van.

– A Süvöltő már kilencvennyolc éve úton van, és körülbelül harminckét év múlva érkezik meg a Proxima-hoz – szólt Gings, végérvényesség csengett a hangjában. Nem várva válaszra, folytatta: – Ez azt jelenti, hogy maradt még pár éved arra, hogy kitaláljuk azt, amiért végül is idehívtunk. Nevezetesen azt, hogy oldd meg a hullámfüggvény összeomlását úgy, hogy a tudat végérvényesen a kiborgban maradhasson, ezáltal mi is részesei lehessünk a Proxima, majd később az Univerzum meghódításának. Mi képtelenek voltunk rájönni a megoldásra, szükségünk van a segítségedre, Ezra! Ha sikerül, mielőtt távozunk az élők sorából, akkor pár évet eltölthetünk a Süvöltőn, mielőtt landolunk a Logosz-on.

Ebből a verbális lavinából csak egyetlen szó ragadt meg bennem: – Logosz?

– Igen, Logosz – vette vissza a szót Chan. – A lényeget még nem tudod. Találtunk egy exobolygót a Proxima Centauri C lakható zónájában. Föld típusú besorolást kapott. A Logosz. Az úti célunk.

Elhallgatott. A csend azonban mindkettejük részéről érzékelhető volt. Megértettem, hogy elmondták és megmutatták, amit akartak. Arra várnak, hogy döntsek. Döntsek egy olyan dolog segítségével, amit még fel sem fogtam, egy olyan dologról, ami ép ésszel fel sem fogható. Még hogy a tudat örökre egy kiborgtestben! Hirtelen ezer érv tódult fel bennem ellene, és ezer érv mellette. Aztán minden elhallgatott, és csak egy kép vibrált fáradt elmémben: a Szaturnusz! A csoda, amint fenséges voltában trónol kis királysága közepén. Tudtam, hogy nincs menekvés, engem is beszippantott a kíváncsiság gravitációs mezeje, így hát bólintottam.

– Kalandra fel!